- Aku-

- Van esélyed nálam... Jinko... Hamarabb kellett volna elmondanom... Vagy... Kimutatnom... de... nem mertem...

- M-Miért nem? Hiszen tudod, hogy én... hogy érzek irántad...

- Igen... igen tudom... de... nem is attól féltem, hogy nem akarsz majd velem lenni... én... attól rettegtem, hogy nem érdemellek meg téged...

- Akutagawa?

- Még mindig így gondolom. Jobbat érdemelsz nálam. Azok után, amiket tettem én-

- De nekem te kellesz! - ölelete át a nyakamat ahogy odahúzta a fejemet a mellkasára. - Nekem nem kell más! Én csak téged akarlak szeretni!

A szívverése most máshogyan hangzott. Nem megnyugtatott, hanem inkább felkavart. Szinte a szíve is reszketett. Hallottam, hogy fél. Fél attól, hogy eltaszítom magamtól mert én úgy érzem találna nálam jobbat. Ez igaz... jobbat érdemel. De... nem akarom, hogy amiatt szenvedjen mert magamat akarom ostorozni, büntetni.

- Ne kérd, hogy szeressek ki belőled! Mert nem fogok! Nem akarok mást! Nekem csak te kellesz!

- Ahogy nekem te....

Suttogtam halkan kettőnk közé beléfojtva a szót. Kihasználtam a döbbenetét is, felemeltem fejemet a szívéről, hogy megcsókolhassam. Ő kicsit még mindig meglepetten fogadta és viszonozta. Hosszan csókolóztunk utána. Mikor aztán elváltunk egymás ajkától, forrón lihegett, kifárasztottam. De nem ellenkezett. Remélem, hogy nem voltam túl mohó. Nem tudom, mit, mennyire és hogyan szeretne. Csak azt teszem amire az ösztöneim utasítanak. És csak remélhetem, hogy ezzel nem lövök túl messzire. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát miattam.

.

.

.

Mikor végre képesek voltunk leszakadni egymásról vettem csak észre, mennyivel hamarabb ébredtünk, mint máskor hétvégén. Mikor korábban megnéztem a telefonomat akkor még csak a dátum érdekelt. Az időre nem is figyeltem. De még nagyon korán volt. Szerencsere. Mert azért elég sokáig beszélgettünk az ágyban. Ha később ébredünk biztosan elkéstünk volna a délutáni programról. Jinkot meghívták egy születésnapi összejövetelre.

Az egyik kollégája volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el mindketten, kifogás nincs. De elvileg, ha jól értettem ki a tigris elbeszéléséből akkor az új főnöke szervezte ezt az összejövetelt. Mégpedig a lányának. Még Jinko állásinterjúján mondta, hogy megérti miért is költöztünk ide a világ végére... (egy elátkozott faluba). Mert az ő lánya is hasonló tüdőbeteg, mint én. Emiatt nem is nagyon látják. Kinn élnek a hegyekben tisztes távolságra a településtől.

Mert a lány állapota annyival súlyosabb, mint az enyém, hogy ő még a falu minimális légszennyezését sem képes elviselni. Pedig ebben a szándékosan elmaradott kisvárosban még autók sem járnak. Az egyedüli kosz a levegőben a fűtés füstje lehet. Napokkal korábban mikor leszálltunk a vonatról az én tüdőm is megkönnyebbült, annyival tisztább itt a levegő. De a lány ezt sem képes elviselni.

Azt is mesélték róla, hogy nagyon ritkán van emberek között. Kicsit kezd úgy összeállni erről a nőről a kép mintha allergiás lenne az emberekre is. Mondjuk nem csodálom, vannak akik így érzik magukat tömegben. De erről a helyről még az sem mondható el. Itt nincs tömeg sem. Bár lehet, hogy az eltűnések előtt volt. A turisták által nagyon fel volt kapva ez a hely. Csupán nemrég tűnt el innen mindenki... szó szerint.

- Viszont ebbe így belegondolva...

- Történt valami Akutagawa?

- Bocsánat hangosan kimondtam? Kicsit túlságosan is elgondolkodtam.

- Az ügyön jár az agyad?

- Mondhatjuk így is... Hol kettőnkön, hol az ügyön és most feltűnt valami.

- Micsoda?

- Kicsit gyanús nekem ez a szülinapos. Vagy legalábbis a környezete.

- Ezt mire érted?

- Te hallottál már valaha ilyen betegségről?

- Igen egyszer olvastam valamit egy fiúról, aki immunrendszer nélkül született...

- Igen róla én is hallottam. De ő egy buborékban élt és nem érintkezhetett a külvilággal. Aztán egyszer megtörtént és belehalt. Ez erre az esetre nem igaz. Mert azt mondtad, hogy azért néha emberek között jár. És már nem gyermek.

- Igen ez igaz... nem kell burokban élnie sem és már 19 éves lesz... elvileg...

- Annyi idős, mint te?

