Olyan nehéz volt rávenni magam, hogy tényleg megjelenjek a találkozón, de egyrészt muszáj volt beszélnem Sofiaval, másrészt pedig különben is egyszerre végeztünk a sulival és kénytelen voltam végül valóban elbuszozni vele az étteremig, lemondani már nem volt merszem, mert nagyon beleélte magát a csajos délutánba. Miután pedig leszálltunk a buszról és a városban sétáltunk a pizzéria felé, ahol már lassan törzsvendégeknek számítottunk, barátnőm ismételten csak Oskariról tudott panaszkodni. Még mindig fájt neki a szakítás és persze mellette álltam minden rosszban, hiszen barátnők voltunk. Most viszont olyan szemét dögnek éreztem mellette magam, amiért elhallgatom előle, hogy jelenleg épp én lettem Oskari új áldozata, hogy reméltem, valamikor megnyílik alattam a föld, mielőtt az étterembe érnénk.

- Még mindig nem jöttem rá, hogy miért dobott engem és ez fáj a legjobban. – kesergett továbbra is Sofia, miközben kiválasztottunk egy tetszőleges bokszot a pizzériában és elfoglaltuk a helyünket egymással szemben. – Semmit nem mondott, csak egyszerűen megszabadult tőlem. Legalább egy nyomorult indokkal előállhatott volna.

- Te nem kérdezted meg tőle, hogy miért szakított veled? – kérdeztem keserűen, de szerencsére a melankolikus hangulatomat nem vette észre a lány.

- De, persze, hogy meg. – rántott egyet a vállain csalódottan elhúzva a száját. – Viszont... csak azt hajtogatta, hogy mégsem illünk össze. De ennyi nekem nem elég. Éppen ezért, végeztem egy kis kutatást utána.

- Jaj, ne már, Sofia! – nyüszögtem neki kíméletlenül, ezzel erősen kifejezve a nem tetszésemet, de barátnőm csak vigyorogni tudott.

- Nevezz engem fanatikusnak, de ha veled tették volna ugyanezt, akkor átéreznéd azt, amivel jelenleg küzdök. – védte magát erősen, majd a táskájába kezdett kutakodni és egy színes magazint húzott elő belőle.

Miközben Sofia fellapozta velem szemben az újságot, aminek én nem tulajdonítottam olyan nagy érdeklődést, a mellettem szobrozó pincérre tekintettem inkább, aki épp abban a pillanatban jelent meg az asztalunknál, hogy felvegye a rendeléseinket. Mivel már járatosak voltunk a helyen és általában ugyanazt ettünk mindig, most is páros menüt kértem a barátnőm megkérdezése nélkül, amit valójában az étterem a szerelmespároknak talált ki. Egy ideig még fellelhető volt ez az ajánlatuk, szóval igyekeztem kihasználni, hogy hatalmas fagyikelyhet kapok, ha két pizzát rendelek. Sofia általában hawaiit evett, én pedig mindig olyat, ami a lehető legcsípősebb, üdítőnek pedig mindketten kólát ittunk.

Miután a pingvinruhába bújtatott, szőke férfi odébbállt, hogy leadja a listát a konyhán, ismét a barátnőmet kezdtem szuggerálni, aki olyannyira bele volt mélyedve abba a hülye divatmagazinba, hogy még köszönni is elfelejtett a pincérnek, nem még saját magának rendelni valamit. Kezdett egyre furcsább lenni.

- Na, végre! Itt van! – kiáltott fel aztán boldogan és hangosan is egyben, mikor végre megtalálta a keresett oldalt, amiért kétszer pörgette végig a magazin lapjait. – Ezt nézd meg!

Kíváncsian felvontam egyik szemöldököm Sofia viselkedésére, a lány pedig nem volt rest elém tárni mindazt, amit eddig olyan nagyon meg akart nekem mutatni a magazinban. Szépen az orrom alá tolta azt a hülye, agyoncsicsázott újságot, amelynek valahol a háromnegyedénél nem más pózolt egy teljes alakos képen, mint Oskari Gebhard, a mi sulink kibírhatatlan és kicsit sem csábító huligánja, oldalán a tegnapi napomon megismert Amandaval. Nem mondom, óriásit néztem erre a poszterszerűségre és, ha lett volna valami a számban, azt biztos azonnal kiköpöm döbbenetemben, de így csak a gondolataim között fért meg valahogy a hatalmas elképedés.

