Kint álltam az állomáson. Még volt nagyából 20 perc a vonat indulásáig. Fél órával jöttem ki hamarabb. Jinko-t kerestem a peronon. De pont, ahogy sejtettem nem ért ide hamarabb, mint én. Ránéztem a telefonomra. Nem volt meg a száma így nem tudtam felhívni. Csak reméltem, hogy időben megérkezik. Lehet még akkor számot kellett volna cserélnünk mikor elkezdtük az eligazításokat. De nem jutott eszembe. És Ő, meg nem engedte, hogy a közelébe menjek. Mondjuk azok után nem is akartam.

- Akutagawa... - Hallottam meg a hangját magam mögül.

- Na végre, hogy ideértél. Már azt hittem-

Ahogy megfordultam nem Jinko állt mögöttem. Egy lány volt az. Hosszú világos haja egész a derekáig ért. Fekete szoknyát harisnyát és kék inget viselt felette. Kis tavaszi kabátja szürke volt és nem gombolta össze. Végig néztem rajta egy párszor. Nem értettem ki ő és miért szólított meg. De aztán belenéztem a szemébe. Csak akkor tudatosult bennem, hogy Jinko áll előttem. Neki teljesen új külsőt kreáltak. Még a fehér hajából sem jöttem rá, hogy ő az. A hangját megismertem. De miután ránéztem nem szólalt meg megint. Nem csoda, ha nem raktam össze egyből. Közelebb lépett hozzám és rám mosolygott.

Valami eddig ismeretlen szorítást éreztem a mellkasomban. Még sosem mosolygott rám így. Volt már hogy láttam vigyorogni a közelemben. De így szemtől szemben csak egy pár alkalommal és akkor sem ugyan így mint most. Valami megmagyarázhatatlan elégedettség sugárzott belőle. Lehet az tetszik neki ennyire, hogy nem ismertem fel, hogy ő az? Ez volt a célja? Miért?

- J-Jinko? – szedtem össze magam, hogy megszólítsam mert már kezdett furcsa lenni a csönd.

- Igen én vagyok az. Már meg sem ismered a feleségedet?

Még a ball kezét is felemelte, hogy lássam a gyűrűjét. Zsebembe rejtve az én kezem is megrezdült attól, hogy ezt mondta. Még nem szoktam hozzá, hogy gyűrű van rajtam. Ahhoz meg pláne nem, hogy Jinko a feleségem. De annyira egyszerűen mondta ki. Tényleg egyáltalán nem zavarja? Tegnap még olyan elesetten adta ide a karikagyűrűt. Most meg úgy mondja ki ezeket a szavakat, mintha évek óta egy pár lennénk.

Belegondolni sem mertem ebbe. Egy nap is sok a tigrissel egy légtérben. Most minimum 2 hétig kell elviselnem szinte folyamatosan. Azt biztosan nem bírnám elviselni, ha éveket kellene mellette töltenem. Hamarabb ugranék le a hídról mintsem, hogy ezt válasszam.

- Mi a baj Riku? Úgy elhallgattál...

Közelebb hajolt hozzám aggódó tekintettel. Megcsapott egy édes illat, ami belőle áradt. Kicsit hátrébb léptem. És félig el is fordultam tőle. Nem szoktam ahhoz, hogy így viselkedjen velem.

- A keresztnevemen fogsz szólítani? – tereltem a témát hátha tudna közöttünk nőni a távolság.

- Hiszen a férjem vagy. És már nem a középkorban vagyunk, hogy kedves férjuramnak szólítsalak.

- V-valóban... De ez gyors így nem gondolod?

- Nem. Elvileg két éve már járunk. – Túl könnyen mondja ki ezeket! – Ennyi idő alatt már eljutnak a párok eddig. És megkérted a kezemet is.

- A-Akarod mondani te az enyémet... - Utaltam ezzel a tegnapi gyűrűs jelenetre... De nem vette magára inkább kicsit nevetett rajtam.

- Ha akarod, ha nem, Én Riku-nak foglak szólítani. De te is szólíts Aika-nak vagy Ai-nak!

Megráztam kicsit a fejemet, hogy a becenevet biztosan nem fogom használni. Az is koncentrációt igényel nekem, hogy nem szólítsam majd minden alkalommal Jinko-nak.

- Nagyon átalakítottak Jinko... – suttogtam az orrom alatt, de meghallotta hiszen jó a füle.

- Annyira nem. Nincs is rajtam smink. Csupán egy kis szájfény. - egyik ujját ajkához érintette.

