"Nem kértem, hogy más legyek!"

Az idő múlásával Jodie egyre jobban megváltozott. A félénk visszahúzódó lány eltűnt, és átvette a helyét a tizenhét éves, vad, szabadságra vágyó tini, aki csak olyan akart lenni, mint mindenki más. Úgy érezte, ellopják az életét, és senki sem értheti meg, mit érez.

- Ezerszer megmondtam, nem! – Nathan kezdte elveszíteni a türelmét. Ez a vita nem most került elő először közte és Jodie közt.

- Nathan, kérlek, csak most az egyszer! Mindenki megy a suliból, és nem maradnék sokáig! – könyörgött Jodie, és füstös fekete szemfestékje alól kérlelve nézte a férfit.

- Ezt a kört már egyszer lefutottad. Feleslegesen erőlködsz.

- Ez nem igazság! – ordította magából kikelve a lány. – Én miért nem mehetek, amikor a többiek igen? – Ideges mozdulattal kisimította a szeméből rövid, feketére festett haját. – Mindent megteszek, amit kérsz tőlem! Mindent! Egész héten! És én meg sosem érezhetem jól magam!

- Jodie, te nem vagy olyan, mint mindenki más. De azt hiszem ezt elégszer mondtam már – sóhajtotta fáradtan Nathan. Cole némán figyelte a párbeszédet az ajtóból.

- Nem kértem, hogy más legyek! – üvöltötte Jodie vadul gesztikulálva. – Ki akarok mozdulni, barátokat akarok szerezni, és olyan lenni, mint a többi korombéli lány!!

- Sosem leszel olyan, mint ők – rázta meg a fejét Nathan, majd hozzá tette. – Ehhez muszáj hozzászoknod.

- Jó éjszakát. – Nathan itt befejezettnek tekintette a vitát, mert elindult az ajtó felé, és nem törődött Jodie dühös kiabálásával.

A lány indulatosan levágta magát az egyik fotelbe, majd, amikor Cole kedvesen meg akarta érinteni a vállát, fintorogva ellökte magától. Keresztbe fonta a karját, és duzzogva meredt maga elé.

- A szomszédban leszek – mondta Cole. – Ha bármire szükséged van, csak szólj. – Azzal ő is elhagyta a szobát.

- Bassza meg! – Jodie felugrott a fotelből, és feldúltan járkálni kezdett a szobájában. Dühében letépett néhány posztert a falról, és közben csak az járt a fejében, hogy mennyire utál mindenkit, de legfőképp Nathant, amiért nem engedi el ma este.

Megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt. Megrángatta a kilincset, dörömbölni kezdett az ajtón, majd, amikor semmi választ nem kapott, belerúgott a fába.

- Ki akarok menni!! – üvöltötte, és a sarokban figyelő kamerába nézett. – Hallasz engem Cole, a kurva életbe, engedj már ki!!

Kisvártatva Cole hangja hangzott fel a hangszóróból.

- Hé, Jodie. Ne káromkodj, oké?

A lány dühösen toppantott egyet, és ezzel egyidőben egy halom irat repült a levegőbe Cole asztaláról.

- Hagyd abba, Jodie – mondta szigorúan a férfi. – Ezzel nem érsz el semmit. Szobafogságban vagy és pont.

Az egyik monitor füstölögve kisült.

- Jodie! – emelte fel a hangját az orvos. – Tudod, hogy nem használhatod Aident, amikor mérges vagy.

Fiókok robbantak ki a helyükről.

- Állj! Ezzel semmire nem jutsz.

- Hagyd abba, Aiden – szólt Jodie. – Ezek itt le se szarják, ha széttörünk mindent ebben a rohadt épületben. – De ha ez nem működik, akkor ki kell találnunk valami olyat, ami igen.

Eközben Cole felvette a telefonját, és beleszólt:

- Igen, már minden rendben. Lenyugodott. Aha. Persze, előtte szétzúzta a fél lakást... - Nem tudta folytatni, a szeme hirtelen fennakadt, csak a fehérje látszódott. A telefon kicsúszott a kezéből, és halk koppanással ért földet.

