Lee Felix élete olyan volt, mintha egy rossz tinidrámából ragadtuk volna ki félig kiforrott karakterét, majd felruháztuk volna minden közhellyel, minden frázissal ami csak eszünkbe jutott és bumm, kaptunk volna egy eladható, majdnem minden tinit megsirató srácot, aki már azt sem tudná megmondani, mégis mit takar az a sok kiló, feleslegesen ráaggatott maszlag.

Minden meg volt ahhoz, hogy ez a formula kitűnően működjön és ne csak elméletben legyen bomba biztos; adottak voltak a tökéletes szülők, akik néhány év múlva hevesen vitatkozva és mocskolódva váltak el, a csodálatos kistestvérek, akik később házisárkányokká változtak és az utálkozó osztálytársak, akiket valami varázsigével képes volt megbűvölni s egyik pillanatról a másikra valósággal a rajongóivá váltak - klisésnek klisés, csak még nem sikerült az utolsó lépcsőfokot elérnie; pont ennek az ellenkezője volt jelenlegi helyzete.

Lee Felix számkivetett volt a diákok körében.

Lehetne azt is mondani, hogy nem találta magát a világban, esetleg túlságosan kajla és bugyuta személyiségjegyekkel lett felruházva vagy csak egyszerűen nem volt hajlandó beilleszkedni környezetébe.

Nos, tényleg ezer meg ezer, még ennél is elcsépeltebb dolgot fel tudnánk sorolni, mégis miért olyan, mintha egy szellem lenne az élők sorában - de azzal hazudnánk a világnak; s hazudna önmagának is, hisz a valóság teljesen mást takar.

Felix gyenge volt, naiv és törékeny; olyan fiú, akinek hogyha neki mentek a folyosón, még ő kért bocsánatot és ő érezte magát rosszul, ha nem segíthetett másokon.

Gyermeki lelke és édes, patyolat jelleme sok embernek nem tetszett - úgy gondolták, a kicsi egy mesterkélt szörny, báránybőrbe bújt farkas, aki öltözködésével és bohókás stílusával túlzottan fel akarja magára hívni a figyelmet. Pedig az igazság még a közelébe sem ért ezen feltevéseknek; a fiatal csak így fejezte ki, mégis mi rejlik megtépázott kültakarója alatt; így érezte jól magát bőrében, így lehetett önmaga, s nem akart olyanná válni, aki a társadalom normái miatt elveszti egyedi jellegét, s egy újabb bábu lesz az életnek hívott játékban.

Sok bántást, szitkozódást, s pofont kapott már középiskolás évei alatt, de úgy hozzászokott ezekhez a - nem éppen kedves - gesztusokhoz, mint a levegővételhez, az evéshez, az iváshoz vagy éppen a fájdalomhoz. Tudta, hogy az iskola ezzel jár - legalábbis az ő olvasatában nem volt más opció -, így nem is akart ezen a felálláson változtatni; az első hetekben még megpróbált kiállni igazáért és harcolni vas talapzaton álló elveiért, de hamar belátta, hogy túl kevés ahhoz, hogy élve túlélje az árral szembeni kapálózást - így nem tett semmit, s hagyta, hogy tönkretegyék; mint mindig.

Most is úgy indult reggele, mint minden nap; ugyanaz volt a procedúra - újra meg újra. Sok ember számára zavaró lehetett volna ez a monotonitás, de Lixnek ez hozta meg az oly' keveset tapasztalt megnyugvást - állandóságot és biztonságot nyújtott neki a begyakorolt mozdulatok elvégzése; valami olyasmi rejlett bennük, amiket szavakkal megfogalmazni lehetetlennek bizonyulna.

Lustán kezdte nyitogatni szembogarait, ahogy megszólalt kedvenc Twice dallama telefonja hangszóróin keresztül, majd miután kinyomta ébresztőjét, nagyokat nyújtózva, nyammogva ropogtatta ki csontjait, miközben belebújt szőrmés papucsába. Nagy, ezer wattos mosollyal libbent be a fürdőbe, ahol bekapcsolva egy random lejátszási listát kezdett hangos éneklésbe, s gyönyörű, barnás, arany színekben pompázó szeplőcskéinek elmaszkírozásába - imádta, hogy arcán több ezer meg ezer galaxis van felfestve, de már az első év első napján kikezdtek vele különlegessége miatt, így úgy döntött, nem ad több támadási felületet ellenségeinek; elveit feladva rejtett el magából egy kicsiny, de annál fontosabb darabot.

