- Hiszek neked.... nem olyannak ismerlek, aki szórakozásból csinál ilyeneket.

- Akutagawa?

- Elhiszem neked, hogy ennyire szerelmes vagy belém...

Bújt hozzám. Kapaszkodott belém és mégis remegett közben. Sosem láttam korábban ilyennek. Ennyire el tudta előlem rejteni, hogy mennyire szenved miattam? Hiszen régen, ha gonoszkodtam vele akkor is inkább csak csendben maradt nem szólt vissza. Így visszagondolva... Tényleg csendesebb volt az utóbbi időben. Lehet pont azért, hogy ne adjon okot nekem arra, hogy veszekedjek vele? Szerette volna, ha jobban megtűröm a közelemben.

- Jinko... – suttogtam, hiszen tudtam még nem aludt el.

- Igen?

- Miért?

- Hm?

- Miért szerettél belém? Nem hiszem, hogy tettem volna bármit is amivel kiérdemeltem volna az érzéseidet... sőt.... éppen ellenkezőleg... csak azt érdemelném meg a tetteim után, hogy utálj engem....

- De nem utállak... Akutagawa... én szeretlek téged....

- Igen.... tudom... de úgy érzem nem érdemeltem ezt ki... mindig gonosz voltam veled. Meg akartalak ölni.

- De nem tetted. És hány alkalommal megmentetted már az életemet.... miért tetted?

- Nem tudom...

Tényleg nem tudtam. Sem az ő sem a saját kérdéseimre nem tudtam választ adni. Csak azt éreztem abban a helyzetben, hogy nincs jogom többé ahhoz, hogy úgy bánjak vele, mint korábban. Annyi gonoszságon át Jinko mégis meglátott bennem valamit. Valamit, amivel elnyertem a szívét.

Már a gondolattól is forrónak éreztem a világot. És nem segített a helyzetemen, hogy Jinko még mindig sorosan hozzám bújt. Remegett. De most máshogyan. Talán fázott.

Magától mozdult a testem. Visszadöntöttem őt, hogy megint a térdein üljön. Értetlenül nézett rám. Annyira esetlennek tűnt. Már én is térdre húztam magamat vele szemben és ahogy felálltam átkaroltam két kézzel a derekát. Riadtam nyögött fel, ahogy felemeltem. De átölelte a nyakamat. Belepirult abba, hogy így állítottam talpra. De ennél többről volt szó. Felemeltem. És ő az első lépésem után körbe fonta a derekamat lábaival.

Láttam gőzölögni a fejét míg így átvittem a hálóba. Ennyire közel lehetett hozzám. Lehet már képzelte is el, hogy a karjaimban tartom őt. Most megtörtént nagyon zavarba hozhattam ezzel. Lettem a futonra és ahogy magunkra húztam a takarót megint átöleltem. Ekkor jutott csak szóhoz.

- A-Akutagawa?

- Csak ma...

- Mi?

- Csak ma este.... ne képzelj bele többet...

Magamhoz öleltem és a feje a szívemhez került. Nem gondoltam korábban, hogy valaha is lesz olyan, hogy engedem neki ilyen közel lenni hozzám.

Sírt. De közben mosolygott. Egyszerűen... Nem tudtam úgy ránézni, mint azelőtt. Megsajnáltam. És szégyelltem magamat. Nem értettem az okát, de úgy éreztem ez a minimum, amit meg kell neki most engednem. Sokkal többet kellene vele foglalkoznom.

És fogok is! Meg akarom érteni, hogy mit érez. Hogy miért engem? Annyi ember közül, aki sokkal jobban megérdemelné, hogy egy ilyen fiú őt szeresse.... miért én? Hogy lehettem én az, aki megkapta őt?

Mármint.... megkapta? Megkaptam? Ő az enyém már? Jinko nem tartozik hozzám... nem érdemeltem ki. Nem nevezhetem őt a sajátomnak.

Kicsit szorosabban ölelhettem mert nyögött egyet.

- J-jinko?

- Mi a baj Akutagawa? Érzem, hogy feszült vagy.

- Azt.... azt hittem alszol... már...

