Yokohamába visszaérve kicsit meghúztam magam. Mori san mondta, hogy bár a rendőrség sejtette, hogy én voltam a titokzatos mészárló Jinko nem adta ki a nevemet. Bár próbálták rávenni, hogy rám tudják kenni a dolgokat, de tartotta magát. Ez jól esett. Hiába tudtam korábban is, hogy nem árulna el. De akkor is kellemes volt hallani, még Mori Santól is, hogy jól éreztem vele kapcsolatban.

Lassan telt el az a 3 nap, amit megbeszéltünk. Éjjelente sokáig forogtam nélküle és nem tudtam elaludni sem. Hideg volt... és szürke. Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztatott ennyire rövid idő alatt. De nem akartam visszacsinálni. Nem bántam meg a döntéseimet. És most már örülök annak, hogy Jinko meghódított magának. Illetve be kellett látnom, hogy nagyon nem fogom kibírni, hogy ne lássam őket minden nap. Ezekre az elvonási tünetekre pedig ki kellett valamit találnom.

Három nap elteltével Jinko írt nekem egy üzenetet. Addig nem is beszéltünk egymással, hogy még csak véletlenül se legyen a rendőrségnek fogása rajtam. De őt se foghassák meg bűnrészeséggel. Jinko amúgy sem tett semmit. Csak én gyilkoltam odabenn, azért, hogy megmentsem. Nem kenhetik rá azt a sarat a tigrisre. Ő nem is volt eszméleténél közben.

Mindenesetre nagyon örültem annak, hogy Jinko végre jelentkezett, hogy elmentek a hatóságok és most már szabad a terep az irodában a találkozáshoz. Nem tudom mit mondott el a kollégáinak kettőnkről és Akari-ról. De tudtam, hogy már mindenki biztonságban van, aki fontos nekem. Az ügy lezárult és megint láthatom őket. Az Iroda tagok véleménye kettőnkről meg nem érdekel.

Türelmetlenül vártam a pillanatot, hogy végre odaérjek és benyissak az ajtajukon. De nem úgy történt, mint hitem az érkezésem. Úgy képzeltem, hogy mikor belépek Jinko megpillant majd a nyakamba ugrik és Akari is ott fog kapaszkodni belém, hogy őt is vegyem fel. És mindhárman boldogok leszünk. De nem ez fogadott.

Mikor kitárult előttem az ajtó Jinko a szemüveges szőke karjába kapaszkodott és sírt könyörgött neki. Mikor észrevette, hogy ott vagyok egyből elengedte és odarohant hozzám. Nem tudott megszólalni a sírás miatt. Amint hozzám ért átöleltem. Magamhoz szorítottam és ő bújt az ölelésembe. Kapaszkodott a kabátomba és keservesen megállíthatatlanul potyogtak a könnyei.

- Jinko? Mi történt? Miért sírsz? Hol van-

- Elvitték!

Túlságosan erős dezsavu érzés fogott el. Nem. Nem következhetett be ismét. Nem ismételhette meg magát a történelem. Csupán három napja történt ugyanez! Hogyan? Mégis hogyan történhet meg kétszer is? Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna tennem?

- Kik?

- Az amerikaiak... - felelte a szemüveges.

Láttam, hogy még mondott volna valamit, de tudta mit tettem a faluban mikor Jinko-t is elvitték. Lehet látta is, hogy mit hagytam magam után. Ha ő is elment a helyszínre. Ami egyébként valószínű. Ahogyan az is, hogy ismét olyan energiát árasztottam. Egészen addig míg Dazai san meg nem fogta a vállamat.

- Őket viszont nem gyilkolhatod le... Akutagawa...

- Akkor adják vissza a lányomat!

- H-hogy mi-micsoda?

- Akari a mi lányunk Jinko-val! Nem vihetik el!

Senki sem jutott szóhoz a teremben miután ezt kijelentetem. Mindenki döbbenten figyelt minket. Atsushi eddigre szedte össze magát annyira, hogy meg tudjon szólalni.

- A-Azt mondták, hogy nekik is ki kell hallgatni.

- Nem tudták volna itt megtenni?

- Nem akarták én mondtam nekik. De elrontottam. Elvitték őt! Az én hibám volt nem tudtam vigyázni rá eléggé!

- Cssss. Jinko... ne mondj ilyeneket. Nem a te hibád...

