Michael szavai, mint furcsa visszhangok, napok múltán is eszembe jutnak néha. Ezen a felhős pénteki délutánon is átfut az agyamon, miközben a hazaérkezésemet követő másodpercben megcsörren a telefonom.

A kijelzőn szereplő név láttán elsápadok; a szívem is elfelejt szabályos ütemben verni. Miért hív? Mit akar tőlem ezek után? Hiszen szakítottunk...

Tétován fogadom a hívást, majd lassan a fülemhez emelem a készüléket, miközben kibújok a cipőmből. A fal mellé rúgom mindkettőt.

– Igen? – szólalok meg bizonytalanul.

– Josh! – Zaklatott hangja megrémít. – Beszélhetünk négyszemközt?

– Fel, mi a baj? – tudakolom. Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek peregnek le a szemem előtt. Balesete volt? Kirúgták az újságtól? Romlott a nagymamája állapota?

– Nem telefontéma. Felmehetek most hozzád? – kérdezi reménykedve.

– Gyere csak – csúszik ki a számon, de mire meggondolhatnám magam, bontja a vonalat.

Értetlenül bámulok a telefonomra. Mi a fene?

Aztán hangos csengetésbe kezd a kaputelefon. Összerezzenek. Felveszem a kagylót, és anélkül, hogy beleszólnék, megnyomom az egyetlen gombot rajta.

Egy perccel később kopogás hallatszik az ajtón. Kinyitom, és ott áll előttem az első ember, akivel komoly párkapcsolatom volt, duzzadt, vörös szemmel, fekete táskákkal a szeme alatt. Sírt. Kezeivel halványrózsaszín szoknyáját gyűrögeti.

Leültetem a nappaliban a sötétszürke kanapéra és egy nagy pohár vizet nyomok a kezébe. Tisztes távolságban leülök mellé.

– Fel, miről van szó? – kérdezem óvatosan.

Megszorítja a rajzfilmfigurás poharat, ujjainak vége elfehéredik. Szája vékony vonallá alakul. Óráknak tűnő percekig csend borul ránk, majd végre megszólal:

– Terhes vagyok.

Megfagy az ereimben a vér. Hogyan lehetséges ez? És miért most? Azt hittem, lezárhatom végre a kapcsolatunkat. Azt hittem, elfelejthetem őt. Azt hittem... már túl vagyok rajta.

– Ez biztos? – szorul ökölbe a kezem combomon. Ha nem lenne rajtam hosszúnadrág, most vörös csíkok maradnának a bőrömön körmöm után.

– Teljesen – bólint. – Pozitív lett a teszt tegnap és ma is. – Érzem, ahogyan a vér meglódul bennem és vadul dübörög a fülemben.

– Hogyan? Mikor? – suttogom hitetlenkedve. Hiszen mindig védekeztünk, a fenébe is! Egyszer sem volt probléma ebből, sosem szakadt ki a gumi, sosem felejtettem el felhúzni. Fájni kezd a fejem. Nem értem.

– Emlékszel Michael születésnapi bulijára? – Üveges tekintettel bólintok. Emlékszem. Péntek volt, épp, mint ma. Próba helyett ünnepeltünk késő éjszakáig. – Én nem maradtam sokáig, csak felköszöntöttem őt és mentem is haza, mert nagyon fáradt voltam. – Szünetet tart, mintha keresné a szavakat. – Te hajnalban értél haza, teljesen átfagyva. Nem értettem, miért nem maradtál ott éjszakára, miért indultál haza egyedül a csípős, téli hidegben. De te csak azt hajtogattad, mennyire hiányoztam neked és mielőbb látni akartál – halványan elmosolyodik, majd iszik néhány kortyot és folytatja korábbi, kifejezéstelen arcával. Ám hangja mindennél több érzelmet árul el. – Mellém feküdtél az ágyba, hogy átmelegedj. Aztán már nem csupán ez volt a célod. – Nagyot sóhajt, mire ledermedek. – Akkor feküdtünk le utoljára. És nem védekeztünk. Hallani sem akartál róla. Bármit mondtam, nem tudtalak meggyőzni. Egy idő után már nem is akartalak – vallja be, majd fejét hátra dönti a kanapéra. Haja folyékony aranyként terül szét vállán.