- Nem... nem akarok... minden pillanatára emlékezni akarok ennek az éjszakának.

Belesajdult a mellkasom. Mit tettem? Ugye nem törtem megint darabokra? Nem akarom hogy megint fájjon neki amiért engem választott!

- R-Ryunosuke.... kérdezhetek?

- I-igen...

- Miért döntöttél úgy, hogy itt tölthetem az éjszakát a karjaid között?

- Bocsánat....

- Mi?

- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem vettem észre hamarabb, hogy mit érzel. Annyira elvakított az, hogy ellenségek voltunk és hogy én féltékeny voltam rád, amiért idézőjelben elvetted Dazai sant.... De... te nem is tehettél semmiről. Ok nélkül utáltalak... ezért nem láttam... az...az érzéseidet... p-pedig biztosan el akartad mondani... n-nem?

Apró bólintás volt Atsushi válasza... figyelmesen hallgatta a szavaimat. De nem mondott semmit. Kicsit kínosra sikeredett a monológom. Hiszen tényleg szerettem volna megérteni őt. És...

- És.... reméltem ezzel kicsit ki tudlak engesztelni....

Suttogtam mire megremegett kicsit és lassan elemelte a fejét a mellkasomtól. Nem tudtam mennyit hallhatott, hiszen, ha végig a szívverésem zaját figyelte akkor nem érhetett el sok minden hozzá.

De ahogyan a szemembe nézett akkor úgy láttam mindent értett. Ennyire gyengéden még talán sosem nézett rám. Tudtam, hogy elpirultam. És forróság járt át attól, hogy ennyire közel volt.

- Elfogadom a bocsánatkérésedet Ryunosuke. És... már azzal kiengeszteltél, hogy nem szúrtad át a mellkasom.

- Mi-miért tettem volna ilyet?

- Talán, hogy megöld az érzést a szívemben.

- J-Jinko.... én.... nem akarlak megölni többé....

Kikerekedtek a szemei. De a sajátjaim is, hogy ezt kimondtam hangosan. Mégis igaz volt. Nem lettem volna képes még egyszer kezet emelni rá.

- R-Ryunosuke?

- Aludj most már... – tereltem el a témát a nyelvbotlásomról.

- Nem akarok.... egyebként is érzem, hogy van még valami, ami zavar téged. Nem akarlak egyedül hagyni.

Visszadöntötte fejét a mellkasomra. Nem ismertem rá... de magamra sem. Mióta foglalkoztat ennek a fiúnak a sorsa? Az érzései?

Akkor nem érdekelne, ha nem engem szeretne? .... érdekelne? Vagy nem... nem tudnám elképzelni sem, hogy mit éreznék, ha Jinko másba lenne szerelmes. Ha nem én lennék a szívében talán egyáltalán nem is érdekelne, hogy kit kedvel... de....

- Sok gondolat kavarog a fejemben Jinko... nem szeretném, ha látnád, hogy miként örlődöm. Kérlek... holnap úgy is dolgoznod kell menned. Aludnod kell...

- Majd megoldom valahogy.

- Jinko....

Nem akartam, hogy érezze min megyek keresztül miatta. Eleget szenvedett enélkül is. Végén csak magát fogja hibáztatni mindezek miatt. Nagyot sóhajtottam és olyan hagyta el a számat, amit nem hittem, hogy valaha is ki fogok mondani.

- Ha elalszol most engedem, hogy megcsókolj....

- He?

Kapta fel a fejét a fiú. Szemei még jobban csillogtak és lassan sárga színre váltottak. Aktiválta a tigrise sötétben látó képességét, hogy végig mérjen engem a homályban.

- A-Akutagawa jó-jól hallottam az imént?

- Igen.... meg-megengedem...

Kicsit feltámaszkodott ezzel kimozdult az ölelésemből. Felnéztem rá és láttam hogyan csillognak a szemei. Erre vágyott. Talán mindennél jobban. És én engedtem neki.

