Sofiaval egész nap nem váltottam egyetlen szót sem, pedig voltak közös óráink. És nem csak arról volt szó, hogy ő is és én is elfoglaltak lettünk volna, hanem bármelyik pillanatban, amikor megpróbáltam őt megközelíteni, hogy félre csaljam és beszéljek vele, a drága, egyetlen barátnőm rögtön felszívódott. Egyet pislogtam csak és már méterekkel arrébb láttam, egy teljesen másik, random lánycsapat társaságában, akikkel eddig talán egyszer sem beszélgetett a gimi alatt. Kénytelen voltam belátni hát, hogy vesztettem, és Sofia nem akar velem szóba állni.
Oskarit és a bandáját szerencsére egész nap sikerült elkerülnöm, leszámítva persze a kora reggeli incidenst.

Délben, amikor a fél iskola a menzán volt és nekem is ebédelnem kellett, el sem tudtam képzelni, hogyan fogok most ülni. Hiszen eddig mindig Sofiaval ketten voltunk egy asztalnál és dumáltunk, nemrég még én vigasztaltam a leves és a saláta között Oskari miatt, most meg teljes tanácstalansággal álltam a terem közepén, a tálcámmal a kezemben. Mindenki megbámult, amint az asztalaik körül keringtem, míg végül meg nem pillantottam Sofiat egyedül ebédelni az egyik helyen. Úgy tűnt, az új kis barátnői annyira azért nem kedvelték meg pár óra alatt, hogy maguk közé engedjék.

- Szia, nem zavarok? – tettem le hozzá a tálcámat és széles mosollyal az arcomon helyet foglaltam vele szemben.

Sofia csak undorodva megforgatta a szemeit és egy pillanatra abba is hagyta az evést. Letett mindent a kezéből, mintha végzett volna, pedig még a tányérja félig volt gyrosszal. Ugrásra készen feszült a helyén, amint megmarkolta a tálcáját és felállni készült tőlem, én azonban fürgén a keze után nyúltam.

- Ne! Ne menj sehová, kérlek! – marasztaltam kétségbeesetten, mire Sofia szánva rám pillantott.

- Bocsi, de semmi kedvem beszélgetni veled, Hilla. – fintorgott keserűen, de azért visszahuppant a székére. – Nagyot csalódtam benned és nem akarok mindazok után jópofizni veled, hogy Oskarival összeszűrted a levet a hátam mögött.

- Ahj, Sofia! Kérlek! Értsd meg, hogy én nem így terveztem ezt az egészet. – tettem össze a kezeim könyörgőn. – Én és Oskari nem vagyunk együtt. Nem járunk és nem is fogunk. Csak egy félreértés az egész.

- Akkor magyarázd meg nekem, hogy mi volt ez az egész tegnap! – támadt nekem kissé ingerülten, de persze megértettem, hogy feldúlt.

- Épp ezt próbáltam, de te egész nap kerültél engem. – védekeztem keresztbe font karokkal. – Egyszerűen nem is értem, hogy tudtál csak így, egyik pillanatról a másikra faképnél hagyni engem. Azt hittem, ennél azért egy kicsit jobb barátnők vagyunk.

- Hát én is ezt gondoltam, egészen addig, míg te és Oskari össze nem szövetkeztetek ellenem.

- Értsd meg kérlek, hogy semmi ilyenről nincs szó. – beszéltem már a lehető leglassabban és tagoltabban, hátha úgy végre sikerül felfognia. – Én csak véletlenül keveredtem bele ebbe.

- Ja, persze. És ezt én higgyem is el? – nevetett fel cinikusan. – Figyelj Hilla, valaki ebben a suliban nem lesz csak úgy, egyszerűen Oskari barátnője.

- Pontosan ezt mondom, de nem én akartam vele jóban lenni, hanem ő találta ki.

- Tényleg? – rántotta fel egyik szemöldökét hitetlenkedve.

- Igen. – sóhajtottam egyet fáradtan és azon kaptam magam, hogy alig kapok szinte levegőt a sok magyarázkodás miatt. – Nézd, valamelyik nap megkerestem Oskarit, hogy szóljak neki, szállítsa le Hugot Emilről.

