Luke szinte egész délután feküdt. Próbált folyton szóban tartani, de sokszor kitértem. Nem nagyon tudtam volna rá koncentrálni. De folyamatosan beszélt.
- Michael, figyelsz rám?- nézett rám hatalmas kék szemeivel.
- Nem- hajtottam le fejem. Kék hajam rendezetlenül előre bukott.
- Fogsz rám figyelni? Vagy csak fölöslegesen mondom?- hangja csalódott és fájdalmas volt.
- Figyelek ígérem! Csak nagyon félek és menekülnék- mondtam ki, amit gondoltam.
- Hidd el én is!- óvatosan felült. Hasát szorongatta és próbálta visszatartani az előtörő fájdalmas sóhajokat. Rá néztem, szinte én is éreztem az a fájdalmat. Oda nyújtottam kezem. Aranyosan megfogta azt és mellém húzta magát.
- Csak azért próbálok annyit beszélni, hogy ne rágódj ezen.
- Értem. Mesélj! Nem igazán hallottam semmit- hamiskás mosolyra húztam ajkaimat és a fiúra pillantottam.
- Csak azt mondtam, hogy ma van a szülinapom- húzta el tökéletes száját.
- Tényleg?- szemeim pingpong labda méretűre nőttek.
- Igen.
- Nekem is ma van- néztem magam elé a földre.
- 16 lettem.
- 16 lettem- ismételtem meg a mondatot.

-Akkor boldog szülinapot!-húzta egy apró mosolyra ajkait Luke.

- Neked is!- nevettem el magam kínosan. Egymásra néztünk, majd Luke félve ugyan, de megölelt. Jól esett, hisz nagyon rég nem mutatott felém senki ilyesfajta törődést. Tudom, hogy nem ismerem. De van benne valami. Valami más. Valami megfoghatatlan. Ami úgy vonz hozzá, mintha mágnes lenne. De nem szabad semmiben és senkiben megbízni. Mert pofára esek. Mint mindig.