Nem. Nem! Én erre egyáltalán nem emlékszem! Igen, ittam, sokat; igen, hazamentem hozzá taxival, csak azért voltam átfagyva, mert a ház előtt ültem vagy fél órát, hogy kiszellőztessem a fejem... de semmi emlékem nincs arról az együttlétről!

– Miért nem mondtad ezt el már másnap? – suttogom két kézzel végig szántva hajamon.

– Én... – kezd bele alig hallhatóan, de mondatát végül nem fejezi be.

– Felicity! – kelek ki magamból.

– Nem tudom, jó?! – ordít vissza.

Tenyerembe temetem arcom. Mi lett velünk? Nyoma sincs a korábbi boldogságunknak. Amit most érzek, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit akkor éreznék, ha... Ha Bret nem követelt volna magának helyet a szívemben. Felicity kérte, hogy tartsunk szünetet. Még örültem is neki, mert azt hittem, lesz időm gondolkodni. De a dolgok csak egyre kuszábbá váltak. Most itt vagyok egy kettévált szívvel, s a két fél két különböző emberért dobog.

Ám tudvalevő, hogy fél szívvel semmit nem érdemes csinálni. Tehát válaszút előtt állok. Döntenem kell, ki mellett maradok és kit engedek el. Mindegyik lehetőség gondolata keserű érzéseket ébreszt bennem. Lehetséges egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Lehetséges két embert közel ugyanannyira szeretni?

Viszont itt már nem két emberről van szó, hanem háromról. Fel méhében növekszik egy apró, új élet: a gyermekem. A gyermekemről pedig nem fogok lemondani a világ összes kincséért se. Ezen a ponton a döntésem már egyértelmű.

– Meg akarod tartani, ugye? – kérdezem Felt a térdemen könyökölve, habár biztosra tudom a válaszát. Sosem lenne képes megölni a saját gyerekét.

Bólint, de hang nem jön ki a torkán.

Miattam van az egész. Én vagyok a felelős. Mindkettejük jövője az én kezemben van. Nem akarom, hogy Fel egyedülálló anyaként nézzen szembe az élettel. Nem akarom, hogy a fiam vagy lányom apa nélkül nőjön fel.

– Ez esetben számíthatsz rám. – Felém kapja a fejét. – Melletted, mellettetek leszek. Persze, ha te is ezt szeretnéd – fúrom tekintetemet az övébe.

Szája elé kapja a kezét, szemében meglepettség tükröződik.

– Igen! Szeretném. – Arcán legördül egy-egy könnycsepp. Hüvelykujjammal letörlöm őket. – Köszönöm, Josh.

– Ne köszönd, ez természetes – mosolygok rá, ezzel magamat is meglepve. Nem mosolyogtam már napok óta, csak csendben, egyedül őrlődtem vissza-visszatérő gondolataim miatt.

Észre sem veszem combján pihenő kezemet, amíg rá nem helyezi meleg tenyerét a kézfejemre.

– Mostantól... minden olyan lesz köztünk, mint régen? – kérdezi halkan, egymáson pihenő kezeinket tanulmányozva.

– Szeretném, ha így lenne – válaszolom hezitálás nélkül.

Aztán belém mar a lelkiismeret-furdalás. Átkozom magam, amiért belementem Bret játékába. És átkozom magam, amiért ilyen rettenetesen jó érzés vele lenni. Jobb, mint Felicityvel valaha volt. Mégis... vele nincs jövőm. Vele nem válhat valóra a régóta dédelgetett álmom.

– Megcsókolhatlak? – érzem meg kezét immár az arcomon.

Aprót bólintok, miközben minden porcikámmal azt kívánom, hogy Bret ajkait ízlelhessem meg újra. Az ő kellemesen mély sóhajait akarom a fülemben hallani. Az ő érintését vágyom. A pillangókat a gyomromban.

Két éve még Felicityvel is éreztem azt a bizsergést a belsőmben. A tiszta szenvedélyt, a tomboló vágyat, ami lassan, észrevétlenül lecsillapodott. Előbb-utóbb a Bret iránti fellángolásom is kihuny. Így kell lennie, nem lehet másképp.

