Az este kiderültek után megígértük Akari-nak, hogy velünk maradhat. Nagyon boldog volt. Ahogyan mi is. Ahhoz képest, hogy Jinko attól félt, hogy nem fogadja el az ajánlatunkat. Szinte ő kérte, hogy vegyük őt magunkhoz. Végre lecsillapodtak a kedélyek. És a kislány most már tényleg biztonságban van.

Sokkal jobb lesz neki így neki. És nem csak azért mondom ezt amiért kiderült mit akartak és mit tettek Akari-val a saját szülei. Hanem amiatt is mert egyébként is jobb, ha egy áldott gyermeket áldottak nevelnek fel. Ez persze nem feltétlenül mindig igaz. De az áldatlanok nem mindig tudják mire van szüksége a gyermeknek. Főleg mikor kezdi kitapasztalni saját erejét.

Akari nem tudja mikor jött neki elő a képessége. De arra emlékszik, hogy valahányszor csak jelét mutatta annak, hogy használja éppen, legyen az a fülei tényleges előbukkanása, vagy csak az, hogy jobban látott a sötétben, minden esetben fegyelmezést kapott és büntetést. Egészen pici kora óta. Nem csoda, hogy ennyire ijedten reagált arra mikor megláttuk őt.

Viszont azzal, hogy kiderült áldott magyarázatot nyert, hogy hogyan maradhatott életben. Illetve arra is, hogy hogyan szökhetett meg. Elmesélte nekünk az egész történetet. Onnantól kezdve, hogy megérkeztek és meghallotta, hogy a szülei mit terveznek. Furcsa, hogy olyan nyíltan beszéltek erről. Hiszen említette, hogy korábban, ha nem akarták, hogy értse, amit mondanak angolul beszéltek előtte. Most viszont nem. Mintha már ez sem érdekelte volna őket.

Ami elképzelhető. Hiszen, ha azt akarták, hogy féljen tőlük, vagy akár el is szökjön amiért ezt tervezik nekik mindkét véglet jól jött volna. Akari vagy megszökik, vagy elkapja az állítólagos szellem a szüle megszabadultak volna tőle. A céljukat elérték volna. Csak arra nem számítottak, hogy a „szellem" nem olyan válogatós, mint gondolták. Nem csak a gyermekeket viszi el, hanem a felnőtteket is.

Akari elmondása szerint aznap este támadott is amikor kihallgatta szüleit. Tényleg meg akart szökni és világgá is ment volna, vagy legalább a helyi rendőrséghez segítséget kérni. De az ajtóig sem jutott el. Nagyon erős álmosság tört rá és a kijárat felé sétálva egyszerűen összerogyott és elaludt.

Amikor kinyitotta a szemét már egy másik épületben volt. A szüleit nem látta maga közelében. De nem volt egyedül. Furcsa laboratóriumban volt megkötözve és a száját is beragasztva ült a helyiségben neki támasztva a falnak. Körülötte sok nagy tartály foglalt helyet és rengeteg kábel vezeték és cső kacskaringózott a talajon. Arra ébredt, hogy egy nő veszekszik két őrnek vagy katonának kinéző emberrel. Ahogy kiette a szavaiból pont róla beszélt.

- De megengedte, hogy megtartsam őt.

- Nem lehet kisasszony a főnök személyes engedélye nélkül-

- Lefosom magasról a főnökötök személyes engedélyét! Nekem azt mondta egyet megtarthatok! És nekem ő tetszett meg! Elviszem magammal!

Tovább ordibáltak volna egymással amikor az egyiknek csengett a telefonja. Felvette hümmögött magában valamit. A nő, aki Akari körülírása alapján feltehetőleg Nanami volt, mivel közelebb állt hozzájuk hallhata a telefonból kiszűrődő hangokat mert egyre nagyobb mosoly volt az arcán. Mikor a férfi letette a telefonját a nő meg sem szólalt csak csettintett egyet és megindult Akari irányába.

A kislány nagyon meg volt rémülve, de hirtelen ugyan az az álmosság tört rá, mint korábban a szülei közelében. Hiába próbálta nem tudta nyitva tartani a szemét. Ismét elaludt. Majd megint egy új szobában ébredt fel.

Akkor már nem volt megkötözve sem. És sokkal barátságosabb is volt a környezete. Virágmintás falú gyerekszobában volt az ágyon feküdt és kellemes halk altató zene szólt. Kicsi megnyugtatta, hogy nem voltak rajta a mozgását akadályozó eszközök. De még félt az új helyen.

A nő nem sok idő múlva megjelent. Enni hozott neki. Kedvesen bát vele. Nem is kiabált, de nem volt engedékeny sem vele. Elmondta neki, hogy ez lesz az új otthona és ha jól viselkedik kap majd játékokat is és egy idő után talán ki is mehetnek majd együtt, ha mindennek vége.

Nem mert rákérdezni a dolgokra. Az a nő ugyan kedvesebbnek tűnt, mint a szülei. De hallotta már veszekedni ezért annyira nem bízott meg benne. Annyira legalábbis nem, mint kettőnkben Jinko-val.