Ezzel a figyelmemet is egy pillanatra oda irányította. Égetni kezdett a napokkal korábban kapott puszi az arcomon. Félre is fordítottam a fejem. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Hozzá akartam érni az arcomhoz, hogy megmasszírozva eltűntessem a zsibbadást. De tudtam, ha megteszem akkor Jinko is rájön mire gondoltam. Arra, hogy milyen érzés volt, mikor arcon csókolt.

Több alkalommal is eszembe jutott a felkészülés alatt. De sosem tudtam Jinko-val beszélni róla. Miért tette? Miért puszilt meg? És miért hagyott ki a szívveresem mikor megtette? Akkor közvetlenül utána a rohamom miatt nem kérdeztem rá. De ha az nem jön rám akkor biztosan kiakadok és ordítozni kezdek vele. Neki jött a legjobban az a roham. De nem lesz többet ilyen hogyha Yosano tényleg képes lesz meggyógyítani.

Jinko gondolataim közben nagyon jól szórakozott. Nevetett azon ahogy nem tudok huzamosabb ideig ránézni. Nem mondtam neki semmit. Csak megfogtam a bőröndömet és elindultam a vágány felé. Kicsit el akartam tőle távolodni. De nem sikerült. Nem csak hogy tartotta velem a lépést, de mikor beért engem belém is karolt.

- Ne hagyd hátra a feleségedet Riku...

Suttogta. De megfagyasztott a korábbi tettével. Amikor átölelte a karomat vettem észre, hogy van még egy változás rajta. Ami nagyon puha. Jinko-nak gömbölyűbb lett a mellkasa.

- O- Ezek szerint észrevetted? - tűnt fel neki a megdermedésem. - Ötletes igaz? És sokkal kényelmesebb, mint gondoltam korábba.

- Ne-Nem vagy normális...

- Nem... most Aika vagyok... és ő nem olyan, mint Atsushi...

Igen azt észrevettem... gondoltam magamban. Korábban sosem vetemedtél volna ilyesmire. Tényleg komolyan mondta, hogy összeszedi magát. Rá sem lehet ismerni. Ennyire megy neki a színészkedés?

Felszálltunk a vonatra. Egymással szemben ültünk le a kabinban és csak ketten voltunk. De mivel sok helyen megáll a vonat így esélyes volt, hogy leülnek még hozzánk. De addig míg csak ketten voltunk sem beszéltünk. Pedig itt lett volna a lehetőség, hogy kikérdezzem. Mégsem jöttek szavak a számra. Olvasni próbáltam míg ő az ablakon át élvezte a kilátást. Nehezen tudtam a könyvre koncentrálni. Mert folyton felpillantottam belőle. Most, hogy nem figyelt jobban szemügyre vehettem.

Tényleg nem volt rajta smink. Csak a paróka meg a szájfény. Korábban sosem tűnt fel, hogy ennyire lányos az arca. Mondjuk lehet azért, mert nagyon gyerek még.... mennyi is? Mit mondott Dazai san? 2 évvel fiatalabb nálam? 18? Vagy már betöltötte a 19-et? Elvégre nekem is pár hete volt a születésnapom. Jinko-nak vajon hamarabb van, mint nekem? Nem tudom... Megkérdezzem? Furcsán jönne ki... nem is fontos annyira... Majd elmondja, ha akarja...

Képes volt kitömni a mellkasát is? Vagy mire értette, hogy kényelmes? Nem értek ezekhez... Majd este- basszus vele egy halóban kell majd aludnom! Remélem úgy intéztek, hogy két ágyas szoba legyen! Én biztosan nem alszok egy ágyban a tigrissel!

Már bánom, hogy elvállaltam ezt a küldetést. De ha nem teszem Jinko még mindig nem engedett volna el. Vagy ha levágom, hogy szabaduljak, akkor Dazai san parancsolta volna, hogy menjek vele... olyan szintem rám találták ki ezt a szerepet... biztosan nem tudta volna más játszani... vagyis... Jinko találta ki... már az elejétől kezdve velem akart menni? Miért? Miért pont én? Jinko... mit akarsz tőlem?

- Elnézést...

Gondolkodásomat egy idős asszony szakította félbe. Szerencsém volt mert Jinko bármikor észrevehette volna, hogy mennyire őt nézem ahogy elbambultam. A könyv is majdnem kiesett a kezemből. De fel sem tűnt addig míg a jövevény meg nem érkezett.

- Igen? - Fordult felé a tigris is.

- Szabad itt esetleg egy hely?

- Persze hogyne! - Pattant fel egyből és segített az asszonynak behozni a kisbőröndjét. Addig én a sajátomat feltettem a csomagtartóra, hogy legyen helyünk.

Közben zökkent egyet a vonat így Jinko kibillent az egyensúlyából, de megtámasztottam. A vállát érintettem meg és ő hálásan mosolygott rám. Megint megcsapott az az édes illat. De már el is léptett tőlem. Tudja, hogy nem szeretem a közelségét.