- Lényegében i- Te emlékszel mennyi idős vagyok?

- Igen... Gondolkodtam, hogy mit is mondtál egyszer... Még aznap mikor ideadtad ezt. - emeltem fel az órát, amit kaptam tőle. - De a születésnapodra már nem emlékszem.

- Május 5.ke...

Vágta rá gyorsan mintha attól tartana, hogy nem is akarom megtudni. Pedig éppen ellenkezőleg, ha nem vágott volna közbe megkérdeztem volna neki mikor van. De erre talán ő is rájött, mert már nyitottam volna a számat, mikor elmondta a választ fel sem tett kérdésemre. És ezt ő is észrevette. Bele is pirult abba, hogy rájött hamarabb válaszolt. Odaléptem hozzá míg beletemette elpirult arcát a tenyerébe és magamhoz öleltem.

- Gomenne meg kellett volna várnom míg kérdezel...

- Semmi baj Jinko... Ilyenkor nagyon aranyos vagy. Meg igazából mindig. Csak én voltam annyira vak, hogy addig nem vettem észre míg te nem tettél nekem vallomást.

- Aku? - lassan emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Láttam milyen jól esett neki, hogy ezt mondtam neki.

- Nem tudok elégszer bocsánatot kérni amiért nem vettelek hamarabb észre! De magamnak sem tudok megbocsájtani, amiért úgy bántam veled.

- Nem haragszom rád, most már... korábban volt, hogy... kicsit... ritkán... Amikor... felhúztam magam miattad... Vagy... más miatt, aki a közeledben volt... Olyankor azért... mondtam olyat rólad, amiket később visszaszívtam mikor lenyugodtam.

- Teljesen jogosan tetted Jinko... Azt sem érdemlem meg hogy most már megbocsájtottál nekem... Azt érdemelném, hogy most hátat fordíts nekem miután megmutattad milyen, ha szeretve van az ember.

- Nem fogok ilyet tenni veled! Ezt megígérem!

Ígéretének pecsétje egy csók volt, felpezsdítette a testemet, lelkemet is egészen. Még mindig hihetetlen, hogy éppen engem akar maga mellé egy életre. De lassan talán végre elhihetem neki ezt.

- Mire akartál kilyukadni egyébként a szülinapossal kapcsolatban? - terelte vissza a témát az eredeti medrébe.

Szerencsére mert teljesen el is felejtettem volna, hogy ezen gondolkodtam még korábban. Magamat is megleptem mennyire kiment a fejemből az ötletem csak azért, mert Jinko megint valami aranyos reakciót művelt. Teljesen magáévá teszi a figyelmemet. De legalább neki megmaradt, hogy valamibe belekezdtem még a flörtölésünk előtt, ami lehet, hogy lényegs.

- Csak feltűnt néhány furcsa összejátszás vele kapcsolatban. Egyszer ez a nem mindennapi állapota, a tünetei az elmondottak, amiket a munkatársaid is beszéltek, a helyszín és az eltűnő turisták, nameg a szellemjárta falu átkának kialakulása.

- Ezek mind összefüggenének?

- Akár. Csak gondolj bele! Van egy a modern világtól elszigetelt település. Egy személy, aki nem bírja, ha túl sok ember van a közelében. De a települést minden szezonban ellepik a külföldi utazók. Majd elkezdenek eltűnni az emberek és a városkáról elkezdik azt beszélni, hogy szellemek járják. Akik a hívatlan vendégeket fogyasztják el.

Ő is elgondolkozott a felsoroltakon és láttam, ahogy neki is kezd kitisztulni a kép. Ezek tényleg nem lehetnek véletlen egybeesések. Valami összeköti ezeket a szálakat. Ennek pedig utánnak kell néznünk. A ma este egy jó kiindulási pont lesz. Hiszen mindenki ott lesz, aki a faluban fontos.

Óvatosan körbe kell kérdezősködnük. Illetve magát a lányt is meg kell figyelnünk. Bármilyen elejtett információ fontos lehet. Remélem végre közelebb kerülünk a megoldáshoz. Nem lenne szabad túl sokáig itt maradnunk mert félő, hogy az elkövetők ránk is szemet vetnek, mint nem idevalósi emberek.

...

Kora délután kellett volna elindulnunk a partira, de délben még hozzá sem kezdtünk készülődni. Még ebédeltünk egy pár falatot mert nem voltunk biztosak abban, hogy mennyire későn akarnak vacsorázni ezen az összejövetelen. Meg hogy egyáltalán mit? Mert nem mindegy, hogy nagy lakoma lesz, vagy csak állófogadás, amin apró szendvicseket tálaltak. Inkább nem akartunk éhgyomorral érkezni.

Atsushi csak ez után mutatta meg nekem, hogy mit szerzett még előző nap mikor kicsit késve ért haza. Erről sem voltak meg az emlékeim. De miután már tisztáztuk az amnéziám okát és a fájdalomcsillapító is kifejtette fejemben a hatását Jinko emlékeztetett még néhány tegnapból kiesett dologra.

