Tudnom kell! Ryuu... Kérlek... Mond el... L-Lett volna... Lenne esélyem arra, hogy belém szeress?

Néztem őt ahogy kérlelt. Könnyes szemmel várt a válaszomra. A fejemben egyetlen parancs keringett.

"Mond el neki! Válaszolj neki!"

De nem ment nem tudtam mit kellene vagy hogy hogyan fogalmazzam meg.

- Kérlek Ryunosuke! Nekem tudnom kell! - törte meg ismét a csendet.

- Jinko.... én... nem tudok választ adni neked...

- Mi? - elsötétült a szeme... az a kis csillogás kihunyt íriszeiből. Fájt... megint fájdalmat okoztam neki. - Mi-miért? Én azt hittem-

Majdnem sírva fakadt ott mellettem. Közelebb húzódtam hozzá és adtam egy apró csókot a homlokára. Beleremegett. De talán ki tudtam billenteni a pánikból amibe az imént löktem.

- Nem utasítottalak vissza! - suttogtam.

- Mi? De az előbb.. nem értem...

- Jinko... nekem.... ez az egész túl gyors... pár napja még úgy volt utálsz engem... most meg a párom akarsz lenni. Nekem .... kell egy kis idő hogy feldogozzam. Túl gyorsak az esemének. Túl gyorsan kerültünk egymáshoz túl közel. Kérlek.... adj egy kis időt nekem... hogy elgondolkozzam kettőnkről. Választ fogok adni a vallomásodra ígérem! De.... még nem tudom mit mondjak. Meg kell értenem a saját érzéseimet is. Mert.... én.... én még nem éreztem így korábban....

- Ryuu ... - mintha kicsit megint élettel telt volna a szeme. És bele is pirult a szavaimba.

De nekem is vörösebb lett az arcom. Éreztem. Sosem voltam az érzéseit mással megosztó ember. Jinko mégis kiszedte belőlem. ... Önszántamból mondtam el neki. Ő... csak... szeret.... engem.... és.... én.... én....

Becsuktam a szememet. Nem tudtam tovább a szemébe nézni. Teljesen elveszek... elvesztem a közelében....

- Ryunosuke? - tette kezeit az arcomra. Hideg volt a keze. Mégis forróságot árasztott.

Mégis mikor kezdtem el.... mikor.... mióta.... érzem.... ?

- Ne haragudj kérlek... - fogtam meg a kezeit - Folyton csak fájdalmat okozok neked... Bocsájs meg nekem.... és... kérlek várj... még egy kicsit....

Megcsókolt.... kinyitottam a szemem mikor elvált tőlem

- Régóta várok rád Ryuu... ennyit már féllábon is kibírok.

- Meg sem érdemellek....

- Ne mondj ilyet! Miért ne érdemelnéd meg hogy valaki szeressen?

- De ....miért... mivel érdemeltem ki? Atsushi.... mit tettem? Mindig kitértél ezelől a kérdés elől... mond meg... mit szeretsz bennem? Miért választottál éppen engem? Annyi más embert választhattál volna-

Megint megcsókolt.... egyre édesebbnek éreztem az ajkait.... és forróbnak. A szívem majd kiugrott a helyeről. De képtelen voltam ellenállni. Engedtem. Engedtem a kísértésnek. Akartam. Tényleg akartam....

- De én téged választottalak... - suttogott kettőnk közé. Annyira szerelmes.... alig bírtam a szemébe nézni.

- Miért?

Közelebb csúszott hozzám. A mellkasomra hajtotta a fejét. Hallgatta a szívverésemet.

- Emlékszel arra a szeptemberi küldetésre...? Az elsőre...

- Amikor....

- Elkaptál.... igen...

- A-akkor...

