Siettem, de azért még megvettem a kedvenc latte-mat a sarki büfében.

Amióta megnyitottam a „rendelőmet", ez lett a kedvenc helyem. Isteni krémes a latte-juk, és ahogy összeismerkedtem a pultos lányokkal, úgy érzetem, mintha nekem extra tejjel kedveskedtek volna. Nem tagadom, jól esett a gesztus, annak ellenére, hogy tudtam, a megkülönböztetett figyelem csupán csak annak a Flora-nak jár, aki Tony Stark nagy barátja.

Eleinte zavart, de mára már túltettem rajta magam, és alig vártam, hogy végre megihassam, hogy a nyelvemen érezzem a fahéj ízét, amit direkt a kedvemért tettek bele. Jól esett a tenyeremnek is a meleg simogatása, mert - bár még nem voltak mínuszok -, azért igencsak csípte az orrom a reggeli hideg. Ezért is kértem Thort, hogy kilencre jöjjön, hogy még a rendelőben legyen időm felmelegedni. Ahogy szorongattam a két tenyeremben a meleg elviteles poharat, arra lettem figyelmes, hogy hatalmas robajjal valaki átesik a vastag üvegfalon, és élettelenül elterül a járdán. Megfeledkezve a kávétól, a hidegtől, máris rohantam oda, de ahogy közeledtem, úgy kezdett az alak egyre ismerősebbé válni. Láttam már máskor is ezt a kócos, tarkón összefogott hajat, a viseletesnek tűnő farmert és a pulóvert. Ahogy leguggoltam mellé, akkor fordult a hátára, és karját lábát szétvetve nézte az eget a fejünk felett.

– Atyaúr Isten – tettem le, vagyis inkább dobtam magunk mellé a latte-mat. – Thor, mit csinálsz? Nem láttad az üveget?

Nem tudtam, hol érjek hozzá; az arca, a kézfeje, számtalan vágásból szivárogtatta a vért.

– Elgondolkodtam – motyogta, és a homlokához kapott, ahol egy méretes dudor kezdett nőni. – Te hogy-hogy ilyen gyorsan leértél?

– Leértem? – néztem rá értetlenül, és segítettem neki felülni. Nagyon megüthette a fejét, ha félrebeszél. – Hívok mentőt, addig talán... talán jobb lenne, ha visszafeküdnél.

Megtapogatta a vállát, a térdét, nagyot nyögve felállt, pedig igyekeztem visszanyomni a járdára, de csak mintha egy szúnyog akart volna kétvállra fektetni egy elefántot, kábé annyira voltam rá hatással. Ragyogó kék szemmel engem fürkészett, végignézett rajtam, le a csizmámig, aztán vissza.

– Át is öltöztél? Az előbb egy virágos szoknya volt rajtad, emlékszem, még eszembe is jutott, hogy a virágok pontosan úgy néznek ki, mint anyám kedvencei. Amik csak Asgardban... – elharapta a mondat végét, felnézett az épületre, és mintha megszédült volna, a fejéhez kapott. – nőnek.

– Olyan furcsákat mondasz Thor, nézz a szemembe! – Engedelmeskedett, de közben láttam, gondolatban egészen máshol jár. – Nem szédülsz, nincs hányingered? – Közel hajoltam hozzá, hol egyik, hol másik szemébe néztem, keresve az eltérését a két pupilla között, de nem találtam. Ugyanakkorák volták, egyszerre tágultak, ahogy majdnem összeért az orrunk. Pipiskednem kellett, be is görcsölt a vádlim, amihez feljajdulva kaptam oda.

Megkapaszkodtam Thor vállában, és ott az utcán kaptam le a csizmámat, hogy meggyúrhassam az izmot. Ő esik át egy öt centis üvegen, zsörtölődtem magamban, és nekem fáj. – Kicsit korán jöttél. Mondtam, hogy kilencre gyere.

– Nem – tartott meg, rámarkolva mindkét karomra. Már nem csak a vádlim, a karom is hasogatott.

– De, Thor – néztem rá, és kezdett elmenni a kedvem az egész naptól. – Határozottan megkértelek, hogy kilencre gyere! Tegnap délelőtt hívtalak.

– Utána pár perccel meg újra hívtál, hogy nem jó a kilenc, és jöjjek nyolcra. És itt is voltam. – Kutatni kezdtem az emlékeimben, de egészen biztosan állíthatom, sőt mérget mernék venni rá, hogy tegnap csak egyszer beszéltem Thorral. – Flora, beszélgettünk is, onnan jövök.

Döbbenten álltunk egymással szemben, ő elengedett, én pedig elvesztve az egyensúlyomat, letettem a talpam a hideg aszfaltra. Azonnal éreztem a hideget, ami végigcikázott a lábamon, gondolkodásra késztetve.

– Kizárt dolog, most vettem ezt a kávét... nézd meg, még forró. Thor, nekem nincs szuperképességem, mint neked, én nem tudok repülni.

Legyintett, de azért a biztonság kedvéért felvette a poharat a földről, és megtapogatta. Apró gőzpamacsok reppentek ki a pohár száján. – Én sem tudok repülni, csak Mjölnirt dobom el, és kapaszkodok a nyelébe, de ez most mellékes. – Beleivott a latte-ba, aztán megállt a pohár a kezében, és az úgy áhított krémes kávét láttam két oldalt lecsorogni a szakállán. Már mondani akartam neki valami csúnyát, amikor egészen egyszerűen kiejtette a kezéből a poharat, és tátott szájjal, csepegő szakállal bámult fel az épületre, aminek üvegablakain megcsillant a bágyadt októberi nap.

– Ha te itt vagy, nem pedig ott, akkor... – Megragadta a karom, és megrázott, de úgy, hogy a fogaim is összekoccantak. A fejem meglódult, és már azon voltam, hogy bokán rúgom, amikor végre abbahagyta a rángatást, és adott két cuppanós puszit. – Loki!

– Hol? – kiáltottam fel izgatottan, mire határtalan örömmel az arcán felfelé mutatott, kacagott egyet, harsány hangja visszhangzott az épületek közt, nekiiramodott, és én a kávét és a mezítlábasságomat feledve iramodtam utána, az üvegszilánkok előtt azonban megtorpantam. – Thor! Várj már!

Visszanézett futás közben, lefékezett, és visszarohant hozzám, hogy a karjába kapva vigyen át a törmeléken. Utána sem engedett ki a karjából, vitt a liftig, fel az emeletre, csak a rendelő előtt engedett ki. Olyan izgatott voltam, hogy alig találtam bele a kulcslyukba, de harmadszorra sikerült. Elfordítottam a zárban, kivágtam az ajtót, és lélekszakadva rohantam be.

– Loki! – kiáltottam – Loki, itt vagy?

Az előszoba üres volt, a mosdó ajtó nyitva, ott sem volt senki, ahogy a kiskonyhában és a váróban sem.

Thor izgatottsága a tetőfokára hágott, egyszerűen félresöpört az útból, és majdnem berúgta az ajtót.

A beszélgető olyan állapotban volt, ahogy előző délután hagytam, eltekintve a tolltól és a mappától, ami a fotelben hevert, és...

egy kékesen villódzó, szemet gyönyörködtető kockától, aminek a fénye megvilágította a falakat, a bútort, a képet a falon, és Thor arcát.

A csillámló kékség megcsillant a könnyekben, amik leperegtek az arcán, és a hófehér egészséges fogakon, amik kivillantak a mosolyból.