A telefonja ugrasztott ki minket abból a ködből, amibe együtt zuhantunk bele. Úgy engedtem el őt és húzódtam hátra mintha olyat tettem volna, ami tilos. Ami... Valójában igaz is. Nem lenne szabad vele.... ilyen helyzetekbe kerülnöm. De... annyira.... jó érzés....

Ő sem viselkedett úgy, mint szokott, kapkodott, el is ejtette a telefonját két alkalommal is mire fel tudta venni.

- Moshi-moshi.... - szólt bele a telefonba.

- Aika chan? - hangzott a túl végéről, ezek szerint az egyik kollégája hívta.

- I-igen... Szia Maki san.

- Örülök, hogy elértelek! Minden rendben van? Nem értél be kezdésre. Történt valami? Jól vagy? Illetve vagytok?

- "Ó már ennyi az idő? A fenébe, nem akartam, hogy miattam tényleg elkéssen a munkából. Nem figyeltem mennyi ideig öleltem őt át. És ő sem. De ez akkor is az én hibám!"

- Rikunak rohama volt. - felelte Jinko higgadtan – Sajnálom, hogy nem értem be. De nem hagyhattam itthon ilyen állapotban-

- Te jó ég! - hangzott a vonal másik oldaláról - Akkor maradj mellette! Küldjünk orvost? Van gyógyszer, vagy bármi, ami segíthet?

- Köszönöm szépen. Már jobban van csak meg akarok bizonyosodni, hogy nem jön új roham az előző után, aztán ha még nem késő bemegyek-

- Maradj mellette nyugodtan. – Vágott közbe a kollégája - Ne siess. A kedvesed egészsége a legfontosabb. Kérlek, szólj, ha ma mégis bejössz, de ha úgy van, maradj otthon egész nap vele.

- R-rendben köszönöm...

- Szívesen. Jobbulást neki! Ha esetleg bejössz, szólj rám, hogy adjak oda valamit. Lehet, van még a raktárban gyógyszere a főnöknek. Tudod a lányának is ilyen baja van. Adok belőle, hátha segít a férjeden is.

- Azt nagyon megköszönném!

- Akkor előkeresem. Szia, szia! - Ezzel letette a telefont.

Mi pedig csendben ültünk tovább egymás mellett tétlenül. Kellett volna valamit mondanom. De... csak az előző pillanatok jártak a fejemben. Elengedtem magam... Túlságosan is. Elkapott a pillanat heve. De... élveztem... Még egy ilyen és... hivatalos lesz.... ez... kettőnk között... csak... azt nem tudom még, hogy merjem e megtenni azt az utolsó egy lépést. Felé....

Megfogta a kezemet. Biztosan zavarhatta, hogy annyira elcsendesedett minden. Lassan néztem rá. Aggódva figyelt engem. Közelebb ültem hozzá, ahogy magamhoz húztam. Átöleltem és ő bújt hozzám. Viszonozta tettemet. Úgy éreztem ez a legjobb döntés, amit most tehetek.

- Sajnálom, hogy miattam elkéstél. - Suttogtam.

- Ne kérj bocsánatot Ryunosuke... a rohamodat egyedül lehet nehezebben győzted volna le. Ne hibáztasd magadat.

- "A rohamot is saját magamnak okoztam"- Akkor sem kellett volna ennyire visszatartanalak... Ezzel a küldetést is veszélybe sodorhatom.

- Ugyan.... így még hitelesebb lett az álcánk, amiért ide költöztünk. Szóval tényleg nincs semmi baj. Én inkább miattad aggódom, hogy itthon merjelek e hagyni egy ilyen roham után.

- Tudom, hogy szívesebben maradnál velem.

- Hihihi.... ez igaz... Veled tölteni az időt mindennél többet ér nekem.

...

Ezt mondta, de utána mivel nekem ettől nem múlt el a bűntudatom kértem, hogy menjen be dolgozni. Én addig tudok gondolkodni és pihenni.