Nem tudja mennyi ideig lehetett ott de naponta egyszer megjelent élelemmel és váltás ruhával Nanami, már ha tényleg ő volt az. De minél többet mesélt róla Akari annál valószínűbbé vált, hogy tényleg ő volt az. Gondoskodott róla valamennyire. De az idő legnagyobb részében teljesen egyedül volt és nem hagyhatta el a szobát. Csupán az onnan nyíló fürdőbe mehetett ki tisztálkodni, vízért, vagy mosdóba. A másik ajtó, amin keresztül Nanami érkezett mindig zárva volt.

Viszont Akari észrevette, hogy a fürdőben a plafonon van szellőzőnyílás. Ezen keresztül szökött ki azon az estén. Tudta, hogy ez lesz lehet az egyedüli esélye a menekülésre, mert Nanami elmondta neki, hogy aznap bulizni fog és hogy iszik. Remélte, hogy emiatt másnap a szokásosnál később ébred majd így lesz elég ideje minél messzebbre menekülni.

Sikerült egy nem túl stabil emelvényt építenie a fürdőben így felérte a szellőző rácsát. Használta az erejét, hogy hajlékonyabb legyen és azon a kis résen át kiférjen. Sokáig kúszott mire egy szélesebb csőbe jutott. Tudta, hogy minden szellőzőrendszer valahol csatlakozik a szabad levegőhöz. És ez ebben az esetben sem volt másképpen. Csupán az utolsó akadálya volt nehezebb a többinél. A filmekből is jól ismert forgó, propeller szerű pengék állták az útját. A pengék széle és a cső fala között volt valamennyi hely. Ő úgy saccolta, hogy át fog férni rajta. De mégis megsérült, mikor hason fekve megpróbálta átcsúszni a kis helyen. Az oldalán a vágást az egyik penge okozta.

Fájdalmai voltak, de az adrenalin hajtotta tovább. Tudta, hogy nem állhat meg, és ha megtalálják lehet nem ússza meg annyival, hogy visszaviszik a szobájába. A szellőzőrendszerből kijutva az erdő közepén találta magát. A hegyek alatt lehet a létesítmény azokban a barlangokban, amikről korábban találtam feljegyzéseket. Az épületet magát nem látta csak egy barlangnak még nem nevezhető mélyedésbe nyílt a cső, amin felmászott.

Elindult lefelé a hegyoldalon remélve, hogy lakott területre érkezik minél hamarabb.

Nem sétált sokat, de egy kerítést is talált. Követte míg lelt rajta egy lyukat, amin átfért. Ez tépte meg kicsit a ruháit is. És a szalagját a hajában. Lépteket hallott, majd egy lövést, ami a mellette lévő fába talált. Az őrök láthattál a mozgását a kerítés közelében ezért lőttek rá. Futni kezdett megbotlott és legurult a völgybe. Az is csoda, hogy túlélte és hogy nem tört el semmije.

Feküdt egy kis ideig a földön, de tudta, hogy nem maradhat ott. A félelem és a pánik nem fog elég adrenalint adni ahhoz, hogy túlélje a szökést. Az őröket többé nem hallotta. Lehet azt hitték csak valami állat járt arra ezért nem követték. Már nagyon besötétedett mikor látott valami fényt. Azt követve jutott el a szentélyhez bemászott és segítségért könyörgött. Ezt hallottuk meg. De akkorra már minden ereje elveszett. Sokáig az oltár mellett gubbasztott. De mikor hallotta, hogy valaki, azaz, hogy mi ketten jövünk elbújt a törmelékek alá.

Így menekült meg. De ha mi nem akkor jövünk vissza, vagy nem azon az útvonalon. Vagy ha Jinko nem hallja meg őt. Nagyon nagy szerencséje volt, hogy sikerült életben maradnia, és nagy kitartásról is tanúbizonyságot tesz.

.

.

.

A következő napokban már jóval aktívabbak voltunk. Jinko ugyan ment dolgozni, de ott is gyűjtött adatokat. Úgy tett mintha azért érdeklődne Haruhi kezeléseiről mert reménykedik benne, hogy nekem is jók lesznek. Így a főnöke beszélgetett vele erről a témáról.

Ezalatt Akari és én megpróbáltuk megtalálni a létesítményt, ahova a lányt és a szüleit, illetve feltehetőleg mindenki mást, akit elraboltak vihettek. De mindeközben szerettem volna Akari-t tanítani is. Bár úgy éreztem, hogy Asushi-nak kellene inkább mert lehet az ő képessége jobban hasonlít a lányéra így egyszerűbben tudná elmagyarázni, hogy hogyan kezelje és irányítsa. De ő most nem ért rá, hogy képezze. Nekem kellett ezzel foglalkoznom.

Igyekeztem hasznos tanácsokat adni neki. De az én kiképzésem távol állt az ideális gyermekneveléstől. Így nem volt mire alapoznom, vagy miből vennem az ötleteket a tanításhoz. De minden tőlem telhetőt megtettem az adott körülmények között. Nem akartam sem túlhajszolni sem pedig megrémíteni Akari-t.