Egyik kezét átemelte felettem úgy támaszkodott meg a fejem mellett. Gyorsabban vert a szívem. Mert tudtam, hogy meg fogja tenni. Egyszer már megtette. De nem fogtam fel, hogy milyen érzés volt. Most más lesz. Nem fog hirtelen érni.

Teljesen kipirult ő is, ahogy közelebb hajolt hozzám. Becsuktam a szemem és vártam. Mikor már súrolta a szája az enyémet még egy vallomást elsuttogott.

- Szeretlek Akutagawa!

Majd összeérintette ajkainkat. Forró volt a szája. És bár megint csak rányomta az enyémre dübörgött a szívem. Hiszen mégis csak Nakajima Atsushi-ról volt szó. Próbáltam megnyugtatni a szívemet, hogy mindjárt vége van. De ebben a pillanatban ő megmozdította ajkait. Elmélyítette a csókot kettőnk között. Nem mertem megmozdulni sem. Olyan forróságot éreztem, ami talán még annál a tűznél is hevesebb volt, amit az első csatánk után a hajón éreztem a robbanások közelében. De ez a mostani hő belülről fakadt. Az ajkaiból és ahogyan csókolta az enyéimet.

Ki-kinyirottam a szememet, hogy lássam őt. Belekönnyezett. Nem tudtam eldönteni öröm vagy bánat miatt teszi, de feltételeztem mind a kettő egyszerre.

Boldog, hogy még ezt is megengedtem neki. De beleszakad a szíve abba, hogy nem viszonoztam neki a csókjait.

Elengedett. Könnyes szemekkel végig mért. Majd távolabb akart tőlem húzódni. Nem engedtem. Visszahúztam őt az ölelésembe.

- Ryunosuke?

- Mondtam, hogy maradj itt....

- De én azt hittem-

- Arra kértelek, hogy aludj. Nem arra, hogy hagyj itt. Egész reggelig itt maradhatsz... ha... szeretnél...

- Szeretnék! Minden éjjel hozzád akarok bújni!

Nem tudtam mit felelni erre. Csak öleltem őt tovább. Mikor idejöttünk azt mondtam magamban nem bírnék ki mellette több időt. De.... akkor még nem tudtam mit érez irántam. Most már... lehet... kibírnám hosszabb ideig is... hogy velem van...

Atsushi úgy aludt el aznap éjjel, hogy a mellkasomhoz bújt. A szívverésemet hallgatta és fél kézzel átölelt engem. Még sokáig gondolkodtam. És sokáig égette a számat a csókja. Én lehetek az első, akivel kipróbálta milyen. Annyira kis esetlen volt.

De valahányszor visszagondolok rá beleremegek. Mi lesz itt még? Hogyan fogok kibírni mindent, amit tesz? Képes leszek megmaradni mellette?

.

.

.

Másnap reggel is egyedül ébredtem. Olyan hangtalanul oson ki a szobából, hogy azzal sem ébreszt fel, hogy kimászik a karjaim közül. Nem tudom hogyan csinálja, de nagyon ügyes.

Kis parfümöt éreztem mikor felültem az ágyunkon. Tudtam, hogy tőle származik. És valószínűleg megcsókolt mielőtt elment. Nem csoda... hiszen megengedtem neki. Nem gondoltam bele abba hogyan fogalmaztam az éjjel... pedig lehet kellett volna. Mert így nem határoztam meg hogy hányszor teheti meg. Ha legközelebb találkozunk akkor is meg fogja tenni... én pedig tehetetlen leszek ellene.

Ezt a napot hasznosabban akartam eltölteni. Ezért, hogy elkerüljem a tegnapi hibákat inkább otthon maradtam. Nem akartam feleslegesen járkálni a városban főleg úgy nem, hogy folyton Jinko-hoz visz a lábam.

Főztem kávét. A nappaliban helyezkedtem el a laptopommal és a korábbi jegyzeteimmel. Jinko-nak mázlija volt velem az ügy kapcsán. Mert én úgy is tudtam kutatni, hogy azt tényleg senki se tudja. Még ha a lakás poloskáktól tiszta is volt. Vannak már olyan rendszerek, amivel az internetet sugárzó eszközön át is nyomon követhetik, hogy mire kerestem rá. De nem a maffia felületén. 2 kattintással fennvoltam a lenyomozhatatlan felületen. Szabadon kutakodhattam.

