– Hazaviszlek – közlöm Fellel reggeli után.

Amint felébredt, első dolga volt megcsókolnia engem. Legszebb álmomból rángatott ezzel vissza a valóságba, és felettébb csalódott lettem, amikor észrevettem, hogy a kezdetben boldogan viszonzott csók semmilyen hatással nincs rám. Volt ritmusa, volt melege, volt gyengédsége; pont ezek miatt ismerős is volt, ám ízét nem éreztem. Testem nem borult lángba bőrének puszta érintésétől. Nem remegett bele a gyomrom. Nem dobbantotta meg a szívem. Nem történt semmi. Egyszerű, kiüresedett héjként utánoztam le a számban lévő nyelv mozgását. Nyoma sem volt többé a kellemes, álombéli élménynek. Próbáltam elraktározni az érzést, hogy visszatérhessek ugyanoda, ám hiába kaptam utána: köddé vált.

Holott ő ugyanaz, aki eddig is volt: a kékszemű lány a hangszerboltból. A lány, akinek mosolya minden tekintetet magára vonz. A lány, akinek a teljes sminkkészlete egy darab vörös rúzsból áll. A lány, aki megjárná a poklot is a családjáért. Akinek tiszta, gyermeki lelke van. Akinek kontyba fogott, világosszőke hajából mindig kilóg néhány tincs. Akinek csókja a meleg, nyári napokat idézi.

Ám ha ő valóban ugyanaz, aki eddig is volt, akkor az azt jelentené, hogy én változtam meg? Hogy a saját hibámból nem érzem többé azt a finom nyár- és őszibarack ízt a csókjaiban?

– Máris meg akarsz szabadulni tőlem? – kérdezi karba tett kézzel, felháborodást imitálva. Most valahogy nem tudom értékelni a viccet.

– Nem, persze, hogy nem – sóhajtom. – Viszont egy órán belül Bretnél kell lennem. Lövésem sincs, mikor érek haza, és nem szeretném, ha végig egyedül lennél itt. Illetve ha bármi gond adódna, előbb odaérek hozzád onnan, mintha ide kellene visszajönnöm.

Elmereng kissé, majd bólint egyet, jelezve, hogy tudomásul vette. Nem feszegeti tovább a témát. Az előszobába megy. Követem őt.

– Szeretnék érdemben beszélni veled a továbbiakról. Ha hamar letudod a mait, akkor még ma, de a holnappal is kibékülök – bújik bele vékonytalpú, tavaszi cipőjébe.

– Rendben, ahogy szeretnéd – egyezek bele. Kénytelen vagyok belátni, hogy ez az új helyzet új megoldásokat követel. – Nem tudom, hogyan alakul a mai nap. Egyezzünk meg a holnapban.

– Jó, akkor holnap – feleli cipőfűzőjét kötve. – Átjössz hozzám ebédre? Főzök valami finomat – kel fel, majd velem szembe fordul és oldalra döntött fejjel rám mosolyog.

Puszit nyomok a szájára, amiből természetesen csók kerekedik. Mielőtt túlságosan elmélyülhetne, véget vetek neki, majd óvón megölelem Felt. Beleszagolok kiengedett, hullámos hajába; magamba szívom finom illatát.

– Ott leszek – válaszolom, majd autóba ülünk és Fel lakásáig meg sem állunk.

***

Bret széles mosolyával találom szembe magam, amikor a szobájának résnyire nyitott ajtaján bekopogok és választ meg sem várva beljebb lépek.

Felsőtestét egy bő szabású Black Veil Brides feliratú póló takarja, fenekét egy kissé szűkebb, sötétkék farmer emeli ki. Olyan régen láttam őt ebből a szögből, hogy még a pólóválasztását is megbocsátom neki.

– Nézzenek oda! Húsz perccel korábban? – kel fel az ágyáról, ahol eddig hasalva nyomogatta a telefonját.

Mi tagadás, tényleg siettem.

– Égek a vágytól, hogy megírjuk végre azt a sokat emlegetett dalszöveget – mondom tettetett izgalommal. Beletúrok szőkére festett, enyhén lenőtt hajamba, hátha kinéz majd a mozdulat hatására valahogy.

