Zsongtak a gondolatok Thor agyában, és persze mind Loki körül forgott most is. Bosszankodott, hogy még mindig, még annyi év után sem képes visszafogni magát, hanem hagyja, hogy Loki miatt eluralkodjon rajta a harag. A harag pedig mindig rossz tanácsadó, ezt is megtanulta már, mégis...

Viszont a jó hír, és hogy azt ő viheti ezt a többieknek. A liftben már toporgott az izgalomtól, de a gondolat motoszkált, és a rossz érzés, amit talán a bűntudat okozott, nem engedte, hogy felhőtlenül örüljön. Bűntudata volt, hiszen nem az öccséhez rohant oda először, hanem Barnes-hez, de a bűntudatot elnyomta azzal a tudattal, hogy a villámok, amiket megidéz, nem árthatnak Lokinak. De akkor is. Loki megérdemelt volna legalább egy aggódó pillantást, és ha nem ott, és akkor történt volna az egész, ahol, és amikor, biztos meg is kapta volna tőle.

– Mi újság, Thor? – állította meg Tony, megragadva a karját. Thor köszönt, vagyis biccentett a fejével, és gyorsan lerázta magáról a barátját. – Hogy van a két jéghercegnő? Na és a kis virágszálunk? Dúl még a lamúr köztük?

– Steve merre van? Beszédem volna vele – nézett körbe Thor, de a tágas nappaliban kettejükön kívül nem volt más.

– Szokás szerint edz, hogy hová azt nem tudom, már így is akkora – legyintett, aztán félreállt. Pedig furdalta a kíváncsiság, mert látta a másikon, hogy valami nagyon feldobta. Thor nem igazán tudta leplezni az érzelmeit, és most az átlagosnál is feldobottabnak tűnt. Legutóbb akkor volt ilyen, amikor Loki üzent neki, hogy talán hajlandó együttműködni velük, amiből persze egy szó sem volt igaz. Csak szórakozott a bátyjával, és jól feldühítette, amit aztán a berendezés bánt, amin Thor a dühét vezette le. Akkor hetekig nem látták, mint mesélte utólag, háborúzni ment, de Banner szerint csak Jotunheimben járt, és biztos sok jégórásnak verte be a képét, Loki helyett.

Az edzőterem tíz emelettel lejjebb volt, és Thor izmai sóvárogva vágyódni kezdtek, és már ott tartott, hogy a jó hír elmondása előtt emel néhány száz kilót, csak úgy levezetésként, de akkor meglátta Steve-t, aki egy boksz zsákot püfölt fáradhatatlanul. Megállt tőle néhány lépés távolságra, és figyelte őt. Azt hitte, jötte észrevétlen maradt, de néhány ütés után Steve megállt, és a zsákba kapaszkodva rákérdezett, történt-e már valami változás.

– Bukcy visszatért – közölte Thor – köszönhetően nekem – emelte fel az állát büszkén, és kihúzta magát, mintha az ő érdeme lett volna. Vagyis ő szentül meg volt róla győződve, hogy az ő érdeme. Várta, hogy Steve majd cigánykereket hány a boldogságtól, hálásan kezet ráz vele, de nem ez történt. Nyugodt maradt, lihegett egy sort, és kezdte lefejteni a kezéről a fáslit, amit az ütések miatt tekert a kézfeje köré. Thor tanácstalanul állt, aztán hogy ne érezze magát olyan haszontalannak, felfeküdt az egyik nyomópadra, és könnyedén, erőfeszítés nélkül kezdte kiemelgetni a súlyokat. Steve még egy utolsót, egy mélyet sóhajtott, és megkönnyebbülten dobta félre a feltekert anyagot.

– Végre! Már olyan sokszor álmodtam erről, és mindannyiszor csalódtam, hogy fel sem fogom. Hogy sikerült?

– Odapörköltem.

Steve felkapta a fejét, és azzal a lendülettel a homlokába ragadt haját is kisöpörte az útból. Csípőre tett kézzel állt, szétvetett lábakkal, és a szavakat emésztgette. Tudta, mit jelent, odapörkölni, csak azt nem értette, ez hogy vezetett célra, hiszen annyi mindent megpróbáltak már, az elektrosokkot is. Talán Mjolnir más amplitúdójú áramot bocsájt ki magából, vagy talán más a feszültsége? Mindegy is. A lényeg, hogy a barátja visszatért. Hirtelen nem is tudta, mit csináljon. Rohanjon oda? Hiszen annyi mindent kellene megbeszélniük. Várjon még? Ez lesz a legjobb, hiszen Bucky-nak most meg kell szoknia az új helyzetet, és a legjobb helyen van, és a legjobb kezekben. Ott a pszichológus, aki tudja a dolgát, és annak ellenére, hogy Tony rögeszméjévé vált, hogy összeszűrte a levet Lokival, mégiscsak a legalkalmasabb a helyzet megoldására. Steve attól tartott, hogy ha hirtelen letámadja Bucky-t, azzal visszalöki abba a gödörbe ahonnan kimászott.

– Oda? – emelte fel a szemöldökét, és annak ellenére, hogy Thort nem a kérkedésről ismerte, biztos volt benne, hogy nem ő érte el Bucky-nál az eredményt. – Thor, már megbocsáss, de ha te odapörkölsz, akkor ott tort szokás ülni.