Utána néztem az eltűnt rendőröknek. Akiket említett a minap mert biztosan nem véletlen az eltűnésük. Megtaláltam az keresett személyek listáján is. De viszonylag hamar meglett minden ide erre a településre beregisztrált tiszt az elhunyt rendőrök listáján is. Meglepő volt. Mert a turistákat, illetve az itteni civileket nem nyilvánították halottnak.

Ami még furcsábbá tette az egész helyzetet az az volt, hogy az eltűnésük időpontja és a halotti bizonyítványukon lévő dátum között csupán egy hét telt el. Nagyon látványosan alá is hamisították az aláírásokat is a papírokon. Mintha pecséttel nyomták volna mindegyikre rá a szignót. Csak fogtam a fejemet, hogy mennyire kontár munkát végzett valaki ezekkel az okiratokkal. De mintha senkinek sem tűnt volna fel. Ami szinte képtelenség. Ezek szerint volt egy belső ember is, aki segített elkenni a dolgokat.

Ahogy alaposabbam megnéztem a dátumokat még valami világosan látszott. Hogy az itteni eltűnt rendőrök mind az első személyek között vesztek el. Ez egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy a turisták ellen célzott elrablásokat terveztek. Ezért kellett a rendfenntartókat eltűntetni a közelből.

Kerestem térképeket és légifelvételeket is a területről. Meg egy maffia által készült nem hivatalos drónfelvételt is megtaláltam. Nem tudom Mori san miért szkennelte be egész Japánt de azért lennének rá ötleteim. Minden esetre most jól jött. Mert ezen látszódtak olyan terepek is, amiket a hivatalos dokumentumokban nem tüntettek fel. A városka mellett egy kiterjedt barlangrendszer található. Amit még valószínűleg a második világháború idején használhattak a bombázások ellen védve a népet. Katonai titok lehet ezért nincsenek a mai térképeken. De a barlangász útvonalakon megvannak és omlásveszély miatt tiltottak a látogatók elől. Ha beilleszkedtünk a helyiek közé itt kellene elkezdenünk a kutatást Jinko-val.

Miután eszembe jutott a fiú megint elkezdtem fázni egy kicsit. Felvettem még egy pulóvert. Nem segített. Megnéztem, hogy hány óra van mert nem igazán figyeltem. Kicsit reméltem, hogy már hamarosan dél lesz és akkor mehetek elé. Viszont mire megörültem volna, hogy igen fél óra múlva már találkozhatunk akkor észleltem, hogy üzenetet küldött. Kinyitottam. És összeszorult a mellkasom.

Gomenne, Riku. A kollégáimmal fogok ebédelni mert közben értekezletet is tartunk. De cserébe egy órával hamarabb végzek ma. Nagyon szeretnélek már látni. De erről csak most szóltak nekem. Kérlek ne haragudj rám! Szeretlek!

Még hidegebb lett. Nem értettem miért van rám ilyen hatással. De nem akartam ezt érezni. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy ha közelebb engem magamhoz akkor ez lesz. Nem lett volna szabad. Nem engedhetem meg ezt magamnak. Tartanunk kell a távolságot. Hiszen csak addig lesz ilyen velem amíg itt vagyunk. Legalábbis ezt mondta. De... nem hiszem, hogy képesek leszünk visszatérni innen abba az állapotba a miben voltunk korábban. A tegnap este után meg pláne nem.

Jó érzés volt... és mellette nem fáztam. Nem! Nem szabad! Nem lehet! Mi... nem vagyunk... egy pár... nem lehet az enyém...

Fájt. Elegem volt abból, hogy fáj, ha ilyenekre gondolok. Szorít és szúr. Elegem van nem akarom ezt az érzést! Nem akarok Jinko iránt érzéseket táplálni!

