Másnap reggel Chevalier kényelmes lassúsággal felöltözött, majd lesétált a hotel étkezőjébe, ahol most csak néhányan tartózkodtak. Mr. Lopez, Miss Esposito, Christine McLauer és az igazgató ült egy nagy asztalnál, és így négyesben társalogtak.

– Jó reggelt, Monsieur Chevalier, jöjjön, csatlakozzon hozzánk! – üdvözölte Manuela Esposito, a spanyoloktól oly megszokott vidámsággal és lendülettel.

– Jó reggelt mindenkinek! Köszönöm, mademoiselle – biccentett mosolyogva Chevalier, majd helyet foglalt a spanyol hölgy mellett.

Egy ideig meglehetősen gyér társalgás folyt, amelynek fonalát főként Miss Esposito vitte, bár ez igazából csak azt a célt szolgálta, hogy ne álljon be kínos csend a helyiségben.

– Nos, engedelmükkel, hölgyeim és uraim... Sok elintéznivaló vár még rám – szólalt meg egy idő után Mr. Watson, miközben felállt az asztaltól. – További jó étvágyat!

Chevalier eltűnődve nézett a távolodó férfi után, aki felsétált a lépcsőn, feltehetően az irodájába.

  Körülbelül két óra múlva, amikor a tegnapi vendégek közül szép lassan már mindenki előbukkant a szobájából, Chevalier összeráncolt szemöldökkel meredt a bejárati ajtó felé, ahol ugyanis Ahban Dayal sétált be. Amikor elhaladt mellettük, kissé feljebb tolta a szemébe húzott fekete kalapját, elmormolt egy „jó reggelt"-et, és felsietett a lépcsőn.
Chevalier-nek azonnal feltűnt, hogy valami megváltozott rajta. A tegnapi önelégültségének és magabiztosságának mintha nyoma veszett volna... Inkább egy kicsit mintha zavart lenne, állapította meg magában.
A magánnyomozó tekintete végigsiklott a körülötte lévő arcokon, és észrevette, hogy mindannyiuk az indiai férfit figyeli.

Az ajtón jött be. Ez csakis azt jelentheti, hogy valamikor korábban már elhagyta a hotelt, és most tért vissza... Mert amióta én is lent tartózkodtam, nem láttam, hogy lejött volna a lépcsőn és kiment volna az ajtón – pedig ez nem kerülte volna el a figyelmemet, ha megtörtént volna. Az meg ugyebár lehetetlen, hogy reggel felébred, kimászik a szobája ablakán, majd visszatér a bejárati ajtón... – szögezte le magában, és egy pillanatra nevetési ingere támadt az abszurd gondolattól. – Habár valamilyen extrém okból akár véghez vihette ezt a hátborzongató manővert, hogy azt a látszatot keltse, már korábban elhagyta a hotelt, na de mégis milyen extrém oka lenne rá? Nem beszélve arról, hogy az ő ablaka az utcára néz, és azt hiszem, a járókelőknek biztosan feltűnt volna az a korántsem megszokott jelenség, ha egy úr épp egy hotel ablakából mászik kifelé! – Elfojtotta a mosolyát, de aztán enyhe aggodalommal korholni kezdte magát, amiért mindent hajlamos túlgondolni. – Nehogy így vénségedre többet láss bele a dolgokba, mint amik valójában, François...

– Ó, milyen iszonyú ez a folyamatos fejfájás! – panaszkodott Miss Johnson, aki csak nemrég jött le a szobájából. – Kérem, uram – intett az egyik inasnak –, hozzon nekem még egy pohár vizet!

Mikor az engedelmes inas visszatért, az amerikai hölgy elnézést kért a többiektől, majd a vizespohárral a kezében, királynői léptekkel felvonult a lépcsőn.

– Drámakirálynő – morogta az orra alatt Miss Esposito.

Az ebéd fél egykor volt, és mindenki részt vett rajta, Miss Johnson kivételével, aki a szobájában fogyasztotta el.
Ezután a társalgóban beszélgettek még, egy-egy pohár itallal a kezükben, majd szép lassan többen is kezdtek visszavonulni. Először Miss Esposito távozott Mr. Lopez társaságában, utána pedig James Oliver is felment a szobájába. Ekkor csupán Miss McLauer, Miss Oliver és Monsieur Chevalier maradtak lenn.
Kicsivel ezután Miss Oliver is felment a lépcsőn, majd egy perccel később Miss McLauer is.

Chevalier pár percig még a gondolataiba mélyedve ült a társalgóban, és a többieken tűnődött. Megnyugtatta az őt körülvevő csend. Végül, amikor kiitta a poharát, ő is felállt, és felsétált a lépcsőn a szobájába.
A kiürült teremben fülsüketítő volt a csend.

