„Akutagawa szeretlek."

Írta a szöveg a gyűrű belsejében.

Mire felocsúdtam a döbbenettől éreztem, hogy Jinko átmászott az én térfelemre. Hozzám bújt. A fejét döntötte először nekem, de aztán szépen lassan amennyire csak lehetett hozzám simult. Meg sem mertem mozdulni, annyira nem tudtam felfogni, hogy mi történik éppen mellettem.

- Jinko szerelmes belém? Hogy lehetséges ez? Mikor? Milyen körülmények között? Miért? Jinko szeret engem? Mégis mi folyik itt?

A tigris mintha megnyugodott volna, hogy közel lehet hozzám. Nem mocorgott tovább. Fél kézzel fogta a pólóm anyagát is. De mintha csak azért tette volna, hogy ne öleljen át engem. Picit mintha remegett is volna. De én sem voltam nyugodt.

Az a személy, aki a helyemre lépett. Aki Dazai san kedvence lett. Aki a riválisom. Akire olyan gyakran féltékeny vagyok. Akit a hátam közepére sem kívánok.... ez a fiú... belém szeretett?

Éreztem, hogy lassan megnyugodott. Talán már majdnem el is szenderedett.

Én viszont nem akartam, hogy elaludjon. Meg akartam kérdezni. De mit is? Hiszen már biztosan szeret. Pedig korábban nem úgy tűnt, hogy bármit is érezne irántam. Azt sem tudtam, hogy meleg. Azt hittem, hogy Montgomery az, aki be fogja majd hálózni hiszen annyira rá van kattanva.

De Jinko-nak eszébe sem jutott, hogy a lánnyal próbát tegyen? Nem hiszem. Sőt... Esélyes, hogy még csak át sem futott gondolatként az agyán ez. Hiszen, ha elgondolkodott volna rajta, most vele jön- De nem akart... már a terv kialakulása óta velem akar... Jinko annyi ember közül engem... éppen engem választott. Nem csak a küldetésre. Ha-hanem... a p-párjának is? Engem akar... Még ki is mondta! Ott mindenki előtt!

- Jinko... - Suttogtam hallkan remélve, hogy még meghallja. Fel akartam ébreszteni. - Fenn vagy még?

- Igen... Akutagawa....

Egyáltalán nem aludt. Hallottam a hangján. Csendben várt. Lehet tudta is, hogy én sem alszom. De mivel hozzám simult lehet hallotta is, hogy a szívem nem vert éppen egyenletesen. Lehet csak arra várt, hogy megszólaljak. Vagy arra, hogy eltaszítom-e magamtól? Tudni akarta biztosan, hogy mi az a pont, aminél tovább már nem mehet. De ahelyett, hogy megbeszéltük volna ő inkább próbálkozott.

- J-Jinko... te... szerelmes vagy belém?

Feltettem a felesleges kérdést. De tudnom kellett. Hogy nem csak valami tréfa áldozatai vagyunk. Hiába mutatott minden jel arra, hogy ilyen nem történt.

Apró bólintást kaptam válaszul. Már ennyitől is kihagyott egyet a szívverésem. Majd Jinko tényleg átölelt. Beletemetkezett a hátamba. De átölelte a törzsemet. Nagy levegőt vett, és kicsit oldalra fordította a fejét, hogy tudjon beszélni.

- Levetted a gyűrűdet igaz?

- K-Komolyan gondolod?

- Igen... Már egy ideje.... Szeretlek.... Akutagawa...

Kimondta. Vallomást tett. És még jobban ölelt. Éreztem, hogy majd kiugrik a szíve a helyeről. De az enyém sem nagyon akart a helyen maradni. Még senki sem vallott nekem szerelmet. Egy személyről tudok, akinek tetszek. De sosem foglalkoztam Higuchi hülyeségeivel. Viszont ő sosem próbált vallomást tenni nekem. Erre Jinko...

Nem tudtam mit mondani neki. Hallanom kellett, hogy tényleg elhiggyem az érzéseit. De most, hogy már tudom... nem így képzeltem el. Azt hittem, ha végre tisztázódik, akkor megkönnyebbülök. De... csak még jobban szorít a mellkasom. Miért? Miért van rám ilyen hatással a vallomása?

