Loki cellája világos volt, majdnem fényesen szemet bántó, amit a fehérre festett falak még jobban felerősítettek. Széles ágy állt középen a falra merőlegesen – kényelmesnek tűnő és lefekvésre csábító matraccal –, amin méregzöld párnák és takarók feküdtek hanyag összevisszaságban. A sarokban keskeny íróasztal húzódott meg, kalamárissal, és mellette tollakkal, amik Steve számára ismeretlen, hófehér madártól származhattak. Szőnyeg, kép a falon nem volt, csak még egy asztalka, ami roskadozott – földi és valószínűleg Asgardból származó – a gyümölcsöktől. Steve szájában összefutott a nyál, az idegen, vibrálóan lila és sárga színű lédúsnak és finomnak tűnő gyümölcsöktől. Ahogy benézett a cellába, óhatatlanul Bucky-jé jutott az eszébe. A sötét, komor falú, szegényesen berendezett cella. Az igaz, gondolta magában, hogy Bucky minden tönkretesz maga körül, de azért ez mégis túlzás.

– Kicsit átesett Stark a ló túloldalára, úgy érzem – nyögte ki, nem kevés féltékenységgel a hangjában. – Ez nem börtön, ez egy luxusszálló. Miért jár ki Lokinak megkülönböztetett figyelem?

Thor nem igazán értette, amit barátja mondott, érezte a szavaiban a neheztelést, de csak a vállát vonta meg. – Tony csak azt adta a fivéremnek, ami neki jár. Bűnös vagy nem, törvényes király és herceg is egyben. Mégsem kuksolhat valahol a pincében, egy sötét lyukban, nem gondolod?

– Bucky ott van – nézett be szigorúan Steve, és figyelni kezdte Lokit, aki az ágyon hanyatt fekve olvasott, és közben a mellé rakott tálcán elrendezett vörös és sárgás szőlőből jó étvággyal majszolgatott. Arcán ott vibrált az a szokásos nyugodt pimaszság, mintha csak tudta volna, hogy kintről nézik, és hogy képes a létével is viszályt szítani.

– Ja, értem – verte ismét vállba Thor a barátját, akinek kemény izmairól lepattant a csapás. Most még ráadásul a félreérthetetlen megkülönböztetés miatt meg is keményítette. –, szóval ez a baj. Mutatok neked valamit barátom, de előtte annyit. Loki esetében sosem higgy a látszatnak. Gyere, és lásd az igazat.

Megkerülték a blokkot, és egy hátsó folyosón át jutottak el a cella bejáratához. Thor a tenyerét a leolvasóra lapította, aztán belenézett a szkennerbe, és halk kattanással megnyílt az ajtó. Amint beléptek Steve hátrahőkölt. Nyoma sem volt annak, amit az üvegen túl látott. Nem volt fehér fény, és tiszta falak, sem rendezett ágy párnákkal, és nem voltak üde és friss gyümölcsök. Bent a levegő nehéz volt, és savanyú, és voltak ugyan gyümölcsök, de széttaposva, bagy felkenve a falra. Megerjedve adták ezt az először köhögésre ingerlő szagot. Az egyik égő villogott, szemet bántón vibrált, és ettől még ijesztőbbnek hatott az alak, aki mezítláb, tépett ruhában kuporgott a sarokban. Akárcsak Bucky - mondta magában Steve, miközben körbenézett körben, és még bólintott is, mintegy igazat adva magának. A bútorok itt is pozdorjává törve, megperzselve feketéllettek mindenfelé, nyoma sem volt a párnáknak, vagy ha voltak is, azok a rongyok lehettek, amik mindenfelé a padlót borították.