– Irigyellek, Josh – lép közvetlenül elém, miközben tekintetével alaposan végigmér. Arcunkat csupán néhány centiméter választja el egymástól. Szeme a zöld legsötétebb árnyalatában csillog. Nem kell mondania semmit, pontosan tudom, mi jár a fejében. Ugyanarra gondolok én is.

Egyszerre hajolunk a másik ajkaira, s amint megérzem ismerős ízét a számban, illetve a pillangókat a gyomromban, alig hallhatóan felnyögök. Melegség árad szét az egész testemben, agyamat furcsa köd lepi el, ami mintha blokkolná valamennyi józan gondolatomat. Egymásba kapaszkodva csókoljuk egymást perceken át, és közben észre sem veszem, mikor kerülünk az ágyra. Tenyerem már pólója alatt jár felfedezőutat, lágyan érintem felhevült bőrét oldalán, hátán, majd fenekén. Nadrágja ki van gombolva, de nem emlékszem, melyikünk és mikor gombolta ki. Lassú, de határozott mozdulata hatására Bret fölém kerekedik, keze pedig azonnal ágyékomra simul. Mély levegőt veszek. Összeszorítom a szemem.

– Abba kellene ezt hagynunk – mondom, amikor rövid időre elválnak ajkaink, de nem törődik vele. Újult erővel nyomul a számba, nyelve cseppet sem fáradt.

– Nem akarom abbahagyni – válaszolja, majd nyakamat kezdi ostromolni. Fejemet oldalra döntöm, így teljesen felkínálva neki a területet. Haja csiklandozza az arcomat és a nyakamat.

Én sem akarom, hogy abbahagyja. Kezének melegét nadrágon keresztül is érzem, testének kámfor-illata elbódít.

– Azt hittem, dalszöveget írni hívtál ma – sóhajtom a fülébe, mire nagyobbat harap a korábbiaknál. – Hé, ennek nyoma marad! – szidom le játékosan, aztán eszembe jut, hogy holnap Felicityvel ebédelek. A bűntudatot régi barátként üdvözlöm.

Ha kézzel fogható dolog lenne, addig püfölném, amíg mozog. Nem kérek többet belőle!

Bret érezheti megfeszült izmaimat, mert továbbra is combomon ülve, karjával fölöttem támaszkodva, kutakodó tekintettel néz rám.

– Mi a baj? Mintha lélekben máshol járnál – húzza össze szemöldökét.

– Nem fontos – mondom a szemébe. – De inkább használd másra a szádat – kacsintok rá.

Sokat sejtető pillantást lövell felém, majd megváltozik arcifejezése.

– Azt hittem, azt szeretnéd, ha abbahagynánk – válaszolja zavarodottan. Ha most egy képregényben lennénk, a feje fölötti gondolatbuborékba nagyjából három kérdőjel lenne írva, dőlttel szedve. – Biztosan minden rendben?

Basszus. Lehunyom a szemem, hogy rövid időre elbújjak a kíváncsiskodó tekintet elől. A hangulatnak lőttek, hála nekem.

– Tudod mit? Igazad van. Hagyjuk abba. Írjuk meg azt a szöveget, de baromi gyorsan – hadarom. Hátha utána folytathatjuk, amit rönkretettem.

Bret nem mond semmit, csak gyors csókot nyom a számra, majd leszáll rólam. Törökülésbe helyezkedem, hátamat az ágy fejtámlájának vetem. Veszettül kényelmetlen így, ezért az egyik, WASD billentyűket ábrázoló díszpárnát teszem a derekam mögé. Máris jobb.

Mire a mozdulatsor végére érek, Bret is mellém telepszik egy nagyméretű csiptetős felírótábla, néhány papír és két toll társaságában. Térdét felhúzza, a táblát combjának támasztja. Vállunk szinte összeér. Az egyik tollat felém nyújtja. Elveszem.

– Szerinted miről szóljon? – érdeklődik, miközben az üres papírt bámulja.

Őszintén? Csak te jársz a fejemben, és ez az át nem gondolt egyezség. Semmi másról nem lennék képes most írni.

– Te mire gondolsz? – kérdezek vissza arcát kutatva.

