"Átjárót nyitottak... Aiden világába?"

Az esetet követően Jodie azonnal megszabadult vad külsőjétől. Utált mindent, ami csak egy kicsit is arra emlékeztette, mi történt aznap éjjel a kocsmában. Punk-rock szerelését egyszerű farmerra és pólóra cserélte, körméről hagyta lekopni a lakkot, haját elkezdte lenöveszteni és nem festette újra, valamint felhagyott a túl erős sminkkeléssel is.

Nathan örült, hogy Jodie visszatalált a helyes útra. Próbálta annyira szeretni és támogatni, amennyire csak tudta, hogy a lány ne érezze magát ennyire egyedül. De a szomorú igazság megint csak felütötte a fejét: Jodie-nak Aidennen kívül nem volt másik barátja.

Eltelt egy év, és ha lehet ezt mondani, minden ment a maga útján. Egészen addig, amíg...

- Jodie!

A lány szeme felpattant, és félig még az álomba ragadva próbálta realizálni, mi történik körülötte. Valaki rázta. Pislogva tért magához, és felnézett.

- Nathan? – kérdezte zavartan. Nem értette, miért keltette fel a férfi az éjszaka közepén. – Mi történt?

- Csak gyere a kocsihoz – válaszolta Nathan, és a hangjából áradó feszültség nyugtalansággal töltötte el Jodie-t. Kipattant az ágyból, és gyorsan magára ráncigálta ruháit, majd sietős léptekkel elhagyta a szobáját.

***

- A DPA létrehozott egy programot, hogy tanulmányozzák a másik oldalt – az Infravilágot, ahogy ők nevezik. – Nathan halkan és gyorsan beszélt; kövér esőcseppek gurultak le a szélvédőn. – Építettek egy sűrítőt, egy gépet, amely képes egy hasadékot nyitni a túloldalra.

- Átjárót nyitottak... Aiden világába? – kérdezte döbbenten Jodie.

- Valami történt múlt éjjel. Entitánsok jöttek át a hasadékon – és nem sikerült leállítanunk a sűrítőt. Az épületben mindenkit lemészároltak, egyik mentőosztag sem jutott vissza. Felhívtak, és a segítségedet kérték – mondtam nekik, hogy még gyerek vagy, és hogy túl veszélyes, de tudják, hogy csak te tudod, hogy kell bánni a hasadékon túl lévő dolgokkal.

Jodie hátrahanyatlott az ülésen, és élesen beszívta a levegőt. Nem szólalt meg, és az út további része néma csendben telt.

Amikor megérkeztek a DPA épületéhez, Jodie már messziről látta, mekkora káosz uralkodik mindenütt. Szirénázó, villogó autót álltak az út szélén, az ömlő esőben vérző, sebesült emberek támogatták egymást, az út egy része pedig le volt zárva.

Nathan megállt az autóval, és a lányra nézett. Szeme aggódva csillant meg.

- Jodie – kezdte – Ha nem akarod megtenni, csak mond meg, és hazaviszlek.

- Nem, semmi baj – mondta Jodie elhaló hangon, és Nathan-re pillantott. – Megteszem.

A kilincsért nyúlt, majd Nathant követve kiszállt a hideg esőbe.

- Basszus, Nathan! Elment az eszed? Nem küldheted őt oda be! Mégis, hogy gondolod?! – kiáltotta indulatosan Cole, amikor észrevette közeledni a lányt.

- Nem érted. Ő az egyetlen, aki véget tud vetni ennek!

Jodie elindult az épület felé, de egy egyenruhás férfi az útját állta.

- Sajnálom hölgyem, ide nem léphet be. Ez lezárt terület.

- Nem, ő mehet – jelent meg hirtelen Nathan, mire az őr bizalmatlanul nézett a lányra, de kénytelen volt tovább engedni.

- A sűrítő az alagsorban van – szólt Nathan, amikor odaértek a szétzúzott bejárathoz. – Meg kell találnod a vezérlő termet.

A férfi hallgatott egy pillanatig, aztán közelebb lépett Jodie-hoz.

- Jodie... A hasadéknál lévő entitánsok... nem olyanok, mint Aiden. A másik oldal legmélyéről jönnek, és szinte semmit nem tudunk róluk.