A hölgy leült hozzánk. Emiatt Jinko át ült mellém. Meglepett egy pillanatra, hogy közelebb jött. De logikus volt a tette. Elvégre.... mi most...

- Riku... álmos vagyok mennyi idő még az út?

- Nagyából fél óra... aludj nyugodtan, ha szeretnél...

- Majd ébressz fel előtte...

Bólintottam. Még szoknom kell, hogy kedvesebben beszélek vele. De úgy tűnik képes vagyok rá. Megint a könyvembe akartam révedni, mikor Jinko a vállamra hajtotta a fejét. Megfeszültek az izmaim. Sosem csinált még ilyet. Rá is néztem, de ő csak mosolygott és csukva volt a szeme.

- Aww... - nézte a jelenetet a hölgy - Milyen szép pár maguk! Régóta együtt vannak?

Jinko fél szemét kinyitotta, mielőtt válaszolt volna.

- Néhány éve. Most házasodunk össze! - Mutatta fel büszkén a gyűrűjét.

Majd mikor leengedte megfogra a kezemet. Összekulcsolta ujjaimat a sajátjaival. Úgy szenderedett el. Éreztem, hogy forróbb lett a levegő. Belepirultam a tettébe.

Egész végig ilyeneket fog csinálni? Ennyire szerephű akar lenni? Erről nem volt szó! Mondjuk igaz, hogy ha jól akarjuk játszani a szerepünket, akkor ilyenek is kellenek. De ennyivel hamarabb felesleges elkezdeni.

Hiába gondoltam ezt úgy tűnt Jinko-t nem lehet meggyőzni ilyen téren. Ő már kitalált magának egy szerepet, amit eljátszhat. És minden jel arra mutatott, hogy nem szándékozik kiesni ebből a szerepből, egy pillanatig sem. Reméltem, hogy legalább majd, ha elfoglaltuk a szállásunkat akkor tudok vele normálisan beszélni. Úgy, hogy olyan, mint korábban. Azt a Jinko-t tudom kezelni. Ezt az új... nem... Aika-t nem tudom. Nem gyakoroltuk, hogy milyenek legyünk egymással. Nem is beszéltünk korábban egymással. Nem tudom hogyan reagáljak a tetteire. Folyamatosan improvizálnom kel majd? Az nem vezet jóra. Bár az sem, ha minden meg van előre tervezve.

Ji-Aika egész végig a vállamon aludt. Én pedig igyekeztem hozzászokni a közelségéhez. És megpróbáltam levetni magamról azt a feszültséget, amit az érintése okozott minden alkalommal. A kezemet is végig fogta. Néha megszorította. Kívülről egészen biztosan egy szerelmespárnak néztünk ki. Ha Jinko-nak az volt a terve, hogy most leteszteli egy idegennel, hogy jó lett-e az összhatás, akkor elérte a célját. A teszt sikeres volt. De örülnék neki, ha ezeket a kis akcióit előtte velem is lebeszélné.

...

Mikor megérkeztünk az úticélunkhoz olyan volt, mint egy szellemváros. Az állomáson senki sem járt. Még a kalauz is megpróbált megállítani minket. Mondta, hogy nem ajánlja, hogy itt szálljunk le. Aika viszont gyorsan kivágott minket a kérdezősködéséből. Mivel azt hazudta, hogy a rokonai élnek itt, így nem lesz semmi bajunk.

Nagyon felkészült volt. Mindenre megvoltak a válaszai. Nem kellett arra figyelnem, hogy bénázik. A városban is tudta merre kell mennünk. Bár a helyiek, nagyon csodálkozva tekintettek ránk. Illetve kicsit elszomorodtak. Gondolom sajnáltak minket, hogy milyen sorsot választottunk. Ők már lehet letettek arról, hogy valaha is visszatérjen az élet a városba.

De ezt is csak addig csinálták míg Aika oda nem ment az egyikükhöz, hogy megkérdezze hol találja a hivatalt. Nem szállodát kerestünk, hanem elsőkörben az ürügyet, amivel érkeztünk. Ugyanis Jinko korábban levelezésben elvállalt egy titkárnői munkát az itteni hivatalban. Lényegében letelepedési céllal érkeztünk ide.

A helyiek innentől kezdve már nem néztek ránk furcsán. Az ilyen kis településeken nagyon gyorsan terjednek a hírek. És mire elértük Jinko új munkahelyét többen is odajöttek hozzánk ismerkedni.