- Ryuu sokáig leszünk idekinn? - kérdezett óvatosan ahogy mélyebre hatoltunk a fák közé.

Hallottam a hangján, hogy fél. Nem akar visszakerülni arra a helyre. Megértetem a félelmét. De még egy kicsit bentebb akartam menni a sötétbe. Hogy a szemem is hozzászokjon a fényviszonyokhoz. Hátha észreveszek valamit.

- Nem, hamarosan visszamegyünk. Jinko- Akarom mondani Atsushi is hamarosan hazaér. Akkor segítünk neki vacsorát csinálni. Csak meg kell tudnom hol tartottak téged bezárva. De ez ma már nem lesz meg. Menjünk vissza.

Hátra fordultunk és ugyan arra amerről jöttünk elindultunk lefelé a völgybe. Egy darabig szótlanul mentünk. Aztán mikor kicsit megbotlott és elkaptam nem engedte el a kezemet. Kapaszkodott belém nehogy elessen. Hagytam neki. Így könnyebben vigyázhatok rá.

- Ryuu...

- Igen?

- Kérdezhetek?

- Persze. De ezt már megbeszéltük. Kérdezz, amiről szeretnél. Ha olyan van arra majd úgy is azt mondom, hogy nem szeretném elmondani. De addig tegyél fel bármilyen kérdést. Azért vagy gyerek, hogy tudj kérdezni az idősebbektől. Mit szeretnél tudni?

- Hogy miért szólítod Jinko-nak Atsushi-t?

- Ez egy... „becenév"... senki más nem szólítja őt így... de én mióta megismertem így hívom. Korábban sosem szólítottam, a rendes nevén. Nehéz leküzdeni a rossz szokást.

- Miért adtál neki ilyen nevet?

- Mert félig tigris... és valahogy illett rá. Régen nem voltunk ilyen jóban, mint most.

- De most szereted?

- Igen... szeretem...

- Ő is szeret téged! Mondta nekem. Nagyon szeret téged.

- Igen tudom... meg sem érdemlem őt...

- Miért?

- Mert ostobaságokat csináltam... És sokszor megbántottam őt. Mégsem hagyott el. Pedig megérdemeltem volna.

Ismét egy kis csend állt be közénk. És minta érezte volna, hogy ez a téma elszomorít inkább változtatott a kérdései tárgyán.

- Miért akarod megtalálni azt a házat?

- Ezért jöttünk ide. Hogy megtaláljuk azt, aki az eltűnések mögött van. És azokat is, akik elvesztek.

Kicsit megijedt mert megrándultak ujjai. Biztosan amiatt fél, hogy megtaláljuk a szüleit és megint velük kell élnie. De még ha meg is történne, hogy élve előkerülnek sem adnánk vissza nekik Akari-t. Ő már a miénk. Nekik amúgy is az volt a tervük, hogy eltűntetik, még örülnének is neki, hogy vállaljuk a nevelését. Soha többé nem kell találkozniuk egymással.

- Nem kell félned Akari. - álltam meg és guggoltam le mellé. - Nem vesznek el tőlünk. Most már velünk élsz.

- Me-megígéred?

- Megígérem! Még ha ők meg is lesznek. Te már a mi lányunk vagy! Nem adunk vissza nekik!

- Köszönöm Ryuu köszönöm!

Ugrott a nyakamba és ölelt át. Viszonoztam az ölelést és felemeltem. Így mentünk vissza a házhoz. Jinko már otthon volt Pont bepakolta a hűtőbe a boltban vett dolgokat. Akari egyből segíteni akart neki. Amíg pakoltak és kitalálták mit készítsenek vacsorára addig én ismét átfutottam azokat az ezeréves térképeket a barlangok helyzetéről. Kellett valami nyomot találni, hogy a bejáratra ráleljünk. Vagy legalább arra a szellőzőre, ahol Akari kimászott.

De úgy tűnt egyedül ő vezethet el minket azokhoz a termekhez. De attól tartok túlságosan fél oda visszamenni. Én pedig nem akarom erőszakkal visszavinni őt oda. Ha nem szeretne akkor valahogy nélküle is megtaláljuk. Már így is rengeteget segített abban, hogy előrébb jussunk ebben az ügyben.

Aznap este mikor már elaludt kettőnk között beszélgettünk még kicsit arról, amit elmondott Jinko-nak a főnöke és amit mi láttunk az erdőben. Kiderült, hogy Haruhin valami új sejtterápiás gyógymódon kísérleteznek. Hogy a saját sejtjei gyógyítsák meg a lány baját. Illetve a másik, amibe belementek egy amerikai kutatócsoport, akik a beteg szöveteit használnák fel arra, hogy egészséges szerveket hozzanak létre és azokra cseréljék ki a rosszakat.

- Utópisztikus űrtechnológiának hangzik...

- De lehet, hogy működik. Én is olvastam már arról, hogy rá lehet venni a sejteket arra, hogy szerveket hozzanak létre. De ez még nagyon kísérleti stádiumban van.

- Remélem nem mossák át az agyadat odabenn.

- Ezt még korábban olvastam mikor neked kerestem gyógymódot...