Tekintetét az enyémbe fúrja, és valamiért különösen csillognak tengerkék szemei. Félek, hogy megelevenedik előtte minden mocskos gondolatom, amelyek nem róla szólnak többé. Szóval inkább derekánál fogva magamhoz húzom formás testét, lehunyom a szemem és engedem, hogy ajkaink találkozzanak.

Kezdetben úgy csókoljuk egymást, mint először tettük: bizonytalanul, tapogatózva, várakozással telve. Várom, hogy hatalmába kerítsen a kellemes, minden gondolatomat kizáró bódultság. Ám csókjának íze most nem hasonlít a korábbiakra. Nem őszibarack-, nem nyár-, nem Fel-ízű. Kétségbeesetten próbálom beazonosítani, de képtelen vagyok rá. Eltűnt az íz, mintha sosem létezett volna. Milyen érzés is volt szerelmesnek lenni ebbe a nőbe?

Tágra nyílik a szemem a felismeréstől. Nem vagyok belé szerelmes.

Szeretem Felicityt, fontos nekem. De ez nem szerelem. Már nem. Valamikor, észrevétlenül, átalakult valami mássá, amit nem tudok értelmezni.

Legutóbbi csókunk közben hullottak a könnyei. Most más: most boldog, belemosolyog a csókba. Most azzal a tudattal ölel magához, hogy újra az övé vagyok.

Árulónak érzem magam.

Hamarosan elválunk egymástól, Felicity arca pedig az elmúlt napok kihívásai ellenére ragyog. Annyira szeretném, ha mindig ilyen boldog lenne! Az lehet vajon mellettem? S én lehetek boldog, ha vele kötöm össze az életem?

– Maradhatok nálad ma éjszaka? – emeli rám csillogó, melegkék tekintetét.

– Hogyne – adok csókot a homlokára, miközben füle mögé tűröm egy tincsét, majd a szemközti falon lévő órára siklik a tekintetem.

A felvétel! Ma kellene befejeznünk az egyik új dalfeldolgozást.

Minden igyekezetem ellenére őrült zakatolásba kezd a szívem, amikor arra gondolok, kivel fogok hamarosan találkozni.

– Mennem kell – kelek fel hirtelen a kanapéról. Fel arcára pillanatnyi zavar ül ki, de hamar átcsap búslakodásra.

– Hát persze. Péntek van. Ma is próbáltok. – Kijelenti, mintsem kérdezi, lefelé biggyedő szájjal. Kérlek, ne kezdd újra!

– Tudod, hogy megy ez – vakarom meg halántékomat szabadkozva. – Fogalmam sincs, mikor érek haza, de...

– Sietsz, ahogy tudsz – fejezi be elkezdett mondatom.

Bólintok, majd elindulok a farmerdzsekimért – ami sok zsebe miatt praktikus, az időjárás azonban már nem indokolja a viselését – és a cipőmért.

– Érezd magad otthon – mondom guggolva, átnézve a vállam felett, miközben az összegabalyodott cipőfűzőt próbálom kibogozni. – Vegyél egy forró fürdőt, jót fog tenni.

Nem tudom kioldani a csomót. Mérgemben a fűzőt a lábbeli belső oldalához gyűröm, és térdemre támaszkodva felegyenesedek.

– Indulok! Bezárom az aj... – ahogy megfordulok, szorosan magához ölel és a korábbihoz képest meglepően érzelemdús csókot nyom a számra. Egyből elnyílnak az ajkaim. Hogy megszokásból vagy más miatt-e, nem tudom. Talán nem a megszokás miatt, hiszen halvány, de határozott bizsergés fut végig a karomon, ahogy nyelvünk találkozik. Ha ez így megy tovább, élvezni fogom.

Állj. Miért lenne baj, ha élvezném? A picsába, hiszen őt választottam! Akkor nem az lenne a legjobb, ha élvezném minden apró mozzanatát és érintését rajtam? Azt, hogy tarkómra simítja a kezét, ezáltal mélyítve a csókot; azt, hogy teste az enyémhez préselődik, és azt, hogy másik keze éppen a fenekemre siklik...