A teljes történetünk az volt, hogy eddig az én fizetésemből éltünk, ugyanis rendőrtiszt vagyok. De a tüdőbetegségem miatt, határozatlan időre betegszabadságra kerültem. Aika pedig miután összeházasodtunk elvállalta ezt a titkárnőséget, hogy kisegítsen minket pénzügyileg. Valamit mivel a hely híres arról, hogy a tüdőbetegeknek javul az állapota, ha eltöltenek itt egy kis időt. Aika pedig rávett engem, hogy költözzünk ide, hogy meggyógyuljak.

Mikor megtudtam, hogy ez a történetünk felötlött bennem a lehetőség, hogy talán ezért akart magával hozni Jinko. Elvégre Gin-en kívül ő az egyetlen, aki tudja, hogy haldoklom. Meg akar menteni? Vagy legalább egy kicsit több időt akar nekem adni, hogy elérjem a céljaimat? Lehet. Sosem mondta. Akkor mikor elmondtam neki, hogy mi a bajom is nagyon komoly lett. Ennyire megérintettem volna ezzel? Vagy csak azzal, hogy megbíztam benne annyira, hogy elmondjam?

Nem tudom. De azóta, ha elkezdek köhögni mindig jobban figyel rám. És bár régóta az volt az első rohamom az irodában akkor is és korábban is azonnal a segítségemre akart kelni. Most is megtámasztott. Hiába próbáltam ellökni magamtól nem hagyta nekem.

Jinko mikor kezdett el velem ennyit törődni meg foglalkozni? És miért nem mondja el nekem, hogy mik a céljai?

Most is, hogy elrángatott ide úgy kezeli a helyzeteket hogy nekem ne legyen kellemetlen illetve hogy ne kelljen sokat foglalkozni semmivel. Mindent kézben tart mintha engem nem is a küldetés miatt hozott volna magával.

Még egy meghallgatása volt Aika-nak mielőtt felvették volna, ide én is elkísérhettem őt. Addig amíg az új főnökével beszélt ott ültem mellette. Komoly volt mintha tényleg akarná ezt az állást. Aztán amikor feltettek neki egy eléggé személyes kérdést megrezzent egy kicsit.

- Aika? – néztem rá.

És ő megfogta a kezemet. Kicsit megszorította mintha tőlem kérne erőt arra, hogy el tudja mondani, amit szeretett volna. Közelebb is húzódott hozzám. Belenézett a szemembe, engedélyt kért valamire. Akkor már értettem, hogy mit csinál. Ezért aprót bólintott.

- Mindenképpen szeretnénk letelepedni a városukban. Nem az álláskeresés a legfőbb célja ennek. Hanem a férjem egészségi állapota. Bármit megteszek és megadok azért, hogy Riku meggyógyuljon. Ő az életem, nem veszíthetem el! És ha ehhez egy olyan településen is kell élnünk, ami szellemjárta nem érdekel. Mert ez egy lehetőség és egy esély ahhoz, hogy velem maradjon! Remélem megérti a döntéseim okát.

- Aika...

Nem tudtam mit mondani. Annyira meggyőző volt annyira őszinte, és közben végig fogta a kezemet, mintha ezt nekem is mondani akarta volna. Tehát igazam lett Atsushi tényleg azért választott engem mert meg akar gyógyítani és ehhez minden módszert be fog vetni.

- Köszönöm őszinte válaszát Natsusme kisasszony! Teljesen megértem, az én lányom is krónikus beteg, és egyetértünk abban, hogy bármire képesek vagyunk ahhoz, hogy meggyógyítsuk, akit szeretünk.

- Ez így van. Köszönöm a megértését! – mosolygott Atsushi miközben rám nézett.

Megint azt az ismeretlen szorítást éreztem a mellkasomban mikor rám nézett. Mintha valamit nem vettem volna észre. Valami nagyon nyilvánvaló dolgot. Valamit, ami úgy elkerülte a figyelmemet mintha nem is akartam volna korábban vele foglalkozni.

Ahogy ott ült mellettem és fogta a kezemet egyre inkább azt éreztem, hogy valamit nagyon meg kellene beszélnünk. Mert egy hatalmas meg nem nevezett tény van kettőnk között a levegőben. Ki kellett vele mondatnom ezt. Addig egészen biztosan nem tudunk gördülékenyen együtt dolgozni ezen az ügyön. És esélyes, hogy semmi máson sem.

Társak vagyunk már egy ideje, csaknem olyan régóta amióta ismerjük egymást. Erős csapatot alkotunk a nehézségek ellenére is. Ennek a csapatmunkának nem mehet a kárára az, hogy valami nincs kimondva közöttünk. Valami, ami nem volt akkor, amikor partnerek lettünk. Ez az óta alakult ki. És most túl gyorsan növekszik, hogy továbbra se essen róla szó.

...