Ezek közül az egyik, hogy tegnap kicsit tovább volt a munkatársaival. Elmondása szerint én nagyon aggódtam érte mire hazaért. Majdnem kiabáltam vele, hogy a szívbajt hozta rám és megígértettem vele, hogy soha többet nem tűnik el így anélkül, hogy nekem szólna róla. És ezt mondjuk el is tudom magamról képzelni. Akkor is átölelt, hogy megnyugtasson és meg is ígérte, amit kértem. Bocsánatot kért és magyarázkodni kezdett, mert nem akarta, hogy én így reagáljak rá.

De az oka is megvolt a késésének. Ugyanis nem volt megfelelő öltözete erre az összejövetelre. Nem tudta mit kellene felvennie ezért kért segítséget kolléganőitől. Mert ebben én sem tudtam volna neki hasznos tanácsot adni. Elvégre, egyszer nem értek a női ruhákhoz. Másodszor pedig a helyi szokások tudora sem vagyok.

Az világos, hogy ebben a kisvárosban mintha megállt volna az idő. Mindeki múltszázadbeli öltözeteket visel az ittlakók közül. De Aika munkahelyén senki sem öltözött úgy. Kényelmesebb is volt az irodai munkákat modernebb öltözetben végezni. De ez nem jelentette azt, hogy a születésnapi rendezvényen nem lesz mindenki régi, kimonó, yukata jellegű ruhákban. Nekem volt a bőröndömbe bekészítve egy ilyen, egy olyan elegánsabb szett. De nem tudtam Jinko, mit hozott magával.

Azt mondta van egy Kimonója csak fél, hogy nem tudja egyedül felvenni. Viszont most nem is volt rá szüksége. Kiderült a születésnapra nem kellett hagyományos viseletben megjelenni. Inkább, mint egy modern nyugatias jellegű bankettre kellett számítani. Így Jinko is egy csinos, de elegáns világoskék ruha mellett döntött. Ennek a kiválasztásával voltak elfoglalva tegnap délután mielőtt hazaért vona csak annyira beleélte magát a "csajos délután"-ba, hogy megfeledkezett arról, hogy szóljon nekem én pedig szét aggódtam a fejem miatta.

Mikor elmesélte miket mondtam mikor végre hazaért... akkor már én szégyellem magam... Nagyon szerencsétlenül nézhettem ki miközben kioktatom, hogy soha többé ne tűnjön el ilyen hirtelen. De... láttam közben rajta mennyire jó érzéssel töltötte el az, hogy ilyen fontos a számomra, hogy ennyire aggódtam érte.

- "Arról akkor még nem is tudott, hogy előtte pár órával értettem meg mennyire beleszerettem, és fogadtam el ezeket az érzéseimet iránta."

Nem csodálkozom magamon, hogy akkor ennyire kiakadtam. Elvégre éppen rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé erre eltűnik. Ha úgy veszett volna nyoma, mint a túristáknak, amik miatt idejöttünk akkor nem tudom mit tettem volna. Valószínűleg az egész területet a földdel tettem volna egyenlővé azért, hogy előkerítsem. Nem nyugodtam volna addig míg meg nem találom. Vigyáznom kell rá történjen bármi! Nem veszíthetem el.

.

.

.

Még volt egy kis időnk indulás előtt. Jinko nagy lelkesedéssel mutatta be milyen ruhát vett. Mikor felvette többször is körbe perdült, hogy meg tudjam nézni őt minden irányból. Belefeledkeztem a látványába. De rá kellett jönnöm, hogy valami nem stimmel. De nem vele, hanem inkább velem. Mert ha Jinko-ra néztem nem ugyan azt éreztem, mint mikor Aika-ra. Hasonlított a két érzés, de nem volt teljesen ugyanolyan. Figyeltem a lányt előttem, ahogy élvezi, hogy táncolhat. De mikor becsuktam a szememet a hangja alapján nem nőt láttam a képzeletemben. Ez volt az, ami különös volt a légkörben. Aika nem tetszik annyira, mint Atsushi. A furcsa érzést a mellkasomban az okozta, hogy most megint az álcájában volt.

Nem tudom mit éreznek mások, vagy hogy mit érzet Jinko mikor rájött és elfogadta magában azt, hogy meleg. Másokban vajon egyszerre tudatosul ez a két dolog? Hogy szerelembe estek és hogy vonzódnak a saját nemükhöz. Gondolom, akik később esnek valakivel szerelembe. De már hamarabb megértették, hogy mi számukra szép, vonzó egy személyben nekik nem újdonság, amit kérdezek. De nekem hamarabb esett le, hogy beleszerettem Jinko-ba mint az, hogy: de hát ő is férfi...

