Előzmény:
,,Fogalmam sincs, mennyi idő alatt értem haza, de amint beléptem, ereimben megfagyott a vér, és könnyek szöktek a szemembe, a hirtelen belém csapó fájdalomtól megmozdulni sem tudtam..."

Anyám élettelenül hevert a padlón, mellette a már oly jól ismert drog feküdt. Olyan gyorsan történt minden, mégis, mintha az egész lassítva lett volna. Ledobtam a cuccaimat, odarohantam hozzá, és rázogatni kezdtem.
-ANYA!!! -ordítottam torkomszakadtából, miközben már alig láttam a könnyeimtől.
Gyönyörű arca elfehéredett, kis kezei élettelenül hevertek mellette, a gondterhelt szemeit most elfedték a szintén hullafehér szemhéjai.
-Könyörgöm!!! Anya!!! -temettem fejemet a mellkasába, és éreztem, hogy vége... A szíve megadta magát, nem dobbant már egyet sem. -Nem hagyhatsz itt, nem!!! Kérlek, fel kell ébredned, anya!!! -zokogtam.
Idegesen megfogtam a mellette levő drogot, és tiszta erőmből nekivágtam a falnak.
-MINDENRŐL EZ A SZAR TEHET!!! -ugrottam föl hirtelen, iszonyú haragosan, és elkezdtem szinte tépni a hajamat.
Remegő kézzel kerestem ki a mentők számát a telefonomon, akik néhány percen belül ide is értek. Bennem égett a remény szikrája, hátha lehet még tenni valamit, hátha nem halt meg, hátha a mentősök megmentik az életét... A remény a legnagyobb gyilkos, tudom jól, de momentán nincs jobb ötletem, mibe kapaszkodhatnék...
-Mióta fekszik itt? -kérdezte tőlem az egyik mentős, miközben társai anyám holt testét vizsgálgatták hevesen.
-Én... Nem... Most értem haza, és így találtam rá -sírtam.
Hálásan rápillantottam arra a férfire, aki a sztetoszkópjával anyám szívét hallgatta, majd lemondóan sóhajtott egyet, de azért elkezdte a mellkasát nyomkodni, és megpróbálta életre kelteni. Pár perc küszködés után minden lelassult, a férfi levette kezeit anyám mellkasáról, csalódottan ránézett a mellette levő két emberre, majd megrázta a fejét.
-Most mi van? -néztem hitetlenül hol a három emberre, hol az engem nyugtatgató fiatal srácra. -Miért hagyták abba? Miért rázzák a fejüket?! NEM HAGYHATJÁK ABBA!!! ÉLETBEN VAN, ÉLETBEN KELL LENNIE!!! CSINÁLJÁK MÁR!!! -üvöltöttem bőgve.
-Sajnálom... -fogta meg a vállamat egy mentős. -Azt gondoltuk, egyszerű szívroham, de nem... A testét megvizsgálva a jelek szerint drog-túladagolásban halt meg. Nincs mit tenni -sóhajtott. -Fogadd őszinte részvétemet -mondta szomorúan, de tudtam, hogy ez csak kamu. Mindenkinek ezt mondják, őszinte részvétem, de sosem gondolják komolyan, most miért tennének másképp?
-Nem! -ráztam le durván a kezét a vállamról. -Ez nem lehet igaz, ilyen nincs... Nem, ez nem létezik, ez nem valóság!!! -kezdtem el ütni a falat, közel állva a józan eszem elvesztéséhez.
-Hé, nyugodj meg, kérlek! Hol van az apád? -kérdezte kedvesen valaki mögülem.
-Nekem... Nekem nincs apám -tekintettem rá elveszetten.
Hát, igen. Mint mondtam, a legnagyobb gyilkos a remény. Mikor elhiszed, hogy sikerülni fog, elhiszed, hogy minden rendben lesz... Aztán akkorát esel pofára, mint még soha eddig... Ez pont így történt velem is. Ezért gyűlölöm a reményt, de mit is tehettem volna?!