- Szóval mégiscsak te mentél oda hozzá. – forgatta ki a szavaimat egyszerűen.

- Igen, de nem azért, mert össze akartam vele jönni, elvégre tudom, hogy mekkora tapló és én végig téged tartottalak szem előtt. De már azt sem nézhettem tovább tétlenül, hogy Emilt zaklatják.

- Emilt?

- Tudod, a kis Gesztenye Gusztit a bioszóráimról. – sóhajtottam ismét. – Szóval szólni akartam Oskarinak arról, hogy Hugo milyen goromba vele, ő pedig megígérte nekem, hogy megteszi, amit kérek, ha cserébe leszek a barátnője.

- Kitalálom. Utána felvitt a lakására suli után és elháltátok a nászéjszakát. – vágott a szavamba türelmetlenül, hogy előállhasson az összeesküvés elméletével, amire tőlem csak egy homlokráncolást kapott válasz gyanánt elsőre.

- Nem, közel sem. – ingattam a fejem. – Elrohantam tőle és hallani sem akartam a dologról. Elvégre összetörte a barátnőm szívét. A tiédet, Sofia, és én végig a barátságunkat tartottam szem előtt.

Drága barátnőm arca erre úgy elfehéredett, hogy már azt kezdtem hinni, nyert ügyem van ebben a vitában. Mintha hitt volna nekem, vagy legalább elkezdett volna gondolkodni azon, hogy talán ezt egy kicsit túlreagálhatta. Még én sem tudtam valójában olyan könnyen eldönteni, hogy voltaképpen kinek is van igaza ebben a helyzetben.

- Rendben van, azt hiszem, már értem, mi történt. – mondta végül Sofia megenyhülten, amitől mosolyra görbült a szám, de aztán így folytatta: - Na, de akkor is, Hilla! Most mit vársz tőlem ezek után? Tök mindegy, hogy kinek az ötlete volt, a tiéd, vagy Oskarié, akkor sem járja, hogy ilyen helyzetbe hoztatok engem. Oskaritól nem vártam mondjuk mást, de tőled azért igen.

- Sofia, mondom, hogy én nem akartam vele összejönni. Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem tekintene a barátnőjének. Már ezerszer megmondtam neki, hogy nem akarok vele járni, de ő valamiért úgy veszi, mintha együtt lennénk. Még az a szerencsém, hogy nem úgy viselkedik legalább velem, hanem továbbra is bunkó. – egyszerűen nem tudtam, hányszor kell még elmagyaráznom Sofianak a helyzetet, de már kezdtem beleunni.

Ezek után beállt közénk a csend, barátnőm pedig tovább majszolta az ebédjét, mintha mi sem történt volna. Csalódottan húztam el a számat. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy Sofia meg akar nekem bocsájtani, pedig én tényleg ártatlan voltam. A problémát pedig Mr. Probléma tetézte tovább, amint megjelent az asztalunknál fekete viharfelhő formájában. Sofiaval szinte összehangolt mozdulattal néztünk fel a magas srácra, aki diadalittas vigyorral a képén rebegtette ránk a szempilláit. Én csak szimplán nem vettem figyelembe, hogy megint itt van, Sofianak viszont az étvágya is elmehetett, mert megint letette a villát.

- Szia, bébi! – huppant le a mellettem lévő székre és egyúttal a karját is kitárta felém, hogy átkarolhasson, de szerencsére sikerült kitérnem előle.

- Oskari, te meg mit...! – kezdtem volna bele az okításba, de barátnőm hirtelen távozása elvonta a figyelmemet.

Sofia sírásra görbülő ajkakkal állt fel az asztaltól, egyetlen szó nélkül. Megfogta a tálcáját és a táskáját, majd elhagyta az asztalunkat, én pedig csalódottan néztem utána.

- Sofia, ne! Várj! Ez nem az, ami... - mondhattam, amit akartam, úgysem érdekelte.