Amanda, a szőke cicababa, aki a parkban a tiltás ellenére is szemérmetlenül képes a kutyáját sétáltatni mellig és fenékig kivágott ruháiban, pimasz vigyorral kacsintott rám vissza az újság címlapjáról is, miután megkukkantottam a magazin címét. A felirat szerint Miss Hello Kitty nem más, mint valami gazdag, sznob család hercegnője, nem mellesleg valami nagyon híres és befutott modell. Nos, ez idáig szerintem teljesen okés, hiszen nem egy ilyennel futottam már össze a pletykarovatokban és az ehhez hasonló divatlapokban de, hogy ez a lány miért éppen Oskari Gebharddal pózol együtt a kamera előtt, továbbra is rejtély volt.

- Mégis mi ez az egész? – kérdeztem nevetés közben felhorkanva, amint Sofiara néztem, hogy magyarázatot követeljek tőle.

- Ugye? Engem is teljesen ledöbbentett csak én el is bőgtem magam, mikor megláttam. – újságolta szomorkásan, mégis egyszerre izgatottan Sofia. – Egyértelmű, hogy Oskari ezért a kis fruskáért hagyott engem ott. Nézd csak meg, hogy karolgatják egymást és, ez a külön interjú velük a cikk alján... teljesen megőrjít! – borzolta össze szépen begöndörített haját a barátnőm mérgében. – Csak olvasd el és meglátod, miről beszélek!

Sofia kérésére hajlandó voltam egy apró pillantást vetni az lehető legkisebb betűkkel írt szövegre, minek következtében majdnem kiguvadt a szemem. Szerencsére nem volt hosszú és a lényeg, amiről a szöveg valójában szólt nem csak egy új titkot tárt fel előttem Oskariról, amit eddig nem tudtam, hanem le voltam nyűgözve, hogy ilyen jól titkolta ezt eddig. Elvégre ki sem néztem volna belőle, hogy az apja valami menő dizájner cég büszke birtokosa és vezetője, valamint a kicsi fiacskája ennek az örököse, a vállalat pedig nem mellesleg Amanda Sipilät is öltözteti. Nahát... milyen kicsi a világ! Viszont a cég neve, ami a ruhákat készítette, eléggé ismerős volt nekem valahonnan, de hiába törtem a fejem, az istennek sem akart eszembe jutni, hogy hol találkoztam vele korábban.

Gyorsan az újság legelejére lapoztam, hogy megnézzem, mikortól lehetett kapni ezt a kiadást és legnagyobb döbbenetemre igencsak friss volt, mégpedig március eleji. Épp abban a hónapban kapható, amit mi is írtunk jelenleg.

- Hát, ez tényleg durva. – nyilvánítottam véleményt igen röviden és lényegre törően, majd összecsuktam az újságot végérvényesen, hogy ne is lássam többet benne Oskari képét.

- Ugye? Én nem is tudtam, hogy Oskari apja ilyen menő ember, meg hogy a jövendőbelim ennyire jómódú lenne. – húzta el a száját Sofia, mintha csalódott volna. – Be kell valljam, egy kicsit sem látszott rajta, hogy gazdag családból származna, pláne nem divattervező családból. Elvégre Oskari olyan... olyan...

- Szörnyű? Tragikus? Visszataszító? Undorító? – kezdtem el felsorolni az esetleges lehetőségeket, mire Sofia csak összeráncolta a homlokát és szigorúan nézett a szemeimbe, hiszen minden bizonnyal nem ezeket a szavakat kereste, amiket én ajánlottam.

Azonban mégsem azért álltam le a találgatással, mert megfélemlített volna, hanem mert megjelent mellettünk ismét a pincér és az ő jelenlétében ciki lett volna ilyen szavakkal dobálózni. A fiatal úriember csak némi halk „Tessék parancsolni!" és „Jó étvágyat!" szöveg elhintése közepette rakta le elénk a rendelt pizzákat, amik a szokott méretüket mutatva is igen óriásinak tűntek ahhoz, hogy egy ültő helyünkben meg tudjuk enni.

Mikor nekiálltunk ebédelni, beállt a csend az asztalunk fölé, és Sofia teli szájjal egyáltalán nem volt hajlandó beszélgetni. Pedig tudtam, hogy nagyon szívesen panaszkodna még Oskariról meg Amandaról, ehelyett mégis inkább a telefonjával babrált, vagy a magazint lapozgatta felváltva, miközben majszolt. Nekem persze pont kapóra jött a csend.
Egyelőre még semmi ötletem sem volt, miként tálaljam a tényállást Sofianak és be kell vallanom, kimondottan féltem is a reakciójától.

- Egyébként, miért volt olyan fontos, hogy ma eljöjjünk ebédelni? – tette fel hirtelenjében a nem várt kérdést, ami engem derült égből villámcsapásként ért és majdnem félre is nyeltem ijedtemben a falatot. – Valamit mondani akartál, nem igaz?

Ekkor már én magam is beláttam, hogy felesleges és lehetetlen elkerülni a forró kását, ezért csak letettem az evőeszközöket a kezem ügyéből és megtöröltem a számat a szalvétával, hogy némiképp tisztelettel közöljem Sofiaval, hogy milyen szörnyű ember vagyok.