- Minek foglalkoztál ilyesmivel?

- Mert mondjuk meg akarlak menteni? Ne tegyél fel hülye kérdéseket.

- Szépen beszélj! Még felébreszted.

- Ez még koránt sem csúnya... Majd Chuuya san-tól kell távol tartanunk, ha azt akarjuk, hogy ne tanuljon meg olyan szavakat.

Picit mind a ketten mosolyogtunk ezen. Mert tudtuk, hogy az lehetetlen. Ha Chuuya san a bácsikája akar majd esetleg lenni Akari-nak akkor esélytelen, hogy a lány ne tanuljon el tőle káromkodásokat.

- És ti mire jutottatok?

- Nem találtuk meg a bejáratot...

- Azt sejtettem akkor mondtad volna mikor visszaértetek. De a tanítására értettem...

- Akari már képes megnöveszteni a karmait is így már képes lesz védelmezni magát, ha nem lennénk mellette.

- Ennek örülök. Bár mindig a segítségére fogunk sietni, de azt nem akarom, hogy teljesen védtelen egyen.

- Igen tudom. Anyai aggodalom hallatszódik a hangodból.

- Ko-komolyan?

- Igen. Jó szülő leszel Jinko. Hiába nem a vérszerinti gyermeked.

- Gyermekünk! Ezt ne feledd!

- Igen... Ő a mi lányunk.

- És a létesítményt is meg fogjuk találni.

- Remélem minél hamarabb. Nem akarlak titeket túl sokáig itt tartani. Nem akarom, hogy bajotok essen.

Jinko belepirult a szavaimban. Kezét végig simította arcomon és megcsókolt. Most tényleg olyanok voltunk, mint egy tökéletes család. Anyuka, apuka, kisgyermek, akik együtt boldogok. Boldogok voltunk mi is. Csak a mi esetünkben egy félig tigris az egyik apuka, egy körözött bűnöző a maffiából, aki embereket ölt. De mivel Akari sem egy közönséges kislány így nem is feltétlenül várhatjuk el, hogy közönséges szülők mellett nevelkedjen.

- A...pa... - suttogott közöttünk egy hang.

Mind a ketten lefagytunk egy pillanatra. Meg sem mertünk mozdulni. Ahogyan levegőt venni sem vagy szólni egymáshoz. Akari közöttünk már mélyen aludt. Álmában motyogott. Teljesen befúrta magát, kényelmesen elhelyezkedett. Álmodhatott mert megint felugrottak a fülei.

Éppen emiatt volt különös, hogy azt mondta "Apa". Hiszen, ha tényleg a szüleivel álmodik akkor biztosan nem jöttek volna elő a képességének jelei. De mellettünk bátran használta az erejét. Tudta, hogy mi nem is bánjuk és ha valami történik ott leszünk, hogy segítsünk neki.

- A-Azt mondta most, hogy apa? - kérdezett Jinko annyira halkan súgva mintha nem lehetett volna kiejtenie ezt a szót a száján.

- Igen... azt... - feleltem neki nem sokkal hangosabban.

- A..pa.. é...s.. a..pu...

Egymásra néztünk Jinko-val. Nem kellett egyikünknek sem megszólalnia. Tudtuk, hogy jól hallottuk. Rólunk beszél álmában Akari. Minket szólított. Nem a biológiai szüleit. Jinko el is kezdett könnyezni. Jobban magához ölelte az apró kis testet. Már tényleg a mi lányunk és ezt ő is tudta. Végre el is hitte, hogy ez valóra vált.

Ahogy ölelgette őt én felettük átmásztam Jinko mögé, hogy őt is át tudjam karolni. Először nem értette mit akarok csinálni. Értetlenül nézte a cselekedeteimet. De mikor nagy kifliként hozzá simultam és átöleltem a törzsét már meg mert szólalni.

- M-mit csinálsz?

- Mikor közöttünk fekszik nem tudlak igazán magamhoz fogni. Így te is a karjaidban tudod öt tartani. Én pedig téged.

- Féltékeny leszel a lányunkra?

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem hagyom, hogy kisajátítson egyedül magának.

- R-Ryuu?

- Te az enyém vagy Jinko. - simítottam végig a combján, a hasán majd a pólója alatt Akari fejét kikerülve a mellkasáig vittem a kezemet, amibe bele is nyögött a tigris. - Csss csendesebben...

- A te hibád!

- Te nem tudod visszafogni a hangodat... Arról nem én tehetek....

- F-fel fogod ébreszteni! – suttogta, de éreztem a hangján, hogy ha Akari-nak lenne saját szobája most minden bizonnyal belemenne a folytatásba.

.

.

Másnap reggel mikor felébredtünk Akari megint eltűnt Jinko karjaiból. Nem először csinálja ezt. Reggelente hamar ébred mert így nevelték fel őt. Mire a szülei felkeltek addigra neki már reggelit kellett magának csinálnia meg a szüleinek kávét. Így még most sem mer tovább aludni. Inkább kimegy a nappaliba rajzolgatni.