- Születésem óta egy entitánssal élek, akiről semmit nem tudok – húzta halvány mosolyra a száját a lány. – Ne aggódj. Nem tervezek ma meghalni.

Nathan óvón magához ölelte, majd, amikor elengedte, Jodie szembefordult a bejárattal.

Elindult be az ismeretlenbe.

Nem fogadta épp bizalomgerjesztő látvány. A bevezető folyosón a földön hatalmas vértócsák voltak, a falakból és a félig leszakadt lámpákból vezetékek lógtak, néhol a falra is vér fröccsent.

- Nem tudom, te hogy van vele Aiden... – szólalt meg Jodie – de én félek...

A folyosó végén jobbra fordult és egy újabb vérfoltot kikerülve elindult a lift felé. Megnyomta a hívógombot, de csak furcsa, erőlködő zörejt hallott.

- Na szuper – mondta kétségbeesetten. – Beragadt lift. Menj Aiden, nézd meg lehet-e vele valamit csinálni.

Jodie-nak nem kellett sokat várnia, néhány percen belül kinyílt a lift ajtó, és ő be tudott menni. A pislákoló fényben előbb vette észre a vért a földön, mint a tőle alig egy méterre fekvő hullát. Riadtan hőkölt vissza, el is esett. Mély levegőt vett, és megpróbált megnyugodni. Nehézkesen talpra kecmergett, majd óvatosan odament a földön fekvő alakhoz.

- Oké, Aiden – motyogta. – Lássuk, mi történt. – Megérintette a halott tarkóját, mire a szeme fehérbe fordult, és látta, amint a férfi eszeveszetten nyomkodja a lift gombját, de az ajtó nem csukódik be időben, és ekkor egy láthatatlan erő nekilök egy hatalmas ládát, ami beszorul a lift ajtóba.

Az összeköttetés megszakadt, és Jodie remegő lélegzetet vett. A lift irányító szerverén megnyomta a négyes gombot, ami a legalsó szintre, a laboratóriumokhoz vezetett.

Kilépve az ajtón egy vészjelző lámpa vörös villogása és még több vér látványa fogadta. Szemben, egy ajtó előtt egy újabb hallott ember feküdt. Jodie odasétált hozzá, ám amikor leguggolt, a férfi hirtelen megragadta a nyakát, és hörögve, vért köpködve mondta:

- Ne menj oda be... Nincs semmi... csak halál... odabent...

Jodie elszörnyedve lökte el magától az embert, aki úgy terült el a földön, mint egy baba, akit elhajítottak. A lány undorral küszködve megfogta a lábát, és elhúzta az ajtó elől, hogy be tudjon menni. Az immár szabad bejáratot használva egy üres, kékes fénnyel megvilágított folyosón találta magát, ahol a hasán elterülve egy újabb élettelen testet talált. Óvatosan kikerülte, és amikor tovább haladt, a szeme sarkából úgy látta, mintha a hulla felkelt volna a földről. Torkában dobogó szívvel pördült hátra, de a halott ugyanúgy feküdt a földön, mint, amikor belépet az ajtón.

A folyosó végén egy újabb ajtó várta, aminek felső részén kis üvegablak volt. Átnézve rajta egy égő irodát látott. Erőlködve próbálta meg kinyitni az ajtót, és amikor ismét felpillantott, levegő után kapkodva hőkölt hátra, az ablak előtt ugyanis egy férfi állt tejfehér szemmel a semmibe meredve. Amikor újra odanézett, nem volt ott senki.

- Próbáld kinyitni a másik oldalról – mondta Jodie.

Nemsokára kicsapódott az ajtó, ő pedig belépett az irodába.

Ami csak lehetett, szét volt zúzva a helyiségben, üvegszilánkok hevertek szétszóródva a földön, az egyik sarokban égtek a bútorok, és halál bűze volt érezhető a lebegőben.

- Tudom... - suttogta a lány. – Én is érzem. Itt vannak. Maradj a közelemben, jó?

Odasétált egy újabb halotthoz, és a tarkóját megérintve nézte végig, hogyan halt meg. Egy fekete, elmosódott árny ragadta meg hosszú csápjaival és dobta teljes erőből a földre.