- De nekem kellett volna valamit tennem, hogy itt maradjon! De hiába mondtam nekik, hogy ő is velünk akar lenni. Nem hallgattak rám.

Teljesen összetört megint nem tudott beszélni annyira sírt. Jobban magamhoz öleltem, hogy feje a mellkasomon tudjon pihenni és kicsit megnyugtassam. Belesajdult a szívem, hogy ilyen állapotban kellett őt látnom és nem tudtam tenni semmit abban a pillanatban, hogy segíthessek rajta.

- Mikor vitték el?

- Nagyjából fél órája. Az után pár perccel, hogy Atsushi kun írt neked, hogy gyere ide.

- Mire kell nekik ennyire?

- Azt mondták mivel amerikai állampolgár és ő az egyetlen szemtanú ezért "hazaviszik", hogy az ottani intézkedésben is ki tudják kérdezni.

- És utána? Mit kezdenek vele? Visszahozzák?

- Valószínűleg egy másik családba kerül vagy árvaházba.

- Á-Árvaház? - emelte fel hirtelen a fejét Jinko.

Tudtam mire gondol. Azokra az emlékekre, amiket neki kellett átélnie ott. És azt mindennek lehetett nevezni csak gyönyörű gyermekkornak nem. Eddig is aggódott Akari miatt most viszont konkrétan rettegett, hogy meg fognak a kislánnyal is ismétlődni azok, amiket egyszer neki is el kellett szenvednie.

- Nem vihetik árvaházba!

- Atsushi ez-

- Akari áldott! Nem maradhat ott! Nem tehetik vele is azt, mint velem! Nem kísérletezhetnek rajta! Nem bánthatják! Ő a mi lányunk! Vissza kell hoznunk őt!

- Kölyök értsd meg ez nem ennyire egyszerű! - tette a szemüveges Jinko vállára a kezét mikor már el akart indulni, hogy megállítsa az amerikaiakat - Nem törhetsz be hozzájuk, hogy egyszerűen elhozd. A szülei meghaltak. És nem ehhez az országhoz tartozik. Nem mondhatjátok rá olyan egyszerűen, hogy a tiétek. Ez nem így megy! Főleg úgy nem, hogy a hatóságok is tudnak az egészről. Nem csinálhatod akárhogy. Nem mehetsz vakon a fejed után.

- És mi lenne, ha...

- Akutagawa?

Megfogalmazódott egy terv a fejemben. Annyiból igaza van a szemüvegesnek, hogy ezt nem lehet olyan módon intézni, mint ahogy azt korábban én is szerettem volna. De éreztem nem csak azért vitték el a lányt mert az egyetlen túlélője az eseményeknek. Még ha a szülei el is titkolták mások elől a létezését. Lehet, hogy tudnak az amerikaiak arról, hogy Akari sem egy egyszerű kisgyerek. És ha így van akkor minél hamarabb el kell őt onnan hoznunk. De úgy, hogy abba ne tudjanak belekötni.

- Jinko!

- Igen?

- Menj utána!

- Mármint, hogy a reptérre?

- Egészen Amerikába!

- Mi? Hogyan?

- A következő gépre veszek neked jegyet. Elmégy utánuk. És vele maradsz, hogy ne tudják más családhoz adni.

- De én nem tudok...

- Te... - néztem rá a kicsit messzebb Kyouka mellett álló lányra - Montgomery volt a neved igaz?

- Még mindig az de mit akarsz tőlem?

- Te meg a mosómedvés Amerikából jöttetek ide nem? Ti beszéltek angolul.

- Igen így van... mit tervezel?

- Elmentek Jinko-val. Kifizetem a jegyeket. Oda is. Vissza is. Akari-nak is. De amint lezárulnak a tárgyalásai, amiken részt kell vennie el kell hoznotok onnan.

- Te miért nem jössz velünk? - bújt vissza megint az ölelésembe

- Elfelejtetted szívem? Nekem vérdíj van a fejemen. Nem mehetek. Akkor biztosan nem engedik majd el veled. De te nyomozó vagy. Jófiú... Neked meg fogják engedni, hogy örökbe fogadd. Még ott Amerikában tegyétek meg. Akkor könnyebben kiengedik majd az országból. És visszahozod őt. Rendben?

- Rendben...

- Bízom benned Atsushi... Tudom, hogy meg fogod találni és hazahozod őt sértetlenül.