Szépen átsasszézott a távolabbi asztalhoz, ahol újdonsült barátnőinek négyes fogata ülésezett. Mivel minden asztalnál négy szék volt, azt hittem, Sofia azért nem ült oda hozzájuk, mert megteltek a helyek, de most ez nem okozott neki akadályt és a szomszédos baráti társaságtól elcsent egy szabad széket, aztán leült a csajokhoz trécselni. Tényleg nagyon elszúrtam már megint, de most is Oskari hibájából. Ez a srác folyton akkor bukkant fel, amikor a legrosszabb sül ki a jelenlétéből. Valahogy megérzi az ilyet.

- Köszi szépen, ezt most megint jól megcsináltad! – ripakodtam rá mérgesen és a táskámba markolva készültem én is elhagyni a süllyedő hajót, de Oskari elkapta a csuklómat és féken tartott.

- Hóhó, drágaságom. Ez nagyon fáj ám nekem! – vigyorgott rám pszichopatán, én meg szívem szerint felképeltem volna, ha nem fogta volna le a kezem.

- Ne becézgess, te felfuvalkodott hólyag, hanem bökd ki, hogy mit akarsz! Van rá egy perced. Hála neked, megint összevesztem Sofiaval, úgyhogy ha tényleg az a célod, hogy tönkretedd az életemet, megsúgom, hogy nagyon jól haladsz vele. – csikorgattam a fogaim.

- Őszintén, fingom sincs, hogy most mi rosszat tettem. – pislogott rám ártatlanságot színlelve. – Én csak látni akartam a barátnőmet a nagyszünetben, de te nem értékelsz ebből semmit.

- Istenem, hagyd már ez a baromságot, Oskari. Nem vagyok a barátnőd, fogd már fel végre!

- Már hogyne volnál az. – rántotta meg a vállait erre. – Hiszen veszítettél.

Hangosan fújtam ki a levegőt, mielőtt felrobbant volna az agyam a dühtől. Úgy éreztem, minden izmom legyengül ebben az idegállapotban, úgyhogy feladtam a küzdelmet és teljesen elfeküdtem a székben. Már annyira elegem volt ebből az egész hülyeségből, amit ez a srác kitalált. Mégis kik járnak csak azért, mert elveszítettek egy fogadást a billiárdban? Erre nem kötelezhet, de valamiért nem fogta fel.

- Na, jó, valójában tényleg más miatt kereslek. – mondta ki nagynehezen, mire kíváncsian néztem fel rá. – Találkoztam Lukaval és Rickyvel. Mesélték, hogy mi történt reggel, és gondoltam, hogy megköszönöm.

- Ch... Nincs szükség arra, hogy megköszönd. – rántottam vállat neki, mintha hidegen hagyna a dolog, pedig valójában jól esett. – Azt tettem, amit jónak láttam, nem pedig azért, hogy neked kedveskedjek.

- Igen, ezt sejtettem, de akkor is meg akartam köszönni. Ne félj, Lotta már megkapta tőlem a magáét, azért, amit művelt. A barátaim mindennél fontosabbak a számomra, úgyhogy a kis liba jól járt, amiért csak te voltál ott, és nem én.

- Talán nem kéne annyi lányt megfektetned a suliból, és akkor nem kerülne senki sem ilyen helyzetbe. – vetettem fel az ötletet kioktatóan, mire sejtelmesen elmosolyodott.

- Azért van még egy csaj, akivel szívesen csinálnám, de...

- De nem a suliba jár. – vágtam a szavába mindent tudóan, ő pedig furcsállva vezette a tekintetét a harisnyába bújtatott combjaimról a szemeimbe. – Ne kerülgesd tovább a forró kását, Oskari. Jól tudom, hogy eszed ágában sincs járni velem, vagy úgy tenni, mintha együtt lennénk, máskülönben nem ilyen diplomatikusan beszélgetnénk itt. – kereszteztem a karjaimat a mellkasom előtt, mire összehúzta a szemöldökeit. – Ha csak fele annyira viselkednél velem bizalmasan, mint annakidején Sofiaval, mikor jártatok, akkor nem lenne furcsa ez az egész. De véletlenül fényt derítettem a kis titkodra és tudom, hogy rohadtul nem én kellek neked, hanem Amanda, szóval ki vele! Mi a faszért kavarunk akkor? – hajoltam bele az aurájába zavaróan, hogy így kikényszerítsem belőle az igazságot, de legnagyobb meglepetésemre ő ismét csak szélesen elvigyorodott.