Miután, lezajlott a beszélgetés külön kellett válnunk. Aika körbevezetést kapott az épületben, hogy ne tévedjen el, ha közlekedik munka közben. De nekem fel kellett hívnom Dazai sant. Kimentem az utcára, hogy valami félreesőbb a helyiektől kicsit elzártabb helyet találjak a telefonálásra.

Hosszan csöngött ahogy vártam a kötéses hangját a túloldalról. De végül csak felvette, Gondolom aludhatott, vagy hasonlók mert Jinko mesélte, hogy egyébként nem sok mindent csinál mikor benn vannak az irodában.

Még indulás előtt egyeztettünk arról, hogy én fogom tartani a kapcsolatot az otthon maradókal. Mert Dazai sannal már van egy olyan kódrendszerünk, amivel tudunk lebukás nélkül kommunikálni. Ugyanis ezt csak azok ismerik, akiket Dazai san anno a maffiás éveiben beavatott ebbe. Vagyis csupán egy maroknyi emberről van szó. De én is közéjük tartozom.

- Hello Riku kun! – hallottam meg végre a hangját is a sok sípolás után - Hogy vagytok? Sikeresen megérkeztetek? Ai chan is melletted van?

- Igen ideértünk. Aika most beszélt a főnökével. Nincs itt velem. Körbe vezetik a munkahelyén. De... - ránéztem az órámra - Hamarosan végezhet.

- Oyaaa~ Tegezed őt?

Tudtam, hogy el fog térni a témától, mégsem készültem fel rá. Nem is figyeltem oda, hogy hogyan neveztem meg. Már elkezdtem átállni arra, hogy bárhogy szólíthatom, csak ne mondjam azt neki, hogy Jinko. Meg egyébként is azt mondta, hogy így szólítsam. De mégis zavarba hozott a kötéses mert a testvéremen kívül más engem sem szólít a keresztnevemen. Én is csak Gint meg Chuuya sant tegezem. És ez nagyon régóta így van, erre felugrott Jinko is ebbe a kategóriába?

Dazai san is észrevette a zavaromat szinte hallottam, hogy vigyorog. Tetszett neki, hogy közelebb kerültünk. Ezt már korábban is igyekezett elérni. De nem tudom miért? Mi nem leszünk olyanok, mint ő a kalapossal.

- Miért viselkedik ma mindenki furcsán? - suttogtam míg orrnyergemet masszíroztam – Ő mondta, hogy tegyek így. Ő is tegez... De térhetnénk a tárgyra?

- Hai hai! Szállásotok megvan már?

- Még nem. De a helyiek kedvesek.

- Ó, már ismerkedtek is?

- Inkább ő... és csak keveset... eddig.

- Szűkszavú vagy mint mindig. De örülök, hogy Ai chan jól van. És hogy jól érzi magát. Rendben Riku kun. Hagylak titeket összemelegedni. Elvégre ez a nászutatok.

Ezzel letette a telefont. Én álltam ott egy kicsit még. Végül is megvolt s jelentésem. De miért kellett ennek a bolondnak éppen így elköszönnie? Nászút? Ez a mostani utazás a kitalált házasságunk nászutazása is? Erre nem készültem fel. Jinko sem mondta. Senki sem beszélt ilyesmiről korábban.

De... ha ez a helyzet akkor Jinko is úgy intézkedett, hogy az itteniek úgy higgyék az új ideköltöző pár vagyis mi nászutasok vagyunk. Ennek tekintenek minket? Ha igen az azt jelenti, hogy ha lesz lakásunk vagy szállásunk, akkor egy ágyunk lesz csupán. Én biztosan kinn alszok a kanapén!

- Nem! Nincs az a pénz, amivel rávesznek, hogy Én Jinko-val egy ágyban töltsem az éjszakát!

Megráztam a fejemet. Nem akartam tovább ezzel foglalkozni. Legszívesebben hazamentem volna itt hagyva a tigrist magára a francba. De nem tehettem meg. Elvégre jelenleg ezt a várost nem lehet elhagyni.

Nagyot sóhajtottam nem tudtam az ellen tenni amerre sodródtak a történések. Vissza kellett mennem Aika-hoz. Nem távolodtam el túlságosan a hivataltól, szóval hamar visszaértem. Jinko már ott várt. Kint állt az egyik cseresznyefa alatt.

Rengeteg ilyen fa állt a városban. Mindegyik szépen fel volt díszítve szalagokkal és lámpásokkal. Bár még nem bontottak szirmot. Csupán néhány korán érő típus lenghette a szélben rózsaszín szírmait. Pár napon belül a többiek is követhetik a példájukat, hiszen március második felében járunk már. Biztosan lenyűgöző látványt nyújt majd ennyi cseresznyefa.