- Gomennasai...

Suttogta. Biztosan észrevette mennyire nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ha én éreztem az ő szívverését. Ő is hallhatta az enyémet.

Nem mondott mást. Csak ott feküdt mögöttem. És a remegéséből ítélve lassan álomba sírta magát.

Én sem tudtam mit mondani még. Csak figyeltem a rezzenéseit. Tehetetlen voltam. El akartam lökni magamtól. De valami mégis arra késztetett, hogy ne tegyek ilyet. Hogy ne bántsam. Így is eléggé szenved. Nem kell, hogy még jobban összetörjem.

Összetörném? Gondolkodtam magamban. Jinko-t lehet már számtalanszor összetörtem korábban. Azt mondta már egy ideje szerelmes belém. Mégsem vettem észre. Vajon próbálta elmondani? Nem tudom. Vajon miért választott engem? Nem tudom. És nem is értem. Mindig csak gonoszkodtam vele. Sosem voltam kedves hozzá. Akkor mégis mi foghatta meg? Nem tudom. És nem is merem megkérdezni tőle. Félek a válaszoktól. És félek attól is, hogy mivé fog ez az egész fejlődni.

Lassan sikerült nekem is elaludnom. Nem mozdult meg egyikőnk sem. Csak hagytam neki, hogy hátulról hozzám bújjon és hogy kicsit átöleljen.

...

Másnap reggel már arra ébredtem, hogy világos van. Úgy állt a nap, hogy a tegnap esti kis függönyrésen pont be tudott sütni a fejemre.

Nem akartam még felkelni így átfordultam a másik oldalamra. Éppen mikor elhelyezkedtem és visszaaludtam volna akkor jutott eszembe, hogy Jinko is mellettem feküdt az éjjel.

Kipattantak a szemeim. Mert utolsó emlékem az volt, hogy átölel onnan, amerre most nézek én is. De nem volt velem szemben senki.

Üres volt mellettem Jinko helye az ágyban. Ahogy végig simítottam a takaró alatt nem éreztem túl melegnek a futont. Nem most mehetett el. Felültem körbe néztem hallgatódzva hátha csak a konyhába ment ki. De néma csend volt a lakásban.

Ekkor vettem csak észre, hogy a párnáján van egy kis üzenet.

„Dolgozni mentem Riku, délben lesz egy órás ebédszünetem. Akkor találkozhatunk, ha gondolod. De nem szeretnélek zavarni. Aika."

Visszatért a szerepébe. De közben mégis távolságot próbált tartani az este történtek miatt. Forgattam egy darabig a levelet. Az aláírása előtt volt még egy kis tintafolt. Valamit le akart még írni a saját neve előtt.

Hamar leesett. Egy szót szeretett volna még odaírni. A teljes elköszönése úgy lett volna, hogy:

Szeretlek, Aika.

De mégsem írta le. Nem volt ott a lapon az az egy plusz szó. Nekem mégis gyorsabban kezdett verni a szívem attól, hogy tudtam le akarta írni korábban. Fülemben hallottam, hogyan mondta tegnap.

- Már egy ideje szeretlek Akutagawa...

Égett a gyűrű az ujjamon, amibe szintén bele volt vésve a vallomása.

Ültem egy darabig ott az ágyon mert nem tudtam mit tegyek. Nem csak Jinko-val, hanem úgy általában. Egyáltalán nem tudtam mit csináljak?

Reggel fél 8 volt. Sokkal tovább aludtam, mint szoktam egyebként. Jinko-nak emlékeim szerint reggel hétre kell beérnie a munkahelyére. Régen elment már. De ha itt lett volna sem feltétlen tudtam volna a szemébe nézni.

Mit mondtam volna neki? Mit kérdeztem volna tőle? Nem tudom. Ennyire tanácstalan talán meg sosem voltam. Lehet, akkor igen mikor Dazai san otthagyta a maffiát. De.... az sem volt ilyen. Jinko nem ment el mellőlem. Nem hagyott itt. Vissza fog jönni. Sőt, ha akarom délben láthatom is.