– Loki – szólt Thor, és Steve felkapta a fejét. Még sosem hallotta a barátját ilyen szelíden, ilyen óvatosan szólni. – Hoztunk neked egy könyvet – súgta, mintha nem akarná megzavarni a másikat, és intett Steve-nek, hogy adja oda neki. Thor egy pillantást vetett a borítóra, aztán felolvasta a címet: Két nap az élet. Thor is hozott magával néhány dolgot, egy öltözet ruhát Lokinak, tisztálkodószereket, cipőt, fésűt, és a táskát, amibe ezeket pakolta, lerakta az ajtó mellé.

– Micsoda ostoba cím – morogta a sarokban ülő. – Miért küldted hozzám?

– Jött magától – nézett Thor Steve-re.

– Nem a katonára gondoltam, te ostoba! – fröcsögte Loki a szavakat. – Tudod, hogy mindig is rühelltem a zsoldosokat, akik nem hűségesek máshoz, csak az aranyhoz. – Nyilvánvalóan bántani akarta a két látogatóját, és ezzel mindkettő tisztában volt. Nem is válaszoltak rá, hanem megvetett lábbal álltak, és Steve nem tudott nem szánalmat érezni, és bűntudata volt az elhamarkodott ítélkezéstől.

Nem is volt ott semmilyen luxus, csak ugyanolyan élve eltemetés, mint sok-sok emelettel lejjebb. Nyilvánvaló volt, hogy Loki itt szenved, talán még jobban is, mint Bucky, és Steve borzongva csodálkozott el rajta, Thor ezt milyen közönyösen veszi tudomásul. Undorral az arcán félrelökött egy erjedésnek indult kövér gyümölcsöt, ami hasonlított az almára, és ami az érintésre szétfröccsent, bűzös lével terítve be Thor csizmáját és a padlót minden irányban. – Frigga, őt minek uszítottad rám?

– Uszítottam volna? Bántott talán? – lépett egyre közelebb Thor, és még csendesebben kezdett beszélni. – Neki sosem volt hozzád egy rossz szava sem, ugye?

Valami mozdult a sarokban, felszakadt egy sóhaj, és Steve sápadt arcot látott kiemelkedni a homályból. Loki sovány volt, arccsontja élesen kirajzolódott, és már nyomokban sem fedezte fel rajta azt a magabiztosságot és fölényt, mint New Yorkban vagy odaát Európában, de a szeme ugyanilyan ravaszan villant, amikor ránézett, mint akkor.

– Egyedül neki nem – ugrott talpra Loki, mire Thor önkéntelenül lépett egyet hátra, és Steve is követte volna a példáját, de beleütközött az ajtóba. Loki a jelenetre torz mosollyal válaszolt, de többet nem is törődött azzal, hogy bátyján és rajta kívül van még valaki más is jelen. – Csak miatta, csakis azért mert szépen kért, segítek nektek, és – hanyagul hátradobta sovány arcába lógó összeragadt tincseit, és bátran nézett szembe a két férfivel. – nem kérek érte semmit. Ha végeztünk, nyugodtan visszahozhattok ide, hogy megrothadjak. Nem fogok ellenkezni.

Ebben Thor azért erősen kételkedett, és amikor Loki a kezét nyújtotta felé, nem fogadta el egyből. Nem úgy Steve. Ő még hitt a régi értékekben, mint becsület és meg nem szegett szó.

– De ha mégis elárulsz, megöllek – jelentette Thor ki ridegen. Loki szája előbb fintorra, majd széles mosolyra húzódott, megvillantva egészséges és erős, hófehér fogsorát.

– Hányszor hallottam már ezt a fenyegetést, bátyám.

– Legalább annyiszor, ahányszor elárultál, öcsém – nyomta meg ő is a mondat végi szót. – De ez egyszer komolyan is gondolom. Nem bízom benned, nem tudom miért, vagyis tudom az okát, de most még erősebben érzem, hogy tervelsz valamit, hogy a vesztemet akarod. – Ahogy Thor beszélt, úgy hervadt le a mosoly Loki arcáról, és a kaján vigyort átvette a komorság, és a szégyen. Esküdt tett az anyjuknak, sok-sok évvel ezelőtt, hogy Thort nem bántja, hogy bármi is történik majd, egy hajszála se görbül, és Frigga – talán azért, mert ő sem bízott Lokiban, és talán Thorban sem – bűbájt bocsájtott mindkettőjükre. Thor villámai nem ártanak öccsének, ahogy ő sem tud kárt tenni varázslattal Thorban.