Teljesen lelombozódva hagyta ott a félistent, aki minél többet agyalt Steve szavain, annál jobban érezte, talán igaza lehet. De mi más lehetett, gondolkodott, és aztán megállapította, mondjon bárki bármit, igenis ez az ő érdeme. Ezzel a tudattal feküdt le, és ezzel is kelt.

Bucky-nak megszámlálhatatlan kérdése volt, nem győztem válaszolni rá, és minél több választ kapott, az még több kérdést szült. Egy idő után már menekültem tőle, de nem volt hová. Ha a mosdóba bújtam el előle, akkor megállt az ajtó előtt, nekitámaszkodott, és onnan záporoztak a kérdések. Már zsongott tőle a fejem, és ahogy láttam, Lokit ez roppantul szórakoztatta, egészen addig, míg ravasz módon hozzá nem irányítottam Barnes-t. Attól a pillanattól már neki sem volt vicces.

– Huszonegy éves voltam, amikor a rádióban leadtak egy műsort. A Világok harca az volt a címe, és abban űrből jött lények rohanták le a földet. Pánikhangulat tört ki, az emberek annyira komolyan vették. Én csak nevettem rajta, mert olyan, hogy földönkívüli élet, olyan nincs. Erre itt vagy te... Ugye nem fogtok lerohanni minket? Kiszívjátok az agyunkat?

A jegyzeteim fölé hajolva fél füllel hallgattam az eszmecseréjüket, de ennél a résznél letettem a papírokat a kezemből, és felnéztem. Loki a kanapén hátra dőlve olvasni próbált, vastag, nehéznek látszó könyv volt az ölében – úgy tűnt, valami enciklopédia –, amibe nagyon belemerült, de ennél a kérdésnél az ölébe ejtette, és kegyetlen mosolyt villantott Barnes felé.

– Mit kezdenék az agyaddal? Sima, akár egy üveggolyó. Ez itt – emelte meg a könyvet, és akkor láttam, hogy anatómiai atlaszt tart – azt állítja, hogy a halandók az agyuk csupán tíz százalékát használják, vagyis a többi el van zsírosodva. Nem szeretem a túl sok zsírt.

– Oké – húzódott kissé hátrébb Bucky, és a lelkesedése is csappanni tűnt, de a kíváncsiság még továbbra is ott csillogott a szemében. – De akkor miért vagy itt?

– Tényleg érdekel? Vagy csak a szád be akarja pótolni a lemaradását? – csepegett a gúnytól Loki kérdése. Olyan, akár egy skorpió. Kemény páncél, és mellé a szúrások, amikkel képes fájdalmasan sebezni. Mindig lenyűgöztek a skorpiók, főleg azok, amiknek csillogó fekete a páncéljuk. Talán Loki azért tetszik az első pillanattól kezdve, mert rájuk emlékeztet. Bucky viszont olyan, akár egy izgága kölyökkutya, mindig a gazdája lába körül serte-pertél, és én imádom a kutyákat is. Ő pedig pontosan úgy néz ki, mint egy Labrador. Egy meleg, csokoládébarna bundájú, hűséges szemű labrador. Az egyik lenyűgöz, de félelmet és óvatosságot ébreszt bennem, a másiktól melegség önti el a szívemet, és mosolyra fakaszt, még ha halálra is idegesít az elmúlt napokban. Csodálkoztam, hogy a Bosszúállók nem rohantak le minket, hogy nem ujjongtak – főleg Steve –, hogy Bucky magához tért a bérgyilkos álomból. Meglepett és elgondolkodtatott. Vajon miért? Talán Thor mire hazaért, elfelejtette? Vagy nem is ez volt a cél? Aztán még aznap délután jött egy telefon Stark-tól, amikor is megdicsért, és meg is kért, hogy folytassam a vizsgálatot, és hogy hamarosan meglátogatnak, de előtte szól, hogy készítsem fel a két férfit. Ennek már két hete, de azóta semmi nem történt. Vagyis mégis történt, de erre nem vagyok büszke. Kamaszlányként kezdtem rajongani értük, és rámborult a lila köd. Eddig abban a tudatban voltam, hogy a rossz fiúkért vagyok oda, de úgy tűnik, tévedtem magamat illetően. Nem volt ebben a két férfiben semmi rossz. Némán meghúzódva a háttérben figyeltem őket, és ahogy Bucky-ból elfogytak a kérdések, és normális tempóba váltott, elég komoly, érdekfeszítő beszélgetéseket folytattak le Lokival. Volt, hogy mi nők is szóba jöttünk, és mint kiderült, Lokinak még nem volt komoly kapcsolata, Barnes viszont elemében volt, és hencegett a hódításaival, amit Loki szinte tátott szájjal hallgatott. Aztán amikor Loki mesélt csatákról, amikben részt vett, és ahol mindig győztesen került ki, ott meg Bucky hallgatott némán, és figyelte az Asgardit, ahogy kézzel-lábbal magyaráz. Rólam sokszor meg is feledkeztek, amit nem bántam. Elvoltam a jegyzeteimmel. Ha most visszaolvasom őket, meglepődve látom az ömlengést, a rengeteg túlzást, amivel a jó tulajdonságaikat emelem ki, holott a jegyzetek eleje még mással volt tele.