Mikor végzett a tisztálkodással, szekrénye elé lépett, s a pasztell színekben pompázó textíliákat vizslatta; rettenetesen jó divatérzékkel áldották meg az égiek, így nem is kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mit fog magára kapni. Egy hajához illő, rózsaszín összeállításra esett választása, s ahogy megérezte, magába szippantotta az öblítő fahéjas-narancsos illatát, kellemes érzések táncoltak végig gerincén, s pörögve-forogva vette fel a ruhadarabokat. Büszkén konstatálta, hogy megint tökéletesen fest, így egy apró csatot helyezett hajkoronájába utolsó simítás néven, majd felkapva hátitáskáját zárta be ajtaját, s a földszintre sietett; hálát adott még az Úristennek is, hogy családja többi tagja nem tartózkodik otthon, így nyugodtan állt neki reggelit készíteni, s fütyörészve rakta el az időközben befejezett ételeket. Mikor órájára pillantott, szinte kikerekedett szemekkel realizálta, hogy csak néhány perce van a busz indulásáig, így gyorsabb tempóra kapcsolt, s sietősen csapta be maga mögött a bejáratot.

Fülhallgatóját bogozva sprintelt a megállóhoz, melyhez egyre közelebb érve kezdte ellepni elméjét az a túlságosan jól ismert jeges pánik, s ahogy meglátta a többieket, az érzés egyre csak fokozódni látszott. Lehajtott fejjel, halkan imádkozva haladt el osztálytársai előtt, akik vagy fáradtságuk miatt vagy hétfő lévén nem mondtak neki semmi megalázót; Felix pedig egy halk köszönömöt mormolva állt meg az egyik - kicsit félreeső - oszlop mellett, s úgy mérte fel a terepet, figyelte meg, mégis kik vannak jelen.

Seungmin, Jeongin pipa. Chan és Woojin úgyis késnek, úgyhogy pipa. Haechan és Mark pipa! - elméjében majdnem minden nevet feljegyzett már, de amint rájött, hogy erősen hiányos az így is túl hosszú lista, nyelnie kellett egyet. Árgus szemekkel térképezte fel az előtte állókat újra és újra, de csak nem akarta megtalálni a hiányzó láncszemeket.

Ennek okaként csalódottan, megszakadó szívvel hallatott egy reszelős sóhajt, s orrát lógatva szállt fel a buszra; teljesen tönkretette a hiány, mely alattomosan lepte el tudatát, s ítélte szenvedésre - ám nem volt sok ideje a szomorkodásra, hisz ahogy felpillantott telefonjából, úgy látta meg a két srácot, kiknek már csak nevük hallatán is hevesen szárnyaló, kecses pillangók keltek életre hasában, egész lelkében megremegett, s torka is kiszáradt.

Ott ült néhány üléssel mögötte Changbin és Hyunjin, akik szokás szerint egymásba gabalyodva várták, hogy végre le tudjanak szállni. Az alacsony szinte második szerelmévé avanzsálódott, már-már darabokban lévő rajzos füzetét szorongatta, míg a magas vállára dőlve nézte, mégis milyen csodát alkot, s közben szabad kezével cirógatta combját.

Lix ámulattal mustrálta őket, s már azzal sem próbálkozott, hogy elrejtse az arcára kiülő érzelmeket; nem tudott parancsolni magának, hisz az elé táruló látvány rögtön megrészegítette.

Amint összetalálkozott tekintete a művésszel, s az csak nem akarta kiengedni szemei szorításából, szégyenlősen kapta el fejét, a kardigánján lévő pomponos rojtokkal kezdett játszadozni, miközben vagy ezer nyelven korholta le magát, hogy nem tudott elszakadni az idősebbtől hamarabb.

Nem láthatta, de Bin csak hitetlenkedő mosollyal forgatta kezei között céruzáját, s egy lágy csókot nyomott párja homlokára. Undorítónak tartotta magát, hogy a már az út felénél bealudt csoda mellett egy másik fiatal is elkezdte hevesebben dobogtatni érzékszervét, de úgy gondolta, ez csak egy múló képzet, kósza érzés, mely míg az újdonság erejével hat erős, s ahogy egyre inkább múlik az idő, szó szerint semmivé foszlik - vagyis helyesbítve csak így akarta magát nyugtatgatni.

Észre se vette, hogy a nagy gondolkodás közepette eltörte kedvenc szürkéjét, így meglepve érzékelte barátjának kezét, melyben az annyira szeretett írószer terült el; daraboka szedve.

- Értem, hogy erős vagy, de nem itt kéne vele menőzni, szívem - szólalt meg Hyu dörmögős, rekedtes hangon, mire Binnie azonnal magához húzta, s egy szerelmes puszival ajándékozta meg.

- Csak elbambultam. Megesik - hazudta szemrebbenés nélkül, ahogy a felettük lévő piros gombot megnyomta. Az iskola egy megállóval odébb volt, de már-már kötelezőnek számított körükben a cigarettázás művészetének gyakorlása, így amint megállt a jármű, kéz a kézben pattantak le, s összekulcsolt ujjakkal indultak útnak újra.