Megszakítom nyelveink játékát, s vállánál fogva eltolom őt magamtól.

– Indulnom kell, nem késhetek megint – magyarázkodom.

– Itt fogok várni rád – mondja szája sarkában megbúvó, apró mosollyal. Hanghordozása, illetve testbeszéde túlcsorduló önbizalomról árulkodik. Különös hatást kelt a szolid, halk szavú nőt ennyi határozottsággal felvértezve látni.

Kilépek a lakásból és kulcsra zárom annak ajtaját. Ahogy a frissen felmosott lépcsősorokon haladok lefelé, egyre inkább tudatosul bennem, milyen szerencsétlen helyzetbe kevertem magam. Ilyen hír után Bret szemébe nézni, ráadásul egyazon szobában lenni vele órákon át, lélekölő feladat lesz, arra mérget vehetek. Szemétség lenne mára mégis hazaküldenem Felt?

Talán tényleg lenne olyan rossz ötlet az a kötél. Egyértelműen megérdemelném, amiért ez egyáltalán eszembe jutott.

Megállok a földszinten a postaládák mellett, és néhányszor a sárga téglafalba verem a homlokomat. Jó erősen. Hátha ezáltal sikerül majd a kiegyensúlyozott férfi álcáját magamra öltenem.

Még nem mondhatom el nekik, hogy újra Fellel vagyok. Azt végképp nem, hogy azért, mert várandós. Felnek pedig véletlenül sem szólhatom el magam arról a megállapodásról. Vagy arról, kivel kötöttem.

Mától határozatlan ideig nincs több alkohol. A sors fintora lehet, hogy mára pont be lett tervezve, mert Michael nem bír parancsolni magának. Mindannyian készülünk piával. A láda sör már a kocsiban várja sorsát. De én ellenállok. Nem fogok inni egy kortyot se. Habár jelenleg a fél karomat adnám érte...

Sötét fellegek telepszenek rám; talán eddig is itt lebegtek körülöttem a megfelelő pillanatra várva. Csapdába estem a titkok szűk ketrecében. Nincs kiút. Nincs jó megoldás. Vállamra telepszik a mázsás szörny, s fojtogat, miközben folyamatosan szemmel tartja minden rezdülésemet. Súlya előbb-utóbb biztosan maga alá temet. És akkor majd összeomlik minden, amit eddig építettem.

***

Este fél tizenegy is elmúlik, mire a régóta tervezett dalfeldolgozással száz százalékosan elkészülünk. Éppen a végleges verziót hallgatjuk, utolsó ellenőrzés végett; hátha elsiklottunk valami felett. Jóleső fáradtság uralkodik el rajtunk, ahogy a hatalmas bőrkanapén elkényelmesedünk.

A szöveg már akarva-akaratlanul is az agyunkba égett, és minél többször hallgatom vagy éneklem, annál inkább látom benne a saját jövőmet.

Nem tetszik, amit látok.

Tarkómat a kanapé támláján pihentetem, tekintetem a hófehérre festett plafonra tapad. Sehol egy repedés vagy apró festési hiba. A világon semmi baja nincs ennek a plafonnak. Szívesen lennék most plafon.

Szaggatottan szívok be és fújok ki több liternyi levegőt. Eddig tökéletes volt az álcám, ugyanúgy viselkedtem, mint az interjún és a tegnapi munkálatok közben. Azonban most, hogy egy tétellel rövidebb a rám váró feladatok listája, az álarcom kezdi megadni magát.

– Mit gondoltok? – kérdezi a mellettem helyet foglaló Bret, amikor a zeneszám a végéhez ér.

– Fellengzősnek hangozhat, de szerintem baromi jó lett! – bokszol a levegőbe Peter.

Michael hüvelyk- és mutatóujját összeérinti, majd szájához emeli és cuppanó hangot hallatva rögtön el is húzza kezét a szájától.

– Zabálni fogja a nép – jelenti ki magabiztosan.

