Zöld fény villant, selymesen lágy, barátságos fény, ami lassan betöltötte az egész helyiséget. A cella nem volt kicsi, mégis annak, aki több száz éves élete alatt oda ment, ahová csak kedve tartotta, rettenetesen szűknek tűnt. A rab - aki a sarokban gubbasztott, és az érzés elől a gondolataiba meneküve igyekezett nem gondolni rá, hogy a szoba falai egyre csak közelednek, és közelednek, egészen addig, míg ki nem préselik belőle a szuszt - fel sem emelte a fejét.

- Üdvözöllek anyám. - A hangja, megtépázott és szánalmat keltő külleme ellenére határozottan és keményen dörrent. - Bocsáss meg, hogy nem fogadlak illendően, de...

- Loki. - Ez a hang már egészen másmilyen volt, mint a férfié. A fényhez hasonlóan - ami még mindig közöttük vibrált - meleg volt, és nyugodt. - Ha tudnád, milyen sokszor gondolok rád.

A férfi felemelte a fejét, és a sápadt arcában villanó zöld szemeit a nőre emelte. Anélkül hogy akár egyet is pislogott volna, le sem vette róla a tekintetét. Átfutott valami az arcán, egy alig észrevehető mosoly, de a következő pillanatban már nyoma sem volt: a vonások megkeményedtek, a szemből kihunyt a ragyogás, és a száj elvékonyodott. - Valóban? Nekem úgy tűnik, megfeledkeztetek rólam. Talán még örültök is neki, hogy megszabadultatok tőlem. Hogy nem kell tovább hazudoznotok. Roppant kellemetlen és nehéz lehetett, annyi éven át - sorolta olyan higgadtan, hogy a nő arcán árnyék suhant át. - Tudom, milyen lehetett, hiszen én is csak ezt tettem. Hazudtam, hogy fontosak vagytok nekem, és hogy szeretlek titeket. Láttál, most pedig menj.

- Fiam - lágyult el a nő arca újra, és mozdult. Leguggolt a férfi előtt, és a kezét emelte, hogy megsimítsa a csomókba állt éjfekete hajat, de a kéz átsuhant Loki fején, aki mégis úgy érezte, mintha megérintették volna. Megcsillant a szeme, és torkából furcsa, majdnem sírásra emlékeztető hang bukott ki. - Tudom, hogy most hazudsz igazán, érzem. Azért jöttem, hogy hazavigyelek.

A férfi kimért mozdulatokkal felállt, szemét le se véve a zöldesen villódzó látomásról. Remény és egyben félelem futott át rajta, nehézzé téve a végtagjait. Nyögve egyenesedett ki, mintha Isten tudja milyen régóta görnyedt volna a térdei fölé, hátát a saroknak támasztva.

- Haza. Hová haza, anyám?

- Asgardba. A nép semmit nem tud, és vár vissza. Várja vissza az ifjabb herceget, várja vissza elveszettnek hitt fiát az apád is. - A nő kivárt, elhallgatott, aztán folytatta. - A népünk csak azt tudja, hogy a híd leomlott, és hogy te vele zuhantál a mélybe. Ne aggódj, senki nem tudja az igazságot.

- Szóval az eddigi hazugságokat újabbakkal tetézitek. - Maga elé révedve suttogta: - Semmi nem változik. - A fejét felszegte, és már nyoma sem volt az elesettségnek. - Elég volt ebből! - A hangja élesen csattant és visszhangzott a csupasz falakról visszaverődve. - Elég volt a hazugságokból!

Kettejük beszélgetésének volt egy szem és fültanúja, aki készenlétben állt, annak ellenére, hogy tudta, a nő biztonságban van, hiszen e világ, és Asgard között, kimondhatatlan és aggyal szinte felfoghatatlan távolság van. Tudta, mégis aggódott. Ismerte az öccsét, nagyon jól tudta, hogy Loki szavakkal ugyanúgy képes fájdalmat okozni, lelket hasítani és megölni, mint bármilyen fegyverre.