Ezt mondtam, de nem bírtam őt kiűzni a fejemből. Próbáltam a munkára koncentrálni, de rövid idő után mindig ránéztem az órára, hogy lássam mennyi idő telt el. Nagyon lassan teltek a percek. Reggel és délelőtt sokkal könnyebb volt dolgozni. Mos miért nem meg? Egyszerűen nem tudtam a feladatomra koncentrálni. Annyit tudtam még csinálni, hogy kijegyzeteltem a talált adatokat. De újabbak után nem tudtam kutatni. Folyamatosan elkavarodtak a gondolataim. Ha másoltam le valamit akkor is előbb vagy utóbb azon kaptam magam, hogy nem írok, hanem a gondolataimba merülve visszaemlékezek azokra a pillanatokra mikor mellettem volt.

- Hogy nem vettem észre, hogy ennyire szerelmes belém?

Észre kellett volna vennem, hogy ilyen érzései vannak. Annyira egyértelmű. Biztosan mindenki látta rajtam kívül. De én, hogy lehettem ennyire vak? próbálom felidézni, hogy mikor csinálhatott olyan dolgokat, ami arra utalt, hogy kedvel. Hiszen azt mondta akart vallani nekem. Csak nem mert. Illetve én hamarabb lekoptattam őt. De mikor? Mikor csinált ilyet?

Eszembe jutottak pillanatok mikor meg akart állítani és elkapta a kezemet. De akkor nem mondott semmit. Két alkalommal csinált ilyet az első alkalommal csak szorította a kezemet. De az után, hogy elkapott és annyit mondott:

- N-Nee... Akutagawa...

Nem szólalt meg. Többször is kinyitotta a száját de. Nem mondott semmit. Majd megrázta a fejét elengedett. Mielőtt elfordult volna tőlem csak annyit nyögött ki, hogy:

- Mindegy felejtsd el... - és elfutott.

Akkor akarta nekem szerintem először elmondani, hogy vannak érzései irántam. Nem merte megmondani. Biztosan rettegett a válaszomtól. De megértem. Ha akkor elmondja biztosan nem így reagálok rá, mint most. Lehet még gúnyolódni is kezdtem volna rajta. Megsajnáltam. Mennyire szenvedhetett míg mellettem sétált minden közös munka alkalmával. Nem is emlékszem mikor volt, amikor ezt csinálta velem. A másodikra tisztábban emlékszem mert akkor a:

- Nee Akutagawa...

Után képes volt folytatni a mondatot. De éppen mikor belekezdett akkor megjelent Higuchi. Mire Jinko elengedett engem és elköszönt tőlünk. Talán akkor már feltűnt, hogy furcsán viselkedett. De Higuchi is felhívta erre a figyelmemet. Hiszen ő egy nagyon féltékeny nőszemély. Ő teljesen bekattant attól, hogy akkor Jinko úgy fogta a kezemet.

Nem foglalkoztam vele. Akkor. De most... Ha most megint úgy kapná el a kezemet. Más lenne a helyzet. Nem tudnék mit mondani neki, ha egyszerűen semmi előjel nélkül hozzám vágná, hogy szerelmes belém. Szerintem... Zavarba hozna vele... Nem tudom mit tennék. De... még mindig nem adtam neki választ. Vallomást tett nekem. És én még mindig váratom a válasszal. Biztosan neki is fáj. De...

- Nem tudom mit kellene mondanom neki...

Eltelt a délután, de nagyon lassan és fájdalmasan. Folyamatosan a múltunkon gondolkodtam. De mikor végre eljött az idő, hogy mehetek hozzá, végre jobban éreztem magam. Már nem fáztam annyira. Míg vártam, hogy teljen az idő amellett, hogy egyre mélyebbre kergettem magam a gondolataim örvényében szinte megfagytam.

Régebben is volt, hogy fáztam. Érzékenyebb vagyok a hidegre. Ezt már Dazai san is észrevette. Chuuya san szerint azért lehet mert kiskoromban egyszer nagyon durván megfáztam. Tüdőgyulladásom is lehetett. Nem tudjuk. Csak arra emlékszem, hogy Gin igyekezett életben tartani. Azt mondta olyan magas volt a lázam szinte égetett a homlokom. Mori san azt mondta az elbeszélés alapján, hogy majdnem meghaltam akkor. És hogy csoda, hogy életben maradtam olyan körülmények között.