– Most? Rád – feleli. – Ránk – suttogja. – Arra, hogy vége lesz. Arra, hogy mennyi minden változott néhány hét alatt. – Fejét hátrahajtja, s lehunyt szemmel, szomorúan elmosolyodik.

Pontosan tudom, mire gondol, és pontosan tudom, mit érez.

A világ legjobb érzése vele lenni, de ezért nagy árat kell fizetnie. Ha az az ára, hogy darabokra szaggatom a szívét és örök sebet hagyok a lelkén, akkor visszacsinálnám az egészet. Miért csak neki kell ekkora áldozatot hoznia? Miért ő jön ki vesztesként ebből az egészből? Nekem ott van Fel, mindig ott lesz, de Bret... egyedül marad. Egyedül hagyom őt, mert ennyire önző vagyok.

– Akkor vessük papírra mindazt, amit félünk kimondani – javaslom. Hirtelen felém pillant, s észreveszem, mennyivel gyorsabban veszi a levegőt.

Bólint, és a papírnak nyomja a toll hegyét. Figyelem, ahogy apró, kék betűket kanyarít a hófehér lapra.

Say you love me and I'm all yours

These three short words to steal my soul

Elveszi kezét a papírról, majd alsó ajkát rágcsálva egy határozott mozdulattal áthúzza az utolsó három szót.

Three short words to (/steal my soul) take control

Nem ír egyebet. Rajtam a sor. Magamhoz veszem a felírótáblát és az ölembe fektetem. Elképzelem, hogyan érezheti magát, mi zajlhat benne. Megpróbálom az ő szemszögéből leírni, mit művelek vele. Hogyan teszem tönkre, talán egy életre.

Open up my skull (/barehanded) with your bare hands

Prig my brain so I can't fight you back

I give you the key

Ennél a pontnál megrekedek. Nem tudom, mi lenne a helyes kifejezés. Bret a táblához nyúl és befejezi a mondatot.

I give you the key to my common sense

Én is gondoltam erre, de úgy érzem, nem ez lesz az. Sebaj, folytassuk a gondolatmenetet. Az se lenne hátrány, ha rímelne.

Use me and throw me simply 'cause you can

Ennek a sornak minden egyes szava égeti a belsőm, ahogyan írom. Hogy lehetek képes erre? Hogy tehetem ezt vele? Pont vele?! Ő a legfontosabb ember az életemben. A szüleim halála óta szinte családtaggá vált. Miért kínzom őt?

– Josh, ne láss bele többet a kelleténél – hallom a hangját jobb oldalamról. Mintha olvasna a gondolataimban.

– Hiába szépíted, erről van szó. Ez a csúf igazság. Ezt teszem veled. – Nem tudok parancsolni a könnyeknek. Elhomályosítják a látásomat, s keskeny, fénylő csíkot vonnak maguk után arcomon, hogy végül a lap két különböző pontján hagyjanak szabálytalan, nedves foltokat.

Bret kezét érzem meg arcomon. Kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

– Nem te használsz ki engem, hanem én téged. Emlékezz csak vissza, ki kérte ezt a szívességet. – Tekintetében szomorúságot, végtelen szeretetet és egy jókora adag megbánást vélek felfedezni. Már bánja ezt az egyezséget?

Viszont én tetéztem a bajt. Miattam lett az egyből kettő. Már magunk mögött hagyhattuk volna az egészet, de miattam nem tartunk még ott. Magunkat gyötörjük azzal, hogy a két alkalom közötti időben is úgy viselkedünk, mintha egy párt alkotnánk. Furcsa, belső kényszer ez, aminek nem áll módunkban parancsolni. Hogyan tudunk majd leszokni erről?

Lefejtem kezét az arcomról. Nem vagyok képes ránézni.

Kinyújtom elgémberedett lábamat.

Gyorsan, váratlanul marja el tőlem a táblát és vadul körmölni kezd. Már nem olyan szépek a betűi.

Since then my insane heart's in charge

And that heart can't ever say a lie

Látom rajta, hogy írna még, de nem érdekel, kikapom a kezéből a táblát és a combomra fektetem.

It makes decisions my mind would never make

Now you see the truth behind my every day

Visszaveszi a táblát és tüzetesen átfutja az eddigi összes sort. Szabad kezének ujjbegyeivel lágyan végigsimít a szavakon.