Megcsókoltam. Ezzel sikeresen öntöttem belé némi önbizalmat. Nem vesztegették az időt. Mert tudtuk, ha az amerikaiak tényleg kísérletezi akarnak a lány áldottságán akkor minden pillanat számít.

Küldtem pénzt Jinko kártyájára. Így elégnek kellett lennie az utazásra és ott elintézni a dolgokat. Teljesen ki is akadt, hogy mennyi pénzzel megsegítette. Szerintem még egybe sem látott ennyi összeget. nem, hogy a saját számláján. De már volt bátorsága elindulni. És a következő Amerikába repülő járattal elhagyta a szigetországot.

.

.

.

Sokáig vártam mire megint hallottam felőlük. Megbeszéltük, hogy továbbra sem hívjuk egymást míg vissza nem érnek nehogy valami problémája adódjon az ottani hatóságokkal miattam. De emiatt egy örökkévalóságnak tűnt az az egy hét míg távol volt. Három napot is nagyon nehezen viseltem el nélküle. De egy teljes hét egy kínszenvedés volt.

A közben lévő időben nem tétlenkedtem. Elég sok ügyet elintéztem. De már nagyon szerettem volna karjaim közé zárni mindkét macskámat. Hiányoztak, hogy mindig körülöttem legyenek. Hiányzott, hogy Jinko ott dorombol a mellkasomon. Ahogyan az is, hogy Akari odaszaladjon hozzám és kérje, hogy vegyem fel őt.

Hazafele sétáltam egy kisebb mellékutcában mikor meghallottam magam mögött egy kiáltást. Először fel sem fogtam, hogy nekem szól. De mikor másodjára is hallottam már megismertem. Tudtam, hogy nem csak képzelődtem.

- Apa!

Megfordultam és beigazolódott, amiben reménykedtem. Akari futott felém, Jinko pedig kicsit lemaradva ugyan de mosolyogva lépkedett utána. Amint odaért hozzám a lány felemeltem és magamhoz öleltem. Végre megint itt van velem. Ő is és a Tigris is. Mikor elért hozzám fél kézzel őt is átkaroltam, hogy magamhoz tudjam húzni és meg tudjam csókolni.

- Késtél...

- Ne haragudj. Sokkal tovább tartott, mint gondoltuk. Nem akarták olyan egyszerűen elengedni. De erre számítottunk is.

- Igen tudom... de egy örökkévalóság volt nélkületek várakozni.

- Sajnálom. Gyorsabbnak kellett volna lennem.

- Ne bánkódj. Most már itt vagytok mind a ketten. Nekem csak ez számít.

- Hiányoztunk apa?

- Igen! Nagyon! Már azt terveztem lassan utánatok kell mennem, hogy kezembe vegyem az irányítást.

- De akkor elkaptak volna... - kezdett Akari egyből aggódni.

- Engem nem lehet elkapni. Nem kell féltened, de jól esik, hogy aggódsz értem.

Akari ismét hozzám bújt végre biztonságban érezhette magát, hogy mindketten ott vagyunk vele. Jinko is az enyémnek döntötte a homlokát, orrunk a másikéhoz ért. Csukott szemmel elégedetten sóhajtott fel.

- Végre itthon vagyunk.

- Mikor érkeztetek?

- Egy órája szállhattunk le? Körülbelül... Leraktuk a cuccokat az irodában aztán elindultunk téged megkeresni.

- Miért nem hívtál fel?

- Meglepetésnek szántuk a megjelenésünket.

- Eléggé megleptetek vele... Szóval sikerrel jártatok.

- Igen de arra nem számítottam, hogy ennyire közel találunk majd meg téged. Az iroda ide csak 3 tömbnyire van.

- Tudok róla. Igazából csak boltba indultam. Nem lakok messzire innen.

- Micsoda?

- Gyertek megmutatom.

Akari-t továbbra is a karomban tartottam, Jinko-nak pedig megfogtam a kezét úgy indultam el velük a lakás felé. Akari kíváncsian szemlélte az épületeket. Biztosan nagy kaland volt számára, hogy most mennyi minden új dolgot lát. Nem tudom mennyire különbözhet Yokohama az amerikai lakhelyétől. De biztosan nem ugyanolyan a kettő. Így szeretne mindent felfedezni.

Egy néhány emeletes tömbháznál álltunk meg. Csendes volt a környék, de köze voltak a sétáló utcák is és az a környék, ami igazán az iroda felségterülete alá tartozott. Az utca végig volt ültetve fákkal a járda és az úttest között. Kellemes árnyékot adott az esetlegesen tűző nap elől.