- Akkor értettem meg hogy mi ez az érzés a mellkasomban.... már... korábban is éreztem... gyakran... ha a közeledben voltam.... de.... próbáltam eltemetni... mert nem értettem. Nem tudtam mi ez? Mi az a forróság? Miért nyugtat meg ennyire ha mellettem vagy? Miért akartalak megnevettetni. Miért volt olyan más hatással rám az amikor egyszer kétszer elismerted valami ötletemet. ...

Elpirult. Visszafeküdt a párnájára úgy nézett a szemembe. Láttam visszaemlékezik azokra a percekre.

- Viszont akkor... mikor zuhantam és te a semmiből megjelenve elkaptál.... megmentettél... megint... és én... akkor.... először hallottam a szívverésedet...

- A-Atsushi?

- Magadhoz fogtál míg földetértünk... Akkor értettem meg. Akartam olyan közel lenni hozzád. Nem akartam hogy utálj... Akartam hogy vigyázz rám! Korábban is többször megmentettél. Tudom főleg Dazai san parancsa miatt tetted. De.... akkor...

- Akkor nem ő küldöt... akkor csak véletlenün alakultak úgy a dolgok hogy melléd kerüljek.

- Mégis elkaptál.

- Magam sem értem miért tettem...

- De jó esett. Nagyon! Minden alkalommal mikor velem voltál és vigyáztál rám... hiába gonoszkodtál velem. Néha néztél rám máshogyan is. És én ezt akartam. Hogy úgy néz rám. Ne mint ellenségre. És...

- Azon a napon tényleg így tettem... már nem emlékszem az okára. Lehet csak azért vigyáztam rád hogy hátha Dazai san megdícsér érte. Nem tette... de...

- Ettől még elkaptál ... és mire letettél.... én... már szerelmes voltam beléd.... vagyis... akkor már tudtam hogy ezt érzem. Csak nem tudtam kimondani. Előtte sem. És utána sem... egészen mostanáig...

- J-Jinko... te.... az...azt akarod mondani hogy

- Igen... kb egy hónappal az első közös harcunk utan már kezdtem érezni... és... kellett még egy hónap hogy megértsem mit jelent ez...

- Lassan egy éve?

- Lassan egy éve.... szeretlek Ryunosuke...

Megint elkezdett sírni de talán most azért mert boldog volt. Hiszen elmondta nekem és én végighallgattam. Nem itéltem el. Csak a saját tetteimre vagyok mérges. Nem fogom többé bántani. Védelmezni fogom. Vigyázni akarok rá!

Aznap éjjel így aludtunk el. Egymással szemben. Összekulcsolt ujjakkal. Közel volt hozzám. Egyre közelebb engedem. És közben félek.

Amiket elmondott.... hogy miket tapasztalt.... olyanok mint amiket én érzek a közelében ...

.

.

.

Másnap eseménytelenül telt az időnk. Már a negyedik napot töltöttük itt. Én körbejártam újból a települést mintha munkát keresnék. És kiszedtem dolgokat így a helyiekből az eltűnt nyomozókkal kapcsolatban.

Kiderült, hogy nem csak azok ketten tűntek el, de a korábbi helyi rendfenntartók is. Sőt ők még korábban mikor szerettek volna segítséget hívni.

Egy kedves hölgy beengedett a rendőrségre is kulccsal és megkaptam ezek másolatát is. Furcsa volt mert nem mondtam nekik azt, hogy továbbra is rendőr szeretnék lenni. De mintha ezzel kineveztek volna annak.

Igazából jól jött, hogy tudtam kutakodni. De nem mozdítottam el semmit úgy, hogy ne raktam volna vissza pontosan ugyan oda. Nem akartam feltűnést kelteni a kutatásommal.

Szereztem adatokat az eltűnt személyekről mert azért itt kicsit többet lehetett itt megtudni. Pl.: hogy melyik szállodából tűntek el. Mi volt az utolsó cselekvésük, mondtatuk. Egész nap kutakodtam. Nagyából délután 3 lehetett mikor eszembe jutott, hogy ma is együtt ebédeltem volna vele. Annyira elmerültem a kutatásban, hogy nem néztem az időt. Mikor megláttam, hogy már lassan fél 4 azonnal összepakoltam és szinte rohantam Jinko-ért. Éppen addigra értem oda mikor kilépett a kapun.