Úgy volt, hogy az ügyön dolgozom majd a szabadidőben... de... miután elment... visszaültem az ágyra gondolkodni... kettőnkről... És ezekről az érzésekről. Végigsimítottam a lepedőn, még kicsit meleg volt a hely ahol korábban ült és feküdt. Ledőltem, úgy ahogy az éjjel mellette voltam. Figyelve őt és fogva a kezét. Hiányzott... megint át akartam ölelni őt. Akartam, hogy mellettem legyen. És közben nem tudtam hogyan mondhatnám el neki? Hogy mondjam meg neki, hogy... beleszerettem?

Mert tényleg megtörtént! És nem tudtam mit kell tennem? Akarom őt! De... azok után, amiket tettem ellene, és vele.... én.... Én nem érdemlem meg Jinkot! Boldoggá akarom tenni... Hiszen szeret engem! De... ő... még mindig azt hiszi, hogy ez csak játék... Hogy... én.... Jinko még nem vette észre, hogy beleszerettem.... És én képtelen vagyok kiejteni ezt az egy szót előtte....

Éreztem. Miközben beszélgettünk egyszer kétszer fejembe ötlött, hogy ki kellene ejtenem ezt az egy szót. De olyankor olyan gombóc nőtt a torkomba, ami miatt még azt sem tudtam majdnem kimondani, ami az éppen feltett kérdésére a válasz volt. Szenvedtem ettől az érzéstől. Hiszen megígértem neki, hogy választ adok a korábban már számtalanszor megtett vallomására. És már tudom is a választ. De.... nem megy. Még úgy sem tudom kimondani hangosan, hogy „Szeretlek", ha nincs is itt velem.

Átöleltem a párnáját, ami már magába szívta az illatát. Beletemettem a fejem. Megint a karjaim közé akarom zárni.... Megint érezni akarom az ajkait... Meg akarom csókolni! Talán... azt már észrevette, hogy... mikor ő ajkaimra tapad... én... viszonzom... és segítek elmélyíteni neki... de... Ez nem olyan mintha vallanék neki... El akarom neki mondani... Szeretem... Beleszerettem!

...

Elaludhattam, mert mikor kinyitottam a szememet máshogyan állt a nap. Nagyon erős fejfájásra ébredtem fel és annyira gyengének éreztem magam, mint még talán soha reggel. Nem tudtam mennyit alhattam, hány óra van, hirtelen még az sem tudatosult bennem, hogy hol vagyok. Ahogyan az is csak pillanatok múlva esett le, hogy Jinko ott van mellettem.

Ugyan úgy, mint az éjjel. A mellkasomhoz bújva békésen aludt mellettem. – „Ilyen sokat pihentem? Hogy már hazaért és bemászott mellém?" - Ez volt az első gondolatom.

Kicsit helyezkedtem, hogy jobban át tudjam ölelni. Aranyos hümmögések hagyták el a száját, ahogy álmában bújt hozzám. Lehet fázott is kicsit. De a bőre forró volt.

Ekkor nyilallt belém, hogy túlságosan is forró volt a bőre. Nem volt rajta póló. Végigsimíthattam a gerince vonalán nem találkozott az ujjam ruhával. És ez rám is igaz volt. Nagyon óvatosan emeltem meg a takarót. Ijesztő látvány fogadott. Miképp csak az alsóinkat láttam magunkon. Jinko elkezdett remegni a hideg levegő miatt, így visszaengedtem a paplant. Ő pedig közelebb furakodott hozzám.

Kezdett elkapni a kétségbeesés. Nem aznap van, mint amire emlékszem? Mi történt? Mennyi idő telt el az után hogy elment Jinko dolgozni? Tényleg egy nappal későbbi dátumot mutatott a telefonom is. Egy teljes nap kiesett az emlékezetemből? Mert egyszerűen nem ment a visszaemlékezés a fejembe izzó fájdalomtól. Próbáltam kicsit enyhíteni masszírozással de tudtam ide komolyabb fájdalomcsillapító fog kelleni. Nem volt elég az hogy dörzsöltem a halántékomat. Viszont nem mehettem ki a konyhába gyógyszerért. Hiszen akkor felébresztettem volna őt is. Amit nem akartam még. Addig, nem míg nem vagyok tisztában azzal, hogy mi történt, ezek szerint, tegnap.