Jodie felállt és a tovább vezető utat kezdte keresni. A tekintete megakadt egy ráccsal lezárt nyíláson a plafonban, de ötlete sem volt, hogyan juthatna oda fel. Megpróbált egy fémszekrényt ellökni, amin felmászhatott volna, de nem volt elég erős hozzá.

- A plafonban szellőzőcsatornák futnak. Jó lenne, ha fel tudnék oda jutni.

Ekkor a szekrény hatalmas robajjal leborult pont oda, ahova kellett, és amikor Jodie elkezdett mászni rajta fel, a rácsok is kirobbantak a helyükről. A lány felhúzta magát a szűk járatba, és hason csúszva végigkúszott a csatornában. Amikor a végéhez ért, felhúzta magát guggoló pozícióba, majd vett egy nagy lendületet és leugrott.

Egy szinte teljesen lángokban álló irodában ért földet, ami úgy festett, mintha egy földrengés zúzta volna szét. Már épp elindult volna, hogy kiutat találjon, amikor dobhártya szaggató ordítás ütötte meg a fülét. A hang elhalt, ám ekkor valami megzörrent mögötte, de mire megfordult csak annyit látott, hogy papírok szállnak a levegőben.

Arca elé téve a kezét tovább botladozott. A forró, száraz levegő fojtogatta, a füst pedig csípte a szemét. Egy lángoló asztalon egy rádió csodával határos módon még nem ment tönkre, és amikor Jodie megközelítette, magától bekapcsolt, és egy recsegő country dalt kezdett el játszani.

Hátborzongató volt.

Jodie köhögni kezdett, alig kapott levegőt. Nem talált kiutat, és mivel nem volt jobb ötlete, megragadott egy felborult irodai széket, és jó erősen a két helyiséget elválasztó ablaküvegbe vágta. Sziporkázó szilánkok repültek szerte szét a levegőben. Óvatosan átlépte a keretben maradt élesen meredező üvegcsonkokat, és közben azon gondolkodott, mikor hallgat már el végre a rádió, mert a dallam már az agyára ment.

A másik teremben egy újabb halott emberbe futott, és letérdelt hozzá, hogy megnézze, mi történt vele.

- Megsérült? Tud mozogni? – kérdezte a férfit egy mentőosztagos.

- Nem fogom túlélni... - nyögte amaz elkeseredetten.

- De igen, nyugodjon meg. Kivisszük innen. Urai vagyunk a helyzetnek, már csak...

- Mindenhol ott vannak!! – szakította félbe egy ordítás, aztán a fekete örvény őt is megragadta és áthajította a szobán. Rögtön utána a férfit is felkapta és a fejét az asztal sarkához vágta.

Jodie hátán végig futott a hideg, és elengedte a halottat. Tovább indult, de a tűz elállta az útját. Hogy fog innen kijutni? Amennyire a hőség engedte, megközelítette a lángokat, és hunyorgó szemén át megpillantotta, amire szüksége volt.

- Tűzoltókészülék – mondta. – Segíts, Aiden!

A poroltó átgurult a tűzön a lány térfelére, Jodie pedig nem törődve azzal, hogy milyen forró a fém, megragadta a készüléket, és oltani kezdte a tüzet. Amikor végzett, elhajította a kiürült palackot, és tovább indult. Szemben megint tűz állta az útját, de balra betört egy ablak, azon át tudna jutni. Balra fordult, ám ekkor velőtrázó üvöltést hallott, és a következő pillanatban egy férfi rohant felé jobb oldalról. A testét lángok borították, ő pedig nem tehetett semmit, a férfi néhány percen belül a földre rogyott, és nem mozdult többet.

Jodie szeme iszonyodva tágult ki, egy pillanatig nem bírt mozdulni, de aztán muszáj volt tovább mennie. Átmászott a kitört üvegen, de nem volt elég óvatos, megvágta magát. Beljebb lépve nyöszörgő hangot hallott az egyik sarokból. Remegő lábbal ment közelebb, és hirtelen egy férfi ugrott ki az egyik íróasztal mögül. Arca csupa vér és seb volt, a bőre verejtékben fürdött, szemébe rettegés költözött.

- Ne, ne, ne! Kérem, menjen innen! – könyörögött. – Úristen, kérem, ne!