De ez most másfajta hideg. Hiába takaródzok be. Hiába csavarom a fűtést fentebb nem akar elmúlni. Már izzadok, amit tényleg nem szoktam és mégis úgy érzem megfagyok. De... amint a tigrisre gondoltam és arra, hogy újra rám mosolyog... jobb lett. Nem tudom miért van rám ilyen hatással. De nem örülök neki.

Gondolataimba merülve hamarabb is odaértem az irodájához. Elszégyelltem magam amiért ennyire irányítja a lépéseimet. Nem akarom, hogy lássa rajtam... vajon észrevette, hogy milyen hatással van rám? Nem tudom. És nem is kérdezhetek rá.

Hallottam a hangját még az előtt, hogy kilépett volna az utcára. A kolléganőivel beszélgetett és nevetett. Jó volt hallgatni. És mikor észrevette, hogy ott vagyok kicsit elpirult. Minden, amit korábban mondtam magamnak, hogy mennyire nem helyes az, hogy merre kanyarodott a kapcsolatunk felesleges falra hányt beszéd volt. Akartam, hogy ilyen maradjon mellettem.

Odasétált hozzám és átölelt viszonoztam az ölelését. És megint hagytam neki, hogy egy apró csókot lopjon tőlem. A kolléganői végig minket bámultak mintha vártak volna valamire, hogy történjen meg. Kérdőn pillantottam Jinko-ra mivel ő is valahogy furcsán viselkedett. A mostani általános furcsasághoz képest is.

Egy fél lépésnyit mozdult csak el tőlem. Kicsit kerülte a szemkontaktust. Nem értettem miért ilyen most? A tegnap este történtek miatt? Vagy én csináltam valamit? Esetleg az, hogy éppen nem? Nem tettem meg valamit? Elfelejtettem volna valami fontosat?

- Riku...

- Igen?

- Tudom, hogy nem rajongsz nagyon az ajándékokért... de... Boldog szülinapot!

Ezzel átnyújtott nekem egy kis kézzel készült csomagot. Csak döbbenten pislogtam rá. Aztán lassan összeállt a kép. Riku-nak tényleg ezen a dátumon van a születésnapja. De...

Jézusom Jinko... ezt is azért így tervezted, hogy elfogadjam az ajándékodat? Eszembe jutott. A valódi születésnapomon összetalálkoztunk. És megmondtam neki, hogy nem akarom látni főleg nem azon a napon. Akkor is akart nekem valamit adni. Mert hogy Dazai san elmondta neki, hogy mikor van a születésnapom. Nagyon goromba voltam vele akkor. És tényleg a fejéhez vágtam, hogy nem vagyok ajándékozó fajta és hogy amit ő adna azt biztosan elégetném.

Hogy lehettem ilyen idióta. Ha szembe jönne velem az az énem biztosan felképelném. Mennyire összetörhettem azokkal a szavakkal. És még ezek után sem szeretett ki belőlem... Jinko... hogy vagy képes ennyire vakon szeretni? Bármilyen másik normális ember egy ilyen kikosarazás után örökre meggyűlölt volna. De te úgy intézted, hogy mégis át tudd adni nekem, amit akkor akartál?

Magától mozdult a testem és mielőtt megszólalthattam volna átöleltem őt. Meg is ijeszthettem vele egy kicsit. Biztosan nem számított erre. Legszívesebben bocsánatot kértem volna a múlt miatt. De nem tehetem a figyelő szempárok előtt.

- Köszönöm... Ai.... Köszönöm... - suttogtam neki.

Nagyon nehezen jöttek a szavak a számra. De úgy éreztem meg kell hálálnom neki, hogy ennyire fontos vagyok neki. Jóvá kell tennem mindent, amit tettem ellene. Szörnyű ember vagyok. Nem érdemlem meg hogy így érezzen irántam. Azt érdemelném, hogy elhagyjon és nekem végig kelljen néznem, hogy kisétál az életemből. Miután megmutatta milyen az, ha valaki szeret.