Olyan egyértelműnek tűnhet ez az egész külső szemmel. De nekem most jelenleg nem az. Jinko férfi, de női ruhákban jár jelenleg és nőként viselkedik. Viszont mikor vallomást tett akkor nem volt nő. A vallomása pillanatában olyan volt, mint korábban. De amióta gondolkodom rajtunk az óta nőként viselkedik. Lehet, hogy emiatt szerettem bele?

- "Nem hiszem."

Mert nem gondolok rá nőként. És szerintem ő sem tartja magát annak. Össze kell még szednem magamat egy kicsit. A tegnapi amnézia sem segít a helyezetemen. De ettől függetlenül is helyre kell tennem a dolgokat. Ha lehunyom a szemem akkor férfiként látom őt. És úgy is gondolok rá, úgy is tetszik. De az is tetszik ahogyan a vallomása óta viselkedik velem. Nem nőként... csak szerelmesen... Mint egy bolond, akit elborít a rózsaszín köd, ha csak ketten vagyunk.

Bár lehet, hogy máskor is. Csak, amikor komolyan kell viselkedni akkor eleget tesz a kötelességének. De biztos vagyok benne, hogy amióta azon az őszi küldetésen belém szeretett az óta a fellegekben jár, ha rám gondol. Még úgy is, hogy mondta néha azért elhajtott melegebb éghajlatokra mikor bunkón viselkedtem vele. Nem is értem, hogy bírta kitartással ennyi ideig.

De egy rossz szavam sem lehet hozzá. Vagy róla. Képes volt ennyit várni azért, hogy észrevegyem. Kivárta, hogy elmondhassa az érzéseit. És a türelme megérlelte a gyümölcsöt. Észrevettem őt. És Beleszerettem. Kijelenthetem... Jinko-hoz úgy vonzódom, hogy férfi, de akarom, hogy ilyen bolond szerelmes maradjon mellettem. Így szeretem. Nem akarom, hogy megváltozzon.

- Aku jól vagy? - sétált oda hozzám, mikor leültem a homlokomat masszírozva.

- Nincs semmi bajom Jinko, csak... - sóhajtottam egy nagyot.

Most is miattam aggódik. Meg sem érdemlem, hogy egy ennyire kedves és gyengéd személy engem akarjon maga mellett. Felálltam és átöleltem. Nem akarom, hogy aggódjon értem. Kezem a derekára csúszott, míg másikkal megfogtam a kezét.

- R-Ryuu?

- Táncolsz velem Jinko?

- É-én nem tudok táncolni... - pirult el egyből zavarában.

- Ugyan... az előbb még úgy tűnt nekem, hogy egészen tudsz.

- D-de az más... a-akkor csak pörögtem az nem tánc..

- Szerintem meg az. Főleg ebben a ruhában. De mond... Ha tudnál akkor táncolnál velem?

- Igen... Csak olyan ügyetlen vagyok.

- Megtanítalak most. Hidd el könnyebb megtanulni az alapokat, mint gondolnád. Anno én is úgy voltam vele, hogy nem akarom. De most örülök, hogy tudom a lépéseket.

- R-Rendben...

- Most még nyugodtan nézd a lábadat, hogy magabiztosabb légy. És lassabban mutatom. Nem kell félned, hogy rossz helyre lépsz. Csak bízz bennem és bízd rám magad.

- Bízom benned Akutagawa. - mosolygott rám majd lepillantott kettőnk közé.

Kicsit tartottam a távolságot, hogy lásson lefelé. És elkezdtem magyarázni neki a lépéseket. Abban szavak nélkül is megegyeztünk, hogy a női lépéseket fogja megtanulni. Nem mintha olyan nagy különbség lenne az alapoknál a kettő között. Elmondtam neki, hogy ha én előre lépek neki melyik lábbal kell hátra lépnie. Ügyesen tanult. De nagyon feszült volt a testtartása. Annyira figyelt arra, hogy ne rontsa el egyszer sem.

- Nem kell ennyire görcsösnek lenned.

- De nem akarom elrontani... - mondta, de közben sem szakította meg a koncentrációját.

- Nem fogod. Nézz fel rám! Csak rám figyelj!

Ahogy felemelte a fejét közelebb húztam. Már ha akart volna sem látott volna le közöttünk. Törzseink egymáshoz simultak. Jobban öleltem a derekát, de eléggé rabul ejtettem a szemét, hogy ne akarjon máshova nézni.

- Látod megy ez? Nem is kell nézned. Csak arra figyelj, hogy érezd az én lépéseimet. Az pedig egyszerű, ha ennyire közel vagyok hozzád. Ki tudod találni a következő mozdulatomat?

- Igen... Köszönöm Ryuu!

- Szívesen Atsushi.

- N-nem gondoltam volna, hogy ehhez is értesz... Téged ki tanított meg táncolni?