- Nos, való igaz, hogy van itt egy dolog, amit el szeretnék neked mesélni. – kezdtem bele nehézkesen és képtelen voltam közben a szemeibe nézni. – Még elég új keletű ez az egész, ezért nem mondtam még, de már egy ideje szerettem volna veled ezt megbeszélni. – néztem fel rá ekkor bocsánatért esedező tekintettel. – Oskariról van szó.

Erre a híres névre Sofia csak döbbenten meresztette rám nagy, barna szemeit, miközben halványan el is pirult. Bizonyosan váratlanul érhette, hogy pont én hozom fel neki a srácot és talán a hangsúlyomból is ki lehetett hallani, hogy most épp nem szidni készülöm.

- Hallgatlak. – komolyított magán egy kicsit és letette a kezéből a telefonját, hogy minden figyelmét nekem szentelhesse, én pedig nagy levegőt vettem az akadály előtt.

- Fuh... szóval, az a helyzet, hogy történt egy s más a napokban, amikről tudnod kéne, mivel a barátnőm vagy és szeretlek, ezért őszinte akarok lenni. – kezdtem bele nehezen. – De, mielőtt elmondom, kérlek, ígérd meg, hogy nem akadsz ki! Nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetet, ezért nagyon fontos, hogy végighallgass.

- Számíthatsz rám! – bólintott egy aprót és tovább kémlelete a zavart arcomat.

- Rendben, nos hát... nem, mintha még nem ugyanaz a véleményem lenne Oskariról és nem, mintha nem haragudnék rá, amiért elhagyott téged, ráadásul amilyen gorombán tette mindezt, de az a lényeg, hogy a napokban volt alkalmam vele kicsit közelebbi kapcsolatba kerülni. – vallottam be ezt óriási szégyenként, mire Sofia arcizmai megrándultak. – Szóval, történt egy dolog, ami miatt úgy néz ki, hogy én is beleestem ugyanabba a csapdába, amibe a női többsége, feltehetően és...

- Hilla! – vágott közbe a monológomba a lány durván megszólítva engem, és közben meglehetősen mérgesnek tűnt. – Ha most azt akarod mondani, hogy te és Oskari... akkor tudd, hogy én pedig fel fogok állni az asztaltól és nem látsz engem többé.

Egy pillanatra ledermedtem a hirtelen ért fenyegetéstől és csak elképedve pislogtam Sofiara, aki türelmetlenül várta, hogy kinyögjek erre valamit. Minden bizonnyal azt, hogy egyből szabadkozni kezdjek. De ezt mégsem tehettem azok után, hogy igaz volt a feltevése.

- I-igen? – kérdeztem vissza remegő hanggal.

- Persze. – rántotta meg a vállait szigorúan. – Oskari az exem, te pedig a legjobb barátnőm vagy. Más lányra is pokoli mérges lennék, ha meglátnám őt azzal a pasival, akibe még mindig bele vagyok zúgva, hát még, ha az a legjobb barátnőm. Szóval... te és Oskari?

- M... M-mi nem vagyunk úgy együtt! – emeltem fel a kezem védekezően, mire Sofia kétkedően felrántotta a szemöldökeit. – Mi csak sajna elég nagy haverságba lettünk és féltem, hogy ez... esetleg zavarna téged.

Képtelen voltam a szemébe nézni, ő azonban folyamatosan engem bámult és olyan megvetően, amennyire még sohasem. Rosszabb volt, mint azok az iskolatársaim, akik ismeretlenként ítéltek el a kinézetem miatt. De Sofia arcáról képtelen voltam leolvasni, hogy mire készül mindezek után, hogy ha csak a féligazságot is, de hallotta. Megsértődik és kirohan az étteremből, vagy megkegyelmez?

- Halihó, csajok! – zendült fel ekkor a fülem mellett egy ismerős és kiakasztó férfihang.

Riadtan fordítottam a fejemet a megfelelő irányba és Oskari „tündéri" pofiját láttam virítani magam mellett, amint a srác kígyóként áttekerte magát a szomszédos bokszból a miénkbe, ezzel megzavarva a privát beszélgetésünket. És, ki tudja, mi mindent hallhatott még?

- O-Oskari? – dadogtam teljesen összezavarodva, a srác pedig csak egy szadista vigyor mellett élvezte a sikerét a tökéletes belépőjének. – Mi a fenét keresel te itt?

- Semmi közöd hozzá, Boszi! – vakkantotta oda nekem félvállról, miközben már teljesen átmászott a mi asztalunkhoz és kényelembe helyezte magát az ülésen. – De, ha lenne is, akkor már tudhatnád, hogy minden biliárdozás után ide jövünk kajálni, ha hamar megunjuk a kocsmát!