De miért akarnám látni? Jobb lenne, ha látnám? Vagy nem változna semmi? Fogalmam sincs.

Úgy negyedóra gondolkodás után lassan összeszedtem magamat. Az lesz a legjobb, hogyha nem is próbálok meg vele több időt tölteni, hogy megértsem. Inkább a feladatra kell koncentrálnom. Ha megoldódik a helyzet a városban. Akkor hazamehetünk. És ott már gondolom nem fog így viselkedni, mint most.... legalábbis nagyon remélem.

Elkezdtem felöltözni. Közben fejben össze akartam szedni a feladatokat, amiket el kell intéznem a mai napon.

Meg kellene keresnem azt a két rendőrt, akik itt maradtak nyomozni. Fel kellene térképezni a várost is, hogy mi merre van. Ezt a kettőt egyszerre is meg tudom csinálni. Nem túl nagy a hely nagyából 2 óra alatt megleszek ezzel. Akkorra 10-fél 11 lesz. Ha sikerül beszélnem a két nyomozóval az esetről akkor talán több idő. Bár úgy kellene dolgozni, hogy ők se tudják meg, hogy miért jöttünk. Azt meg pláne ne, hogy én valójában ki is vagyok.

Az egész délelőtti misszió nagyából ennyinek kellene lennie. Aztán délben találkozunk-

Dél.... Jinkoval... délben... nem lenne kötelező... hiszen írta is, hogy csak, ha nem zavar engem... Zavar? Nem zavar? Mit okoz nálam?

- Jinko....

Suttogtam mintha más is meghallhatta volna. Megint hallottam a hangját a fejemben csengeni. Elkezdett szorítani a mellkasom. Odanyúltam hátha el tudom mulasztani. De nem ment.

Az ingemet még nem gomboltam be. És a tükörbe nézve nagyon szenvedő fejem volt. Így nem mehettem utcára. Elengedtem a mellkasomat. Akkor vettem észre pont azt a forradást fogtam korábban, amit tegnap este Jinko is. A világosban és a tükörrel szemben végig simítottam a hegen.

- Miért érzem azt, hogy már akkor is mondani akart valamit?

Újra megérintettem. Ekkor jutott csak eszembe. Ezt a sebet ő okozta. Még akkor az első csatánknál a hajón. Jinko akkor megkarmolt. Ez a seb tőle van.

- Fáj?

- Haragszol?

- Kérlek viseld el a létezésem!

- Szeretlek!

- Már egy ideje szeretlek Akutagawa!

Csengtek megint fülemben a szavai. Elhátráltam a tükörtől és a szám elé kaptam a ketemet.

- Jinko? Te.... Akkor bocsánatot akartál kérni emiatt?

Sőt lehet vallomást is akart tenni? Meglehet. De nem mert? Nem merte elmondani nekem, hogy mit érez irántam? Szerelmes de fél tőlem? Nem... nem tőlem... de akkor mitől? Ha tőlem nem fél? Akkor mi tartotta vissza?

- Jinko...

Beszélem kell vele! Délben beszélek vele! Ez így nem maradhat köztünk! Tudnom kell! Jobban meg akarom ismerni az érzéseit! Meg akarom érteni, hogy miért szeretett belém!

...

Valahogy képes voltam kibírni egészen délig. Hihetetlennek tűnt. Mert annyira sok kérdésem volt az irányába. Ahogy feltérképeztem a várost akaratlanul is oda vitt a lábam az irányába. De mindig egy sarokkal korábban feleszméltem és más irányba mentem tovább.

Nem mehettem oda. Túl feltűnő lett volna, ha az első adandó alkalommal megjelenek nála. Hiába akartam minél hamarabb látni.

- Felejtsd el! Nem!

Nem szabad erősítenem benne az érzéseket! Nem lehet! Nem....

Nem lehet? Jinko és én.... nem lehetünk egy pár....

?

- Riku!

Jinko hangja túl hirtelen ért. Ahogyan az is, hogy amint visszatértem a valóságba gondolataim hálójából. Már szaladt is felém.

