Estefelé egy kis ételnek nevezhető valamit raktak be az ajtó apró résén. Nagy nehezen magamba tömtem az említett dolgot. Fáradtan a matracra vánszorogtam. Egyáltalán nem ezt szerettem volna kapni 16. születésnapomra. Haza akarok menni! Bár szerintem ez már soha nem fog megtörténni. Michael sincs már itt. Sőt amióta elvitték egy nyikkanás sem hallatszott le, ide a pincébe. Fájó testrészemre raktam kiszáradt, felszakadt bőrű tenyerem. A pulóver épphogy csak melegített. A matrac kényelmetlen és nem találtam igazán azt a pózt amiben még a matrac is elviselhető és én sem fájok ( Petra, ha ezt látod tudd, hogy miattad van szerk.) sehol. Nehezen, de valahogy sikerült elhelyezkednem és elaludnom.
*Michael*
Összevágott, majd itt hagyott. Azóta egy árva pisszenés sem volt. Legalább eloldoztak. De komolyan, ki akar ilyen ajándékot 16. születésnapjára? Szerintem senki. Bár, mintha ezt úgy megkérdeznék az utcán amikor elkapnak. Senkit sem fog érdekelni, hogy beteg vagy, születésnapod van, esküvőre mész, most vettek be a foci csapatba. Valami mocorgás zökkentett ki a gondolat menetemből. Kinyílt az ajtó és egy barna hajú kék szemű fiú lépett be az ajtón. Kezében egy tányért szorongatott.
- Bocsánatot szeretnék kérni az előzőekben történtekért! Néha elragadtattja magát! Hoztam enni!- vakarta meg idegesen a tarkóját, majd átnyújtotta az ételt.
- Köszönöm!- azzal neki fogtam a kenyerek elpusztításához.