Csak másodpercekkel később ért el az agyamig az üzenete és, miután sikerült dekódolnom a morgós hanggal előadott beszédét, egyből felkapaszkodtam a bőrkanapé háttámlájára, hogy átleshessek a szomszédos asztalhoz. Velem szemben Dan ült, aki együgyű vigyorral a képén integetett nekem, mellette pedig az igen morcos, szőke Hugo, aki rám sem akart nézni. Közvetlenül a kezem alatt pedig a hosszú hajú, metálos Luka, akinek ha az arcát nem is láttam, de az Ainoval folytatott szerelmes massenger üzeneteibe végső soron betekintést nyerhettem.

Ha tudtam volna, hogy ők is itt lesznek, akkor máshová szervezem a találkozót.

- Oké, ez nagyon nincs rendben így! – kiáltottam rá Oskarira. – Ti követtek engem, vagy mi van? Nem volt neked elég a tegnapi eset, amikor a szökőkútba dobtál?

- Te meg azt hiszed, körülötted forog az életem, vagy mi? – köpte oda Oskari bunkó stílusban. – Vegyél vissza!

- Na, persze! Higgyem is el, hogy nem azért jöttetek ide, hogy tönkretegyétek a közös programunkat Sofiaval! Nem hiszem el, hogy ilyen tahó vagy, Oskari.

Miközben Oskari fejét mostam át olyan igazán anyáskodó stílusban, a srác kósza tekintete óhatatlanul is a Sofia kezei alatt vesződő magazinra tévedt, amit barátnőm gondosan próbált előle takargatni. Ki tudja, miért? Talán, mert sejtette, hogy azok a képek olyan cikisek a srác számára, amivel nem szívesen huzakodna elő, nem is csoda, hogy senki nem beszélt róluk a suliban sem.

Persze, az ilyen szenzációk mindenki figyelmét elkerülik, de mikor én veszek részt egy tüntetésen, azt érdekes módon, mindenki tudja már másnap.

- Mi az az újság? – kérdezte kissé rémülten és azonnal felállt, hogy kikaphassa Sofia kezeiből a magazint, amit azután fel is lapozott és csodával határos módon éppen ott nyitott ki, ahol ő és Amanda vannak lefotózva. – Hogy kerül ez hozzátok?

- Mi az a lap, Oskari? – hajolt át hirtelen Dan is a mi bokszunkba, de mielőtt megnézhette volna rendesen is a magazint, Luka lerántotta maga mellé.

- Tartsd ott a tökkelütöttet! – kiabált át a metálosnak Oskari. – Ti pedig! – nézett rajtunk végig szigorúan. – Hogy került hozzátok ez a lap?

- Elég, itt most én leszek az, aki kérdez és nem te! – csapott az asztalra Sofia hisztisen, miközben felállt és a belőle kirobbanó düh annyira megdöbbentett bennünket Oskarival, hogy mindketten összerezzentünk erre. – Ti ketten, komolyan együtt vagytok? Hilla! Oskari! Hogy tehettétek ezt velem? Neked tényleg arra voltam jó, hogy elcsavarhasd a barátnőm fejét és, miután nem kerültél hozzá közelebb a segítségemmel, eldobtál és megoldottad egyedül?

- És, ha igen? – tárta szét a kezeit Oskari, mire Sofia szemeiben megjelentek a könnyek. – Ez van, Sofia, bocs. Az az igazság, hogy sohasem szerettelek. Még csak nem is kedveltelek, de ez nem feltétlenül a te hibád. Ha nem engedtél volna az első adandó alkalommal, talán tovább tartott volna a kapcsolatunk.

- És most Hilla a következő, akit meg akarsz szerezni?

- Kétség kívül kemény dió lesz, de szerintem szórakoztatóbb, mint te. – közölte szárazan Oskari, ami végleg kiakasztotta Sofiat.

Szegény lány már teljesen az idegösszeroppanás szélére került és, mielőtt felfoghattuk volna mindannyian, ami történik, már szedte is össze a cuccait és kirohant az étteremből olyan zokogás közben, amit csoda lett volna még a pultnál is nem meghallani.

- Sofia! SOFIA! – rohantam utána én is és még a nyílt utcára is kiléptem érte, de mivel nem mehettem el fizetés nélkül, ezért képtelen voltam őt utolérni.

Csak csalódottan kullogtam vissza az üzletbe, ahol a kis jelenünkért kiérdemeltem minden pincér és vendég megvető tekintetét és elszégyellve magam, végül visszaballagtam a bokszunkhoz, ahol Oskarira leltem. A srác elégedetten terpesztett a kanapén és közben az ajándékba adott, páros fagylaltkehely tartalmát tömte a szájába... a szemétje!