Nagyon lassan tértek vissza az emlékek. De azok sem adtak magyarázatot. Eszembe jutott, hogy miután Atsushi elment itthonról én beszéltem telefonon az otthon maradtakkal. Chuuya sannal és mivel utána felhívott egykori mentorom így vele is értekeztünk egy pár szót. De ő nem a küldetésről akart faggatni, hanem arról milyen Jinkoval együtt élni. A beszélgetés nagy részére végül vissza tudtam emlékezni. De aztán megint homályosodni kezdett a memóriám. Kénytelen voltam megvárni míg Jinko felébred. Nem figyeltem az időt, hogy meddig vártam erre. De ahogy nem próbáltam az emlékeimet felidézni, hanem helyette őt figyeltem lassan elkezdett abbamaradni a fejemet hasogató fájdalom is.

- "Mit tettem? Megtettem? Mi történt? Hogy történt? Lefeküdtem vele? Rámásztam? Bántottam? Vagy nem? Miért nem emlékszem? Fáj neki? Fájt az éjszaka neki? Ő emlékszik? Ő tudja miért és/vagy, hogyan történt mindez? Dühös rám? Vagy még mindig szeret? Élvezte? Ha egyáltalán megtettem? Mi más történhetett, ha nem feküdtünk le? Így ébredni csak szeretkezés után szoktak az emberek. Akkor mi is megtettük nem? Szeretem... de.... nem akartam... nem akarom bántani! Ennek nem így kellett volna megtörténnie! És biztosan nem most! Miért pont most? Miért nem az után, hogy választ adtam neki? Ennyiből mondjuk, gondolom rájött... ugye? Ugye leesett, hogy szeretlek? "

- Jinko.... - suttogtam halkan...

Száraz volt a torkom. Alig tudtam kiejteni ezt is úgy, hogy hangja is legyen. Simogattam, ahogy hozzám bújt. Egyáltalán nem fáztam. Kérdéseim közben ugyan a plafont bámultam. De néha-néha lepillantottam a mellkasomon szuszogó fiúra is. Annyival békésebben aludt most. Nem kelltette fel az ébresztője sem. Hétvége van. Nem is fogja. A mai napot teljesen kettesben töltöttük volna egyébként is. De.... így.... hogyan fogok, a szemébe nézni mikor felébred? Most olyan aranyosan alszik. Nem akarom felkelteni. Had álmodjon. Remélem ott legalább boldog.... Egyszer majd talán mellettem is boldog lesz. Mert most nem vagyok biztos benne hogy az. Hiába mosolyog. Lehet, csak azért teszi, mert szépet álmodik. Vajon elmondtam neki? Kiejtettem a számon, hogy Szeretlek Atsushi? Vagy csak... megtörtént... Egymásnak estünk? Csókolóztunk és elkapott a hév? Vagy... mégis mi történt?

Ez volt az a mondat, azaz hogy kérdés, ami szinte minden második gondolatomat követte, de képtelen voltam válaszolni rá.

- "Mi a pokol történt az éjjel kettőnk között?"

Megpróbáltam visszaaludni. És élvezni, hogy még egy kicsit mellette lehetek. Nem tudtam mi fog történni, ha felébred. De nem akartam elengedni addig, míg ő nem kéri. Már majdnem sikerült elszunnyadnom, mikor éreztem, hogy ő is ébredezik. Nem mozdultam meg. Tudnom kellett, hogy neki meg vannak-e az emlékei? És abból, ahogy reagál majd a helyzetünkre, le tudom szűrni ezt az infót.

Éreztem, hogy kinyitotta a szemeit. Szempillái csiklandozták a mellkasomat. Lassan felemelte a fejét. Hallottam, hogy elégedetten sóhajt egyet, biztosan mosolygott is. Mellettem támaszkodott, hogy ne ébresszen fel. De visszahajolt hozzám és óvatosan megcsókolt.

- Ohayo Ryuu... - suttogta halkan.

Ezek szerint nem lepődött meg azon, hogy így ébredt velem. Megsimította az arcomat a fülem mögé igazította a hajamat. Az ajkam után az arcomat is megcsókolta. Érezhetően boldog volt, hogy a mellkasomon aludhatott eddig.