Thor biztos volt benne, hogy anyjuk jelenléte majd megenyhíti az öccsét, hogy ha van valaki, akit szeret, akinek hallgat a szavára, aki fontos még Lokinak, az csakis Frigga, de úgy tűnt, nagyot tévedett. Nem tudta tovább nézni a kudarcot, inkább sarkon fordult, és menekült onnan. Azért, amit Loki tett, őt magát is felelősnek tartott, és bár soha nem mondta volna ki, Lokinak igaza volt vele kapcsolatban. Elnyomta, sokszor gúny tárgyává tette, éreztette vele, hogy ő csak második, és a legnagyobb baj az volt, hogy a folytonos megalázást észre sem vette. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy Loki meddig nyelt, meddig tűrt, és hogy az egésznek ki mindenki itta meg a levét. Nagyot sóhajtva, csüggedten ült le Stark mellé, és mellsőzsebéből flaskát húzott elő, amit meg is húzott.

- Halad a kedves mamád? - fintorodott el Stark, mert az italnak olyan szaga volt, amitől megfordult a gyomra.

- Azt hittem ez menni fog, tényleg azt hittem, de úgy tűnik Loki gyűlölete ellenem olyan erős, hogy még anyámnak is jut belőle. Sajnálom Tony - meredt maga elé, aztán felállt, szemét az égre meresztve úgy tűnt, rág valamit. Az állkapcsa ütemesen járt, az erek kidudorodtak a halántékán, de hamarosan nyoma sem volt a gondnak a homlokán, helyette felderült az arca, és megütögette Stark vállát, aki ettől majdnem beborult a párnák közé. - Elmentem lefekszem egy kicsit. Senki ne zavarjon, rendben?

Mire a szobájába ért, addigra kiürült a flaska, és hiába is rázta, egy csepp sem jött ki belőle. Dühösen vágta falhoz, aztán ruhástól dobta magát az ágyra, és várta, hogy a rugók végre abbahagyják a felesleges ringatást. Csalódottsága és bűntudata miatt úgysem tudott volna aludni, de a ringatózás még jobban felment benne a pumpa, és tiszta erőből csapott az ágyra maga mellé. Összeszorított állkapoccsal ordította el magát, mert az ütésre a rugók újra beindultak. Szerette volna az egész ágyat puszta kézzel szétrombolni, azon tölteni ki minden dühét. Már kezdte feltűrni ingének az ujját, amikor felvillant a zöldes fény körülötte, és elöntötte a nyugalom.

- Anya, kérlek, mond, hogy jó hírrel érkeztél - fordult el az ágytól.

- Attól függ, hogy mi számít jó hírnek, fiam - mosolygott az asszony, és nem csak az ajkai, a szeme is. Még a zöld szín is élénkebb és vibrálóbb volt, mint máskor. Frigga hangulatára lehetett következtetni abból, hogy milyen aura vette körül, és a mostani egészen különleges volt. A smaragd ragyogásban aranyló szálak vegyültek, és meg-megcsillantak a nő feje körül. - Számodra biztosan nagy örömhírt hozok Thor, de hidd el, ennek én örülök a legjobban.

- Sikerült meggyőznöd az öcsémet? Végre letesz arról, hogy mindenkit megöljön? Ugye tudtál vele beszélni, hatottál rá? - hadarta Thor türelmetlenül, de Frigga csak mosolygott, és összefűzte maga előtt az ujjait. - Megjött az esze végre? Mondtam a többieknek, hogy ha van valaki, akire Loki hallgat az csak te lehetsz. Tudom, mennyire szeret téged, hogy tisztel, hogy...

- Thor állj le fiam. Tévedésben vagy, mindig is abban voltál, és ideje végre kinyitnod a szemed. Nem én vagyok az, akire Loki hallgat, akit a legjobban szeret.

- Nem? - kerekedett el Thor szeme, és már végképp nem értett semmit. Ő szentül hitte, esküdni mert volna rá, ezért is bízott benne, hogy anyjuk majd sikerrel jár.

- Nem - kacarászott Frigga, és kissé sajnálkozó szeretettel nézett a fiára, hogy az kezdte rosszul érezni magát. - Éveken át figyeltelek benneteket, de nem szóltam. Gondoltam, egyszer majdcsak észreveszed, feltűnik, hogy Loki úgy követ téged mindig, mint az árnyék.