Cole felállt, Jodie szobájához sétált, majd kinyitotta az ajtót. A lány bűnbánó arccal sétált ki rajta, és a férfi üvegesen a semmibe meredő szemébe nézett.

- Ne haragudj, Cole. Utálom magam ezért, de meg kell értened. Egyszerűen csak... muszáj kimennem ma éjszaka.

Lenyomta a folyósóra vezető ajtó kilincsét, és mielőtt kilépett volna az ajtón, óvatosan körbe kémlelt.

- Igen, tudom – suttogta. – De innen már késő visszafordulni.

Végigsietett a sötét folyosón, az Aiden álltal megszállt Cole pedig követte.

- Zárva van – motyogta Jodie, amikor megpróbált kimenni a főbejáraton. – Hát persze, miért is nem gondoltam erre... - Cole-hoz lépett, majd némi tétovázás után, egy gyors mozdulattal lekapta az ingjére tűzött belépési kártyát. Végig húzta a leolvasón, az ajtó pedig csipogva jelezte, hogy nyitva. A szabadság már közel volt. Az épületet elhagyva, Jodie olyan halkan, ahogy csak tudott, átosont a sötét előcsarnokon, de pechére a portást nem tudta elkerülni.

- Nincs kicsit késő a kiruccanáshoz? – támaszkodott neki az asztalának felvont szemöldökkel.

- Öh, igazából, csak egy kis friss levegőre van szükségem... - hazudta Jodie. – Nem érzem túl jól magam... Elég rosszul vagyok, ezért kimentünk volna kicsit.

- Ha akarod, hívhatom az egészségügyiseket – ajánlotta fel a portás, de Jodie gyorsan megrázta a fejét.

- Ne, nem szükséges, igazán! Én... Cole vigyáz rám – bökött a lány a némán ácsorgó férfi irányába. A portás most Cole-ra nézett.

- Szia, Cole. Mi a pálya, haver, elvitte a cica a nyelvedet?

Ekkor az orvos torkából furcsa morgó hang tört elő, Jodie pedig rémülten nézett fel. Most le fognak bukni!

- Elment a hangja – próbálta menteni a menthatőt. – Nagyon berekedt. Biztos valami vírus lehet. Már nap közben is ilyen volt, szóval... - Legyintett, mint akinek semmi az egész.

- Huh, oké. Remélem nem fertőző! – lépett egyet hátra a portás felemelt kézzel. – Szerintem pihenned kéne – tette még hozzá, aztán a kijárat felé biccentett.

- Na jó, sziasztok.

Jodiet majd szétvetette az öröm és a hitetlenség. Jól hallotta?

- Menjetek már – mordult a portás, ő pedig sietve meglódult a parkoló irányába, nehogy meggondolja magát, és visszazárják a szobájába.

Kint körbenézett, de nem kellett Cole kocsiját keresnie, lévén, hogy az az egy árválkodott a parkolóban.

- Siessünk – suttogta. – Kamerák vannak mindenütt.

Odakocogott az autóhoz, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt.

Cole ekkor kivette a zsebéből a kulcsot és maga elé tartotta.

- Szállj be a kocsiba és indítsd el – utasította Jodie, a férfi pedig engedelmeskedett neki. Jodie beszállt hátra, és mielőtt még elindultak volna, átfutott az agyán, hogy talán itt túl feltűnő lesz, de akkor már mindegy volt.

- Gyerünk, Aiden – mondta határozottan és nagy sebességgel elhagyták a parkolót. – Próbálj a lehető legtermészetesebb lenni, oké?

A sorompóval lezárt kijárathoz gördültek, ahol az őr kíváncsian hajolt előle.

- Cole? Szevasz haver! – Jodie-ra esett a pillantása. – Kimenő? – Gyanakodva összehúzta a szemét.

- Jodie...?

A lány nem felelt, lesütötte a szemét. Az őr elindult feléjük, és Jodie tudta, hogy nem fogja átengedni őket. Márpedig nem hagyja, hogy tönkre tegye a tervét! Eddig eljutott, innen már nem állíthatják meg.

Az őr a kocsi mellé ért, és Jodie döntött. Cole hirtelen beletaposott a gázba, és kitörve a leeresztett sorompót, áthajtott a kijáraton.