- Nyugodjon meg – mondta Jodie. – Jodie vagyok, Dawkins professzorral dolgozom.

- Az entitánsok... megszállták a laboratóriumot – hadarta remegő hangon a férfi. – Sikerült elrejtőznöm, de még itt vannak... Tudom, hogy még itt vannak.

- Próbáljon meg eljutni a lifthez – javasolta Jodie. – Most már működik, kijuthat vele innen.

- Maga itt akar maradni? Azok a dolgok... azok a dolgok megölik magát.

- Nem vagyok egyedül – felelte Jodie és nyelt egyet.

- A halállal mid egyedül nézünk szembe – mondta komoran a tudós, és elindult ki a teremből.

Nem jutott sokáig. Megjelent a csápos fekete massza, az entitáns, és birtokba vette a férfi testét.

- Dögölj meg kis kurva! Dögölj meg!! – ordította ködfehér szemmel, majd megfordult és egy széket lendített a lány felé. Jodie-t hirtelen érte a támadás, és nem tudott elugrani előle – a szék telibe kapta az oldalát. Elterült a földön, és egy pillanatig csillagokat látott a fájdalomtól. Amilyen gyorsan csak tudott elkúszott a földön, és közben próbálta elkerülni az entitáns támadásait. Keze beleakadt egy fémrúdba a földön – megragadta, talpra ugrott, majd teljes erőből a férfi nyakára sújtott vele. A tudós feje a vállára zuhant, és vér spriccelt szét a levegőben. Jodie már-már kezdte azt hinni, hogy győzött, de a küzdelemnek még korántsem volt vége. A férfi nyaka iszonyatos reccsenéssel visszarándult a helyére, és megremegett, mintha áram rázná. Borzalmas látvány volt.

A lány még egyszer az arcának vágta a vascsövet, de nem ért el semmi eredményt. Amikor harmadszor is megpróbálta, a tudós elkapta a rúd végét, és kirántotta a kezéből. Jodie hanyatt esett, és épp sikerült elgurulnia a felé repülő fegyver elől.

A férfi ekkor egy monitort emelt a magasba, arra készülve, hogy a lányra dobja, de Jodie gyorsabb volt, felkapta a fémrudat és nekifutásból a mellkasába döfte. Az orvos nyaka ismét rángatózni kezdett, és nem adta jelét a gyengeségnek. Megragadott két fiókot és azzal hadonászott Jodie felé, aki lihegve, levegő után kapkodva hajolt félre előle. Egy ütés eltalálta, és nyekkenve a hátára esett. Sebesen mászni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott, a lény pedig megállás nélkül követte. Annyira el volt foglalva Jodie-val, hogy észre sem vette a tüzet, amibe belesétált. Amint a lángnyelvek elérték a lábát, térdre rogyott, de nem állt meg, immár hason csúszva követte a lányt, és az öklébe zárt üvegszilánkkal nyúlkált felé. Jodie átkúszott egy asztal alatt, a tudós oda is követte. Amikor már félig kimászott alóla, a lány megragadott egy nehéz fém dobozt és rálökte a fejére. A férfi elterült a földön, a vér kiloccsant a fejéből, és nem mozdult többé.

Jodie a térdére támaszkodva nyelte a könnyeit, alig kapott levegőt, és úgy háborgott a gyomra, hogy azt hitte, mindjárt kidobja a taccsot.

Köhögve tovább indult, majd amiután balra fordult, három mentőosztagos élettelen testét pillantotta meg a sarokban. A bal oldalon egy ajtót talált, de akármilyen erősen is próbálkozott, képtelen volt kinyitni. Az izzadság végig folyt a hátán, borzasztóan melege volt. Ekkor az ajtó kilökődött, és Jodie felnézett.

- Maradj a közelemben oké? – suttogta erőlködve. Átment az ajtón, és azonnal hideg vízfüggöny érte. Ebben a teremben bekapcsolt a tűzriasztó, és a plafonba szerelt szerkezetek most ontották magukból a vizet.

Egy szék gurult felé, nyikorgó hangja végig borzolta Jodie idegeit. Kikerülte, de ekkor egy szekrény mozdult elé.

Az entitáns nem akarja, hogy tovább menjen.