- Aika! Ne haragudj! Nem néztem az időt. Jobban kellett volna figyelnem egy fél órája vettem észre, hogy eltelt! Sajnálom én-

Bocsánatkérésem közben szó nélkül futott hozzám és mire elém ért ugrott is a nyakamba. Éppen el tudtam kapni és már rá is forrtak ajkai a számra. Megint megcsókolt és most is hasonló döbbenetet váltott ki belőlem, mint  korábban mikor figyelmeztetés nélkül csókolt meg. De ezúttal az a forróság is átjárt mint az éjjel. Mire észbe kaptam el is mélyítette a csókot. Egyre ügyesebben csinálta. Nehéz volt nem élvezni.

Mikor elengedett fázott a szám. Nagyot nyeltem míg ő hozzám bújt. Meddig lesz rám ilyen hatással?

- Semmi baj Riku. Sejtettem, hogy ez állhat a háttérben. Nem kell bocsánatot kérned. Örülök, hogy elém jöttél! Ez nagyon jól esik nekem.

Aika... - Magamhoz öleltem és a vállára hajtottam a fejemet. - Tényleg sajnálom.... - Suttogtam.

Nem értettem magamat sem. Miért érzem magam ilyen szarul amiatt, hogy nem ebédeltem vele? Ahogy ott öleltem rájöttem. Azért, mert elterveztem többet foglalkozom majd vele, hogy megértsem az érzéseit. Erre már az első napon ellene teszek a saját szavamnak.

Mikor elengedtem még mindig ki volt pirulva és nagyon meg volt döbbenve, hogy csak úgy átöleltem. Elvégre most nem is nézett minket senki nem volt indokolt a szerepjáték. De nem is azért öleltem át. Tényleg bocsánatot akartam kérni tőle.

Éppen mikor megszólaltam volna megint, hogy menjünk haza odalépett hozzánk az egyik kollégája.

- Aika chan remélem nem felejtetted el a partit? Ugye eljöttök?

- Az máris itt van? Bocsánat teljesen kiment a fejemből. Megbeszéljük még és holnap reggel adok választ.

- Rendben van. Szép estét nektek!

Ezzel integetve távozott. Jinko nézett utána egy kicsit meg aztán megint csak velem foglalkozott.

Addig amíg nem nézett rám... én megint elbambultam... egy ilyen lányt, mint ő talán sosem fognék magam mellé. Két külön világ lennénk. Én egy gyilkos, ő meg egy szépség. Nem látna meg bennem semmit. Félne is tőlem. Sosem gondolkodtam a párkapcsolatokon. Nem volt rá szükségem. De most, hogy Jinko itt van... és engem szeret.... nem tudom mit kezdhetnék a helyzettel.

- Mehetünk? Riku? - nézett megint rám, amivel kirántott a kábulatból.

- Igen... - idéztem vissza hogy mit kérdezett - De... milyen partyról beszéltetek?

- O igen elfelejtettem mondani. - kezdte el tördelni a kezeit amiért megfeledkezett erről. - Meghívtak minket. Ugyanis a főnököm lányának lesz születésnapja és tartanak egy ünnepséget. Szeretnék, ha mi is mennénk, hogy mindenki megismerhessen bennünket.

- Értem és pontosan hol lenne? Itt valamelyik fogadóban, vagy étteremben?

- Nem itt... hanem ha jól emlékszem... Kicsit messzebb van. A városon kívül a hegyekben. Mert ugye a lánya is tüdőbeteg. Jót tesz neki a friss levegő.

- Hmm... - gondolkodtam el a helyzeten a feladatunk szempontjából - végül is tényleg jó lenne nagyából megismerni a helyieket. Mert azért mégis csak könnyebb lesz beilleszkedni ide.