- Neked is jó reggel Jinko... – nyitottam fel a szemem már a sokadik apró csókja után.

- Hoe? Te ébren vagy?

Fel akart kelni rólam gyorsan, hogy eltávolodjon tőlem, de elkaptam a derekát visszarántottam magamhoz és vele együtt fordultam a másik oldalamra.

- A-Akutagawa? Mit művelsz?

- Elgémberedett az oldalam. – feleltem, mert valamivel oldanom kellett a feszültségét.

- De... Úgy értettem, hogy...

- Még nem akartalak elengedni....

- Akutagawa?

Elnémult a beszélgetésünk. Ő megnyugodott. De biztos voltam benne, hogy folyamatosan engem néz, hogy kitalálja, miért cselekszem így. Nekem viszont még össze kellett szednem a bátorságomat, hogy megkérdezzem.

- Jinko.... mi történt velünk?

- Hm?

- Én.... nem emlékszem semmire a tegnap estéből....

Kicsit jobban öleltem a derekát miközben ő megdermedt a kijelentésemtől. Ahogy magához tért kicsit helyezkedett a vállára tudtam dönteni a fejemet. Fájt az a csend. Valamit még mondanom kellett. De kezdtem kétségbe esni most, hogy már meg fogom tudni...

- Mit tettem Jinko? Kérlek, mond el.... én... Nekem tudnom kell, hogy mit műveltem?

- Nem a te hibád, ami történt Akutagawa. Hanem az enyém. És miattam nem emlékszel arra, sem ami történt.

- Ezt, hogy érted?

- Emlékszel a tegnap reggelre?

- Igen arra még igen. Miért?

- Miután bementem Maki san adott nekem a gyógyszerből. Miután hazaértem te egyből bevetted, hogy hasson. De aztán vacsora után elővettem egy másik ajándékot is, amit a kollégáktól kaptunk. Egy üveg sake-t. Nem lett volna szabad a kettőt egymással keverni. De nem gondoltam bele, mert eltelt 2 óra mióta bevetted. De .... Ezek szerint mégis tudtak valami gondot csinálni. Ezért nem emlékszel.

- És már értem ezt a durva fejfájást is... ez másnaposság... Csak eddig nem tudtam hova tenni.

- Kérlek, ne haragudj, amiért ilyen ostoba voltam. És hogy rávettelek ilyenekre...

- Nem haragszom rád. Nem tudhattad, hogy ilyen hatása lesz a kettőnek együtt.

- N-nem csak erről van szó.... én.... miattam.... mi...

Teljesen elfogyott a hangjának az ereje. Először nem értettem. Aztán... lassan leesett, hogy amire gondoltam... Az, tényleg megtörtént.

- Jinko... mi- ... Mi lefeküdtünk egymással?

Apró bólintást kaptam válasznak. Nem mert a szemembe nézni többet. És a testtartása is olyan volt, hogy ha nem fognám a derekát, elhúzódna tőlem. Ugrásra feszültek izmai, hogy amint elengedem, el tudjon menekülni. Félt. Rettegett attól, hogy dühös leszek rá. Szorosabban öleltem és a vállára hajtottam a fejemet.

- A-Akutagawa?

- Ne haragudj... az én hibám...

- Miért mondod ezt?

- Ha alkohol hatása alatt tettem ezt veled akkor-

- Én kezdeményeztem....

- J-Jinko? - nem felelt és én nem értettem, hogy miért hibáztatja magát? Mikor nekem volt olyan vágyam! Én akartam annyira megcsókolni őt, hogy az már fájt. Biztosan azért történt, mert elvesztettem az irányítást. De tudnom kellett, hogy bántottam e? Vissza akartam emlékezni arra, hogy mit tettem vele. - Atsushi... kérlek, mond el mit műveltem veled az este?

- Mi-mire vagy kíváncsi?

- Mindenre... Tudnom kell, hogy mit tettem!

- Nem tettél semmi olyat, amit én ne akartam volna. - beletúrt és bele is csókolt a hajamba.

Bújtam az ölelésébe. Előtte sosem éreztem, hogy szükségem lenne valakire... de most. Most akartam, hogy ő velem legyen. És nem ronthattam el azzal, hogy részegen olyanokat csináltam vele.