Még éppen időben nyújtottam ki a karjaimat, hogy elkapjam. A nyakamba ugrott. Átölelt. Az ugrás lendületétől meg is pördültünk. Én is szorosan fogtam a derekát, hogy ne ejtsem el őt. Óvatosan tettem le lábait a talajra. De ő mégsem engedett el. Hozzám bújt.

- Riku...

- Szia Aika... h-hogyhogy itt vagy? Azt hittem csak déltől vagy szabad...

- Körbe vezettek a városban. Éppen visszafelé tartunk csak megláttalak és.... hi-hiányoztál...

Odabújt a nyakamhoz, én pedig akaratlanul is kicsit jobban átöleltem. Igazat mond. Biztosan hiányzom neki minden pillanatban, amikor nem vagyok mellette.

- Te is nekem...

Suttogtam, amitől meglepetten rándult össze. Remélem tudja, hogy csak azért teszem ezt mert az utcán vagyunk és a kollégája figyel.

Elengedett és a szemembe nézett. Csillogtak a szemei. Éreztem, hogy boldog amiért ezt mondtam neki. De úgy fogta a karomat, mint aki mindjárt sírva fakad. Tudta, hogy nem vagyok őszinte vele. A küldetés miatt. De valahogy... mégis boldog volt.

Belém karolt és odasétált velem a munkatársához. Bemutatott egymásnak minket. Visszakísértem őket a hivatalig. Éppen délre értünk vissza így egy közeli kis étteremben ebédeltünk. Jinko úgy viselkedett mintha tökéletes pár lennénk. Könnyű volt neki hiszen csak önmagát kellett adnia. Nekem viszont annyira nem ment egyszerűen. Sosem voltam párkapcsolatban. A nőkkel való összes tapasztalatom Dazai es Chuuya san elmeséléseiből illetve a vöröslámpás negyedekben tett látogatásokból származik. Amiknek szinten az előbbi két személy a kitalálója.

De nem tudom hogyan bánjak a "kedvesemmel".... Jinkoval meg pláne nem. Hiszen.... ő.... szerelmes.... és éppen engem kellett kiszemelnie magának?...

- Riku....

Óvatosan fogta meg a kezemet. Megint elkalandoztak a gondolataim nem csoda, hogy nem vettem őr észre. Aggódva nézett rám.

- Valami baj van Riku? Nagyon csendben vagy.

- Nincs semmi bajom. Csak sokat gondolkozom... azon... a tegnapin....

Éreztem, hogy valami nem jó bár beleillett a szerepembe mégis kiestem a karakterből. De legalább most az igazat mondtam neki. Tényleg minden gondolatom a tegnap estén pörög. És azon, hogy mit kellene tennem. Mit mondjak neki? Valamit mondanom kellene neki. Valamit a vallomására. De mit? Mit mondhatnék neki válaszul arra, hogy...

- Szeretlek... - kulcsolta össze ujjait az enyémmel.

- A-Aika...

Megint váratlanul ért. Nem tudok felkészülni. Most, hogy megint kimondta belepirultam.

- Nagyon szeretlek Riku...

Fogta a kezemet. A vállamra hajtotta a fejét, ahogy mellettem ült.

- Nem akarlak elveszíteni.... bármit megtennék, hogy meggyógyulj...

- Aika... köszönöm... hálás vagyok érted...

A végét elharaptam. De én is ráborultam az ő fejére. Illata átjárta az orromat. Jinko szeret. Ilyen érzés, ha valaki szeret...? Ilyen, ha van valaki, aki mellettem akar lenni? Ilyen érzés, ha van az embernek egy társa az életben?

Jinko próbálta elterelni a gondolataimat. Inkább arról kérdezett burkoltan, hogy találtam e bármi említeni valót, amíg délelőtt a városban sétáltam. Nemmel feleltem neki, de be kellett vallanom, hogy nem nagyon tudtam a környezetemre figyelni. Bocsánatot kért miatta. Kicsit.... megsajnáltam... Ő... nem akar ártani nekem. Csak elmondta, hogy mit érez. Igazából az én kérdésemre felelt. Ha nem kérdezek rá....