Aznap reggel is így volt. De emiatt Jinko megint úgy riasztott fel engem, hogy megint nincs meg a lány. Remélem mindketten megszokják azt, hogy már egy család vagyunk. Jinko hajlamos elaludni, Akari koránkelő pacsirta, engem meg ne verjenek fel hajnalok hajnalán mert valaki elhagyja az ágyat.

Mindenesetre az a szombat reggel más volt, mint a korábbi még úgy is, hogy már hárman laktunk együtt. Akari ugyanis már dolgokat rajzolt mikor kiértünk a konyhába. Nagyon koncentrált nem is mertük megszólítani. Úgy tűnt nagyon fontosak azok a rajzok. De be sem fejezte az egyiket már kezdett is bele a másikba. Felismerhetőek voltak a rajzokon, hogy mit akart volna megörökíteni. Egy szikla, egy jellegzetes formájú fatörzs, egy kidőlt fa, aminek még megvoltak a levelei, egy hegyoldal benne barlanggal, majd egy kerítés rajta a szögesdrót alatti hasadékkal.

Mikor jobban odafigyeltem a kávém mellett arra, hogy miket rajzolt le kezdtem megérteni. De nem mertem megszólítani mert ha kibillentem a koncentrációjából lehet valamit elfelejt. A mozdulatai is ezt súgták. Annyira figyelt arra, hogy ami eszébe jut azt papírra vesse. Mikor az egyik fatörzsön dolgozott hirtelen megállt maga elé vette a korábban félredobott göcsörtös faágat és még alakított rajta. Majd visszatért ismét a sziklához.

Sokáig rajzolt. De jeleztem Jinko-nak is, hogy ne zavarja meg. Egészen addig mi sem beszélgettünk míg Akari fel nem állt össze nem szedte a papírokat a rajzokkal a földről és oda nem sietett vele hozzánk.

- Készen vagyok! - nyújtotta felém a képeket

- Mik ezek? - lépett mellém Jinko is hogy ő is szemügyre vegye a műveket.

Korábban ő nem ment közelebb Akari-hoz így egyáltalán nem tudta min dolgozik ennyire. De most már neki is leesett miért kértem, hogy még csak véletlenül se zavarjuk meg őt a dologban.

- Segíteni szeretnék... - tördelte a kezeit maga előtt ahogy várta a véleményünket – Tudom, hogy nem lettek a legjobbak... és hogy én sem tudtam olyan jól elmondani Ap- Ryuu-nak hogy merre kell menni a házhoz... de... remélem ezek segítenek.

- Akari?

- N-nem igazán emlékszem az útvonalra... de... este megint ezekkel álmodtam. Ezeket láttam mikor megszöktem. Miután kijöttem a szellőzőből egészen addig, hogy lejutottam a szentélybe, ahol megtaláltatok.

Jinko kezébe adtam a rajzokat, hogy felvehessem akarit az ölembe. Megsimogattam a fejét. Mert láttam mennyire aggódik azon, hogy nem lesznek számunkra hasznosak a rajzai. Még a homlokára nyomtam is egy puszit.

- Eddig is rengeteget segítettél Akari. Nélküled még mindig egyhelyben toporognánk. De ezzel lehet megadtad nekünk az utolsó segítséget a rejtély megoldásához.

- Té-tényleg?

- Igen. - simogatta meg Jinko is a fejét - Ezekkel megtaláljuk az utat felfelé a hegyen. Hála neked.

- Így nem is kell visszamenned velünk oda arra a helyre itt maradhatsz, ha-

- Visszamegyek!

- Akari?

- Segíteni akarok! Ígérem nem leszek útban. De nem akarok itt maradni! Veletek akarok menni!

- Rendben. De még valamit ígérj meg nekünk előtte.

- Mi lenne az?

- Amíg ezen a küldetésen vagyunk. Ha bármelyikünk azt mondja, hogy maradj. Akkor azon a helyen maradsz. Elbújsz és nem jössz elő csak akkor, ha az életed múlik rajta. De bármilyen másik esetben ott megvársz minket.

- Rendben megígérem!

- Helyes... Okos kislány vagy Akari. Tudom, hogy megfelelően fogsz dönteni.

...

Akari útjelzői tényleg sokat segítettek nekünk. Nem tudtam miért döntött hirtelen úgy, hogy nem fog félni visszamenni, de örültem a változásnak. Most már csak azt kellett biztosítanom, hogy nem fogja megbánni, hogy így határozott. Nem jutottunk fel ugyan olyan egyenes útvonalon, mint ahogyan Akari lefelé jött. De csak azért, mert ő a zuhanásával és a hegyoldalon való legurulásával gyorsabb volt.

Mikor más a meredek részénél jártunk a területnek Jinko átváltozott és felvitt minket a hátán. Gyorsnak kellett lennünk mert pillanatokon belül odaérhettünk a létesítményhez. Vagyis inkább a szellőzőrendszer kijáratához. És mivel elmondása alapján mikor a kerítésnél járt akkor valaki rálőtt, szerencsére sikertelenül, ezért biztos, hogy járőröznek ott katonák.