-Kérem, hagyjanak magamra -suttogtam, és leereszkedtem ülőhelyzetbe, majd csak az ajtócsapódásokat hallottam, tehát valószínűleg elmentek.
Valószínűleg órákon keresztül zokoghattam a falnak dőlve, közben néha fel-felordítottam a magamat szidó szavakat. Ha gyorsabban ideérek, még most is élne. Ha nem mentem volna be suliba, akkor még mindig itt lenne, és kiabálna velem, én pedig akkor lennék a világ legboldogabb embere. Ha már korábban elveszem tőle a drogot, ha jobban figyelek rá, ha többet törődök vele... Utálom a ,,ha", és a ,,volna" szavakat. Múlt idő. Elmúlt, kész, vége van. Az anyám meghalt, hiába keresem, hogy miattam-e, vagy az ő hibájából, mert már teljesen mindegy.
-Anya... -kúsztam oda hozzá. -Miért tetted ezt velem? -remegtem sírva. -Tudom, hogy utáltál, és mindig tehert jelentettem számodra, de képes voltál megölni magadat, és itthagyni egyedül a lányodat? Mert igen, a TE lányod vagyok, és most rohadtul egyedül maradtam ebben a kicseszett világban. Bizonyára nehéz lehetett neked, de megkérdezted valaha, én mit szeretnék? Megkérdezted valaha, szeretnék e elmenni valahova veled együtt, vagy egyszerűen csak leülni beszélgetni veled? Hidd el, nekem is rohadtul nehéz volt... De én szerettelek, bármit is csináltál, és azt gondoltam, hogy te is szeretsz engem, legalább egy kicsit, de sosem hittem volna, hogy inkább meghalsz, mintsem megpróbálj velem tovább élni. Azt hittem, nem gyűlölsz... -ezeket a szavakat már alig tudtam kimondani, zokogtam, ordítottam fájdalmamban. -Önző vagy anya, itt hagytál teljesen egyedül! Hogy tehetted ezt meg? Miért csináltad?! -szorosan magamhoz öleltem.
Teljesen összezavarodtam, nem tudtam, lehetek e egyáltalán dühös rá, vagy magamat okoljam, netán inkább csak gyászoljak, mint egy normális gyerek...
-Így nincs értelme tovább élnem. Miattad maradtam. Te voltál az egyetlen, akiben hittem, hogy egyszer majd érte lesz érdemes maradnom. Azt akartam, hogy megjavuljon a kapcsolatunk, én egy kihívásnak tekintettem ezt, mondhatni életcélnak. De most, hogy ezt is megszűntetted, teljesen elvágtad a kapcsolatot közöttünk, így már nincsen életcélom, nincs értelme az életemnek. Sajnálom... -pusziltam meg a fejét. -Nagyon szeretlek anya. Hidd el, nem hagyom befejezetlenül a kapcsolatunkat. Nemsokára már ott leszek veled, zaklatni foglak örökké, míg békére nem lelünk együtt, mert tudom, hogy még itt vagy, és nem találtad meg a saját békédet. Maradj ott, ahol vagy, sietek hozzád, anya...

///Sziasztok! Huh... Remélem ezzel a váratlan fordulattal sokakat sikerült most meglepnem :D

Igen, tudom, alapból Cameronos sztorinak írtam ki, és higgyétek el, nemsokára eljön az ő ideje is!😅😉 Szóval jön a klisé szöveg, köszönöm, ha elolvastátok, vote-oljatok, kommenteljetek ezerrel❤
Iszonyatosan sokat jelent nekem, mikor olvasok egy-egy kommentet, annyira jól esik😍
Na, de ennyi lettem volna, még egyszer köszönöm, hogy vagytok nekem, sziasztok😅❤😍😘///

2019. január