- Igen erre gondoltam én is. Csak nagyon hirtelen ért mikor odaugrott mellém hogy na akkor meg vagyunk hívva... nincs kifogás mindenképpen mennünk kell. Mi leszünk a díszvendégek.

- És még nem mondtál igent a meghívásra?

- Nem akartam nélküled dönteni.

- Ez kedves tőled...

- Akkor mit mondasz? - Hajolt kicsit előrébb a háta mögött összefogta két kezét, hogy még aranyosabb legyen.

Pedig nem kell neki semmit tennie ezért. Csak természetesen viselkedik és már az aranyos kategóriában van. A szél játszott a tincseivel. jó volt végig nézni rajta.

- Mindenképpen menjünk majd el.

- Örülök, hogy szeretnél elmenni. Nélküled semmiképpen sem mentem volna el.

- Igen tudom...

Igazítottam meg az egyik hosszabb tincsét míg kivettem ismét egy kósza virágszirmot a hajából.

- R-Riku?

- Aika.... nem sétálunk kicsit mielőtt hazamegyünk?

- De miért is ne?

Mosolygott és jó volt ránézni. Boldognak akarom látni! Boldoggá akarom tenni... Megfogtam a kezét. Így sétáltunk végig a városon. Meg is feledkeztem arról, hogy milyen kapcsolat van közöttünk. Valahogy megnyugtató volt az, hogy mellettem volt.

Találtunk egy kis patakot, ami a település mellett folyt. Annak a partján már virágoztak a cseresznyefák. Ahogy néztük a vizet néhány halat is észre lehetett venni. Békákat és egy szalamandrát is láttunk a parton pihenni. Kicsit már olyan volt mintha nem is lakott területen járnánk, hanem kint a hegyekben. De ha magunk mögé néztünk még ott voltak a házak.

Atsushi gyönyörködött a tájban. De én csak figyeltem őt és gondolkodtam. Egészen addig amíg egy kis tisztához nem értünk. Voltak ott padok is. Kicsit ebben is elbambultam. Néztem a padokat a cseresznyefák alatt. Valami megfogalmazódott bennem. Láttam a padba belevésbe két nevet. Láttam is magam előtt a párt ahogy a padon a jövőjüket tervezték egymáshoz bújva. Lehet ők ketten is itt sétáltak, mint mi ketten. De biztos voltam abban, hogy ők már elmondták egymásnak az érzéseiket. Már jóval messzebb voltunk és a bokrok is kitakartak minket. Elvileg senki sem láthatott minket ott. De mégis mikor hosszú perecek után megszólalt maradt a szerepében.

- Riku... - érintette meg a kézfejemet, hogy magára vonja a figyelmemet.

- Igen?

- Történt valami? Nagyon szótlan vagy. - húzta el tőlem a kezét, talán attól tartva, hogy mérges leszek rá. Pedig már nem tudok rá haragudni..

- Már hozzászokhattál volna ehhez...

- Lehet... de most tényleg egyáltalán meg sem szólaltál amióta elindultunk.

- Gomen... nagyon gondolkodom...

- Min?

- K-kettőnkön...

- Ke-kettőnkön??

Meglepte. Lehet azt hitte az ügyön jár a fejem. De... most.... csak azon tudok gondolkodni, hogy mi lesz kettőnkkel... a virág szirmokat néztem ahogy felettünk csüngtek az ágakon. Valamit mondanom kellett neki. Nagyon közel vagyunk egymáshoz. Talán ő nem is sejti mennyire. Kicsit messzebb álltam tőle ahogy egy egész leesett virégot felvettem a földről.

- Ryuu...?

- Amióta vallottál csak ezen tudok gondolkodni....

- Gomennasai...

- Hé.... - sétálltam vissza hozzá és fogtam meg megint két kezét - Nem haragszom.... Jinko.... én... örülök hogy elmondtad.

- T-tényleg?

- Igen... miattad.... már... elhiszem hogy van bennem olyan amit lehet szeretni...