Amikor Jinko meglátta a fák között megcsillanni a kerítés egyik oszlopát gyorsított. Éreztem, hogy mit akar csinálni ezért Akari-t jobban magamhoz ölelve előre hajoltam, hogy ne akadályozzuk a tigris mozgását. Ő is észlelhette, hogy segíteni akarok neki. Még jobban felgyorsított és a kerítést elérve átugrott felette majd mivel szerintem megláthatta a barlangot, amit Akari említett ezért gyorsan irányt változtatott. És egy szempillantás múlva már el is tűntünk a hasadékban.

- Ez nagyon izgalmas volt! - lelkendezett Akari mikor már a lába a talajon volt.

- Ugye? Jinko nagyon gyors. És ennél még gyorsabban is képes futni.

- De csak ha muszáj. Feleslegesen nem akarom fárasztani.

Beszélgettek még egy kicsit Jinko tigriséről. Mialatt én körbe néztem a barlangban. Nem volt nagy mélyedés, de arra elegendő volt, hogy helyet is adjon a berendezéseknek, de kívülről ne lehessen felfedezni. Fákkal sűrűn benőtt területen volt, egy olyan részén a hegynek, ami omlás, és földcsuszamlás miatt elzártak a kirándulók elől.

Ugyan ott mentünk be, ahol Akari kijutott. Rashomon-nal könnyedén semlegesítettem a propellert, ami megsebesítette. Láttam is a szemeiben, hogy megkönnyebbült nem ugyan úgy kell majd átmásznunk a pengék alatt. Arra valószínűleg nem vállalkozott volna megint. Egy darabig haladtunk rajta lefelé majd mikor a kislány szólt, hogy az elágazásban melyik irányból jött akkor a másik úton haladtunk tovább.

Szerteágazó volt a járat így egy elég nagy komplexumot találtunk. Ahol csak lehetett kinéztünk a szellőzőből. Sokáig csak raktárakat találtunk, öltözőket és hasonló érdektelen termeket, szobákat. Ami viszont különös volt, hogy szinte üres volt az épület. Nem lehetett hangokat sem hallani. És csak egy-két bolyongó őrt láttunk. De egyébként senki mást.

Az egyik raktárhelyiségben elég nagy volt a szellőző, hogy mi is átférjünk rajta így kimásztunk a csőrendszerből.

- Akarit is magunkal visszük? - kérdezte Jinko földet érés után. - Vagy őt itt elrejtjük?

- Ha máshol is csak ennyi őr lesz szerintem nem lesz baj, ha velük jön. Ez a hely egy útvesztő. Nem akarom, hogy elveszítsük az irányt.

- Igazad van. Mi ketten még ha el is tévedünk ki tudjuk vágni magunkat a hegyből.

- Erre gondoltam én is. Akari jobb, ha mellettünk maradsz.

- Rendben. - és egyből át is ölelte a lábát Jinko-nak.

A tigris felvette őt úgy léptük ki a folyosóra. Az is üres volt. Elindultunk az egyik irányba remélve, hogy így most már nagyobb mozgásunk lehet. Jinko néhány sarokkal később megint vér szagát fedezte fel a levegőben. Így onnantól az ő érzékeire hagyatkoztunk.

Egy olyan ajtóhoz vezetett a szag, amit csak kóddal lehetett kinyitni. Vastag páncélozott ajtó volt. Nem is értettem hogyan érezheti ennek a túloldaláról a vér szagát. Mindenesetre Rashomon-nal könnyedén átvágtam hiába volt több réteg vastag acél. Elegendő volt egy apró alig látható vágást ejtenem rajta, hogy az elektronika megadja magát és lassan nyikorogva kinyíljon előttünk. Nem akartunk feltűnést kelteni azzal, hogy ténylegesen vágok rajta egy nagy lyukat. Mert még lehet úgy kell innen kijutnunk, hogy nem veszik észre az itt jártunkat.

Ahogy beléptünk a terembe egyből felismertük, hogy ez lehetet az a hely, ahol Akari először felébredt miután elrabolták őket. De az is rásegített a felismerésre, hogy a lány egyből Jinko vállára döntötte a fejét, hogy elbújjon.

A tigris próbálta csitítgatni amíg én körbesétáltam. Nem is terem volt inkább egy egész hangár. Telepakolták üveg tartályokkal a helyet. De hideg is volt odabent. Talán emiatt volt a vastag ajtó is, hogy megtartsa a hőt. Nem voltak nagy méretűek a tartályok csak Akari méreteihez képest. És ezeknek az összeköttetését látták el azok a csövek is, amikről a lány beszámolt korábban.

Ott, ahol bejutottunk még voltak iratszekrények is. Ezeket kezdték el átbogarászni a macskák amíg én kicsit távolabb merészkedtem. De nagyon zavart, hogy itt sem volt senki sem. Miért hagyták ennyire őrizetlenül ezt a helyet? És miért nem láttunk befelé jövet óta egyetlen kamerát sem. Semmilyen biztonsági rendszere nincs ennek a helynek azt a néhány fegyvere őrt leszámítva?