A 4. emeleten volt a lakás. A lifttel hamar fel is értünk. Nyitottam az ajtót és beengedtem magam előtt a többieket. Jinko egészen addig szótlanul sétált mellettem. De mikor már becsuktam magunk mögött az ajtót már látszott rajta, hogy valamit nem ért és ezt szóvá is tette.

- Aku... én ezt nem értem... Én... úgy emlékeztem sokkal messzebb laksz ide.

Egyetlen alkalommal találkoztunk össze a másik felén a városnak és ott rákérdezett, hogy arra lakom-e és én akkor igennel válaszoltam neki. Érdekes, hogy még ezt is megjegyezte. Tényleg nagyon a szívén viseli a helyzetemet.

- Annak már jóideje volt. Nem költözhettem el azóta onnan?

- D-de... én nem is ezt mondtam... csak... m-mégis mióta élsz a szomszédságomban?

- Őszintén?

- Igen... - tördelte a kezét mintha attól félne, hogy lemaradt egy csomó összetalálkozási lehetőségről pedig itt voltam közvetlen mellette.

- Négy napja.

- Micsoda?

- Jól hallottad. Négy napja lakom ebben a házban. Most vettem.

- M-mi? Miért?

- Mert a korábbi kicsi volt ebben viszont van 3 hálószoba is. Igazából az egész emelet egyetlen lakás ez elég tágas így.

- Három? Miért kell neked 3 hálószoba?

- Hmmm... nem is tudom hadd gondolkodjam kicsit rajta...

Megfogtam a kezét és a karjaim közé húztam, hogy megcsókoljam. Csak utána válaszoltam a kérdéseire. Addigra már Akari is visszatért a kis körbesétálásról. Nem értette miért nem mentünk utána.

- Ryuu?

- Azért kell ennyi háló mert ennyien vagyunk. Kell egy szoba Akari-nak. Kell egy kettőnknek. És mivel tudom mennyire gondját viselted Kyouka-nak így neki is van itt hely.

- Kyouka-nak is?

- Igen... Lebeszéltem már vele. Azt mondta egyelőre ott marad abban a lakásban amelyikben veled lakott eddig. De ha hiányzol majd neki akkor van itt is neki egy hely. Addig nevezhetjük vendégszobának is.

- Képes voltál venni egy házat csak azért, hogy magadhoz költöztess minket?

- Igen. Mert rossz volt nélkületek aludni. Így mind itt lesztek. ez az Irodához is sokkal közelebb van. És minden nap láthatlak...

- Teljesen nem vagy normális...

- Lehet... de te bolondítottál meg... És...

- És...?

- Ha jól emlékszem megígértem neked, hogy ha visszajöttünk akkor elveszlek...

- A...azt hittem azt csak azért mondtad mert nem voltam józan...

- Ilyennel sosem viccelnék Atsushi... Persze csak ha még szeretnél a férjem lenni.

- Baka... persze hogy szeretnék! Ne kérdezz ostobaságokat! ...de...

- De?

- Van valami, amit nem mondtunk el Akari-val.

- Mi lenne az?

- Mutasd meg neki. - nézett le a kislányra, aki gyorsan bólintott egyet majd elszaladt a kis táskájáért, amit ledobott a kanapéra.

- Ez egy meglepetés! - futott vissza hozzánk és miután felemeltem a kezembe adott egy kártyát.

Jobban megnéztem és nem hittem a szememnek. Egy személyigazolvány volt az. Akari fényképe volt rajta. És mellette két szó állt vastagon szedve a többi adata felett.

Akutagawa Akari.

- Jinko ez?

- Tudom azt mondtad, hogy nem kellene... de... nem bírtuk ki... Akari a te lányod is nem csak az enyém... Szóval...

- Én már egy Akutagawa vagyok! - kiáltotta a kislány a kezemben.

Nem tudtam felelni sem erre. Mert tényleg nem számítottam rá. Jinko komolyan gondolta azt, hogy teljesen egy család legyünk. És ahogy látom nem csak én tettem meg ehhez a szükséges lépéseket, hanem ő is. Most már csak tényleg annyi kell, hogy el tudjam őt venni. De már így is egy család vagyunk. Az Akutagawa család még két taddal bővült.

VÉGE.