- Szóval beismered, hogy a barátnőm vagy? – valahogy nem erre a válaszra számítottam tőle. Nem értettem, miért tetteti a hülyét, mert teljesen fölösleges.

- Látom, leragadtál a lényegnél. Bocs. Nem tudom, mit vártam tőled. – emeltem az égnek a szemeimet és a lehető legjobban elfordultam tőle, hogy végre véget vethessek a beszélgetésünknek.

Furcsálltam, amiért olyan hamar ráébredt, hogy nem kívánatos személy a társaságomban. Nagyokat sóhajtozva felállt végül a székről és már azt hittem, indulni készül, de egy darabig még a felhők felől bámult engem, hogy rá figyeljek. Nem akartam beadni a derekamat, de annyira zavart, hogy nem megy el, hogy végül kénytelen voltam megint a nullánál több figyelmet szentelni neki.

- Van még valami? – köptem felé a szavakat unottan.

- Ami azt illeti, igen. Luka mesélte, hogy szükséged van egy ilyenre.

Eltorzult arccal figyeltem, amint a srác beletúr az egyik zsebébe és elővesz belőle két papírt, ami első ránézésre teljesen átlagosnak tűnt. Aztán, ahogyan jobban szemügyre vettem őket, olyan gyorsan világosodtam meg, mintha valaki tarkón csapott volna egy serpenyővel.

- Áhhh~ - sikítottam fel boldogan, amivel kiérdemeltem az egész étkezde figyelmét, de akkor ez nem zavart. – Uram isten, Oskari, ez komoly? – hüledeztem hangosan, a srác pedig csak csalfán mosolygott. – Ezek tényleg jegyek a hétvégi Lordi koncertre?

- Ahha. Kettőt vettem. – bólintott.

Fájt bevallani, de abban a pillanatban óriásit nőtt a szememben. Szinte bekönnyeztek a szemeim a boldogságtól, ahogyan felvezettem a tekintetemet a jegyekről a fiú őszintén mosolygó arcára. Már kezdett bűntudatom lenni, hogy annyiszor lenéztem őt és elítéltem, még az sem érdekelt abban a pillanatban, hogy Sofia bánatosan elhagyja az ebédlőt, hogy ne kelljen minket bámulnia.

- És... te tényleg nekem adnád az egyiket? – hebegtem csodálkozva, mire halkan felkuncogott.

- Nem, dehogy. – a vigyor lefagyott az arcomról egy szempillantás alatt, ahogyan ezt kimondta. – Csak gondoltam, eldicsekszem neked, hogy amíg te otthon unatkozol, addig valaki helyetted is élvezi a koncertet. – úgy kaptam a papírok után, mint a kiscica, Oskari pedig a magasba emelte a kezét, hogy ne érjem el őket. - Az öcsémet viszem, most lesz a szülinapja és nem volt jobb ötletem, már hónapokkal ezelőtt megvettem a jegyeket, neked is időben kellett volna. – hajolt hozzám közel és rakta el a jegyeket vissza, a zsebébe, én pedig mérhetetlenül haragudtam rá, hogy így rászedett. – Majd csinálok képeket. – sutyorogta a fülembe, aztán elment.

Otthagyott egyedül az asztalnál, ahol megpróbáltam kibékülni a barátnőmmel, de sem az nem sikerült, sem pedig a koncert nem jött össze, még Oskarit sem tudtam jobban megkedvelni, ezúttal csak még jobban magára haragított. A kezeim ökölbe szorultak, legszívesebben utána vágtam volna valamit a tálcámról, de túl messze járt ahhoz, hogy sikerüljön eltalálnom, és utána legyen értelme az igazgatóiba mennem. Be kellett érnem a keserűséggel és a megalázottsággal.

Ezek után biztos, hogy soha többé nem fogok vele szóba állni, még akkor sem, ha az életem múlik rajta és nem csak egy gimis barátság.