Hirtelen dobozok repültek felé, épp, hogy sikerült elhajolnia előlük, amikor egy könyvesszekrény indult meg az irányába. Félreugrott és rohanni kezdett. Amerre járt, mintha minden tárgy a halálát akarta volna. Egy plafonból lelógó vezeték a nyakára tekeredett, és fojtogatni kezdte. Jodie pániktól szédülten szabadította ki magát, és köhögve futott egy ajtó felé. Csak félig tudta kinyitni, de ez elég volt ahhoz, hogy átpréselje magát rajta.

Egy hűtőkamrában találta magát, azonnal fázni kezdett. A földön halálra fagyott tudósok, doktorok feküdtek kicsavart, természetellenes pózokban.

A sűrítő a közelben van, gondolta Jodie, érzem a visszhangot a túloldalról. Haladjunk nagyon lassan... Talán észrevétlenek tudunk maradni.

A karját dörzsölve ment végig a folyosón, és közben igyekezett nem nézni a hullákra maga mellett.

- A francba – suttogta, amikor elért az ajtóhoz, és megnyomta a biztonsági zárat. – Belépőkártya kell hozzá.

Írtózott attól, hogy a megfagyott emberekhez nyúljon, de nem volt más választása, keresnie kellett egyet, akinél volt kártya. Körbenézett és az egyik tudós ingjén talált is egy kártyát. Levette, de furcsa hangot hallott, ezért megfordult. A kezét a szája elé kapta, szeme rémülten kerekedett ki.

A körülötte fekvő hullák mind életre keltek. Remegő tagokkal, rázkódó nyakkal és fehér szemmel indultak meg Jodie felé. Az, amelyiktől a lány elvette a kártyát, jéghideg ujjaival megragadta a karját, de szerencsére nem fogta túl erősen, így Jodie ki tudott szabadulni. Futni kezdett, de az előhalottak bekerítették, sőt egyre többen lettek. Végül nem látott már utat a menekülésre: kitört a lények közül és átvetette magát egy üvegablakon. Szilánkok milliói repültek szerte szét a levegőben, és a létező összes helyen, ahol csak érték megsebesítették a bőrét. Botladozva feltápászkodott, és adrenalintól sebesen lüktető szívvel az ajtóhoz rohant.

Lehúzta a kártyát.

Az ajtó nem nyílt.

Az élőhalottak pedig egyre közelebb értek. Jodie-nak borzasztó gondolata támadt. Nem tud tovább menni, ezek beérik, és elevenen felfalják. Na, nem, ez nem történhet meg. Megígérte Nathan-nek, hogy nem lesz baja.

- Gyerünk, nyílj már ki! – szűrte a fogai közt kétségbeesetten. – Aiden, szükségem van rád, MOST! – kiáltotta, amikor hátra nézve megállapította, hogy alig pár méterre vannak tőle az életre kelt hullák.

Visszafordult az ajtóhoz és kényszerítette magát, hogy ne nézzen hátra, csak az ajtóval foglalkozzon. Testek egymás utáni puffanását hallotta maga mögül, amiből arra következtetett, hogy Aiden jól halad.

- Basszus! Nyílj már ki! – Újra és újra próbálta a kártyát, majd egyszer csak a kis lámpa pirosból zöldre váltott, és kinyílt az ajtó. Jodie átvetette magát rajta, és bevágta maga mögött. Egy üres folyosón találta magát, és néhány percig a fölre rogyva kapkodott levegő után. Amikor nagyjából összeszedte magát, tovább ment, és a következő ajtó már gond nélkül kinyílt.

Ez lehetett az irányító terem, gondolta, amint körülnézett. A fal mentén kapcsolók és mindenféle irányító szekrények voltak, vele szemben pedig egy hatalmas üveg ablak. Közelebb ment és hunyorogva nézett át rajta.

- Megcsinálták... - suttogta döbbenettel a hangjában.

Az üveg túloldalán egy hatalmas csarnok volt látható, középen egy óriási fekete nyílással – a hasadékkal, ami körül több tíz entitáns körözött.

- Egy átjáró a másik oldalra...

Jodie az áramot szolgáltató karra tette a kezét, és lehúzta. A hasadék nem szűnt meg. Újra megpróbálta, de ezúttal is kudarcot vallott.

- A fenébe... Ez a szar nem működik!