Say you love me and I'm all yours

These three short words to take control

– Ez lehetne a refrén – töri meg a csendet. – Rövid, lényegre törő.

Szemem sarkából látom, hogy várakozón néz rám, szóval bólintok. Szerintem is jó lesz így.

A felírótáblára bökök fejemmel.

– Elkérhetem?

A kezembe adja, én pedig folytatom a szöveget.

And when you think you've played enough with it

Give my broken, useless brain back to me

And leave me!!!

Így, három felkiáltójellel. Mert ennyire kívánni fogja. Ahogyan azt is, bárcsak sose találkoztunk volna. A zene kapcsolta össze az életünket annak idején, és most a saját zenénk szakít el minket egymástól. Vagyis nem. Én teszem. Én taszítom el őt magamtól. Én teszem tönkre több mint tíz év barátságát. Tulajdonképpen már meg is tettem.

Elveszi előlem a szöveget és pengévé szűkült, keskeny ajkakkal írja tovább vérző szívünk kíntól üvöltő, vágytól izzó dalát.

You're leaving now... my body's still in flames

My pale skin is burnt where you've touched me

All those salty tears I've cried...

Megremeg kezében a toll. Ezek az érzések... mintha gyomorszájon vágtak volna. Újra és újra eszembe juttatja, hogy ő valóban, menthetetlenül belém szeretett.

Szögletesebb betűkkel, vontatott tempóban vési fel a következő sort.

Became blood on me when they dried

Bele fog halni ebbe a két éjszakába, még ha csak képletesen is. Óriási hiba volt ez az egyezség. És még adtam alá a lovat...!

My mind is full of pleasant memories about us

I can see ourselves even when I close my eyes

I've been thinking about a future we're both

Ready to die for---

Elég! Nem akarom! Ne gondolj erre! Ne beszélj az én nevemben!

Felé nyúlok. El akarom venni tőle azt a nyavalyás táblát, amelyen szép lassan egyre több érzés, félelem és gondolat kap helyet. Mintha most először vetkőznénk meztelenre egymás előtt, úgy igazán. Bret nem ereszti, elfehéredett ujjakkal kapaszkodik belé, írni próbál rá, de végül sikerül kitépnem a kezéből. Dühös pillantást vet rám, majd elhúzódva mellőlem az ágy szélére kuporodik. Én írom a következő sort. Apró győzelem ez a kelleténél hosszabbra nyúló háborúban.

Being your friend was my nemesis (/I'm sure) for sure

– Being your friend was my nemesis for sure – mondom halkan a közénk telepedett csendbe.

Én vagyok a legrosszabb. Rongybabaként rángatom őt, játszok az érzelmeivel, elérem, hogy belém szeressen, és képes vagyok mindezek után is a legjobb barátomként hivatkozni rá.

Öklével erősen az ágykeretbe üt. Tombolnak benne az érzelmek, szinte látom a vörös lámpát villogni a feje fölött. Állkapcsát összeszorítva maga elé bámul, a szoba egy véletlenszerűen választott pontjára fókuszál. Ám úgy látszik, hamar megunja: térdét szorosan felhúzza a mellkasához. Átöleli lábát, fejét a térdére hajtja. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne érintsem meg. Inkább a szöveget folytatom.

You didn't believe I loved you even more

Ez a gondolat, ez a tény jellemez engem most a legjobban.

– You didn't believe I loved you even more. – Ezt is felolvasom neki. Vagy talán magamnak, hogy jobban fájjon. Nem tudom, melyik az igaz. Habár a hangom fojtott suttogás csupán, ő meghall minden egyes szót.

Rázkódik a válla, hallom, hogy szipog, látom, mennyire fáj neki a közelemben lenni. Még mindig nem hisz nekem. Miért tenné? Azt gondolja, az egyezség miatt viszonyulok hozzá másképp. Ha tudna Felről, egyenesen hazugnak titulálna.

– These three words are on repeat in my puzzled mind. – Kikerekedik a szemem, amint meghallom nehezen kiszűrődő szavait. Mintha istenesen fejbe kólintottak volna, úgy döbbenek rá: hallani akarja tőlem ezeket a szavakat. Azt akarja, hogy hangosan kimondjam, ahogyan tette azt ő maga is.