Simogatta a hátamat még egy kicsit. Talán ő is erőt gyűjtött az elhatározásához. Mert utána lassan elengedett. Felült az ágyban. Figyeltem hogyan mozog, mert ha látni fogom rajta, hogy fáj valamije én...

- Kinn voltunk a nappaliban, mikor öntöttem neked saket... - kezdett bele a mesélésbe.

De nem nézett rám. Kerülte a szemkontaktust. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Valamit titkol. Valamit, amit én tettem. Védelmez engem saját magamtól?

- Ahogy iszogattunk bátrabb lettem. És... Abban reménykedve, hogy megint csókolózhatok veled... én...

Összegömbölyödött. Átölelte felhúzott térdeit. Nem merte elmondani, hogy mit csinált. Miután felült én is követtem így most oda térdeltem mellé, hogy át tudjam ölelni. Meg akartam nyugtatni, hogy tudja, nem fogom bántani ha elmondja.

- Kérlek, folytasd....

Beleremegett az ölelésembe. De lassan felemelte a fejét. Belenézett a szemembe és megcsókolt. Viszonoztam a tettét, ő átkarolta a nyakamat. Mire kinyitottam a szememet már szemből beleült az ölembe. De nekem is a derekára csúszott a kezem.

- Jinko?

- Ugyan így kezdődött tegnap is...

- U-ugyan így?

- Igen. Ugyan így beleültem az öledbe... Megcsókoltalak. És... Csókolóztunk hosszan. Teljesen belefeledkeztem... még ki is szívtam a nyakadat...

Végigsimított a nyomon. Éreztem, hogy tényleg érzékeny az a pont. De nem mondtam rá semmit. Csak figyeltem őt. Akkor tűnt fel, hogy az ő nyakán is vannak harapás és szívásnyomok is egyaránt.

- Én is? - bugyuta kérdés volt... de... ez jött a számra akkor.

- Igen... és... kigomboltad az ingemet, hogy ne csak a nyakamhoz férj hozzá.... – mutatott a kulcscsontján és a mellkasán lévő nyomokra.

- Fájnak? – kérdeztem, míg óvatosan megérintettem az egyik harapásnyomot.

- Kicsit... te erősebb voltál, mint én...

- Ne haragudj érte...

Suttogtam és egy-egy apró csókot nyomtam mindegyik foltra a bőrén. Belesóhajtott mindegyikbe. De teljesen hozzásimult a törzse az enyémhez. Megint elengedtem magamat és mire észrevettem, mert egy nagyobbat sóhajtott, szinte már nyögte a nevemet. Már a hátára döntöttem miközben ismét egy nyomot hagytam a füle alatt.

- A-Akutagawa?

Felkeltem róla és el is akartam távolodni tőle, de addigra már átfogott a lábaival. Felette támaszkodtam és teljesen el voltam vörösödve. De ő is kipirultan lihegett alattam. Lassan felnyúlt hozzám, hogy meg tudja simítani az arcomat.

- Sa-sajnálom....

Elfordítottam a fejemet tőle. De keze továbbra is érintett simogatott mintha ez természetes lenne. Teljesen normális lenne, hogy ilyen történik közöttünk.

- Ugyan így történt este is... csak... akkor nem hagytad abba...

- Nem lett volna szabad...

Mikor éreztem, hogy már nem fog a lábaival felkeltem és kicsit messzebb ültem le mellé. Nem értem hozzá. Rá sem mertem nézni.

- Akutagawa?

- Sajnálom, ami történt... Nem kellett volna ennek.... Ennek ÍGY megtörténnie.

Ő is felült. És úgy fordult, hogy neki tudjon dőlni a hátamnak. A vállával támaszkodott nekem. Míg homlokát az én vállamra hajtotta. Csiklandoztak a hajszálai, ahogy csúsztak a bőrömön, de nem taszítottam őt el. Többé nem is fogom.

- Én tényleg sajnálom Atsushi...

- Kérlek, ne törd magad Akutagawa. Nem tettél semmi olyat, amit én ne akartam volna. És én voltam az, aki kezdeményezte.

- Félreérted....