Lix csalódottan fújta ki orrát, s az ablaknak dőlve jelentek meg elmében eddig eltemetett gondolatai. Vajon engem is képesek lennének szeretni?  Vajon én is megérdemlem, hogy boldog legyek? - hasonló kérdéseket ismételgetett magában, s észrevétlenül emésztette fel önnön tudatát.

Hisz olyan dolgok után nem vágyakozunk, amit tudjuk, hogy nem kapunk meg, ugye? - hát igen.

A rózsaszín is tudta, hogy ez egy szemen-szedett hazugság; hisz most is ezt tette.

Mikor leszállt, s kihúzta füléből védőburkot adó fülesét, rendre kezdtek bekúszni hallójáratába a trágár szavak, melyeket eddig oly' mesteri módon tudott kivédeni. Bírta is egy darabig, de ahogy szekrényéhez ért és megpillantotta a rengeteg mocskolódással teli, degradáló szavakkal tarkított cetliket halk, szinte észrevehetetlen sírásba kezdett; nem volt hangos, nem volt teátrális a jelenet.

Egy olyan fiú sírása volt ez, akinek annyi volt a bűne, hogy él és nem akar meghunyászkodni mások előtt.

Haragosan, erőszakosan törölte le arcáról a megjelent cseppeket, s még mielőtt ennél is jobban szétcincálhatták volna, a mosdóba sietett. Hűvös vizet eresztett, s nagyokat placcsantva terítette be orcáját, miközben azon dolgozott, hogy ne törjön még ennél is jobban össze; de terve zuhanórepülésbe indult, ahogy konstatálta, hogy lejött alapozója, így csak a fal mentén lecsúszva, összekuporodva kezdett éktelen zokogásba.

Mindennapos programnak számított ez a kicsi iskolában eltöltött ideje alatt, mégis minden egyes alkalommal egyre intenzívebbnek és borzalmasabbnak hatott. Hevesen lélegezve, hüppögve próbálta visszanyelni könnyeit, de ahogy lépteket hallott meg egyre jobban közeledni, még inkább összehúzta magát, s szorosan karolta át térdeit.

- Ne bánts, kérlek - esdekelt elhaló hangon, ahogy egy idegen tenyeret érzett meg karján; félelem és kétségbeesettség versenyeztek felváltva elméjében, de ahogy nem várt gyengédséggel húzta az illető mellkasához, s apró semmiségeket suttogott fülébe, úgy engedte el magát, s úgy simult bele a lágy érintésekbe. Olyan érzése támadt, mintha álomba sírta volna magát az éjszaka alatt és valahol a mennyekben ébredt volna fel; egyáltalán nem érezte magát veszélyben, hisz az ismeretlen valósággal úgy bánt vele, mint a törékeny, aranyozott porral cizellált porcelánnal. Amint lenyugodott, s sikerült gyémántjait is elapasztani, úgy nyitotta ki leragasztott, mázsás pilláit, majd ahogy megpillantotta, mégis ki cirógatta ilyen sokáig, azonnal oldalra húzódott, s megcsípte magát. - Ez biztos a valóság? - sutyorogta meghatottan, ahogy Hyunjin aggódó arckifejezésével találta magát szemben.

- Most már minden oké? - kérdezte gyengéden - ignorálva a másik szavait -, ahogy megsimogatta a most már fedetlen, csillagokkal borított arcot, s egyenesen a lelkébe látott; szinte szíveket szórtak szemei, úgy veszett el a kisebb mogyoró íriszében.

- Igen. Határozottan igen - bólogatott Lix reszketve, s elfogadva a segítő kezet szenvedte magát talpra, majd az idős mellkasába fúrta magát, amit az készségesen hagyott, s valósággal megbabonázta a fahéjas-narancs illat. Szeretett volna még egy kicsit így maradni, s kiélvezni a nyugodt, csendes, mámoros perceket; de tudta, kedvese valahol várja - így sietősre véve a figurát lépett le.

- Vigyázz magadra, te kis csacska - suttogta a levegőbe, ahogy egy hűsítő csókot nyomott a kicsi forró homlokára, aki öntudatlanul, dadogva hagyta elmenni őt.

Nem tudta ignorálni a bizsergést, melyet a fiú, mint egy lavina zúdított rá, s védőfelszerelés nélkül hagyta fulladozni a havas kupacok alatt - még magának is fájt bevallania, de titkon nem is akarta.

Hello, Guys
Megjöttem az első résszel, yey
Fogalmam sincs, kit mit fog ettől a ficitől várni, így kérem ne legyen megugorhatatlan a mérce lol
Nagyon kíváncsi vagyok, milyennek tartottátok ezt a kis szösszenetet, így várom a véleményeket, hihi.
Fogalmam sincs, mégis mikor jön a következő rész, addig is legyetek jók!