- Ri-ku...? – nyögte ki a nevemet

Észre sem vettem mennyire szorítom őt magamhoz. Egy pillanatra elképzeltem milyen lenne, ha... Nem! Nem gondolhatok ilyenekre! Lassan engedtem ki az ölelésemből. De megfogtam a kezeit és vele a dobozkát is. Valamit mondanom kellett. Valami éppen ilyen pillanathoz illőt.

- Aika... Mi lenne velem nélküled? Nézd... még a saját születésnapomról is megfeledkeznék, ha nem lennél velem.

- Ri-Riku? – belepirult. Annyira zavarba jött. Biztosan nem erre a válaszra várt.

De tényleg nem tudom elképzelni milyen lenne, ha nem lenne mellettem? Hogy lehet, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire megszoktam, hogy jelen van az életemben. És ez nem csak a mostanira értendő. Délelőtt ahogy gondolkodtam kettőnkön észrevettem valamit. Valahányszor küldetésre kellett mennünk ösztönösen együtt dolgozunk. Észre sem vettem, de már a társamnak tekintettem. És mindig kihúztam a bajból. Ezért szeretett belém... Mert vigyáztam rá...

- Annyira aranyos vagy hogy ajándékot adsz nekem. – és tényleg így gondoltam.

- Ú-Úgy gondolod? – már a szemkontaktust sem tudta tartani.

- Igen... így gondolom...

Akkor olyat tettem, amit sosem hittem, hogy egyszer megteszek. Majdnem megcsókoltam de az utolsó pillanatban irányt váltottam. Csupán az arcára nyomtam ajkaimat. De mikor elindítottam ezt a mozdulatot még úgy volt tényleg megteszem. De.... megijedtem... megbeszéltem magammal, hogy nem teszek ilyet. Nem szerethetek bele! Ha most... ha most megcsókolom nincs vissza út. Sosem leszek képes elengedni őt.

- Ri-Rikiu?

- Köszönöm Ai... - vettem ki ujjai fogásából a csomagot.

- Sz-szívesen... bo-bontsd ki...

- Máris...

Óvatosan bontottam ki elvégre látszott rajta, hogy sokat bajlódott azzal, hogy szép legyen. Nem akartam egyszerűen széttépni. Egy fekete dobozt rejtett a csomagolópapírt. Mikor leemeltem a fedelét már láttam az ajándékát is. Egy óra volt az. De nem közönséges. Ugyanis minőségi drága márka volt. És a számlapján egy sárkány figyelte az időt. Hasonlított Rashomon-ra.

- Ai... ez nagyon szép! Mikor szerezted?

- Már egy ideje megvettem. Reméltem, hogy lesz megfelelő alkalom mikor odaadhatom. Csak egy kis igazítást csináltattam rajta még ma.

- Igazítás?

- Nézd meg a hátulját.

Megfordítottam és valóban volt ott valami. Két betű volt belegravírozva a fémbe. „R & A" Kikerekedtek a szemeim ahogy megláttam. Jinko pedig közelebb lépett, kivette a kezemből. És segített felvenni a csuklómra.

- Riku és Ai... Tetszik?

- Ai... Igen! Még senkitől sem kaptam ilyesmit. Nagyon köszönöm!

De... nem ez volt a döbbenetem oka. „R & A" ez nem Riku és Aika... Nem... Ez Ryunosuke és Atsushi. Te jó ég még ezt is ezért csinálta? Ezért ezeket az álneveket választották? Mert Atsushi... Már korábban is ide akarta adni. Ezt ütöttem ki majdnem a kezéből a születésnapomon, hogy vigye innen. Annyira hülye vagyok! Hogy bánhattam úgy vele.

Megfogtam a kezét és az ujjait is megpusziltam. Kicsit felnyögött. Szerintem remélni sem merte, hogy egyszer ilyeneket teszek majd vele. De... El kell ismernem, hogy... jó érzés így bánni vele. Annyira sokat szenvedett, és sokat küzdött, hogy észre vegyem. Megérdemli, hogy most boldog legyen. Ezt... csak én nem érdemlem meg... ő túlságosan messze van tőlem...