Jinko azokat a díszeket nézte a fán melyek jó szerencsét kívántak az alattuk elhaladóknak. Nem is vette észre, hogy visszatértem hozzá. Kicsit távolabb álltam meg. Nem közvetlenül a közelében. Innen figyeltem őt, hogy mennyire csodálja a természetet. Apró széllökések lengették a szoknyaját és játszottak fehér hajával. Egyik kezével egy ilyen tincset fogott a füle mellett tartva, hogy ne libbenjen a szeme elé.

Néhány korai sakura szirom lengte körbe. Egy pár beleakadt a hajába is. Ahogy néztem őt korábbi haragom elpárolgott. Igazából nem volt miért rá haragudnom. Jinko-t csak az vezette, hogy engem meggyógyítson. Mellette persze meg akarja találni az eltűnt embereket. De elsőkörben én vagyok előrébb... Egy ilyen jó ember, mint Jinko... miért törődik velem?

- Hm? Riku? - szólított meg kijózanítva a kábulatból engem is.

Észre sem vettem, hogy közelebb mentem hozzá. Sőt, ki is vettem egy virágszirmot a hajából. Ezt fogtam ujjaim között és ennek az érintésnek köszönhettem, hogy lebuktattam magam előtte. De most már minden figyelme az enyém volt. Azok a színes szemek... valahogy most másképpen néztek rám, mint korábban...

- Sikerült beszélned az otthoniakkal?

- I-igen...

- Mi a baj? A szokásosnál is hallgatagabb vagy. Elvitte a cica a nyelved?

- N-nem tudom... - vallottam be.

Nem tudom hogyan viselkedjek vele? Nem tudom mit kellene tennem? Hogyan nézzek rá? Mit mondjak neki?

- Te... most... annyira más vagy....

- Csak izgulok... - fogta meg a kezemet, kellemes meleget árasztottak az ujjai... - Most kezdődik a közös életünk... és izgulok, hogy milyen lesz? Ez nagy változás nekünk.

- Ebben... egyet értek veled... J...Aika...

Boldogan csillant fel a szeme amiért a keresztnevén szólítottam. Kicsit meg is szorította a kezemet. Mosolyogva nézte ujjainkat mielőtt folytatta volna.

- De... amíg itt vagy velem tudom, hogy minden rendben lesz... Riku ugye nem baj, hogy elmondtam a főnöknek?

- Úgy is rájöttek volna hogyha hallják, hogy időről-időre köhögés jön rám.

- Igaz...

- Hol lesz a szállásunk? - tereltek a témát vissza a küldetésünkre.

- Képzeld biztosítanak nekünk szolgálati lakást. Még én sem láttam, de megvannak a kulcsok. És elmondták merre kell mennünk. Megnézzük? - kérdezte egy kicsit oldalra döntve a fejét - Le kellene pakolni a cuccainkat is mielőtt felfedezzük a várost.

- Igen... valóban... - mondtam. De megint belefeledkeztem a mosolyában.

Nem tudok mellette egyszerűen elmenni. Régebben sosem mosolygott így rám. Ismét észrevettem egy a fehér hajába kapaszkodó rózsaszín szirmot. Óvatosan nyúltam oda, hogy kivegyem, de most is megleptem ezzel. Oda is kapott a kezemhez, de mikor rájött mit akartam tenni megnyugodott. Mégsem engedte el a kezemet. Kézfejemet fogta körbe ujjaival és inkább belesimult.

Még sosem érintettem meg gyengéden az arcát, erre most ő simul hozzá a tenyeremhez? Jinko...? Miért viselkedsz így? Nem értelek...

Éreztem, hogy forróság önt el. Nem tudtam levenni róla a szememet sem és képtelen voltam elhúzni tőle a kezemet. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő közöttünk és csak néztük egymást, ahogy forgott körülöttünk a szél és táncoltak a szakura szirmok. Jinko volt az, aki elengedett engem, ezzel indítva újra az időt. Majd miután elhúztam tőle kezemet, mellém lépett és ismét belém karolt. Kicsit a vállamra is hajtotta a fejét. Így akart velem sétálni az utcákon. És én hagytam neki...

Lehet csak az álcája és a küldetés jellege miatt tud ennyire irányítani. Normál esetben biztosan nem engednék neki meg ennyi mindent. De... Most... Hogy lány... hogy ilyen gyengéd... hogy a... fe-feleségem annyira másként viselkedik. Ha nem tudnám, hogy ki az, aki mellettem van... teljesen át is verne... Mintha egy másik személy lenne. Még annak a lehetősége is felötlik néha bennem, hogy van Jinko-nak egy rejtett húga és hogy igazából ő az, aki most a nejemet játssza el. Még ez a lehetőség is jobban tetszik, mint az, hogy Nakajima Atsushi tesz úgy, mint hogyha egy pár lennénk. Valahogy nem jó érzés... ez a szorítás, forróság, gyomorgörcs... nem kellemes számomra

...

