Ma fura dolog történt Krisztiánnal. Reggel épp az első órájára tartott, amikor a folyosón megcsúszott. Valaki kiöntötte az italát a fehér csempére, és nem volt képes feltörölni. Majd pár méterrel odébb Krisztián másodszorra is elcsúszott egy darab uborkán. Tanulság: Mindig nézz a lábad elé!

– Tegnap szépen elhúztál – mondta Félix, miközben leültek a suli udvarán lévő fákhoz.

– Tudom, kész őrület volt az egész – sóhajtott Krisztián, és el kezdte tépkedni a füvet.

– Melyik része? Amikor a srácnak mentél, vagy amikor ki kellett fizetnünk a pólóját? – kérdezte Anti.

– Ha ez a baj, visszafizetem – nyúlt Krisztián a zsebéhez, de Petra megállította.

– Nem ez a baj. Hanem, hogy megváltoztál.

– Nem változtam meg.

– Akkor miért csinálod ezt a sok hülyeséget? – húzta fel a szemöldökét Olívia.

– Mi az, szövetkeztetek ellenem? – Krisztián a földre szórta a kezében szorongatott fűszálakat, majd leporolta a kezét.

– Nem, csak próbálunk észhez téríteni – válaszolta Félix.

– Nem ment el az eszem.

– Csak mindenkit piszkálsz és undokoskodsz. Ok nélkül – mondta Olívia. Krisztián a barátaira nézett, mindannyian ott álltak vele szemben. Petra mellkasa előtt keresztbe font kézzel állt, Félix mellette a vállán lógó táskáját igazította meg, miközben végig Krisztiánt figyelte. Olívia csípőre tette a kezét, Anti pedig kifejezéstelen arccal bámult előre.

– Belétek meg mi ütött? – áll fel Krisztián.

– Elegünk lett abból, hogy lökdösöl minket, kiabálsz velünk, bunkóskodsz és hadd ne soroljam tovább – mondta Petra. – Régebben mindig vidám voltál. Most meg örülünk, ha hetente mosolyogsz egyet. Csodálatos életed van, kedves anyukád, jófej apád, pénzetek is van.

– Jófej az apám? – horkant fel. – Tényleg megőrültetek?!

– Szóval az apád miatt vagy ilyen? – kérdezte Petra.

– Nem tök mindegy?

– Csak segíteni próbálunk – fakadt ki Petra. – De ha nem mondod el, mi a baj...

– Inkább szálljatok le rólam – mondta Krisztián. Félre lökte Petrát és Félixet, majd elindult.

– Az a te bajod, hogy mindent megkapsz, amire vágysz. El vagy kényeztetve! – szólt utána Petra.

– Mit mondtál? – fordult meg azonnal Krisztián.

– Apád mindent megtesz helyetted. Ha ő nem lenne már rég kicsaptak volna a suliból! – kiabálta Petra, és könnyek jelentek meg a szeme sarkában.

– Ezt mondd még egyszer! – Krisztián keze ökölbe szorult, és remegett a dühtől. Villámló tekintettel nézett Petrára.

– Ha meg mered ütni, neked annyi! – szólalt meg Anti. Krisztián úgy nézett a többiekre, mintha csak most venné észre, hogy ők is itt vannak, végül ökölbe szorított kézzel elviharzott.

– Istenem! – zokogott Petra. – A végén már majdnem elsírtam magam. Láttátok az arcát? Azt hiszem, túl messzire mentem.

– Dehogy! Ügyes voltál, hisz ez volt a terv – simogatta a hátát Félix.

– De miért nem csinálhatta Olívia?

– Á, te tökéletes voltál.

– Anti, készen állsz? – kérdezte Félix. – De nagyon óvatos legyél! Nehogy elüsd!

– Rendben, addig ti hol lesztek?

– Szerintem itt maradunk – válaszolta Félix. – Lenyugtatjuk Petrát.

Anti belenyúlt a zsebébe, és kivette a kocsikulcsát.

– Basszus, kinek az ötlete volt ez a hülyeség? – morgott. Nem tartott sokáig, amíg megtalálta az autóját, hiszen már amióta ebbe az iskolába jár, azóta mindig itt parkol. Egy óriási tölgyfa alatt, a parkoló közepén. Valami csoda folytán sosem állt ide senki, még akkor sem, amikor Anti gyalog ment iskolába. Lehet, azért, mert tudták, hogy ez Anti helye, és ki akarna szembeszállni egy nagydarab izmos sráccal? Pedig, ha akár egyszer is beszéltek volna vele, már akkor tudták volna, hogy Anti képtelen lenne megütni bárkit is. Csak akkor ütne, ha tényleg nagyon kihoznák a sodrából, de ez nem fordul elő túl gyakran.

– Csak annyit kell csinálnom, hogy felhajtok a járdára, kicsit ráijesztek, majd tovább hajtok, még mielőtt felismerné az autómat. Ez talán menni fog – motyogta magának, majd beindította az autót. – Az a legfontosabb, hogy nem szabad felismernie. Mondjuk az is elég fontos, hogy ne üssem el – hangosat sóhajtott, és dobolni kezdett a kormányon. – Ha véletlenül kinyírom Kriszt, akkor utána Félixet is kinyírom. Az ő ötlete volt az egész! Vagyis... nem egészen – még egyet sóhajtott, majd az utat kezdte pásztázni. Krisztián nem érhetett haza túl gyorsan, hisz gyalog volt. – Már látlak!

Krisztián az út jobb oldalán vágtatott zsebre tett kézzel.

– Mint valami dühös ló – nevetett fel Anti, közben egyik kezével az arcába húzta kapucniját, majd egy napszemüveget is feltett. Felhajtott a járdára, és egy hosszút dudálva a gázba taposott. Krisztián megfordult, és épp időben ugrott félre.

– Remélem, jól vagy haver – mondta Anti a visszapillantóba nézve. Krisztián a földön ült, és az autó után bámult, arcán meglepetés és düh váltakozott.

Anti gyorsan lekapta a napszemüveget, és tovább hajtott egészen a házukig. Ott leparkolt, majd besietett a házba.

– Szia apu! Elviszem az autód! – Lekapta a kulcsot az akasztóról.

– De hisz neked is van.

– Kifogyott a benzin – válaszolta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Beszállt apukája autójába, és elhajtott. Gyorsnak kellett lennie. Krisztián nem érhet haza. Még előtte kellett elkapnia.

Anti meglátta őt, de most vele szemben hajtott.

– Nem dudálhatok, az előbb is dudáltam, az feltűnő lenne – motyogta. – Basszus, a napszemüveget a kocsimban hagytam!

Megint felugratott a járdára, ám most kicsit lassabban ment, mert úgy tűnt, Krisztián nem vette észre a felé közelítő autót. Túlságosan elmerült a gondolataiban. A közte és Petra között történő vita miatt volt is mit végiggondolnia. Aztán amikor Anti már csak pár méterre volt tőle, felnézett. Egyenesen a sofőrre.

– Basszus! – Anti a fékbe taposott, mert Krisztián nem ugrott félre, ráadásul kiszúrta őt. A szeme elkerekedett, majd egyenesen Anti felé indult.