A fejemben egy hangot hallok, de elmosódott, akárha egy vastag üvegfal mögül szólna hozzám.

– Hiszen már hallotta tőled korábban.

Nem. Most olvastam fel neki, amit írtam. Én nem mondtam neki.

– Tévedsz. Bevallottad neki, hogy annál a lánynál is jobban szereted őt. Szerinted mégis mióta merít erőt a meggondolatlanul kiejtett szavaidból?

És ekkor bevillan. Tényleg ezt mondtam neki. Ráadásul szex után. Hol járt a józan eszem? Annyira Bret hatása alá kerültem, hogy egyidejűleg szabadságra ment az összes agysejtem?

Miért? Hogy tehettem ezt? Miért nem bírtam legalább akkor befogni a számat? Ezzel nem egyszerűen megsebzem majd a lelkét, hanem egy határozott rántással kitépem belőle és megsemmisítem. Soha többé nem lesz képes őszintén szeretni és bízni. Az én hibámból.

Zúg a fejem, szédülni kezdek, beszélni akarok, gombóc nő a torkomban, el kell mondanom neki, szóra nyitom a szám, becsukom, újra kinyitom, tátogok, eltávolodik tőlem, bedugul a fülem, kiráz a hideg, eszembe jut Fel.

Visszaránt a valóságba.

Szükségem van néhány szívdobbanásnyi időre, amíg felfogom, hogy ezt a dalszövegbe szánja. Még tovább tart, amíg képes leszek tollat ragadni.

– Írd már – közli mogorván, megadva ezzel a kezdő lökést. Sebesen jegyzetelni kezdek. – And they'll be echoing until the day I die.

Írom, írom és írom a szavait. Borzasztóan csúnyák a korábbiakhoz képest, szinte olvashatatlanok. Nem baj. Örökké emlékezni fogok rájuk.

Azóta egyszer sem mondta ki, nem állította, pusztán éreztette. De ez a mondata felér egy újabb vallomással. Megdobogtatja a szívemet. Simogatja minden részemet. Hangja tompítja a lüktető fájdalmat a fejemben.

Nem, mintha eddig ismeretlen tényre mutatott volna rá. Tisztában vagyok azzal, hogy tényleg szerelmes belém.

– Szörnyű ízlésed van férfiak terén – csóválom meg a fejem, miközben hitetlenkedve a homlokomat kezdem masszírozni.

Ekkor csókol meg. Puhán, féltőn, szeretetteljesen. Karomat magam mellé ejtem, aztán mégis felemelem és átölelem a testét. Meleg tenyere arcomra simul, leheletünk keveredik. A szívem bukfencet vet a mellkasomban. A forróság a zsigereimből az egész testemen áthalad. Nagy bánatomra rövidesen elválnak ajkaink. Homlokát az enyémnek dönti, én pedig képtelen vagyok megmozdulni vagy megszólalni.

Minden szerelem kezdeti fázisa ilyen mértékű agymosást jelent? Egy ártatlan puszit adott a számra, én meg teljesen kikészültem tőle. Hogyan képes ilyen intenzív érzelmeket kiváltani belőlem?

Hogyan engedjem el őt mindezek után?

– Mit mondhatnék? Nem tettem túl magasra a lécet – mosolyog rám a világ legszívfacsaróbb mosolyával. A zöld tucatnyi árnyalatában játszó szeme ezúttal tiszta szerelmet tükröz.

– Akárkit megkaphatnál – rázom meg a fejem, s lejjebb csúszok, majd elfekszem hanyatt az ágyon.

– Nem érem be akárkivel – jelenti ki komolyan. – Vannak bizonyos feltételek, amelyeknek meg kell felelnie az illetőnek, amennyiben velem akar kezdeni. Nem, nem fogom elárulni – neveti, amikor észreveszi, hogy mondani készülök valamit.

Megfordul és mellém hasal. Én is megfordulok. Középre, elénk teszi a szöveget, levéve azt a csiptetőről. Alóla újabb üres, vakítóan fehér lap tárul a szemünk elé.

– Jöjjenek az utolsó simítások – dönti nekem vállát.

