"Ő olyan, mint egy oroszlán a ketrecében"

A szék, amin Jodie ült, párnázott volt és kényelmes, de ő mégsem érezte komfortosnak.

A hógolyós eset után egy héttel Anya telefonált valakinek, akinek mély hangja volt, és bár barátságosan csengett, Jodie hátán végigfutott a hideg, amikor meghallotta.

Ma pedig Anya elhozta egy hatalmas épületbe, és leültette egy folyosó végén lévő váróhelységben. Megmozdult a mellette álló szék.

- Hagyd abba Aiden! – mondta Jodie és felnézett. – Megint bajba kerülök miattad!

Ekkor kinyílt egy ajtó és Anya lépett ki rajta. Leült a Jodie melletti székre, és megsimította kislánya vállát.

- Kicsim, bent a szobában van egy doktor bácsi, aki szeretne beszélgetni veled egy kicsit. Nagyon jó fejnek tűnik! – tette hozzá, majd folytatta: - Menj be gyorsan! – Mosolyogva intett az ajtó felé. – Én itt leszek kint. Minden rendben lesz.

Jodie pillanatnyit habozott csak, mielőtt felállt, és elindult a bejárat felé. Amikor belépett a szobába, finoman behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba kicsi volt, de barátságos. A falak mentén körben polcok voltak, rajtuk érdekes borítójú könyvek sorakoztak, középen pedig egy íróasztal állt, amelyen egy csomó papíron és dosszién kívül egy hógömb is volt.

- Helló Jodie – szólította meg az asztal mögött ülő férfi. Barna hajú, harmincas éveiben járó, meleg tekintetű ember volt.

Szemüvegén keresztül kedvesen a lányra mosolygott.

- A nevem Nathan Dawkins. Gondoltam jó lenne kicsit beszélgetni, így jobban megismerhetjük egymást. Gyere beljebb! – Nathan egy székre mutatott az íróaszal előtt.

- Tudod – nézett Jodie-ra, miután a kislány leült – Én azzal foglalkozom, hogy különös, vagy éppen megmagyarázhatatlan eseteket vizsgálok. Kikutatom az okukat, megpróbálok rájuk magyarázatot találni. Olyan dolgokról beszélek, mint, amilyenek... veled is megtörténtek. Jól mondom?

Jodie vállat vont, és nem nézett a férfi szemébe.

- Anyukádtól hallottam, hogy van egy láthatatlan barátod. Ez igaz?

Jodie ismét vállat vont, de Nathan nem törődött a kislány furcsa hozzá állásaval, tovább kérdezősködött:

- Ő... régóta veled van?

Jodie bólintott.

- Mióta megszülettél?

Ismét egy bólintás.

- Ő egy szellem, vagy... valakinek a lelke, aki meghalt?

Nathan nem kapott feleletet.

- Esetleg... le tudnád őt rajzolni nekem?

Jodie bólintott, mire Nathan egy üres papírlapot csúsztatott elé. Figyelmes tekintettel dőlt előre az asztalnál, enyhe ránccal a homlokán kísérte figyelemmel Jodie munkáját.

- Nem baj, ha megnézem? – kérdezte óvatosan, amikor a rajz elkészült. Mivel nem kapott feleletet, maga elé húzta a lapot, és összeráncolt szemöldökkel próbálta meg feldolgozni a tartalmát.

- Tehát ez te vagy – mutatott a pálcikaemberre. – Ez pedig a barátod. – Ujja most egy Jodie fölött elhelyezkedő satírozott pacára vándorolt. – És hozzád kapcsolódik valamiféle... zsinór segítségével? – próbálta megérteni a kacskaringós vonalat a rajzon lévő Jodie és Aiden között.

- Most is itt van? – pillantott körbe Nathan, miután ismét válasz nélkül maradt.

Jodie aprót biccentett.

- Meg tudod kérni, hogy csináljon valamit?

Pár másodpercig semmi nem történt, de a következő pillanatban kivágódtak az egyik szekrény fiókjai, és iratok szóródtak szét a levegőben.

Nathan ajka meglepetten nyílt el, majd a fiókról a még mindig csendben ülő Jodie-re nézett.

- Megmondod neki, hogy mit tegyen... és az megtörténik? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

- Nem – szólalt meg Jodie. – Nem én mondom meg Aidennek, hogy mit csináljon. Senki nem mondhatja meg neki. Ő olyan, mint egy oroszlán a ketrecben. Össze vagyunk kötve, nem tud elmenni, és emiatt nagyon dühös. Nem én tehetek róla, én is azt akarom, hogy menjen el. Néha nagyon ijesztő tud lenni... - halt el a hangja, és félrenézett.

- Ő tette ezt veled? – nyúlt Nathan Jodie összekarmolt karja felé.

- Nem – húzta el a kezét a lány. – Ezt a szörnyek csinálták.