- Hmm?

- Nem azt sajnálom, hogy megtörtént kettőnk között.... hanem hogy ÍGY történt... Hogy nem uraltam a saját testemet. Hogy bántottalak téged. Hogy nem fogtam vissza magam.... és... És, hogy egyáltalán nem emlékszem az egészre.

- Ryuu?

A keze mellettem pihent a takarón. Éppen elértem és megfogtam. Akartam, hogy ott maradjon velem és elmondja mit tettem.

- Fájt?

- Élveztem, amit tettél Aku-

- De fájt?

Csend lett... behallatszott kintről a madár csicsergés. Kicsit megszorítottam ujjait. Remélve hogy folytatja.

- Igen... Hiszen ez, az első alkalmam volt... De-

Megint magától mozdult a testem. Átöleltem őt és az ölembe húztam a szívére hajtva a fejemet. Öleltem a törzsét, és közben remegtem. Gyengének éreztem magam. Meg akartam védeni őt erre megint én okoztam neki fájdalmat.

- J-Jinko... én...

- Ne kérj bocsánatot Ryunosuke... Nagyon gyengéd voltál velem. Nem azért fájt, mert erőszakos voltál. Csak azért mert ez volt az első. Te voltál az első, aki ilyen élményt nyújtott. De élveztem és már egyáltalán nem fáj. Vigyáztál rám. Nem bántottál. Hiszel nekem?

Kicsit bólintottam. De magamnak még nem bocsájtottam meg. Annyira jó szívű. Miért szeretett éppen belém ez a fiú?

- Jinko...?

- Igen? Szeretnél még tudni valamit?

- Mondtam bármi olyat... közben... vagy előtte, utánna... ami.... amit korábban nem? Egyetlen egyszer sem?

Kicsit gyorsabban kezdett verni a szíve. Biztosan leesett neki, hogy mire gondolok. Hogy kimondtam-e neki azt, hogy Szeretem? Vallottam-e neki? Ez az, amit még nem tisztáztunk. De tudnom kell!

- Nem... - felelte halkan - Egyedül a nevemet hallottam tőled. Hol azt, hogy Jinko, hol azt, hogy Atsushi... de ezeken kívül, nem mondtál semmit.

- Értem... Sajnálom...

„Hogy lehettem ennyire szerencsétlen? Még akkor sem voltam képes elmondani neked, mikor részeg voltam és még be is voltam gyógyszerezve? Én idióta Ballfasz! Hogy? Hogy voltam képes megint összetörni, mikor-„

- Tényleg nem vagy a szavak embere Akutagawa... Te inkább a tetteiddel beszélsz... l-legalábbis... hozzám mindenképpen... de én ezeket is kezdem lassan megérteni... Csak remélem, hogy jól dekódolom az üzenetedet.

- Jinko... Én.... én tényleg...

- Semmi baj Ryunosuke tudok várni... Amíg itt vagy mellettem képes vagyok várni rád.

- És... Én... Nem megyek sehova...

- Aku-

- Nem engedlek el többé!

Kijelentésemet csend követte. Lényegében elmondtam neki. Adtam választ a vallomására... De... Ez mégsem volt olyan mintha tényleg azt mondtam volna neki, hogy Szeretem.

Sokáig nem szólaltunk meg megint. Ő a hátára dőlt, míg én a mellkasán pihentem hallgatva a szívverését. Néha felgyorsult máskor visszalassult. Biztosan ő is kettőnkön gondolkodott. Simogatta a fejemet. Játszott a hajammal. Úgy éreztem álmodom, ami zajlik körülöttem. Kicsit meg-megmozdítottam a fejemet, hogy újra hozzá tudjak bújni. Mikor feltűnt neki nevetett egy picit rajta.

- Nem is tudtam, hogy ennyire bújós vagy Akutagawa. Nem néztem volna ki belőled ezt.

- Nem is voltam... de... nem is volt lehetőségem ilyesmire előtted... De... ez jó érzés... Csak eddig nem volt senki sem engedett volna nekem ilyet.

- Szerintem azért lett volna. – „Azt ne mondja, hogy féltékeny volt Higuchira amiért ő is lát bennem valamit!"