- Egy másik szervezet tagja. Csak rövid időre volt a maffiánál és mellém került társnak. Nem sokkal az után, hogy Dazai san otthagyott minket. Ő tanított meg néhány dologra. És emlékszem szidta Dazai sant amiért egy gyilkoló robotot képzett belőlem. Az hogy képes vagyok érzésekre nagyban az ő keze munkája. Csak sokáig ragaszkodtam ahhoz a viselkedéshez amire Dazai san betanított.

- Mert olyan makacs vagy mint ő. - nevetett.

- Lehet... De legalább ebben is elég "makacs" vagyok.

Ahogy jobban szorítottam a derekát, egy hirtelen döntöttem hátra. Tartottam persze csak meglepetten kapaszkodott a vállamba még jobban. Nem számított erre a lépésemre. De éppen ezért tettem ilyet. Loptam tőle még egy csókot. Amit meglepetten ugyan de viszonzott. Mikor elváltam tőle duzzogott, lehet azon a kicsit gonosz vigyoron, amivel jutalmaztam, hogy nem esett el a kis akcióm után.

- Ez gonosz volt... - fújta fel morcosan arcát, amit nem tudtam nevetés nélkül tovább nézni.

.

.

.

- Végre ideértetek?! Már azt hittük nem is jöttök! Éppen akartalak hívni telefonon Ai chan hogy merre jártok?

- Bocsánat a késésért! Félre néztünk egy kanyart felfelé jövet. Majdnem eltévedtünk.

Ez csak részben igaz mert csak tanakodtunk ugyan, hogy merre kell menni és a helyes irányt választottuk utána. A késésünk oka a táncóra volt, ami miatt megfeledkeztünk az időről. De a végére egészen belejött Jinko is a dologba. Ezért megérte elkésni a rendezvényről.

A helyszínen körbevezettek kicsit miközben mindenkinek bemutattak minket. Én igyekeztem megjegyezni minden nevet de Jinko-n láttam, hogy a harmadik névnél elfelejtette a korábbi kettőt. Sok vendég volt meghívva. Egy részük még arcról sem volt ismerős, hogy a korábbi anyagokban esetleg láttam volna őket. De, akiknek a neveit kijegyzeteltem korábbi kutatásom alatt sem jelentek meg. Talán 2-3 ember volt közülük. Így tényleg sok ismeretlent kellett megjegyezni.

A díszvendég késett. Bár az apja elmondása szerint a házban tartózkodott. Csupán készülődött. De még csak nem is lehetett hallani, hogy járkálna. Viszont mikor valaki a közelünkben ismét rákérdezett, hogy hol van név szerint Haruhi, az apja kitérő választ adott, meg azt, hogy nem érezte jól magát. Többször is el-eltűnt, hogy megnézze jól van e a lánya. De nagyon kevés ideig volt csak el és már jött is vissza, hogy elterelje a figyelmét az embereknek.

Már ez is eléggé gyanús volt. Főleg az után, amiről még indulás előtt beszélgettünk Jinko-val. Külön váltunk. Elvegyültünk a többi meghívott között és rövid beszélgetésekből próbáltunk többet megtudni az itt lakókról. Főleg a házigazdáról és a lányáról.

Ezzel el is voltunk egy darabig, mikor odalépett mellém egy fiatal talán velem egyidős hölgy. Világos barna haja volt és borvirágok színezték az arcát. Kicsit tántorogva lépkedett, de kifejezetten velem akart beszélni mert belém karolt, hogy ne essen el.

- Hello! Nanami vagyok! Még szerintem nem ismerjük egymást.

- Csak ahogy itt futólag bemutattak mindenkinek. Asaki Riku, örülök a találkozásnak.

- Hát még én! Itt mindenki begyepesedett vénség. Nincs egy jóravaló helyes pasi sem a városban.

- Nem tudom ez hogy jön ide de valós hogy nem sok a fiatal férfi a környéken.

- De te most itt vagy. Végre valaki megjelent.

- Házas ember vagyok. - feleltem hidegen - A szívem foglalt és nem keresek mást.

Ennél tisztában szerintem nem lehet megfogalmazni, hogy ezt a témát hanyagoljuk. Legalábbis ezt hittem. De még mindig belém volt karolva. És nem úgy tűnt, mint aki a közeljövőben el akarna engedni.

- Ugyaaann~ Láttam a nejedet semmi izgalmas nincsen benne. Én is kifehéríthetem a hajamat, ha az jön be. De rajtam legalább van mit fogni. Az a nőci olyan lapos, mint az ajtódeszka.

- Nem érdekel! Nem fogom elhagyni!

A beszélgetésünkre már mások is felfigyeltek. Suttogni is kezdtek a helyzetről. Próbáltam kihúzni a karomat a fogásából, és visszafogni magamat, hogy Rashomonnal ne szeljem ketté egyből. Ez a némber még Higuchinál is ragadósabb. Felfordul tőle a gyomrom.