Ahogy sétáltam a tartályok között feltűnt még egy szoba jóval bentebb. Odamentem, hogy megnézzem mi van odabent. Már a környezete is furcsa volt az ajtónak mert üres tartályok voltak mellette egymásra pakolva, vezetékek és egyebek, amik összeszerelésre vártak. Valamint hűtőtáskák. Méghozzá sok. Legalább 50 volt egy polcon közvetlenül az ajtó mellett.

Valamiért úgy éreztem nem kellene benyitnom azon az ajtón. Mégis megtettem. Egy plafonig csempézett szoba volt mögötte. Középen egy fém asztallal és rengeteg eszközzel. Kezdett összeállni a kép. Ebből a szobából nyílt még egy ajtó oda is benéztem. És ez volt az, ahova nem kellett volna.

- Ryuu! Hova lettél? - Hallottam mögülem, hogy közelednek hozzám a többiek. - Ó hogy ide jöttél be-

- Ne gyertek ide!

Fordultam vissza és csaptam be az ajtót, amin benéztem. Nem akartam, hogy Akari meglássa mi van a túloldalán. Meglepetten hátráltak mind a ketten. De gyorsan kimentem hozzájuk, hogy ne aggódjanak tovább.

- Nem gyereknek való látvány van odabent.

- É-értem... - pislogott rám Jinko.

- Ti találtatok valamit? - kérdeztem hátha későbbre tudom terelni a beszélgetés azon felét.

- Igen. - felelte - Ezek az eltűnt személyekről szólnak. De inkább orvosi akták. De nem hivatalosak. Ezeket itt készítették. Csak azt nem értem, hogy miért?

- Én értem. Mindent elmagyarázok, de most nagyon gyorsan tűnjünk el innen.

- Miért mit láttál-

Léptek zaja csapta meg a fülét. Valakik közeledtek. Nem volt időnk hova menekülni. De ahogy felnéztem a plafonra láttam a szellőzőrendszert. Akari-t a nyakamba vettem és Jinko oldalát elkapva felemeltem magunkat Rashomon-nal. Mire a hívatlan vendégek beléptek a terembe mi már elrejtőztünk odafent.

- De meg kell őt találnunk! - visította egy ismerős hang. A szellőzőben nem mertünk megmozdulni így nem láttuk, hogy kik vannak alattunk, de a nő hangját felismertem.

- Ennél többet nem tehetünk, egyébként is már biztosan nem él. - Nanami mellett a másik, aki beszélt egy férfi volt nem ismertem fel a hangját így nem tudtam találkoztunk e vele a partin napokkal korábban. - Egy hete keressük az erdőben. Szinte minden katonámat beáldoztam, hogy segítsenek neked. Az egyik rálőtt biztosan már rég felfalták a vadállatok a környéken. Felejtsd el azt a lányt majd lopsz magadnak valahonnan egy másikat.

- De nekem ez a lány kellett! És annak a helyes rendőrnek is azt mondtam, hogy kap tőlem egy gyereket.

- Az a rendőr, nős ember. Komolyan azt hiszed, hogy otthagyja a feleségét érted? Felejtsd el őt is meg azt a gyereket is!

- De-

- Nem akarok erről többet hallani! Inkább tedd hasznossá magadat és szerezz új árut.

Nanami duzzogott még egy kicsit, de már nem beszélt vissza a férfinak. Annyit még hallottunk, hogy felvettek valamit és elhagyták a termet. Több lépés kíséretében. Vagyis biztosan nem csak ketten voltak, csak a katonák körülöttük nem szólaltak meg.

Mi is némán, de elindultunk megkeresni a kijáratot. Most már sokkal óvatosabbnak kellet lennünk mert visszatétek az őrök az épületbe. De legalább kiderült, hogy miért nem láttuk őket korábban. Mert Akari-t keresték odakint. Mindketten úgy éreztük Jinko-val hogy jó ötlet volt hagyni a lányt hogy velünk jöjjön. Itt biztonságban tudhattuk míg a közelünkben van.

Sikerült észrevétlenül elhagynunk a létesítményt és visszajutni a házhoz. Nagyon reméltük, hogy tényleg nem jöttek rá arra, hogy ott jártunk. Még mindig érthetetlen, hogy miért nem voltak kamerák. De tényleg nem láttunk egyet sem. Bár egy olyan település lakóitól nem is várhatunk mást, akik megtagadják a modern kor legtöbb vívmányát.

késő este volt már mire hazaértünk. Akari még pörgött az adrenalin mennyiségtől hiszen korábban még nem élt át ilyen kalandokat. De átesett a tűzkeresztségen. Csak abban reménykedem, hogy attól sem fog visszariadni, ha rájön, hogy az egyik apja sorozatgyilkos. Mindenesetre erről még jobb, ha nem tud.

Összegeznünk kellett a találtakat. És értesítenünk is kellett volna Dazai san-ékat. De mivel már majdnem éjfél volt így tudtuk nem fogunk senkit sem ébren találni. holnap reggelre tettük át az erősítés felhívását. Mert ideje volt a külső közbelépésnek. El kellett fogni a tetteseket.

- De biztos vagy abban, hogy most már hívhatjuk őket? - aggódott Jinko hogy túl hamar lépünk.