- Ryuu...? Igen... van! Lehet téged szeretni! Nagyon is! Hiszen...

- A te szivedet is elnyertem valamivel.... igaz?

Teljesen elpirult. Annyira lanyosan viselkedik. Aranyos.... annyira kis esetlen... A virágot amit felvettem beletűztem a hajába.

- Jinko...

- Igen?

- Én.... nekem... jó érzés tudni hogy te szeretsz engem...

Kikerekedtek a szemei. Ki tudja mióta vágyott ezekre a szavakra. Elengedte a kezemet és inkább átkarolta a nyakamat. Megint megcsókolt. Most nem ért annyira váratlanul. De azért még mindig kicsit belerándultam.

- Nem szereted ha ezt csinálom. Igaz? - vállt el tőlem.

- E-ezt én nem mondtam...

- Mindig megfeszülsz mikor ilyet teszek...

- Ez nem jelenti azt hogy-

Megakadtak a szavaim. Mit nem jelent? Hogy nem akarom? Zavar? Egyáltalán nem érzem azt hogy zavarna. Elviselem? Annál ez több! Sokkal több.

- Akutagawa?

- Mindig meglepsz vele... szólhatnál előre....

- Akkor most szólok... meg foglak Csókolni...

- Jinko....

Tényleg megtette. De lassabban mint korábban. Mintha várt is volna egy pillanatig mielőtt elért hozzám. Óvatosan érintette meg a számat sajátjával. Minha félt volna attól hogy így hogy tudom mit akar nem engedek majd neki.

Pedig engedek. Annyi mindent megengedek neki... túl sokat is talán.... de mit kellene tennem? Nem akarom megint ellökni... akkor... engedjem őt... még közelebb?

Elmélyítette a csókunkat és talán most bátrabb is volt. Belekönnyezett abba hogy engedem neki. Egész teste remegett, ezért átöleltem a derekát hogy ha összeesne el tudjam kapni. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy pillanatra elvállt tőlem csak annyi időre hogy megint kimondja

- Szeretlek!

Mondtam volna rá valamit de mire megmozdultak ajkaim megint megcsókolt.

De mit mondtam volna? Mit kellene mondanom neki? Rájöttem ez az ami még mindig zavar kettőnk között. Nem adtam választ a vallomására. Egyetlen alkalommal sem. Atsushi csak azt tudja hogy megtűröm magam mellett. És hogy csak addig csinálhatja ezt míg itt vagyunk. De....ennyi nem fedi teljesen az igazságot.

Hosszan csókolóztunk a cseresznye fák alatt. Jinkot nagyon elkapta a hév. De megértem. Most hogy ténylegesen engedélyt kapott erre szerintem visszamenőleg minden pillanatot be akar pótolni amit elmulasztott. Hányszor akarhatott vallomást tenni? Hányszor törtem össze? Mennyire szerethet ha még ezek után sem mondott le rólam? Miért? Miért szeretsz ennyire Atsushi? Mivel érdemeltem ezt ki? Még úgy is hogy tegnap elmondta mi fogta meg bennem akkor sem érzem azt hogy kiérdemeltem volna. Sőt... Semmit sem tettem azért hogy szeress. Nem érdemlem meg hogy....

Ő sokkal jobbat érdemel nállam...

Hogyan jutottunk ide? Nem sokkal korábban még ellenségek voltunk. És most egy ágyban fekszünk. Itt laszik mellettem felém fordulva. De mégis tartva azt a karnyújtásnyi távolságot. A második éjszakánkon azt mondtam neki hogy ne szokjon hozzá ahhoz hogy hozzám bújhat. Eszerint cselekszik.

Annyira messzire van.... annyira... hideg van... Kisimitottam egy tincset a szeméből. Nem figyeltem még korábban milyen ha alszik. Megérintettem az arcát. Annyira puha... és az ajkai forróak. Az a forróság folyon átjár engem is ha megérint.