- Én még gyereket is adnék neked! Egy szép fekete hajút! Nagyon jól nevelt lány lenne és-

Nem tudta befejezni a mondatot mert Jinko odaért mellénk. Azzal a lendülettel, amivel érkezet lekevert a nőnek egy pofont. A nagy csattanásra már tényleg mindenki ránk nézett. De én csak Aikat néztem ahogy elkapja a csaj haját azzal húzva fel a földről, ahova a pofon miatt zuhant.

- Ő az enyém! Soha többet ne merj hozzáérni!

- A-Aika...

- Eressz el te kis-

- Elég lesz!

A ház ura emelte fel a hangját. Mindenki megdermedt a nagy hangzavar és az ezt követő suttogás is elnémult. Minden szem hol ránk hol pedig a felénk közeledő házigazdára vetült. Nem tudtam mit akar majd még mondani, de rossz előérzetem volt. Sötét aura lengte körbe a férfit. Nem lehetett semmit sem leolvasni az arcáról. Nem állt jól a szénánk. Mi voltunk az idegenek az új környezetben és Jinko kezet emelt egy helyi lakosra. Nem kellett volna még akkor sem, ha el akarta hajtani a közelemből.

Ami egyébként imponált nekem. Korábban nem mert felszólalni Higuchi ellen sem mikor körülöttem legyeskedett. De ez amiatt volt mert félt, hogy kiderül mit érez irántam és rossz reakcióra számított tőlem. Ez is érthető volt akkor. De most...

Most már a kedvesem. Jelen helyzetben ráadásul a feleségem is. Sarkára állt, hogy megvédje, ami az övé. Melegség töltött el a tudat miatt, hogy értem lett ilyen. Miattam ütötte meg azt a nőt, és miattam tépte volna meg hogy értsen a szóból a némber. Talán bele is pirult a fülem abba, hogy végig néztem rajta. Olyan magabiztos volt, és nem is hezitált egy pillanatig sem.

Most azonban el kellett engednie a haját a nőnek. El is lépett tőle oda mellém, megfogtam a kezét, hogy biztonságot nyújtsak neki. De át is akartam ölelni. Meg akartam csókolni és nyugtatni, hogy vége van, nem vehet el tőle senki sem.

A szülinapos apja közben odaért hozzánk. Végignézett kettőnkön majd a földön támaszkodó lányhoz lépett. Felsegítette. Emiatt a némbernek mosolyra fordult a szája a korábbi döbbenetéből. Nem ígérkezett fényesnek a folytatás. Mikor már talpon volt a lány ismét kinyitotta a száját.

- Ezt megkeserülöd te kis ribanc! Nem tudod kivel húztál ujjat! Meglátod hamar véget fog érni a házasságod! A szellem eljön érted és-

Még egy pofon csattan az arcán, ám ezúttal a házigazdától. Döbbenten néztük a jelenetet. De a nő sem értette, ezt miért kapta. Könnybe lábadt a szeme. Láthatóan nagyobbat kapott most mont korábban Jinko-tól. Bár azt nem tudom, hogy mennyire fogta vissza magát a tigris. Mert szerintem eléggé. Ha minden erejét bevetette volna a falig repül. Biztosan nehezére esett lefogni a haragját. Ismerem milyen, ha valakit tényleg ki akar ütni.Tapasztaltam is már...

- B-Bácsikám?

- Nanami elég! Fejezd be! Nem is kellett volna alkoholt fogyasztanod! Most nézd mit műveltél!?

- Én? De hiszen ő kezdte és-

- Hallgass! Végre ideköltözött valaki ebbe a haldokló városba és te képes lennél elűzni őket? Aika az én alkalmazottam! Nem hagyom, hogy egy ilyen kedves és jó munkaerőt megszégyeníts az én házamban!

- De én-

- Nem fejeztem be!

Jinko-val csak pislogni tudtunk a jelenetre. Komolyan azt hittem és szerintem ő is hogy itt mi leszünk most a rosszak és a helyi az áldozat. De kellemesen csalódtunk ebben. A tigris megkönnyebbülten sóhajtott fel mellettem. Leengedte görcsösen feszült testtartását, úgy nézett rám mosolyogva.

- Gomenne... kicsit elfeledkeztem magamról. - suttogta halkan.

Mivel még mindig fogtam a kezét könnyedén az ölelésembe húztam őt. Egyből kapaszkodott belém. Végre megnyugtathattam. Nem érdekelt, hogy még zajlik mellettünk a kioktatás, nem figyeltem rájuk. Belesúgtam a fülébe, hogy "Köszönöm!" majd megcsókoltam.

Először tettem meg mások előtt, hogy én kezdeményezem a csókot. Atsushi zavarba is jött tőle, de nem taszított el.

- Ry-Riku?

- Köszönöm kedvesem, hogy kiszabadítottál.

- F-felidegesített, hogy nem hagyott békén.

- Igen... Tudom. De semmi esélye sincs. Ahogy senki másnak sincs. Nem vehet el tőled!