Akkor is ezt érezné irántam. Elmondta volna? Nem hiszem. Vajon már próbálta? Biztosan. Egész biztos vagyok benne, hogy már legalább egy tucatnyi alkalommal megpróbált vallomást tenni. Hány alkalommal törhettem össze? Hányszor utasíthattam vissza úgy, hogy észre sem vettem? Miért fáj a mellkasom, ha arra gondolok, hogy hány éjjelt sírhatott át miattam?

- Riku visszaértünk...

- I-igen... valóban... ne haragudj... nem vagyok teljesen önmagam... meg.....

- Semmi gond Riku. Megértem. Nem is akarlak zavarni....

Megint összeszorult a mellkasom. Válaszolni akarok neki! Valamit! Akármit! Bármit! Csak ne nézzen így! Nem bírom, hogy ennyire szomorúan néz rám!

Átöleltem. A vállára borítottam a fejem. Hirtelen vett levegőt. Nem számított a tettemre.

- Nem zavarsz! J-Aika.... nem zavar, hogy törődsz velem! Egyáltalán nem zavar, hogy....

Hogy így érzel irántam? Nem zavar? Tényleg nem... csak a helyzettel nem tudok mit kezdeni. De meg akarom érteni, miért nézel így rám! Érteni akarom! Mi az bennem, amit te képes vagy így szeretni?

- Riku?

- Gomenne.... - engedtem el - E-erről este lehet, hogy beszélnünk kellene....

Mintha felcsillantak volna a szemei. Kicsit el is mosolyodott. Már nem fájt a mellkasom sem annyira. Megkönnyebbültem, hogy megint felfelé görbültek ajkai...

- Rendben... akkor este találkozunk.

- Mikor végzel?

- 4 körül szerintem. Addig tart a munkaidőm.

- Rendben. Érted jövök...

- Arigatou! O! Tényleg majdnem elfelejtettem. Kérdezték a kollégáim, hogy mivel foglalkozol és mondtam, hogy rendőr vagy. Nagyon megörültek ennek mert állítólag a településen nincsen rendőr.

- Mi? Egy sem?

- Egy sem....

Az a kettő, akik itt ragadtak. Ők is eltűntek volna? Hogyan? A városból csak elmenni nem lehet. Mert akkor veszik nyomuk. De ők maradtak direkt. Valami miatt el akartak menekülni? Mi történhetett itt?

Végre egy nyom, amin el tudunk indulni. Ezzel legalább elfoglalom a fejemet is estig.

- Különös... - suttogtam hallkan - Köszönöm, hogy elmondtad, Aika. Most megyek. Négyre jövök majd érted-

Szinte be sem fejeztem a mondatomat, megfogta a galléromat. Nem volt hosszú a pillanat, de annyira elég volt, hogy elérjen. Megcsókolt.

- Rendben Riku várni foglak! Szeretlek!

Ezzel elsietett. Én pedig teljesen lefagytam. Nagy nehezen lassan szaggatott mozgással hazasétáltam. Miután becsuktam az ajtót csak akkor ült ki az arcomra a tényleges döbbenet.

- Jinko megcsókolt! És megint kimondta. Nem normális ez a fiú! Miért csinálja ezt? Miért? Miért szerelmes? Miért éppen belém?

Hosszú percekig csak ott ültem az ajtónak dőlve. És próbáltam feldolgozni a tényeket. Rengeteg gondolat kavargott bennem. És hiába terveztem, hogy a délutánt kutatással fogom tölteni Jinko egyetlen tette elég volt ahhoz, hogy minden tervem romba dőljön.

Felidéztem milyen volt, de annyira lesokkolt abban a pillanatban, hogy csak arra az ijedségre tudtam visszaemlékezni. Arra már nem, hogy milyen volt maga a csók. Nem is volt hosszú inkább csak egy apró puszi a számra.

Korábban nem vártam, hogy megint lássam. De most nagyon meg akartam vele beszélni ezt. Mert átlépte azt a határt, amit nagyon nem kellett volna. De folyamatosan elmenekül. Reggel is azért nem ébresztett fel, hogy ne kelljen erről tárgyalnunk. És most is csak az utolsó pillanatban csókolt meg, hogy el tudjon futni. Mert kezdődött a munkaideje.