– Egyetértek. Jó választás volt ez a szám – mosolygom, reményeim szerint inkább örömmel, semmint fájdalommal a hangomban. Ez a szöveg valahogy befészkelte magát a bőröm alá. A részemmé vált, talán a sorsomat hivatott abba az irányba terelni, ahonnan nincs visszaút.

– Szóval, a meló kész – szól Michael. Összefonja ujjait, s tenyerét kifordítva felemeli nyújtott karját. Kinyújtózik, majd felpattan ültéből. – Jöjjön a jól megérdemelt ivászat! – Azzal az asztal tetejére pakolja az eddig a sarokban pihenő szeszesitalokat a szatyorból.

Időközben felkelek és kinyitom az ablakot. Nagy szükség lehet most a friss levegőre, elég állott szag terjenghet itt a több órás bent-tartózkodásunk eredményeképpen.

– Hozom a sört a csomagtartóból – jelentem be, és elindulok kifelé.

– Segítek az ajtóval! – szól utánam Bret, de már csak a lépcső egyik felsőbb fokán ér utol.

Az eszem azt sulykolja, hogy küldjem vissza a többiekhez. Egyedül is fel tudok hozni egy karton sört.

– Kösz – mondom mégis, és elindulok lefelé.

Egyikünk sem szólal meg, amíg ki nem nyitom az autóm csomagtartóját.

– Tényleg úgy gondolod, hogy jó alapot választottam? – ül a dobozos sörök mellé. Kezét hátra, lapockája irányába nyújtja, néhányszor megnyomkodja, majd pár másodperccel később óvatosan lejjebb vezeti tenyerét a vállán a kulcscsontjáig, aztán megtámaszkodik kezével maga mögött. Lábát bokánál keresztezi, úgy lóg a már kissé magasra nőtt fű irányába. Kíváncsian néz rám.

– Persze, hogy úgy gondolom. Ha nem így lenne, már az elején szóltam volna. De tudod – sóhajtok –, ha még egyszer meghallom a következő huszonnégy órában akár egy sorát is, csomókban fogom kitépni a hajam. Jóból is megárt a sok – vonok vállat.

– Megértem. Nem valami vidám ez a dal. – Piszkálni kezdi szemébe lógó hajtincsét.

Vajon ő is látja benne a mi történetünket? A múltat és a jövőt?

– Csak egy dalt mondj, ami a miénk és vidám – sandítok rá karba tett kézzel, mire egy percre elgondolkodik, majd nevetésben tör ki.

– Igazad van. Nincs ilyen – rázza meg a fejét, majd láthatóan elmerül a gondolataiban. Hagyom. Derekamat az autónak döntöm. – Ráérsz holnap?

Hangjára felkapom a fejem. A második éjszakáról lenne szó? Ha igen, ennél rosszabbul nemigen időzíthette volna. A szívem olyan félelmetes gyorsasággal dübörög a mellkasomban, hogy attól tartok, kiszakad a helyéről.

– Rá. Miért? – tudakolom tervem szerint érdektelenül, ám izgatottság vegyül a hangomba. Ezt elszúrtam.

– Gondoltam, megírhatnánk azt a dalszöveget – feleli. – De valld be, hogy nem erre a válaszra számítottál. Kifutott belőled minden szín – közli. – Most meg elpirultál.

Ijedten az arcomhoz kapok. Lángol az egész fejem.

Bret viszont egyértelműen élvezi a helyzetet, jót mulat rajtam. Kiszáll a csomagtartóból. Elém lép, kezét az enyémre helyezi. Enyhén jobbra dönti a fejét és mielőtt felocsúdhatnék, egy szó nélkül megcsókol. Kiráz a hideg, ami ilyen késői, májusi éjszakán nem olyan meglepő. Rövidujjúban vagyunk mindketten, Bret bőre mégis melegséget áraszt. Mellkasunk összesimul, érzem minden egyes szívdobbanását. Nyelvünk lassú, simogató táncot jár, s erős mentolos ízt érzek. Minden bizonnyal egy rágó a felelős, amit valószínűleg akkor vett be, amikor elindult utánam kifelé.