Fázom... fázom.... Vajon ő is fázik? Át kellene ölelnem? Megtehetem? Örülne neki? Biztosan....

Majdnem felébresztettem mert elkezdett máshogyan levegőt venni. Becsuktam a szemem és elhúztam tőle a kezem. Nem vagyok normális. Miért keltettem fel? Ha rájön-

Mire? Mire jön rá? Hogy megérintettem? Hogy át akartam ölelni? Hogy... jó érzés az a forróság?

Megfogta a kezemet. Tényleg felébreszthettem. És biztosan rájött arra hogy nem tudok aludni. Összekulcsolta ujjainkat és egy kicsit közelebb jött hozzám. Annyira közel volt hogy éreztem ahogy kifújja a levegőjét. Egy apró csókot nyomott a számra és csak ezután nem mozdult meg megint.

Nem mertem kinyitni a szememet. Pedig tudtam mennyire közel van. Meleg volt a tenyere. Egy kicsit segített is azon hogy fáztam. Nagyon szerencsetlennek éreztem magam. Én akartam rajta segíteni, erre neki kellett megtennie ezt a lépést.

De... miután foghattam a kezét.... sikerült elaludnom. De nem sokáig. Legalább is nem tűnt sok időnek. De felriadtam egy rémálom miatt. Atsushi még mindig fogta a kezemet. A látványa... hogy ott volt velem... hogy nem esett baja... megnyugtatott.

De nem bírtam tovább. Átöleltem őt. Magamhoz húztam és nem terveztem elengedni. Nem érdekel ha lebukok! Meg fogom őt védeni! Nem hagyom hogy szenvedjen miattam! Vigyázni akarok rá! Nem tudom mi ez ami közöttünk van. De.... nem akarok visszalépni belőle!

Reggel arra ébredtem fel hogy ő a nevemen szólít. Mikor kinyitotta a szemét biztosan nagyon meglepte a látvány. Egész éjjel őt öleltem. Így akartam ébredni is. Mert az a rémálom még égett a memóriámban. Bár azt mondják ha emlékszel az álmaidra akkor nem fognak megtörténni de biztosra akartam menni. Nem vehették el tőlem ha végig míg alszunk átkarolom őt.

- A-Akutagawa? Nee... Akutagawa...hé... ébredj fel... R-Ryunosuke...

- Nincs kedvem felébredni...

- É-ébren vagy?

- Hogy aludnék mikor szólongatsz?

- M-mi történt?

- Semmi...

- E-ezt azért nem nevezném semminek... v-valami történt az éjjel?

- Csak egy rossz álom... aludj vissza...

- De nekem mennem kell-

- Nem kell... még nem... még... maradj... velem....

Meglepetten rezzent össze. Kicsit megemelte a fejét is. Egyik keze a szívem felett volt. A másikkal óvatosan felnyúlt hogy megsimítsa az arcomat. Az egyik fülem melletti tincsemet is megfogta ujjai között játszott vele. Beletúrt a hajamba. Kicsit nevetett.

- Jól érzed magad? Suttogtam míg továbbra sem nyitottam ki a szememet.

- Igen... sosem gondoltam volna hogy egyszer megtehetek majd ilyeneket veled...

- Elég sokmindent megtehettél az elmúlt pár napban... nem gondolod?

- De... de igen... Nee... Ryunosuke... mit álmodtál?

- Nem akarod tudni...

- Veled történt valami?

- Nem.... hanem... veled....

- Ve-velem?

- Igen... nem akarom hogy megtörténjen... nem hagyom...

- Ryunosuke... te aggódsz értem?

Kicsit szorosabban fogtam a derekát. Igen... a válasz egyértelműen igen... és ezt ő is nagyon jól tudja. Éreztem hogy kicsit visszahajtotta a fejét. Lehet érezte a keze alatt hogy gyorsabban ver a szívem. Résnyire nyitottam a szemeim. Láttam hogy elpirult. Zavarba jött miattam. Aranyos ilyenkor. Gyakrabban akarom így látni őt! Beletemettem arcomat fehér tincsei közé... ebbe is beleremegett.