Elmentünk a szállásunkra is, Aika kinyitotta az ajtót és a 2 kulcsból az egyiket ideadta nekem. Elkezdtük feltérképezni az épületet. Nem volt túl nagy, de akkora, mint ami egy friss házaspárnak megfelelő. Magában állt, nem társasház volt. Az egyik oldalról egy kis Shinto szentély, a másikról egy összedőlő félben lévő ház, hátulról pedig a hegy egyik sziklája határolta.

Hagyományos japán felépítése volt. Kis nappali, a folyosó egyik oldalán, másik oldalán ezzel szemben a konyha. A folyosó végén volt a fürdő, szerencsére volt benne kád és tusoló is. Mellette pedig a hálószoba szintén teljesen hagyományos. Az épületet több helyen is tolóajtókkal és falakkal volt ellátva, a szobákat össze lehetett nyitni egymással. Sőt a nappali külső falát is el lehetett tolni, hogy egybenyíljon az udvarral.

A berendezés is régi stílust árasztott, de fel volt szerelve mindennel, amivel kell. A konyha viszonylag modernebb volt, ahhoz képest amilyeneket a múlt században lehetett használni. Nappalinak egyszerű berendezése volt. Egy kotatsu volt középen néhány ülőpárnával, a falak mentén könyvespolcok és néhány kép. A hálószobában voltak még szekrények, amikben találtunk némi helyi viseletet is. De, ami a legnagyobb problémát jelentette, hogy csupán egy nagy kétszemélyes futon volt ágyként.

Ettől tartottam. Csupán egy ágy, kanapé nincs, és semmi más sem, ahol aludni lehetne. Még ezt is vele kell? Nem tetszik, hogy éjjelente is közvetlenül mellettem lesz...

Jinko láthatta, hogy kezdek rosszul lenni a gondolattól. Így odasétált hozzám.

Go-Gomenne... - suttogta miközben homlokát a hátamnak döntötte.

Éppen amint hozzám ért el is léptem tőle. Szó nélkül kikerültem és elkezdtem alaposabban átvizsgálni, átkutatni a házat. El kellett foglalnom magamat valamivel, már csak azért is hogy ne kezdjek el törni zúzni.

Aika nézte egy darabig, de nem mert kérdezni, csak állt az ajtóban és engem figyelt.

- Munkahelyi ártalom... - vetettem oda neki - Poloskát keresek... - zártam le gyorsan mielőtt még megkérdezte volna.

Ez tényleg el lehetett fogadni válaszként, de éreztem, hogy tudja nem ez az igazi ok. Hanem azért teszem, mert nem akarok beszélni a bajaimról... pedig kellene.

Beszélnünk kellene arról, hogy mi lesz még... Hol húzzuk meg a határt? Meddig mehetünk el, mit és hogyan tegyünk azért, hogy ne bukjunk le a helyiek előtt. Hitelesek legyünk, de közben mégis megmaradjon az a szakmai, munkakapcsolatunk, amit nem vagyok hajlandó átlépni.

Nem szóltunk egymáshoz többet egészen estig. Én olvastam miután nem találtam poloskát a lakásban. Közben ő berendezkedett, kipakolta a bőröndjeit majd teát főzött. Csendben letette mellém és otthagyott. Később vacsorát készített. Egészen jól főz. Ezt el kellett ismernem... De közben sem beszéltünk. Az első szót ő mondta ki a hosszú órákig tartó némaságban.

Lefekvéshez készülődtünk már akkor. Ő még mosogatott vacsora után. Én hamarabb letusoltam. A szokás hatalma volt, hogy nem vittem magammal mást csak törölközőt, hiszen általában Rashomon a hátamon marad amíg közlekedek a lakásban. De most nem így volt. Nem volt velem. Derekam köré tekert törölközővel jöttem ki a fürdőből, hogy megkeresem a pizsamám.

Jinko addigra bent volt a hálóban. Még mindig nem öltözött vissza normális kinézetében. Rajta volt a paróka is. Összehajtotta az ingemet, amit csak ledobtam az ágyra. Mikor meglátta, hogy belépek letette a kezében tartott ruhát és odasétált hozzám.

Teljesen kipirult attól, hogy végignézett rajtam. Egy régebbi sebem fehér foltja megragadta a figyelmét. Hosszan nézte majd lassan megérintette a mellkasomon.

- Fáj? – kérdezte.

- Már nem... - feleltem

- Haragszol?

- Nem tudom...