Az őr azonnal beleszólt a fülesébe:

- Hívd a biztonsági központot!

***

Az autó finoman végig suhant a nedves aszfalton, majd megállt egy jelentős mértékben lerobbant kocsma előtt. Mindketten kiszálltak a kocsiból, és Jodie bűntudatosan nézett fel Cole üres szemébe.

- Ugye megbocsátasz majd nekem? Tényleg nem maradok sokáig. Nem kell aggódnod, nem lesz semmi bajom. Oké, Aiden – Szavait most már nem Cole-hoz intézte. – Vidd el őt az erdőbe és vigyázz, hogy biztonságban legyen.

A férfi megfordult és szó nélkül elindult a fák sűrűjébe. Jodie utána nézett, nagyot sóhajtott, aztán elindult a rozoga kocsma irányába.

- A csajok már biztos bent vannak – mondta, amikor közelebb ért, és belépett a helyiségbe.

A levegő áporodott volt és szesz szagú, az asztalokra pedig ráfért volna már egy jó alapos pucolás. A pultnak néhány izzadt, nagy darab férfi támaszkodott.

Hát nem az a hely, ahol a legszívesebben tölti az idejét, de a lányok ide beszélték meg a bulit.

- Hm, még nincsenek itt – állapította meg csalódottan, amikor körbenézett, aztán keresett egy szimpatikus asztalt, elég távol a pulttól, és leült. Próbált nem tudomást venni a férfiak figyelő tekintetéről, ami azóta kísérte, hogy belépett a helyiségbe. Nem sokára megjelent mellette a pultos, és kételkedve nézett le rá.

- Magácska hány éves?

- Huszonegy vagyok – hazudta Jodie, de a férfit nem lehetett felültetni. – Csak egy limonádét kérek – forgatta a szemét a lány. A csapos elment, Jodie pedig a még mindig őt figyelő férfiak felé sandított.

Végigfutott a hátán a hideg.

- Köszönöm – nézett a visszatérő pultosra, aki lerakta elé a limonádét. A lány nagyot kortyolt az italból, és egyre feszültebben vizslatta a teret. A lányoknak még mindig semmi nyoma nem volt. Idegesen rágni kezdte feketére lakkozott körmét. Két perc elteltével felállt és járkálni kezdett. Csak hogy csináljon valamit, odament a fal mellett álló zenegéphez, és bedobva némi aprópénzt, keresgélni kezdett a lemezek között. Nem vette észre, hogy az egyik köpcös pasi felállt a pulttól és odament hozzá, csak, amikor már megszólította:

- Lenne kedve egy biliárdhoz, virágszál?

Jodie megpördült a tengelye körül, és a vállát vonogatva így szólt:

- Persze.

Végül is mi baja lehet abból, ha játszik egy kicsit, amíg a többiek megérkeznek?

Odasétált az asztalhoz és felvette az egyik dákót. A férfi sunyin elvigyorodott.

- Hölgyeké az elsőbbség – intett az asztal felé.

Jodie rátámaszkodott az asztalra, és akkor jutott eszébe, hogy nem tud biliárdozni. Mindegy, most már nem számít, a fehér golyóra koncentrált és lőtt. Eltalált néhány másik golyót, de csak annyit ért el vele, hogy szétgurultak az asztalon, egyik sem esett be a lyukba.

- Na, és mi járatban errefelé ilyen késői órában, csak így egymagában? – kérdezte a férfi és megkerülte az asztalt.

- Semmiben – tért ki a válaszadás elől a lány, és figyelte, amint ő is elhibázza a lövést. Ismét Jodie következett.

- Meg kell mondjam – lépett hozzá közelebb a férfi – kicsit fiatalnak nézel ki ahhoz, hogy itt legyél. Hány éves vagy?

- Semmi köze hozzá – rázta mega fejét a lány. – Ezt amúgy sem illik megkérdezni – tette még hozzá egy fokkal halkabban. Ráhajolt az asztalra és meglökte a fehér golyót, de most sem sikerült az ütés.

- Francba!