Kétségbeesetten gondolkodni kezdett, mit csináljon, és ekkor észre vett valamit a csarnokban.

- Egy másik vezérlőpult! – kiáltott fel. – Ha sikerülne odajutnom, még lenne esélyünk.

A kivezető ajtóhoz sétált, majd mielőtt kinyitotta volna, így szólt:

- Odarohanok a pulthoz. Én futok. Te megvédesz az entitánsoktól, oké? – Jodie érezte Aiden izgalmát; mély levegőt vett, aztán lenyomta a kilincset és rohanni kezdett. Felmászott egy létrán, és egy entitáns máris támadásba lendült. Teljes erejéből megpróbálta lerántani a lányt a létra fokáról, és bár Jodie erősen kapaszkodott, látszott rajta, hogy a lény erősebb nála, és nem bírja már sokáig.

Az entitáns hirtelen szétrobbant, és Jodie amilyen gyorsan csak tudott, tovább mászott. Amikor felért, lélekszakadva kezdett el rohanni, de alig ért az út feléhez, amikor egy entitáns hanyatt lökte. Aiden megint a lány segítségére sietett, és Jodie ment tovább. Még magasabbra kellett mennie, újabb létra következett hát. Lihegve mászni kezdett, és most gyorsabban, biztonságban felért. Balra fordult, és rozoga, fémhídon szaladt keresztül. A híd másik oldalán azonban lerobbanva találva az út felét, így a korlátba kapaszkodva, óvatosan araszolva próbált tovább jutni.

- Aiden, segíts!! – kiáltott fel hirtelen, amikor egy entitáns megpróbálta lerántani a keskeny peremről. Hosszú küzdelem árán végül sikerült likvidálni a lényt, és Jodie tovább sietett.

A harmadik létra következett, aztán egy újabb észvesztően gyors rohanás. Aiden minden egyes útjába álló entitánssal leszámolt, így Jodie eljutott a vezérlőpulthoz. Feltépte az ajtót, szinte beesett rajta, majd megragadta az irányítókart, és lehúzta az áramot.

Arra azonban nem számított, hogy a megsemmisülő hasadék, akárcsak egy hatalmas mágnes, mindent magába szív, ami a közelében van. Kirobbant a vezérlőpult üvege, fémrudak, és a fal részei repültek a nyílás felé. Jodie a hátára esett, és egy pillanatig nem kapott levegőt. A pánik a mellkasát szorongatta, minden erejével kapaszkodott a vezérlőpult aljába, miközben érezte, hogy a szívó hatás borzasztóan erős, és le fogja tépni őt onnan. Aztán amikor az ujjai már csúszni kezdtek, és lélekben felkészült a biztos halálra, hirtelen egy hatalmas robbanással megszűnt létezni a hasadék.

Az összes entitnáns eltűnt, és nyomasztó csend ereszkedett a helyre. Jodie felhúzta magát a vezérlőpult megmaradt részére, és az égő roncshalmazokra meredt. Ijesztő ürességet érzett magában, és hirtelen kiszorult a levegő a tüdejéből.

- Aiden? – kérdezte remegő hangon. – Aiden, itt vagy...?

Nem kapott választ.

- AIDEN! – üvöltött bele a csendbe, és könnyek kezdtek folyni a szeméből. Hirtelen megérezte Aiden jelenlétét, és végtelen megkönnyebbülés hullámzott át rajta.

- Már azt hittem, elvesztettelek... - mondta halkan, és remegő kézzel törölte meg az arcát.

***

- Jodie! – Nathan futott oda hozzá, és szorította a karjába.

A kinti levegő szinte sértette a légcsövét a benti füstös után. Alig tudott megállni a lábán, boldogan nehezedett rá teljes súlyával a férfira.

- Nem szabadott volna beküldenem téged oda – suttogta Nathan. – Az én hibám... Az egész az én hibám...

- Istenem, annyira féltem, hogy elveszítelek! – mondta, amikor szétváltak.

Jodie hosszan nézett rá, végül csak ennyit mondott:

- Ne hagyd, hogy még egyszer ezt tegyék. Ha még egy átjárót nyitnak... semmi nem fog maradni...

Még egyszer megölelte Nathan-t, aztán átadta magát a kimerültségnek.