- Igen. Nekem már összeállt minden. És biztosan nem fog más eltűnni sem.

- De még nem találtuk meg azokat, akik igen.

- Megvannak...

- Micsoda? - kérdeztek mindketten egyszerre.

Amíg odabenn voltunk nem láttunk embereket az őrökön kívül. Nem csoda, ha nem hisznek a fülüknek amiért ezt mondtam. Akari nagyon aggódva nézett rám, hogy fejtsem ki mit találtam. De féltem, hogy lehet ezt neki nem kellene hallania.

- Elmagyarázom mi történt és hogyan jöttem rá. Rendben?

- Igen. - felelték egyszerre és odaültek mellém.

- Minden mindennel összefügg... Ezért nem lehetett olyan egyszerűen megtalálni a tettest.

- És ki az?

- A főnököd... és Nanami együtt.

- Ezt nem értem. Nanami-t oké, hogy hallottuk a épületben de a másik személy.

- Megváltoztathatta a hangját mikor velünk találkozott. De csak ő lehet az a személy.

- Jó szerintem kezd az elejétől mert el fogjuk veszíteni a fonalat.

- Ebben egyetértünk.

Tehát az ok amiért eltűnnek az emberek az nem más, mint Haruhi. De valószínűnek tartom, hogy ő nem tud erről. És lehet nem is egyezett bele. Amilyen állapotban láttuk nem hiszem, hogy képes ilyesmire. De az apja és az unokatestvére annál inkább. Az apját az hajtja, hogy megmentse és meggyógyítsa a lányát. Ehhez pedig embereket rabolt el. Hogy az ő életük árán megtalálja a tökéletes személyt. Akiben egy egészséges tüdő van, amit a lány szervezete is elfogad.

- A-azt mondtad, hogy Tüdő?

- Igen... Azt. Ezek ketten illegális szervkereskedelmet űznek a hegy alatt.

- Vagyis az a rengeteg tartály...

- Igen... Azok, amik be voltak kötve a rendszerbe egy-egy szervet tartósítottak. Ha az aktáikat tovább néztük volna lehet összeraktuk volna, hogy melyik embernek melyik szerve hol található abban a hangárban.

- Minden szervüket kivették? Honnan veszed? Felnyitottál egy tartályt?

- Nem. Az a kis szoba, ahova mondtam, hogy ne gyertek be...

- Igen?

- Egy műtő volt. Az onnan nyíló másik helyiségben... vannak az elraboltak...

- Mindenki?

- Lehet... nem volt időm megszámolni őket. De... elég sok volt ahhoz, hogy akár ez is lehessen. És... nyitva volt a mellkasuk... végig a hasüregükig... üres volt.

- Mindent?

- Mindent kivettek...

- De... - szólalt meg Akari hallkan a lesokkolástól - Nem értem... miért?

- Akari?

- Miért nem szabadultak meg a testektől? Minden filmben eltüntetik a holttesteket. Ők... miért nem?

Egyszerre lepett meg a kislány éles látása, és az, hogy nem ájult még el a történtek hallatán. De ugyanakkor megnyugtatott, hogy nem ijedős. És arról is megbizonyosodhattam, hogy valószínűleg engem is elfogad majd.

- Nagyon jó kérdés. De azok alapján, hogy nem csak egymásra dobálva feküdtek a testek, hanem azok is fel voltak címkézve arra tudok gondolni, hogy a bőrüket is el akarták adni.

- A bőrüket?

- Igen. Égési sérülést van, hogy csak bőrátültetéssel lehet rendbe hozni. És esélyes, hogy ezért tették őket félre. Valamint ennyi emberi hullát eltűntetni nehéz. Egyet kettőt még elnyelnek a folyók vagy a hegyek. De ennyit nem lehet nyom nélkül. Így nem csodálom, hogy még mindig ott vannak.

- Igazad van... mondjuk nekünk segítenek azzal, hogy mindent megtartottak. Így rengeteg bizonyíték van.

- Ez is igaz.

- Szóval akkor összegezve... Embereket raboltak, hogy Haruhi-nak találjanak új tüdőt.

- Valószínű, hogy Nanami áldott és képes altatógázt létrehozni, ami segítette a "szellemet". Ezét emlékszik Akari is ara, hogy nagyon hirtelen, álmosodott el.

- Amellett, hogy Haruhi-t akarták meggyógyítani. Mellette a feketepiacon árulták a szerveket a rengeteg elraboltból.

- És a szellem tartotta távol a hatóságokat. De ezzel elriasztották a turistákat is. Nem?

- De... viszont amennyi tartály van ott lent rengeteg ideig el vannak látva "áruval".

- Áru... nem azt mondta a férfi, hogy Nanami keressen új árut? - jegyezte meg Akari is.

- Nem hiszem, hogy most már a falusiakat fogja megtámadni. Mert nélkülük ők sem mennek sehova, és semmire.

- Remélem ezt ők is így látják.

- Mindenesetre holnap reggel szólunk az otthoniaknak, hogy ideje nekik is beavatkozni ebbe. És elfoghatjuk őket.