A füle hegyéig elpirult. El akart bújni előlem ezért odabújt a mellkasomhoz. Annyira aranyosan viselkedett. Mosolyogtam rajta. Egy pillanatra míg magamhoz öleltem visszalestem a némbere. De csak ilyen lenézően, hogy lássa mennyire nem érdekel, hogy neki mi a kerek. Hogy is érdekelnének a domborulatai mikor meleg vagyok.

Hisztérikusan küzdött az ellen, hogy a bácsikája kivigye őt a teremből. De nagy nehezen sikerült neki. Még egy férfi ment velük. De arról nem tudtam eldönteni, hogy szintén valaki rokon vagy alkalmazott. Mindenesetre hármójuk közül csak a házigazda tért vissza.

- Elézéseteket kérem az unokahúgom miatt. Nem is értem mi ütött belé. Elment a józan esze. Kérlek titeket felejtsétek el, amit mondott. Csak az alkohol beszélt belőle. Egyébként kedves lány. Nem szokott ő így viselkedni.

Mondta és innentől kezdve próbálta visszahozni a hangulatot. De azért bárhova mentünk Jinko-val, akit már nem mertem egyedül hagyni a továbbiakban, csak feljött a szó Nanami viselkedéséről. Mint kiderült régen tényleg kedves volt. De egyre rosszabbodik az állapota. Valami pasiügy miatt iszik és megpróbál minden nős férfi ágyába bekeveredni.

Ami viszont érdekes információ volt, hogy eddig nem említett meg semmiféle lányt, aki az ő gyermeke lenne. Erről beszéltek többet. Eléggé pletykásak az itteniek is. Legalábbis az ilyen ügyeken szeretnek hosszasan csámcsogni.

A beszélgetések közben úgy telt az idő, hogy már sokan fel is adták, hogy találkozhatnak az ünnepeltel amikor végre előmerészkedett. Az apja nagy lelkesedéssel vezette be a szobába. A karjába kapaszkodott a lány. Nagyon gyengének tűnt. Bőre fakó volt, mint akit sosem ér a nap, vagy hosszú ágybetegségben szenved. Szemei opálosan tekintettek a világra, nem volt bennük épet. Hosszú fekete haja fonatokba rendezve díszítette fejét. Lehet ezen a frizurán dolgozott ennyit.

Lassú lépekkel sétáltak körbe és beszélgettek mindenkivel pár szót. Bár inkább csak hallgatta a társalgásokat. Néhány szóval válaszol csak. Röviden tömören. Valami nem volt rendben vele. És nem csak a betegségére értve. Különös aurát sugárzott. Mint aki... mintha nem lett volna itt egészen, de nem is akart volna itt lenni. Sőt. Már régen el akart volna menni.

- És ők Aika-ék. - jutottak el hozzánk is - Tudod meséltem róluk, az új lakók a környéken. Akia nekem dolgozik. Asaki kun pedig a férje.

- Örvendek a találkozásnak. - suttogta félének a lány, de kinyújtotta a kezét Jinko irányába.

- Ahogy mi is! Sokat hallottunk rólad az itteniektől. Boldog születésnapot!

Ahogy a tigris óvatosan megfogta a lány kezét valami történt. Látványos libabőrzés szaladt végig szürkés fényű bőrén. Majd egy pillanatra mielőtt elengedték volna egymást a szemében is feltűnt egy kis csillanás. Majd kihunyt ahogy már nem értek egymáshoz.

Ez nem csak nekem tűnt fel. Hanem a lány apjának is.

- Haruhi jól érzed magad?

- Igen, papa... kellemes meleg tenyere van Aika-nak... jól... esett... megérinteni... Köszönöm...

A korábbiakhoz képest nemcsak, hogy sokkal hosszabban válaszolt. De élet költözött a hangjába is. De ahogy jött, úgy is ment ez az energia. Mondata végén már nem maradt belőle semmi.

Még egy kicsit ott maradtak velünk. De nem ismétlődött meg a jelenet. Bár nem is történt több érintés Haruhi és Jinko között. Miután mindenkivel tudott beszélni az apja visszakísérte a szobájába a lányt. Mikor visszatért felszolgálták a vacsorát, amire már sokan vártak.

Az este hátralévő részében nem történt semmi. Bár Jinko is megivott néhány koktélt. Még vacsora előtt, mint kiderült mert mire távoztunk már neki is piroskás volt az arca. De most nem csináltam semmit, amivel okozhattam volna ilyet.

Reméltem, hogy a hűvös levegő kiszellőzteti a fejét. De inkább csak elálmosította. Nem csodálom. Kora reggel óta fenn volt, és még az éjjel is kifárasztottam. Mire félútig értünk már a karjaimban vittem. Kikezdte a lábát a magassarkú is. El is fáradt. És nem is volt józan.

- Ry-hik-Kuu~

- Igen Jin-Ka?

- Nem vicces...

- De... De az... Nem láttalak még részegen eddig.

- Tegnap is becsíptem...