☆

Chevalier épp a szobájában olvasgatott, és élvezte a nyugalmat, ami körülvette őt, amikor hirtelen fojtott kiáltást hallott, majd is idő után valaki hevesen kopogni kezdett az ajtaján. Chevalier felismerte Miss Esposito hangját.

– Monsieur Chevalier... Kérem, jöjjön!

Chevalier kinyitotta az ajtót, és szemöldökráncolva, kérdő tekintettel pillantott az izgatott hölgyre.

– Mi a probléma, mademoiselle?

– Attól tartok, hogy Mr. Watsonnal történt valami.

– Na de miből gondolja?

– Épp telefonon beszéltem vele a szobámban... amikor hirtelen megbicsaklott a hangja, és elhallgatott. Szólongattam, de nem válaszolt... Letettem hát a telefont, és az irodájához siettem, de hiába kopogtam, nem szólt ki semmit. És amikor be akartam nyitni, az ajtó zárva volt. Gondoltam, szólok önnek, hátha valami baj van. Lehet, hogy rosszul lett – hadarta Manuela kifulladva.

– Rendben, mademoiselle, most hívja Mr. Lopezt és valamelyik inast. Meg kell próbálnunk betörni az ajtót – szólt Chevalier, gondterhelten ráncolva a homlokát.

Manuela elsietett, hogy kövesse az utasításait, a detektív pedig sietős léptekkel a hoteligazgató irodája felé vette az irányt.

Mire Mr. Lopez és egy inas betörték az ajtót, már az egész kis társaság odagyűlt a folyosóra.

– Mon Dieu! – kiáltott fel Chevalier, amikor Diogo és az inas nyomában belépett a helyiségbe.

Mr. Watsonra az íróasztalára borulva találtak rá. A hátán jókora szúrt seb tátongott, amely körül a vér teljesen átáztatta a fehér ingjét. Egyik keze még mindig a telefont érintette, ami már félig kicsúszott az ujjai közül.

Chevalier, amint magához tért a döbbenettől, igyekezett alaposan megfigyelni a többiek reakcióját.
Amelia Johnson azonnal hisztérikusan felsikoltott, majd ott helyben elájult. A riadt inas odasietett hozzá, felemelte, majd elhagyta a helyiséget, hogy a szobájába cipelje a nőt.
Miss Esposito halk, elszörnyedt sikolyt hallatott, és a szája elé kapta a kezét, Mr. Lopez pedig elképedt, rémült „Te jó ég!"- kiáltással reagált. Christine McLauer felsikoltott, és mozdulatlanná dermedve, holtsápadt arccal meredt maga elé. Ahban Dayal mereven bámulta a holttestet, és valami „Jóságos ég... mi a fene?"-szerűt mormolt. Sarah Oliver elborzadva felkiáltott, és a szája elé kapta a kezét, James Oliver pedig csak némán, földbe gyökerezett lábbal állt ott.

Chevalier közelebb lépett Mr. Watsonhoz, és kitapintotta a nyaki ütőér helyét.

– Meghalt – állapította meg komor tekintettel.

☆

  Pár perc múlva Chevalier egyedül maradt a szobában a holttesttel, ugyanis kiküldött mindenkit, hogy átvizsgálhassa a helyiséget. Mindenképpen ki akarta használni azt a kis időt, amíg még nincs itt a rendőrség, mert nem lett volna ínyére összetűzésbe kerülni Crosswell főfelügyelővel.

Felvett hát egy fehér kesztyűt, majd nekilátott a helyiség átvizsgálásának.

Tanulmányozta a holttestet, alaposan megfigyelte a fekvését, az elhelyezkedését, a jobb kezéből félig kicsúszott vezetékes telefont, és magában próbálta rekonstruálni a történteket.
Ahogy a holttestet figyelte, valami különös elégedetlenség motoszkált az agyában – mintha valami nem stimmelt volna, azonban nem tudta volna mivel alátámasztani az érzését.

Alaposan átkutatta a szoba minden egyes négyzetcentiméterét, kotorászott a fiókokban, és minden iratot és egyéb tárgyat tüzetesen megvizsgált. A gyilkos fegyvert, ami feltehetően egy kés vagy egy tőr lehetett, nem találta sehol.

Az egyik fióknál aztán felfigyelt egy titkos rekeszre – nem egyszer volt már ilyenekkel dolga, így a hozzáférés annak tartalmához nem jelentett neki különösebb problémát –, és amikor egy csipesz segítségével sikerült kihalásznia a tartalmát, meglátta, hogy egy régi, megsárgult újságból kivágott papírdarab az. Mivel szorította az idő, nem vizsgálta meg, hanem az öltönye belső zsebébe csúsztatta.