- R-Ryunosuke?

- Nem akarom hogy megtörténjen amit álmodtam.... nem akarom hogy megsérülj miattam.

- Ryu-

- Nem akarom hogy a gyengeségem miatt szemvedj... Nem akarom! Nem hagyom hogy meghalj! Nem engedem! Nem! Én-

Éreztem hogy egyre jobban szorít a mellkasom. Ahogy ismét szemem elé került a kép. Jinko szinte keresztre feszítve véresen, sebekkel boritott testtel, halot szemmel tekintett rám. Nem akartam látni. De hiába csuktam be a szemem ott volt a kép. Ahogy utoljára rám mosolyog és elhagyja az élet a testét.

- I-itai...

Már annyira szoritottam őt hogy fájdalmat okoztam neki. Egyből elengedtem és felültem az ágyon.

- Jinko! Sajnálom! Nem kellett volna... én nem akartam... bocsánat! Én...

- Ryunosuke?

Ahogy végignéztem rajta a szemében ijedtséget vettem észre. Fél tőlem? Ne! Csak azt ne! Jinko nem félhet tőlem!

- Atsushi sajnálom! Tényleg nem akartam! Én csak... tényleg nem akarom hogy-

- Ryuu nyugodj meg kérlek! Nincs semmi baj.

- De félsz tőlem?

- Mi? Ezt honnan vetted? Nem félek! Aggódok miattad! Nagyon gyorsan vert a szíved. Jól vagy?

Nem... nem vagyok jó. Éreztem hogy egyre nehezebben tudok levegőt venni. Felzaklattam saját magam. Mint egy amatőr. És a tüdőmnek nem tetszett az ötlet. Szúrt a mellkasom egyre jobban fájt. De nem úgy mint mikor Atsushin gondolkodom. Nem... ezt már jól ismertem. Ez a rohamom volt.

Előre is görnyedtem mikor már alig kaptam levegőt. Atsushi azonnal átölelt. Simogatta a hátamat.

- Ryuu kérlek ne csináld ezt! Megrémitesz! Nyugodj meg! Kérlek! Nem fogok megsérülni. Tudom hogy képes vagy arra hogy megvédj. Bízom benned! Szeretlek! Ne hagyj itt!

- A-Atsushi....

Ezzel rémitettem meg? Ezért láttam a félelmet a szemében? Mert tudta hogy ha túlságosan felpörög a szívverésem a tüdőm rohamot kap? Ismer... aggódik miattam... és...

Megnyugtat. Mikor legutóbb rohamom volt akkor is ő ölelt át. Most nem akartam ellökni. Átöleltem a törzsét. A szívhangja megnyugtatott. Nem hittem volna korabban hogy ilyen hatással lehet rám. Hogy lesz egyszer olyan hogy ő fogja ezt a fájdalmat eloszlatni a mellkasomban. Jinko... te... mikor lettél ennyire fontos nekem? Hogy kerültünk ide? Hogy lehet hogy nem akarom őt elengedni.

Nem akarok távolabb lenni tőle mint most! Ölelni akarom őt! Még tovább!

...

Saját gondolataim megrémitettek. Nem kerülhettem volna Atsushival ilyen kapcsolatba! Nem lett volna szabad ennyire közel engednem őt.

- Atsushi...

Emeltem fel a fejem és ő kitörölte a fájdalmam könnyeit a szemem alól.

- Semmi baj Ryuu itt vagyok. Élek... látod? Nincsen bajom... és nem is lesz.. tudom. Hiszen itt vagy velem...

Megcsókolt. És én engedtem. Engedtem a kísertésnek. A vágynak hogy még közelebb húzzam őt magamhoz. Közelebb mint bárki mást. Olyan közel hogy meg tudja érinteni a szívemet...