Igen, mint ahogy a cím is említi, szüneteltetem a sztori írását. Hogy miért? Jó kérdés. Egyszerűen megfogalmazva elakadtam. A fejemben megvan a kész történet, de képtelen vagyok megírni azt. Néhanapján képes vagyok egy-egy mondattal bővíteni a következő részt, de ezt nem nevezném haladásnak.
Hogy jobban kifejtsem a válaszom: nem akarok senkit úgy várakoztatni, hogy közben egyáltalán nem haladok a dologgal. Másrészt pedig valószínűleg jót tenne, ha olyan történetet is írhatnék amin jelenleg kattogok. Tudom van egy csomó olyan ember, aki egyszerre visz több sztorit is, azonban én erre nem tartom alkalmasnak magam.

Ha esetleg szereted ezt a kis olvasmányt, miről úgy gondolom nem tudom folytatni, kérlek írd meg nekem a gondolataid vele kapcsolatban. Látok rá esélyt, hogy egy kisebb lökettől újrainduljanak a fogaskerekek, amik a történetért felelősek.

Azonban, hogy mégse így hagyjalak itt titeket, lentebb beillesztem a 7.fejezetből eddig elkészült adagot.

.
.
.

  Aznap ahogy ott álltam és végignéztem a történteket, valami mélyen legbelül megtört bennem. Melegséggel telt sós cseppek úsztak a föld irányába arcomon, s mind oly könnyedséggel tette ezt, hogy már szépnek is lehetett volna nevezni. A szívem egyszerűen megőrült a látottaktól: eszeveszett kalapálásba kezdett. A vérem izzott, mintha magma folyt volna az ereimben. Iszonyatos haragot– nem is... sokkal inkább kétségbeesést éreztem. Nem akartam újra átélni, ahogy a szemem láttára hal meg valaki.

-- Reggel --

- Az ma van?! - akadtam ki az információ hallatán. Még mindig volt egy kis csepp a korábbi feszültségemből, így hangom meglehetősen bosszúsnak hatott.

- Igen, ma. Gyere gyorsan, induljunk, mert a végén még elkapkodnak előlünk mindent a nyolcvan éves Marikanénik - tette hozzá az utóbbit egy bohókás mosoly kíséretében.

- Rendben, már öltözök is! - adtam válszt, melyet egy halk, gyermeki hangon csilingelő kuncogás követett. Mókásnak találtam Aya grimaszának emlékét, mi még élénken virított lelki szemeim előtt.

Jólelkű anyám sietősen ment végig a szobámhoz vezető folyosón, majd pár perccel később egy kimonóval a kezében tért vissza hozzám.

- Tegnap kikészítettem neked egy hasonló alkalmakhoz illő ruhát. Végül is ma lesz az első alkalom, hogy velem jöhetsz a faluba - engedett el egy mosolyt arcán, bár látni lehetett, valami mélyen legbelül aggasztja. Szemei bizonyos mértékben a lelke mélyén meglapuló félelmet tükrözték, azonban e feszélyezettség okát még nem fedeztem fel.

Odaadta a ruha darabot, majd megkérdezte:
- Segítsek felvenni? - ezeket a melengető szavakat a teljes szívéből jövő anyai szeretetnek köszönhettem. Akkorra már képes voltam magamtól felöltözni, s ő mégis feltette számomra ezt a kérdést. Furcsa mód olyan érzést keltett bennem, mi azt súgta: inkább ki kellene használnom ezt az alkalmat míg tudom. Mivel nem volt ellenemre egy kis törődés, ezért egy „igen”-t feleltem neki válasz gyanánt.

Miután együttes erővel felhúztuk rám a kimonót, gyorsan neki is láttunk a reggelinknek.

- Izgulsz már? -kérdezte egy kis sunyiság szájízét belekeverve mondandójába. Vicces volt ahogy ezt tette, mivel furcsán felhúzta egyik szemöldökét, s szájával egy különös, ám de meglepően szórakoztató mosolyt engedett fel arcára.

- Nagyon! - adtam választ, közben egy visszatartott nevetéssel. Nyolvc éves létem révén könnyen meg lehetett nevettetni akár pár furcsa arckifejezéssel.
.

.
.
.

Remélem nem okoztam túl nagy csalódást számotokra. 
Viszlát! 🖖