Ezután folytatta a kutakodást. Amikor a tekintete a kandallóra siklott, észrevette, hogy a már rég kihűlt hamu közt néhány kicsi, megperzselődött szélű papírdarab bújik meg.
Közelebb lépdelt, majd a csipeszével óvatosan kiemelte az egyiket. Sikerült kisilabizálnia rajta egy elhalványodott, maszatos szót: „pénz". A többi égett papírdarabkán a „különben", az „ahogy megegyeztünk", és a „baj lesz" szavak voltak – nehézkesen – olvashatók.

Hát ez bizony zsarolólevélnek tűnik... – gondolta Chevalier. – Talán túl korai még levonni ezt következtetést, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez az. Mindenesetre folytatom a... – Ám itt abbahagyta a gondolatmenetet, mivel ismerős hangok ütötték meg a fülét. – Ó, megérkezett a főkopó – mosolyodott el gúnyosan, majd kisietett a szobából, hogy szívélyesen üdvözölje a „kedves főfelügyelő urat".

☆

– Nocsak... François Chevalier, a híres magándetektív!

  Chevalier nem volt benne biztos, de mintha a híres szó meglehetősen gúnyosan csengett volna Crosswell főfelügyelő hangjából.

– Látom, felismert – jegyezte meg a detektív gunyoros mosollyal.

– Térjünk a tárgyra, Mr. Chevalier. Mit keres maga itt?

– Úgy gondolom, ugyanazt, amit ön. Nyomokat, indítékokat és a gyilkost – felelte a detektív nyugodtan. – Vagy tán ön üdülni jött ide?

– Elég legyen – mordult fel a főfelügyelő ingerülten, akit mindig is meglehetősen bosszantott Chevalier modora. – Ez az ügy az enyém!

– Kedves Monsieur Crosswell – szólt Chevalier higgadtan –, egy gyilkossági ügyet nem lehet csak úgy kisajátítani.

– Crosswell főfelügyelő úr vagyok, nem monsieur! – utasította rendre a felügyelő mérgesen. – Szóval maga versenyt akar. Hát, majd meglátjuk, hogy melyikünk bogozza ki az ügyet hamarabb!

– Téved, monsieur... oh, pardon, Crosswell főfelügyelő úr – javította ki magát gyorsan Chevalier, enyhe gúnnyal fűszerezve a megszólítást –, nekem egyáltalán nem áll szándékomban versenyezni önnel. Ezt egyenesen nevetségesnek tartom. Természetesen nem kell együtt dolgoznunk, viszont egymás ellen sem kell lennünk. Én a magam dolgával törődök.

– Hát, ha tényleg a maga dolgával törődne, nem ütné bele az orrát minden gyilkossági ügybe, ami nem magára tartozik.

– Nem szándékozom vitát nyitni önnel, főfelügyelő úr – felelte Chevalier őrjítő nyugalommal. – Au revoir! – biccentett, majd sarkon fordult és kisétált a szobából.

  A saját szobájába elvonulva megvárta, míg a rendőrök felveszik a tanúk vallomását, csak azután szándékozott ő maga is beszélni velük.

  Egy óra telhetett el, amikor is a telefon megcsörrent. A detektív odasétált hozzá, majd felvette.

– Jó napot, Mr. Chevalier! Itt Dr. Barry beszél – hallotta a vonal túlsó végéről az orvosszakértő hangját. Chevalier elégedett mosolyra húzta a száját. Megbeszélte az orvossal, hogy a test boncolása után, amelyre igen hamar sor került, felhívja őt és értesíti a dolgokról.

– Bonjour, monsieur le docteur – szólt bele a készülékbe. – Hálás vagyok, hogy felhívott.

– Nem tesz semmit, barátom. Szóval, a halál beálltának időpontja délután fél kettő és fél három közé tehető. A halál oka egy erős késszúrás a hátba. Az áldozat rögtön meghalhatott. A gyilkos feltehetően jobbkezes, és lehetett férfi vagy nő egyaránt.

– Merci, igazán lekötelez – hálálkodott Chevalier mosolyogva.

  Miután minden egyéb fontos dolgot megbeszéltek – többek között azt is, hogy ha lehet, az orvos ne szóljon erről a felügyelőnek –, letette a telefont, majd leült a fekete bőrfotelbe, amely kellemesen besüppedt alatta. Némán gondolkozott, és próbálta összegezni magában mindazt, amit látott, és amit az imént megtudott.