De ezúttal ennél tovább ment, és ezt az esküt Loki életében először valóban komolyan vette. Thort sehogy nem bánthatja, talán csak szóval, de se fegyver, se a puszta ökle, semmi nem okozhat sérülést vagy fájdalmat Thorban, vagyis, ha akarná, se tudná megölni a bátyját. De talán nem is akarja, talán sosem akarta. Loki marka elveszett a bátyjáéban, csontropogtató volt a kézfogás, de reménnyel töltötte meg mindkettőt.

– Mit kell tennem? – váltott vissza egy szempillantás alatt Loki arca, felsőtestét megdöntve hajolt Thorhoz közel, és a hangja olyanná vált, mint aki suttog, mégis Steve is kristálytisztán hallotta minden szavát.

– Először is le kell fürödnöd. Rettenetes szagod van testvér – fintorította el a száját Thor, és végignézett a másikon. Mezítlábas talpára és lábfejére rászáradt a gyümölcsök leve, nadrágja, és tunikája hasadozott és szakadt volt, megvillant alatta a bőre. Loki mindig adott a megjelenésre, órákat készülődött egy-egy nyilvános megjelenés előtt, de ahogy elhagyta magát, az még Thort is szíven ütötte.

A csimbókos, zsíros haj, az aszott bőr, ami a koponyára tapadt, a színtelen száj, először azt hitte, Loki már meghalt, csak senki nem vette észre. De a lázban égő szem villanása elárulta, hogy bizony van benne élet, és gyűlölet is. Talán erősebb, mint bármikor előtte. Aztán mikor megszólalt, az undor és az utálat csendült benne, Thor számára ismeretlen nyelven átkozódott, egy szavát sem értette, de azt tudta, hogy róla szól minden. Menekült akkor, napokig öccse felé se nézett, de aztán visszahúzta valami, és azóta minden egyes nap eljött hozzá, leült az üveg előtt, és figyelte. Figyelték egymást, ahogy teszi azt a vad és a vadász. Nem közeledett egyik sem, mozdulatlanul néztek egymás szemébe, sokszor órákon keresztül. – Anyánk mit szólt, mikor meglátott?

– Erős asszony, hisz ismered – vonta meg a vállát Loki, és vetkőzni kezdett. Steve zavartan köhintett egyet, és bocsánatot kérve kihátrált, mondva, neki dolga van, de a könyvet itt hagyja. Loki elfordult és összeszorított ajkakkal mosolygott. Szerette zavarba hozni az embereket. Lekapta magáról a tunikát, és elcsodálkozott rajta, hogy az eddig olyan megszokottnak tűnő mozdulat képes fájdalmat okozni. Az elgémberedett izmok felsajogtak, a válla reccsent egyet, amitől Thort kirázta a hideg. – Azt hiszem, nem csak a megjelenésemmel van baj. Ellustultam a rabság alatt.

– Üzenj, ha elkészültél. Hoztam mindent, amire szükséged lehet.

– Igen – nézett vissza rá Loki csontos válla felett, és a szavai úgy simogatták Thort, akár a bársony vagy a selyem, vagy édesanyja érintése. – Tényleg itt van minden, ami fontos nekem.