- Itt hagysz?

- Nem...

- Maradsz velem?

- Igen...

- Zavar, hogy megváltoztam?

- Kicsit...

Nem kérdezett többet. Tenyere végig a mellkasomon pihent. Végigsimított a forradáson. Nézte egy darabig. Másik kezével lassan levette a parókáját. Atsushi állt előttem. Még mindig engem érintett.

Most még furcsább volt, mint korábban. Szerepébe bújva még megértettem, ha ilyeneket csinál. De már nincs... levette az álcáját. Nem nézett a szemembe csak óvatosan simogatta azt az egy sebet.

- Jinko... Mi történt veled? Miért törődsz velem ennyit?

- Fontos vagy nekem Akutagawa...

- Fontos? Miért?

- Te vagy riválisom... Miattad tudok fejlődni... Erősebb lenni... Nekem... Te... Nekem szükségem van rád!

- Jinko?

- Ne haragudj... Kérlek viseld el a létezésem...

Fejét saját kézfejére borította, de az még mindig szívem felett pihent. Ennyire közel még sosem volt hozzám. Még mindig édes illatot árasztott. Beleborzongtam abba, hogy a haja a bőrömhöz ért és ahogy tüdője forró levegőjét is éreztem, ahogy kifújta.

- Ji-

- Megyek én is megfürdök... - suttogta majd ellépett tőlem. Felkapta a cuccát és már el is hagyta a szobát. Magamra maradtam.

És égett a bőröm az érintése nyomán. Gyorsabban vert a szívem is. Sosem volt ilyen, de mégis én váltottam ki a változását nála. Fogtam a helyét, ahol addig a keze volt. Mintha még mindig ott lett volna

- Ez a fiú megőrjít! Miért viselkedik így??

Próbáltam elfelejteni kikergetni a fejemből az iménti jelenetet. De nem tudtam. Előttem volt a szomorú szempár, amivel nézett rám. Ha becsuktam a szememet akkor is csak őt láttam. Hol azt, hogy mosolyog, hol azt, hogy belefeledkezik a látványba a fák alatt, hol az iménti majdnem sírva fakadó arcát... Nem tudtam miatta elaludni.

Hallottam, hogy végzett a fürdőben és lassan jön vissza. Halkan jött szinte lábujjhegyen. Talán azt hitte már elaludtam, hiszen a lámpákat lekapcsoltam. Hang nélkül közelített hozzám. Háttal voltam neki így csak a motozásából hallottam, hogy mit csinálhat.

Bemászott mellém a futonra a takaró alá. Egyetlen takarónk volt csupán ezért nem húzódhattam ki teljesen az ágy szélére. De reméltem, hogy tisztes távolságot fogunk tartani egymástól éjjelente. Elég széles ez az ágy. Még 2 fő elférne benne úgy, hogy éppen nem ér egymáshoz a vállunk.

Maradjon az ágynak azon a felén. Távol tőlem. Csak ennyit akartam, meg egy nyugodt éjszakát amikor kipihenhettem magamat.

Elhelyezkedett, mert csendben maradt. Viszont pár perc múlva hallottam, hogy a határól átfordult az oldalára. Mégpedig felém.

Hallkan sóhajtottam. Miért akar ennyire a közelemben lenni? Mi vezérli? Még gyűrűt is vett. Erről gondolom Dazai san nem tud. Hiszen ellenezte volna az ötletet. De Jinko mégis megtette... Miért?

Lehúztam ujjamról a fém karikát. Mikor legutóbb előtte vettem le elkapta a kezemet, hogy ne tegyek ilyet. Mindig viseljem... Miért? Talán attól tart, hogy elhagyom? Meglehet... elvégre ez ezüst. Jinko pedig csóró... Vajon meddig spórolhatta a pénzt ezekre? És... honnan tudta mekkora az ujjam átmérője? Annyira pontosan kitalálta.... Megfigyelt volna? Mikor?

Ahogy ujjaim között forgattam végig simítottam a belsején. Valamit éreztem. Jobban odafigyeltem rá. Írás volt belevésve a karikagyűrű belső felén.

Telihold volt, akkor éjjel és egy kis holdsugarat nem tudtam a függönyökkel kizárni a szobából. Ez most jól jött. Odatartottam és valóban láttam azt a néhány írásjelet. Összesen hármat. Ebből az első kettőt azonnal megismertem. De a harmadik okozott nekem egy kis fázis késést.

芥川愛

"Akutagawa szeretlek"

--------------------------------------

Ennyi lett volna a 2. fejezet. De még rengeteg ötletem van amit bele akarok írni ha könyvbe. Ha van rá kereslet... 

Kis késéssel de: 

Boldog Születésnapot Ryuu!