- Igen tudom - mordult fel Thor, akár egy sebzett vadállat, és úgy is érezte magát. Felszakadtak a régi sebek, az emlék, amikor ezt Loki a szemére hányta, megrohamozta. Akkor nem értette, a harc hevében úgysem volt ideje gondolkodni, de aztán minden szavának igazat adott. - Elnyomtam őt, és visszaemlékezve, nem is tudom, miért hagyta. Miért nem hagyott el, miért volt mindig a közelemben, ha tudta, hogy sosem kap tőlem mást, csak gúnyt és bántást?

- Még mindig nem tudod? - Frigga körüli fények kezdtek halványodni, a zöld szürkébe váltott, de az aranyló szálak újult erővel, sisteregve vették körül. - Gondolkodj csak el kicsit. Rajtam kívül van még valaki Lokinak, akire felnéz, akit szeret, akiért meghalni is képes lenne. Még mindig nem tudod, kiről van szó? Thor, fiam, annyira egyértelmű, hogy nem veszed észre.

A férfi tekintete hirtelen megváltozott, és az értelem szikrája csillant meg a szemében, de aztán megrázta a fejét. Anyjára nézett, aki bíztatta, bólogatott, hogy jó nyomon jár, és végre Thor is kimondta, amitől eltelt a lelke valami hihetetlenül új és felszabadító érzéssel. - Én volnék? De hisz ez lehetetlen!

- Talán mégsem az, fiam. Egyedül te tudod őt jó útra téríteni. - Az alak feloldódni látszott, aztán már csak a vékony fénycsíkok maradtak hátra. - Bízom benned, fiam.

Mindeközben a torony egy másik emeletén Steve ült, és olvasott. Hangosan. Tette ezt minden áldott nap, délután kettő és négy között. Eleinte megfájdult a torka, másnap reggel megszólalni is alig tudott, de nem hagyta abba, és lassan hozzá is szokott sőt napi rutinjává vált az olvasás.

„Szombat reggel

Tűző nap villogott; az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta. Az autóban két katona aludt. Meglazították és hátrahajtották a két elülső támlát, s teljes hosszukban elterpeszkedtek; karjukat szétvetették és elégedett arccal, békésen aludtak egymás mellett. Maillat hallotta, hogy a kövezeten kerék csikorog, s kisvártatva jobbról feltűnt egy baka..."

- Miért olvasod ezt nekem? - szólt egy hang az üveg mögül, egy hang, ami megtörten kúszott át az apró lukakon, és kúszott be undort keltően Steve ruhája alá.

- Figyelj rám Bucky, ez egy jó könyv, Robert Merle, Két nap az élet. - Összecsapta a könyvet, aztán gondolt egyet, és ellapozott a végére. A legvégére, amin mindig elfacsarodott a szíve. A zuhanó Maillatról olvasva mindig Bucky képe villant fel előtte, ahogy a levegőbe markolva hull alá, és ő nem tehet érte semmit. Tekintetét a jelentéktelen borítóra szegezte, amin a cím vörössel nyomtatott betűi ordítottak vissza rá, és amin egy fekete téglalap és azon belül két vörös volt az összes dísz. Ha a borító alapján kellett volna választania, biztosan otthagyja a könyvesbolt polcán, de a fülszöveget elolvasva már biztos volt benne, ezt a barátjának hallania kell. Remélte, hogy a háborús témájú könyvek, az, hogy naponta két órát vele, mellett van, még ha egy üvegfal választja is el egymástól őket, majd egyszer csak megnyit egy kaput. Egy kaput, amin át a barátjára lel, de minden egyes nappal kezdte elveszteni a reményt. Várta, egyszer a megtört férfi Steve-nek szólítja, de a tekintetéből az derült ki, még azt sem tudja, ő maga kicsoda.

- Mit akarsz tőlem? Miért vagyok ide bezárva?