Még akkor is a szavakon gondolkodott, amikor csatlakozott Steve-hez és Tony-hoz a nappaliban. Észre sem vette, annyire el volt merülve a gondolataiban, hogy azok ketten milyen kedélyesen beszélgetnek. Tony, mint mindig, egy pohárt szorongatott a markában, Steve pedig kézzel, lábbal magyarázott, Stark pedig tőle szokatlan módon, csendben hallgatta, de mindketten felpattantak, ahogy Thor odaért hozzájuk, és lehuppant a kanapéra, ami nagyot reccsent a súlyától. Hatalmas termetével teljesen ellentmondott gyermeteg arckifejezése, ami most az átlagosnál is bárgyúbb volt, és ez nem csak Tonyt, de Steve-t is zavarba ejtette. – Minden rendben, Tarzan? – biccentette oldalt a fejét Stark, és az Asgardi arcát fürkészte, távolba meredő égkék szemét, az átszellemült mosolyt, a ráncot, ami keresztülszelte a homlokát, és nem tudta hová tenni azt a földöntúli boldog kifejezést, ami a férfi arcára ült. Steve hol Thorra, hol Tony-ra nézett, aztán a combjára csapva zavarta meg a nyugalmat. Nem volt szokása zajt csapni, de most kikívánkozott belőle egy kérdés.

– Thor, mit mondott Loki? – Steve félt tőle, hogy Loki megbabonázta a bátyját, mert bár előszeretettel hívták a többiek a sápadt Asgardit istennek, ő meg volt győződve róla, hogy csaló, vagy szemfényvesztő, hogy képes valamiféle elmetrükkre, amitől Berlinben olyan könnyű préda lett számára. Elhagyta az ereje akkor, elég volt Loki egyetlen nézése, és ha nem érkeznek időben a többiek, bizony le is győzte volna. Pedig amikor először meglátta, azt hitte hamar el tudja kapni, hiszen látszatra Loki gyenge fizikumúnak tűnt. A látszat néha csal, jegyezte meg azóta is magában sokszor Steve, mert bár Loki tényleg ártalmatlannak tűnik – a nyugodt, szinte már légies megjelenésével, a könyvmániájával –, a szemében mindig ott látta az őrület szikráját. És az őrültek, főleg, ha nincs vesztenivalójuk, a legveszélyesebbek mindenkinél. Igen, Steve tartott Lokitól, és ez a mai látogatás után csak még jobban felerősödött. Egy vadállat az a férfi, és most már nem tartotta jó ötletnek, hogy kiengedik, ráadásul Bucky-val együtt. Mi lesz, ha valóban sikerül a terv, ha ezek ketten összebarátkoznak, és ezt a nagy barátságot arra használják, hogy összefogva legyőzzék a Bosszúállókat? Reménykedett benne, hogy Thor majd azt mondja, az öccse továbbra sem hajlandó együttműködni, és akkor marad minden a régiben. Ő naponta elmegy Bucky-hoz felolvasni, és egy nap majd megtörik a jég. De nem volt szerencséje; Thor szeme kitisztult, megkeményedtek az arcvonásai, köhintett egyet, és közölte.

– Loki készen áll.

– Végre egy jó hír – húzta ki magát Stark, és karon öklözte Thort, aki észre sem vette az érintést. – Akkor megtervezem az akciót, és a védelmi rendszert is. Mennyire bírja az öcséd a sokkolást?

– Nem értem a szót – rázta meg a fejét Thor, de mint általában, nem hozta zavarba a tudatlansága. Kezdett egyre jobban hasonlítani rájuk, ahogy ő mondta, halandókra. Hordta a ruhájukat, megtanult sok eszközt használni, de a kifejezéseik még sokszor nehézséget okoztak. Thor úgy beszélt – Tony nagy örömére, hiszen magában jókat derült rajta –, mintha egy Shakespeare műből lépett volna ki, azonban már ebben is érezhető volt a változás. Megtanult például káromkodni, és ezen Stark és Barton is jókat nevetett, csak Steve húzta fel rajta a szemöldökét, és közölte a másik kettővel, hogy ne adják már Thor alá a lovat, ráadásul Thor egy idő után olyan volt, akár egy kamasz, aki ha kell, ha nem, használja a csúnya szavak szótárát. Szerencsére a kezdeti lelkesedése alább hagyott, és ritkultak a káromkodások is.