- Ez nem a te estéd... - jegyezte meg a férfi. Miután lőtt, felegyenesedett és a lányra nézett.

- A szüleid tudják, hogy itt vagy?

- Biliárdozunk vagy barchobázunk? – vetette oda foghegyről Jodie, és újra felkészült a saját körére. Már éppen lőtt volna, amikor hirtelen megérezte a férfi kezét a derekán.

- Hé! Kopjon le! – fordult meg, és feltett kézzel próbálta meg távoltartani a pasast.

- Ugyan már, tudom, hogy te is akarod – somolygott amaz, és teljesen beszorította Jodie-t a biliárdasztal és saját maga közé. A lány eltaszította magától, de a férfi nekirontott, és fellökte az asztalra. A haverja leszorította a kézét, ő pedig megragadta a combját, ám ekkor egy láthatatlan erő ellökte őket a lánytól. A lámpák sisteregni, villódzni kezdtek, a férfiak pedig rémülten néztek körbe.

-Hol vagy te szemét?! Mutasd magad!

Jodie magzatpózba gömbölyödött az asztalon és sírva fakadt. Meg sem próbálta leállítani Aident, hagyta, hogy azt tegye, amit akar.

A pult mögött lévő üvegek hangos robbanással törtek ki a helyükről, a sok különféle alkohol szétfolyt a földön.

- Te jó ég! Bassza meg! – káromkodott a pultos.

Asztalok borultak fel maguktól, székek csapódtak a férfiaknak. Amikor a zenegép hihetetlen gyorsasággal váltogatni kezdte a számokat, a biliárdos megszólalt:

- Húzzunk innen, itt valami nagyon nem stimmel.

Egy falon függő lámpa hangos pukkanással robbant fel, a falakról leesetek a képek, és egy asztal repült keresztül a termen.

- Olyan, mint egy... szellem..., aki számon kér minket a bűeinkért... - mondta remegő hangon a férfi és megmarkolt egy dákót, majd védekezően maga elé emelte.

- Kussolj, Frank, ez hülyeség! – oltotta le az egyik haverja.

A játékgépek beindultak, kattogva, villogva játszották a maguk játékát.

- Rohadj meg Earl – vágott vissza Frank. – Nem akarok kipurcanni.

- Senki sem fog megdögleni, lelépünk innen a picsába!

Az ajtóhoz futottak.

- Jézus! – ordította egyikük.

- Mi a francot csinálsz Earl? Nyisd már ki azt a rohadt ajtót!

- De zárva van! – Earl megrángatta a kilincset, de továbbra sem nyílt.

- Vigyázz innen – lökte félre Frank. – Majd én betöröm.

Többször is nekifutott az ajtónak, de az nem adta meg magát.

Ekkor Earl megdermedt, majd furcsa torokhangot hallatott. A következő pillanatban a szeme fennakadt, majd habozás nélkül elővette a pisztolyát az övéből, és Frank-re fogta.

- Earl! Mi a szart csinálsz?! – meredt rá döbbenten Frank, de többre nem volt ideje, mert Earl meghúzta a ravaszt. Miután a férfi elterült a földön, a saját halántékához illesztette a pisztolycsövet.

Dörrenés hallatszott, és vér fröccsent a falra.

- Jodie! – Valaki betörte az ajtót és berontott a kocsmába. A portás volt az, nyomában Nathan rohant és Cole. Nathan azonnal Jodie-hoz sietett, akit még mindig az asztalon kuporogva rázott a zokogás. Cole megtorpant és a portással együtt elszörnyedve nézett a halott testekre a padlón.

- Uramisten – emelte fel Nathan Jodie-t az asztalról. – Jól vagy? – Megragadta a vállát és kényszerítette a lányt, hogy a szemébe nézzen.

- Mi történt?!

Jodie felnézett rá, a szeméből fekete festékkel vegyült könny folyt.

- Én... csak kiakartam mozdulni... végre egyszer olyan lenni, mint mindenki más... - Keserves zokogás rázta a mellkasát.

- Tudom... Tudom. – Nathan szorosan amellkasára vonta és összeszorított szemmel ölelte magához. – Semmi baj...Semmibaj...