- Nem hiszem, hogy ennyire. Tegnap nekem ártott meg a sake... ma ezért nem is ittam.

- Hihihi~ nekem tetszett a tegnap este~ Megismételhetnénk...

- Majd, ha mindketten józanok leszünk rendben?

- Ryuu...

- Igen?

- Szeretsz?

- Igen, Szeretlek...

- Velem maradsz?

- Senki sem választhat el tőled! Láthattad.

- Nem maradhatnánk itt örökre?

- Jinko? - nem értettem. Megváltozott a hangja. Szomorú lett. De nem tudtam mitől?

- Itt akarok maradni veled... Hogy a feleséged maradhassak... Nem akarok visszamenni! Nem szökhetnénk meg? Csak mi ketten?

- Baka...

- Ryuu?

Óvatosan tettem le lábait a talajra és segítettem neki talpra állni. Zavarodott tekintettel fürkészett engem. Elkezdett aggódni amiért sokáig nem szólaltam meg. Megcsókoltam, hogy kicsit megnyugtassam. Beleremegett, de éreztem, hogy ellazul. Erre vártam, mert nem akartam, hogy félreérthető legyen, amit mondani akarok. Csak őszinte szeretnék lenni vele.

- Ryuu?

- Nem vagy normális! Komolyan azt hiszed, hogy ezek után, ha visszamennénk akkor nem maradna meg ez közöttünk? Tényleg úgy gondolod, hogy elfelejtenék mindent? El tudod képzelni rólam, hogy visszatérve képes lennék elengedni téged?

- A-Akutagawa?

- Nem! Nem foglak elengedni! Nem foglak elfelejteni! Sem téged sem az érzéseimet. Verd ki a fejedből nagyon gyorsan ezt a hülyeséget! Megértetted?

Könnyek csordultak ki a szeméből a kiakadásomra és szipogva a sírással küzdve ugrott a nyakamba. Nem tudta sokáig magában tartani. Zokogott kapaszkodott és bújt hozzám.

- Bolond... Tényleg ilyeneket képzeltél rólam?

- Gomennasai!

- Shhh~ Semmi baj... De most nyugodj meg. Minden rendben van. Nem kell sírnod semmin.

Miután kikönnyezte magát, kicsit eltávolodott tőlem. Nem lépett el csak ismét a szemembe akart nézni. Nagyon kis szerencsétlenül nézett ki. Szemfestéke elmosódott a könnyeitől. Meg attól, hogy belém törölte azokat.

- Akkor... - folytatta korábban abbamaradt beszélgetésünket - majd Yokohamában is lehetek a feleséged?

Kérdésére kihagyott egyet a szívverésem majd zavartan kezdett kalapálni. Ő most komolyan megkérte a kezemet? Nem. Hanem inkább azt kérdezte meg, hogy én megkérem-e az ő kezét? Tényleg nem normális... De én így szeretem. Nagyot sóhajtottam válaszom előtt. Elengedtem a törzsét, hogy mindkét kezét a sajátomba tudjam fogni.

- Jinko... Nem tudsz a feleségem lenni...

- Hu?

- Mert férfi vagy. Nem nő.

- U-um...

- Te is annak tekinted magad?

- Uhum...

- Akkor viszont csak a férjem tudsz lenni.

- Hoe?

- Ha... Így is megfelel neked...?

- A-Akutagawa?

- Nos? Mit mondasz?

- I-Igen! Igen! Megfelel! Leszek a férjed!

Ismét a nyakamba ugrott és megcsókolt. Biztosan okoztam neki egy röpke szívrohamot azzal, hogy nem vágtam rá korábbi kérdésére, hogy igen... De előtte ezt tisztázni akartam vele. Nem feleségemként akarom, hogy mellettem maradjon. Hanem úgy ahogy önmaga. A gyűrűt ő vette nekem. Már megkérte a kezemet. Nyíltan akartam választ adni neki erre. Ha visszatérünk Yokohamába... mindenképpen el fogom őt venni!

Talán kijózanítottam a vallomásommal egy kicsit az ittas állapotból. De végül is a saját lábán érkezett haza a szállásunkra. Fogta a kezemet. Úgy sétáltunk a fák alatt. Ismét a fellegekben és a rózsaszín ködben járt. Rá sem lehetett ismerni.

Már majdnem visszaértünk. Már láttuk a ház körvonalát a régi szentély mellett. Mikor megtorpant mellettem. Megfeszültek az izmai, mint akit támadás fog érni. Szemei sárgán világítottak a sötétben. Nagy mély levegővétellel "ízlelte" a környező szagokat. Még a füle is mozgott, hallgatózott. Én is körbenéztem de nem láttam senkit. A tigris viszont tett egy lépést a szentély irányába.

- Jinko?

- Van itt valaki. Valaki, aki megsérült, vérzik, segítséget kér! De nagyon gyenge a hangja. Egy gyerek, egy kislány!