Semmi szükség nem volt erőszakra, a két kutya követett egészen hazáig. Az én, saját otthonomba, nem Mendes-ékhez... Kénytelen leszek legyőzni a félelmeimet, mert Kyle-ék házába nem vihetem őket. Szerencsémre a táskámban mindig tartok pótkulcsot, szóval kinyitottam a piros kaput, és a kölykök beszaladtak rajta, egymás fülét tépkedve, pajkosan ugrándozva.
-Jól van, figyeljetek! -nevettem, miközben leguggoltam hozzájuk. -Ne rosszalkodjatok, ne szökjetek meg, ne tépjetek szét semmit, mert... -megakadtam, mivel nem tudtam milyen érvet felhozni. -Tudjátok mit?! Azt csinálhattok, amit csak akartok! Senki nem fog rámszólni... -vontam meg a vállamat nemtörődöm módon, ám mégis gyötört a bűntudat, hogy anyának minderről nem szóltam.
Lábjegyzet magamnak, este beszélnem kell vele...
Beléptem a házamba, megtorpantam a küszöbön, és beszippantottam a dohos, büdös, poros levegőt, miközben szinte azonnal előtörtek az emlékek. Észre sem vettem, és a szememből kibugyogott egy forró könnycsepp, amit hevesen letöröltem. Megráztam a fejemet, hogy észhez térjek, és elindultam egy tálat keresni a kutyáknak. Tölöttem bele vizet, majd mivel a hűtőben találtam félig romlott szalámikat, azokat kevertem össze kenyérdarabkákkal, és gusztán tálaltam a két csöppségnek. Mondanom sem kell, másodpercek alatt elfogyasztották a saját adagjukat, és bociszemekkel tekintettek föl rám.
-Jajj, nincs több! -nevettem. -Felraklak titeket az itteni facebook csoportba, és remélem, gyorsan eljön értetek a gazditok -simogattam őket, majd lőttem néhány fotót, illetve egy-két videót is készítettem, amiket fel is töltöttem a csoportokba.
Kis idő múlva csörgött a telefonom. Mivel éppen a kutyákkal játszottam, nem hallottam meg az előző hét hívást. Hupsz... Kíváncsian feloldottam a mobilomat, és azt hiszem, már meg sem lepődtem azon, hogy Kyle keresett. Újra megszólalt a készülék a kezeim között, így felvettem.
-Sarah! -szólt lihegve Kyle. -Hála a jó égnek, azt hittem, valami baj történt... Hol vagy most?
-Otthon vagyok -válaszoltam durcásan.
-Érted megyek -vágta rá rögtön.
-Kösz, nem kell, menj inkább a kis barátnőidhez... -meg sem vártam, hogy válaszoljon, túlfűtött érzelmekkel megszakítottam a hívást.
-Nektek olyan könnyű az élet -sóhajtoztam a kutyusokat simogatva.
Pár percen belül Kyle egy egyszerű sportkocsival megérkezett. Kíváncsian néztem, hogy vajon a fiúnak már jogosítványa is van-e, de mikor a sofőr kiszállt az autóból, rájöttem, hogy nem.
Kyle idegesen közelített felém, majd megtorpant.
-Mit keresel itt? -törtem meg a csendet, cseppet sem kedves hangon.
-Eljöttem érted, mert... -mondatát nem tudta befejezni, ugyanis a két kutya boldogan elkezdte rágni a cipőjét. -Hát ők meg kicsodák? -kacagott fel.
-Az utcán kóboroltak, nem akartam otthagyni, ezért idehoztam őket -vontam meg a vállamat. -Megkeresem a gazdájukat.
-Ez kedves tőled -villogtatta meg Kyle a bugyileolvasztó mosolyát. Ááá, a franc!
Ismét beállt a kínos csönd. Bár én egyébként sem akartam beszélgetni, de a fiún látszott, hogy ki akar nyögni valamit.
-Mondani szeretnél valamit, Kyle? -kérdeztem.
Tovább nézte a cipőjét, majd egy kis tétovázás után jól hallhatóan nyelt egyet, és végül megszólalt...

///Halihóóó! Bocsi, kicsit eltűntem, és ez a rész is botrányosan rövid lett, de nyugi, mostmár újra vissza fog állni a rendszeresség :D

Amúgy kíváncsi vagyok őszinte véleményekre. Nem unjátok nagyon a sztorit?
Mert ahogy magamnak szépen írogatom a fejezeteket, rájöttem, hogy rettentő unalmas lehet😂
Na, mindegy, lassan beizzanak a szikrák Kyle és Sarah között immár nyilvánosan is😍
Hamarosan újra jövök, sziasztok!❤///