- Csak érjen haza! Úgy leszedem a fejét, hogy-

.

.

.

De nem szedtem le.... nem tudtam akkor már annyira haragudni rá. De már abban sem voltam biztos, hogy amikor én ott az ajtóban ültem, akkor mérges voltam e rá...

Nem tudtam mit érezzek Jinko-val kapcsolatban. Arra meg pláne nem volt válaszom, hogy a közelében mit kellene éreznem.

Úgy nagyából egy órát tényleg tudtam a kutatással tölteni, de ahogy közeledett a 4 óra megint az a bizonytalanság fogott körbe. Elmentem érte. És belém karolva sétáltunk haza. De.... most valami más volt. Más, mint korábban. Más, mint délben. Nem szóltunk most sem nagyon egymáshoz. Hazafelé még vásároltunk alapanyagokat a vacsorához. Jinko ott néha kérdezett, hogy mi az, amit nem eszek meg. Vagy hogy mi az, amit jobban szeretek.

Vacsorát készített nekem. És finom volt. Éreztem rajta, hogy miattam dolgozott vele annyit. A konyhában is figyeltem őt. El is pirult miattam... látszottak a mozdulatain, hogy sokat gyakorolt, de még nem mozog teljesen otthonosan a konyhában.

Miattam gyakorolt volna még odahaza? Készült arra, hogy jövünk. Mióta készülhet erre?

Viszont hiába volt megint a figyelmem az övé nem tudtunk beszélni. Terelte is a témát. Inkább az eltűntekről kérdezett, hogy találtam-e valami nyomot vagy az eltűntekről, vagy a két felszívódott rendőrről. De... ha csak a közelébe kanyarodtam a csóknak. Azonnal elterelte. Inkább főzött teát. Szellőztetett. Elment mosdóba. Bármit csak ne kelljen erről beszélnünk. Pedig délben lényegében megígérte, hogy ez nem marad így nyitva.

Fél tőlem... fél, hogy azt mondom neki ne, merészeljen többször ilyet tenni. Hogy felejtse el, hogy megint átölelhet. Biztosan ilyenektől retteg. Vagy, hogy kereken megmondom neki, hogy gyűlölöm és hogy inkább szeressen ki belőlem...

De.... nem akarom ezeket mondani neki... én... nem tudom mit érzek iránta.... csak meg akarom érteni, hogy mit lát bennem?

...

Már lement a nap mikor úgy döntöttem elég volt a kerülgetésből. Finoman próbáltam oda vezetni a témát. Nem akartam durva lenni vele, de elfogyott a türelmem amiatt, hogy folyton elmenekül.

Miután elmosogatott, odamentem hozzá. A konyhából nem tudott elmenekülni mert olyan volt a kialakítása, hogy be tudtam szorítani. A kezét törölte meg éppen, mikor odaléptem mellé.

- Jinko...

- I-igen?

Kicsit megijeszthettem a hirtelen megjelenésemmel. Mert megugrott. Biztosan elgondolkodott ő is. Azért nem hallotta meg a lépteimet.

- Beszelnünk kellene erről...

Rá, majd saját magamra mutattam. Jelezve neki, hogy most nincs menekülése. Nem bújhat ki örökké a téma alól. Megcsókolt. És ennek következményei vannak.

- I-igen... tudom....

- Jinko.... te-

- Ne haragudj! - fakadt ki - Tudok nem kellett volna megtennem. De... nem tudtam megállni! Most a feleséged lehetek... és.... egy friss házaspár szokott csókolózni.... vágytam rá.... tudom, hogy te nem akarod. De.... - megrázta a fejét - Nem.... nincs rá mentségem... önző voltam... ne haragudj rám... igyekszem visszafogni magamat....

Ezzel elsétált mellettem. Nem könnyebbültem meg... még mindig ott volt az a szorítás. Nem lett jobb a helyzetünk. Sőt talán még rosszabbodott is. Hiába tűnt úgy, hogy megbeszéltük. Nem... nem ez a helyzet... megint elmenekült azzal, hogy bocsánatot kért. De nekem nem ez kell!