Valamit mondanom kellett erre, amivel tisztázom, hogy a szőkének soha nem volt esélye erre. És SOHA nem is lesz. Nem akartam eddig sem tőle semmit és ez nem fog megváltozni. Az sem érdekel, ha holnaptól már nem hozzám lenne beosztva. De... ezeket, úgy akarom Jinko tudtára hozni, hogy a hangulatot ne tegyem tönkre. Nem akarom, hogy féltékeny legyen. Mert nekem ő tökéletes. Ezt kellett benne erősítenem.

- De olyan, nem akinek én is a mellkasára akartam volna hajtani a fejemet.

- Én vagyok az első?

- Igen... Máshoz még nem kerültem korábban ilyen közel... Te vagy az első... Ilyen személy az életemben...

- Te is nekem... És ezt... Igazából mindenre érthetem.

- Jinko?

- Mármint első szerelmem, első csókom, első... személy akivel... olyan kapcsolatba kerültem...

- És az utolsó is... - suttogtam...

De meghallotta. Kicsit megdermedt, remegett is a hangja, mikor újra megszólalt. Reméltem, hogy megérti ennyiből, amit mondani akarok neki. De... Nem esett le, vagy csak meg akart bizonyosodni róla, hogy jól hallott engem.

- Hm? E-Ezt nem értem... Ho-Hogy érted hogy-

- Ahogy mondtam... Én vagyok az első és az utolsó személy, akivel ilyeneket megtehetsz. Mással nem.... Csak velem...

- A-Akutagawa ez-

Felemeltem a fejemet róla, hogy a szemébe tudjak nézni. El is akasztottam vele a szavait. Most már biztosan tudja. De... ha már kimondani nem vagyok képes... Biztosra akarok menni, hogy megérti, amit teszek. A feje mellett támaszkodtam, hogy meg tudjam tartani magam. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet teszek majd Jinkoval... De már nem volt visszaút. Lassan és kicsit azért még mindig félve, de az ajkaihoz hajoltam. Megcsókoltam. Becsuktam a szememet, de éreztem, hogy Jinko elfelejtett levegőt venni. Résnyire nyitottam szemhéjamat, hogy lássam őt. És csak ekkor tudatosult benne, hogy ez tényleg megtörtént. Végre vett levegőt, ő is lecsukta a szemét és megmozdította kicsit ajkait. Egy pillanatig elmélyítettem a csókot kettőnk között.

Mikor elválltam tőle reszketett. Lassan nézett fel rám. De szerintem én nagyobb zavart éreztem, mint ő. Felkelem felőle és melléültem. Furcsa volt, hogy zavarban vagyok előtte. Mert eddig ezt ő csinálta. De képtelen voltam a szemébe nézni akkor.

- Gomennasai... megint túlzásba estem...

- R-Ryunosuke... t-te?

Ő is felült. Próbált a szemem elé kerülni. De elfordultam. Zavarba ejtő volt az a pillanat. Megcsókoltam. Miután az éjjel egészen biztosan le is feküdtem vele. És tegnap megértettem, hogy beleszerettem. Ez nem én vagyok! Ez nem az az Akutagawa, akit ő megismert. Ez... az akivé változtam amiatt, hogy ő belém szeretett...

Égett az ajkam a csókjától, amit első alkalommal vettem el önszántamból tőle. De még ha rövid ideig is tartott édes volt. Újra megtenném. Újra megcsókolnám. És mégis félek a tekintetétől. Hiába tudom, hogy boldoggá tettem. És ismét boldoggá tenné, ha megismételném az előbbit.

- Ryunosuke...

- Sajnálom Jinko....

- Ugyan mit? Én-

- Hogy nem adtam hamarabb választ neked... hiába éreztem a választ a kérdéseidre. Féltem kimondani őket. Ostoba módon húztam az időt. Mikor.... tudtam, hogy úgy sem fog megváltozni a tény.

- M-melyik kérdésemre gondolsz Akutagawa? O-olyan sokat feltettem neked amióta itt vagyunk...

- A-Amire az a válasz, hogy igen....

- A-Aku?

- Igen... Lenne esélyed... Van... nagyon is van esélyed nálam....