...

Aznap este... furcsa volt közöttünk a hangulat. Bár folyamatosan mosolygott nem nagyon beszéltünk egymással. Láttam rajta, hogy boldog és újra meg újra feleleveníti a délutánt. Én csak figyeltem őt ahogy magában mosolygott és néha nevetett is. jó volt boldognak látni.

De aztán éjszaka... Egymásnak háttal feküdtünk a takaró alatt. Messzire volt tőlem. Bár tudtam, hogy ha átgördülnék a másik oldalamra már át is ölelném olyan közel van. De... Mégsem érinthettem meg. Ez távolságot és hideget hozott közénk. Hallottam a légvételén, hogy nem alszik. Hanem gondolkodott. De valahogy olyan szomorúnak éreztem. Nem értettem sz okát, de változtatnom kellett valamin...

Megfordultam felé és éppen meg akartam érinteni a hátát, hogy megkérdezzem mi a baja amikor ő is megszólalt.

- Nee Akutagawa...

- Igen?

- Te gondolkodtál már azon mi lett volna, ha nem ez történik?

- Mire gondolsz Jinko? Nem értelek...

- Ha... Dazai san nem talál meg engem... Nem úgy találkozunk... hogy ellenségek vagyunk... Ha máshogyan ismerjük meg egymást... Mi történt volna?

Hát ezen gondolkodott, hogy mit csinálhatott volna másképpen? Kicsit elmerengtem a kérdésein. Mert tényleg komolyan foglalkoztatták őt. Én is őszinte választ akartam neki adni.

- Az őszinte véleményemet akarod hallani?

- Igen...

- Nem szerettél volna belém, ha nem így alakulnak a dolgaink....

- Hogyhogy?

- Csak gondolj bele... Ha nem Dazai san vesz a szárnya alá... Lehet egyik szervezetbe sem kerülsz be... Akkor sosem találkozunk... Ha Mori talál meg akkor sem feltétlenül kerülünk egymás mellé. Elvégre emlékezz csak vissza, miért mentem elsőalkalommal érted... Hogy elfogjalak és Mori san eladhasson téged az amerikaiaknak. Akkor sem ismertük volna meg egymást. Ennek így kellett történnie. Ha nem leszünk ellenségek... Dazai san nem találja ki hogy nekünk együtt kell dolgozni... Nem leszünk társak... Nem kezdesz el ilyen érzéseket táplálni irántam... Nem szerettél volna belém, ha nem így történnek az események.

- Igazad lehet...

- Jinko... - annyira szomorú volt a hangja, nem ezt akarta hallani?

- Gomenne... nem akartam problémát okozni... Most már hagylak aludni.

- Nem okoztál problémát... Most sem... ahogy régen sem...

- Aku? – fordult meg lassan ő is.

- Csak én voltam annyira makacs, hogy ne akarjam beismerni igen is hasznos, hogy mellettem vagy a harcban... és... máshol is...

- A-Akutagawa? Te... most...

- Csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj amiért olyan goromba voltam veled mindig. Nem volt helyénvaló... Bocsájts meg... Atsushi....

- Ry-Ryunosuke?

- Én.... tényleg jól érzem magam mióta elmondtad... és... itt vagy... v-velem... É-és az ajándékot is nagyon köszönöm... Viselni fogom... Ne haragudj amiért korábban nem fogadtam el... És... csak szeretném, ha tudnád, hogy.... nemjátszottam meg magam a délután... ő-őszintén mondtam azokat... És-

- Ryuu... - fogta meg a kezemet a sötétben.

- I-igen?

- Ké-kérdezhetek valamit?

- P-persze...

- M-mond... ha... ha nem úgy találkozunk... de valami csoda folytán mégis kereztezték volna útjaink egymást... de... nem, mint ellenségek... a-akkor... n-neked... t-t-tetszettem volna?

- J-Jinko? Hogy... te...

- Tudnom kell! Ryuu... Kérlek... Mond el... L-Lett volna... Lenne esélyem arra, hogy belém szeress?