Ismét tollat ragadunk, és csinosítgatni kezdjük a közös érzéseinket. Kozmetikázzuk, javítjuk a rímeket, címet adunk neki, formáljuk a versszakokat, számoljuk a szótagokat. A szemünk előtt ölt versformát. Fogynak az áthúzások.

Csendben dolgozunk, elmerülünk saját gondolatainkban. Mintha megállt volna az idő.

Végül a negyedik lapra írt verzió lesz a tökéletes, ebben mindketten egyetértünk. Elégedetten fordulunk hátunkra egymás mellett. Kezünk összekulcsolva pihen közöttünk.

Elkészült.

Three words

Say you love me and I'm yours
Just three words to take control

Open up my skull with your bare hands
Take my brain so I can't fight you back
I give you the key to my sanity that's left
Use me and throw me simply 'cause you can

Since then my crazy heart's in charge
And that heart can never say a lie
It makes decisions my brain would never make
Now you see the truth behind my every feat

Say you love me and I'm yours
Just three words to take control
And when you think you've played enough with it
Give my worn-out, useless brain back to me

And leave me!!!

You're leaving now... my body's still in flames
My skin is burnt where you've ever touched me
All those salty tears for you I've cried
Became blood on me when they're all dried

Say you love me and I'm yours
Just three words to take control
Being your friend was my destiny for sure
You didn't belive I loved you even more
Even more...

The same three words are on repeat in my stiched mind
And they'll be echoing 'til the day I finally die

Say you love me...

Életem hátralévő részét képes lennék így, itt eltölteni vele. Kiadtam magamból minden vágyat, minden fájdalmat, kétségbeesést és bűntudatot. Megérdemelném ezt az idilli képet. De valóban erre vágynék minden porcikámmal? Egy pillanatra megkérdőjelezem célomat, ám ugyanarra jutok, mint ilyenkor mindig: ez csak egy illúzió, amelybe rendszeresen ringatom magamat. Egy ábránd, amit mindig üldözni kezdek, ahányszor elbizonytalanodom.

Az én sorsom Fellel fonódott össze. Ő a múltam és a jövőm. Ez a dolog Brettel pusztán egy kitérő. Egy árnyas, hepehupás erdei ösvény, amin együtt andalgunk, hogy aztán a kereszteződésnél örökre elengedjük a másik kezét.

– Szerinted sem mutathatjuk meg ezt a többieknek? – kérdezi lehunyt szemmel.

– Miért ne mutathatnánk? Hiszen éppen azért írtuk – mondom a fehér plafonnak. – Különben is, egyszer minden titokra fény derül – fordulok felé.

Kinyitja a szemét, de nem felel. Gondolataiba mélyed s hallgatásba burkolózik.

– Peter is túlteszi majd magát rajta.

– Hogy érted, hogy majd ő is? – kapja fel a fejét. – Mi van Michaellel? – Riadtan néz rám, talán levegőt venni is elfelejt.

– Tud rólunk – válaszolom nyugalmat erőltetve magamra.

Feszült csend áll be. Bret elhúzza a kezét az enyémtől. Törökülésben ülve, karba tett kézzel mered rám. Biztosan azt hiszi, hogy megszegtem az ígéretünket. Hogy elárultam őt.

Nem téved. Áruló vagyok, de nem Michael miatt.

– Volnál kedves beavatni? – követeli, mintsem kéri, vádló hangszínnel, elsötétült tekintettel.

***

Sziasztok! (Egyáltalán van itt még valaki? 😅)

Több hónap kihagyás után úgy gondoltam, ideje lenne már életjelet adnom magamról, mondjuk új fejezet formájában.

A friss sajnos nem jelenti azt, hogy visszatértem, mert a folytatással úgy elakadtam, mint még soha (ráadásul a suli miatt nincs is időm írni), szóval a 9. fejezet ugyanúgy sokára fog érkezni (de érkezni fog, nem marad befejezetlen a történet!). Bocsánat. ☹️

Ó, és még valami! A fejezetben lévő dalszöveg a sajátom, amire tőlem szokatlan módon nagyon büszke vagyok. Sehol nem szeretném viszontlátni! Köszönöm!

Visszajelzéseket, véleményeket szívesen fogadok! 🙃

Jók legyetek és olvassatok sokat!