– Tudod, van az áram, olyan, mint ami a kalapácsodból jön ki, a villámod, nagyokos. Azt azért csak ismered? – Leintette Thort, mielőtt az még felháborodhatott volna a le kalapácsozáson, és folytatta. – Készítek egy olyan karperecet mind a két cimboránknak, ami jelzi nekik, ha eltávolodnak egymástól, vagy a bázistól, vagy akár mindkettő. Eleinte csak kisebb adagban, de minden egyes szabályszegés után egyre erősebb erősségű áramütést kapnak. Levenni pedig nem tudják majd.

– Ebben biztos vagy?

– Bízd rám Steve, rajtunk kívül senki nem tudja majd leszedni róluk. – Összedörzsölte a két tenyerét, és egészen ördögi vigyorrá húzódott a mosolya. – Thor és te megkapjátok a kódokat, na meg a pszihomókus kislány.

– Milyen mókus? – kapta fel a fejét Thor, és hol Steve-re, hol Tonyra nézett, ide-oda kapkodva a fejét. Elég mulatságosnak hatott, vagyis Tonynak a sokadik borostyán színben pompázó whisky után az volt, de Steve, mint máskor, most sem tartott vele Thor zavarba hozásában. Mondjuk Thort nem is nagyon lehetett zavarba hozni, talán egyedül az öccsével kapcsolatban. Ő érzékeny pont volt a bivalyerős Asgardi számára, és ezt Tony mind el is raktározta az agyában. Gondolta, egyszer még jól jöhet. Talán lassan eljön majd az idő, amikor mondjuk, nem jön össze a két jéghercegnő közt a kémia, és ki kell iktatni Rogers régi pajtását. Mert Tonynak mindig volt egy B terve is. Ha nem működnek össze azok ketten, akkor meg kell halniuk. Előbb Bukcy-nak, aztán Lokinak is vesznie kell, és erre a feladatra más nem is jöhet szóba, csak Thor. Steve nem tudná megtenni, másra pedig nem bízná. Talán Banner gyűlölete van olyan erős Lokival szemben, hogy ő Hulk-ként egyetlen mozdulattal elroppantaná a gerincét, de ahhoz át kell változnia, ezt pedig nem merik megreszkírozni. Így marad Thor és a nemes feladat. Eddig, ha csak szóba került, mélységes tiltakozást váltott ki belőle, de ha nem lesz más megoldás, talán elfogadja majd a sorsát. Mert Stark meg volt győződve róla, hogy Loki csakis egyetlen véget érhet, és az nem lehet boldog. Általában whisky-gőzösen szokta ecsetelni, milyen sorsot vél Loki számára ideálisnak, de ezt csak Thor távollétében merte előadni.

– Mellékes Tarzan – intette le, és nagy levegőt vett. Bátorság kellett ahhoz, amire készült, és nem is kicsi. – Nem tudom nálatok mit szokás tenni Thor a veszett kutyákkal, egyáltalán vannak nálatok kutyák? Mindegy is. Itt, ahogy mondod, a halandók világában, vannak házi kedvencek; például kutyák. Aranyosak, játékosak, szeretjük őket – már aki –, mert én nem rajongok értük, de a lényeg, hogy ha az ölebed, vagy a háziállatod ellened fordul, és mondjuk – kezdett zavartan hadonászni a levegőben – megharap, akkor elaltatod. – Már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy ezt a példát hozta, de Thor úgy nézett rá, akár a kisgyerek este apja meséjét hallgatva. Ellenben Rogers mindent értette, és Thor takarásában hevesen integetett, hogy elég legyen, nyaka előtt egymás után többször elhúzva a kezét, és Tony most az egyszer egyetértett vele, sőt, engedelmeskedett, ami azért nagy szó volt. – Szóval a kutyák aranyos kis jószágok tudnak lenni.