- A francba már!

Már lefekvéshez készültünk. Ez alkalommal vittem magammal a cuccomat is a fürdőbe. De egész végig míg a tus alatt voltam csak rajta járt az eszem. És azon, hogy nem tudunk normálisan leülni beszélni. Miután kész voltam leültem a kád mellé a kőre hűteni a fejemet kicsit. De csak még idegesebb lettem. Kiáltásommal együtt beleütöttem a falba is magam mellett. Ezzel sikeresen összetörtem egy csempét. Aminek a széle elvágta a kezemet.

- Na még ez is... - sóhajtottam és kihúztam egy szilánkot a sebből.

Ekkor nagy lendülettel kivágódott a fürdő ajtaja. Jinko lépett be rajta nagyon szomorú tekintettel. Már nem volt rajta a paróka. Biztosan alváshoz tette el. Lenézett rám. Majd a mosdó melletti szekrényhez lépett. Kivett onnan egy elsősegély csomagot. Majd letérdelt velem szembe.

- Ji-

- Ne mozogj...

Elkapta a sérült kezemet. Elkezdte bekötni a sebet. De közben egyszer sem nézett a szemembe. Annyira meggyötörnek látszott. Szinte nem is volt fény a szemében. Olyan volt mintha a beszélgetésünk közben tényleg a fejéhez vágtam volna azokat, amiket valószínűleg kinéz belőlem.

Mikor készen volt elengedett, de továbbra is ott térdelt kinyújtott lábaim között. Néztem a kötést. Ügyesen ellátott. Magamnak nem hiszem, hogy ment volna.

- Honnan tudtad, hogy megsérültem?

- A véred szaga.... odakint is éreztem.

- Nagyon jó az orrod. Nem volt egy perc sem mire ideértél.

- Lehet... de miért csináltad ezt?

- Haragszom...

- Bocsánat...

- Nem rád....

- Mi?

- Saját magamra.... hogy nem vagyok képes beszélni veled...

- A-Akutagawa?

- Megint hagytam, hogy elfuss... de ez így nem jó... látod mi lett belőle...

Emeltem megint fel a kezemet elé. Megfogta. Óvatosan, de kicsit az ujjaimat megszorította. Láttam, hogy megint bocsánatot akart volna kérni. De nem tette. Hiszen igazából ez sem az ő hibája volt. Mikor elengedett kisimítottam egy tincset a szeméből. Belerezzent. De nem húzódott el. Sérült kezemet az arcára simítottam. Szinte bújt a tenyerembe.

- Annyira megváltoztál Jinko...

- Csak szerelmes vagyok....

- Belém...

- Igen... téged szeretlek... Ryunosuke...

Megugrott a szívverésem. Sosem mondta meg ki a keresztnevemet. Váratlanul ért. Ahogyan az is, hogy mikor elengedtem ő előre dőlt. A karjaim közé.

- Ji-Jinko mit művelsz?

- Csak egy kicsit.... had, maradjak itt...

Átölelte a derekamat miközben a szívemhez bújt. Biztosan hallotta mennyire felgyorsult. Sosem volt még ilyen közel hozzám...

- Jinko...

- Köszönöm, hogy elviselsz...

- Miért csinálod ezt?

- A közeledben szeretnék lenni... ennyire közel... még közelebb... szeretném, ha tudnád... ha éreznéd, hogy ... hogy mennyire szeretlek... csak erre a rövid időre... Kérlek... Had, maradjak melletted!

- Jinko... te... ennyire?

- Jobban, mint gondolnád... jobban szeretlek, mint bármi mást.... és hajlandó vagyok bármire, hogy elhidd nekem...

- Jinko...

Lassan átöleltem őt. Amitől megint megugrott egy kicsit. Biztosan nem számított rá. De valahogy úgy éreztem neki most erre van szüksége...

- Hiszek neked.... nem olyannak ismerlek, aki szórakozásból csinál ilyeneket.

- A-Akutagawa?

- Elhiszem neked, hogy ennyire szerelmes vagy belém...