Bucky eleinte minden alkalmat megragadott, hogy kiszabaduljon, nekiesett az üvegnek, féltek, hogy magában is kárt tesz, feldúlta a cellát, összeaprította az asztalt, a széket, az ágyat, és aztán végül nem maradt semmi. A földön feküdt, akár egy állat, az ételt eleinte nem fogadta el, nappal aludt, és éjjel volt aktív, és ahogy teltek a hónapok, ebben sem változott semmi. Talán csak annyi, hogy a matracra kuporodva ült, és bámulta a csupasz falat maga előtt. Akár a másik rab, gondolta Steve, csak Loki megőrizte az előkelő viselkedését, nem volt mindegy, milyen ételt tálalnak fel neki, nem volt hajlandó csak vászonruhát és ágyneműt elviselni, és minden este bort követelt, na meg könyveket. Temérdek könyvet. Talán neki kellene felolvasnom, tűnődött Steve, miközben újra az első oldalra lapozott.

- Miért nem válaszolsz?

- Figyelj ide Buck!

- Ne hívj így! Nem az a nevem...

Steve kezdte elveszteni a türelmét, hiszen ezt minden nap átvették. Hol és mikor született, mi a neve, de hasztalan. Minden éjjel mintha letörölték volna a memóriáját, másnap reggel emlékezett semmire.

- Akkor hogy hívnak? - csapta össze dühösen a könyvet, és mereven bámult a másik arcába, bár a hosszú sötét hajból, ami az arcába lógott, nem sok mindent látott belőle.

- Nem tudom - motyogta amaz maga elé, és elfordította a fejét.

- Akkor lehetsz Buck is, nem? Vagy Bucky, vagy mondjuk James Buchanan Barnes. Születtél 1917. május 10.-én, a rangod őrmester, és...

A rab lassan felállt, fél karjára támaszkodva kiegyenesítette magát, és szemét le nem véve Steve-ről, az üveghez sétált. Olyan volt, akár egy állatkerti feketepárduc. A mozgása kimért és kecses, a szeme meg sem rebbent, akkor sem, mikor Steve pillantása a hiányzó karjára siklott. Odanézett ő is, de megállt, és mintha most látná először a csonkot, és a kint álló férfit is, kínácsian kérdezte:

- És te ki vagy?

- A barátod - lágyult el Steve arca, a homlokán összeszaladtak a ráncok, és megérintette az üveget. Annak másik oldalán semmi érzelmet nem látott, Bucky mereven nézte, aztán egy szót se szólva visszaült a sarokba. Síri csend telepedett a helyiségre, ami a börtön volt, de nem csak a benti férfi volt rab, hanem az is, aki kint állt, várt, aztán nagyot sóhajtva emelte fel a lesütött szemét, és csüggedten kisétált. Csizmája puhán tapadt a padlóhoz, csak halk nyikorgás árulta el, hogy merre közlekedik. Szerette az ilyen csizmákat, a régi ruhákat, ami az igazi életére emlékeztette. Idegen volt a saját városában, idegen, mert tudta, az ő ideje már nagyon régen lejárt. Hiába igyekezett alkalmazkodni az új dolgokhoz, a szíve visszahúzta a múltba.

- Tisztelem a türelmedet barátom - dörrent Thor hangja nem messze tőle. - Milyen könyvet olvastál?

- Nem értem el vele semmit. Néhány mondat után leállított, és kezdtük elölről az egészet. Megint nem emlékszik semmire, minden nap kezdhetem újra, és újra, és kezdek belefáradni. - És valóban, nem csak a hangja, egész tartása arról árulkodott, hogy belefásult, és Thor megsajnálta. Neki ebben szerencséje volt, hiszen Lokinak voltak tiszta pillanatai, volt, hogy egészen elfeledkezett róla, hol is van, és akkor egészen jókat beszélgettek a régmúlt időkről: csatákról, amikben vált-válnak vetve harcoltak, kalandozásokról, csínyekről, amikkel Loki megnevettette.

- Ha olyat akarsz, aki értékeli a könyveket, akkor gyere velem - tette a karját Steve vállára. Egyedül vele nem kellett óvatoskodnia, és pontosan ezért szeretett a közelében lenni. A többiek közelében vigyáznia kellett, elég volt egy vállveregetés, és Banner összecsuklott előtte. - Az öcsém falja a könyveket. Gyere, Kapitány, tarts velem, úgyis hozzá igyekeztem.