Váratlanul alsó ajkamba harap, majd újult erővel, nagyobb hévvel kezd csókolni. Ágyékunk összeér, ami újabb ködfalat húz fel elmém és a valóság közé. Csókunk folyamatossága meg-megszakad, míg levegőért kapunk. Kezemmel hátába kapaszkodom, aztán egyre lejjebb és lejjebb vezetem azt, egészen a fenekéig. Belemarkolok az izmos hátsóba, aminek hatására Bret aprót nyög a számba. Le kellene állnom, de nem tudok parancsolni magamnak. Órákig képes lennék folytatni ezt a játékot. Nyelvünk incselkedését. Testének érintését.

Ám ekkor rövid, éles dallam hasít az éjszaka csendjébe. Üzenetem jött. Egyik kezemmel Bretet szorosan magamhoz ölelem – arcát a nyakamba fúrja –, míg a másikkal előveszem a telefonomat a nadrágom hátsó zsebéből. Minek hoztam egyáltalán magammal? Hülye megszokás.

A kijelzőre pillantok, mire azonnal kitisztul az agyam. Michael nevét meglátva lever a víz és babszem nagyságúra zsugorodik a gyomrom. Remegő kézzel kattintok rá az értesítésre.

Remélem, ez azt jelenti, hogy őt választottad. Ha nem, akkor legalább legyen benned annyi gerinc, hogy nem hitegeted.

Mi a picsa? Honnan...? A gondolat végére sem érek, már jön is egy újabb üzenet.

Faszán látlak titeket az ablakból.

Legszívesebben felordítanék. Olyan kibaszott okosnak hiszed magad, pedig gőzöd sincs semmiről, Michael!

– Ki írt? – emeli fel fejét érdeklődve. – Teljesen lefagytál. Minden rendben? – vizslat zöld szeme, amely a gyér fényben egyszerű feketének hat.

Újabb üzenet. Ösztönösen vezetem vissza Bret fejét a vállamra.

Nyugalom, Peter már a kanapén ülve vedel. Nem sejt semmit és lakat a számon.

Kissé ellazulnak megmerevedett izmaim, mégsem érzem magam sokkal nyugodtabbnak.

– Nem fontos. Minden oké – válaszolom halántékomat Bret feje búbjának támasztva, szabad kezemmel továbbra is ölelve őt.

Megint ez az idegesítő hang. Le kell cserélnem egy másikra. Vízcsobogásra, vagy bánom is én.

Gyertek már vissza. Lehetőleg a piával, amiért indultatok.

Megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem. Jó lenne, ha eleget inna ahhoz, hogy ezt az egész estét elfelejtse, ám sajnos túlságosan jól bírja az alkoholt.

– Ez Michael. Várja a sört – horkantok fel, mire Bret eltávolodik tőlem.

– Menjünk – bök fejével a bejárati ajtó irányába.

Felkapom a sört, Bret lecsukja a csomagtartót és megy ajtót nyitni.

– Kérhetek majd egy-két alkoholmentes sört? – intézem felé a kérdést.

– Miért nem jó a normális? – néz rám sarkig tárva az ajtót.

– Gyáva vagyok. Nem merek nálad éjszakázni. Félek, mit tennék veled – suttogom, mire elkapja rólam a pillantását. – Szóval rövidesen lelépek. De nem akarok kimaradni a koccintásból – magyarázom zavartan.

– Adok – biztosít. – Van még néhány dobozzal valahol.

Az este további része a megszokott mederben folyik. Beszélgetünk, idióta vicceket és alaptalan pletykákat mesélünk egymásnak halk zeneszóval a háttérben, miközben megállás nélkül döntjük magunkba a piát. Én kizárólag alkoholmentes sört, aminek dobozára citromot, meggyet, vagy más gyümölcsöt rajzoltak. Mint valami elbaszott gyümölcssaláta. Ráadásul az íze is kritikán aluli. Bret tudja, vagy legalábbis azt hiszi, hogy tudja, miért ezt iszom mégis, Peter nem igazán van már képben, ezért nem érdekli, Michael pedig úgy tesz, mintha nem venné észre.

Húzós héten vagyunk túl valamennyien. Mindennapos munka, egy rádióinterjú, dalfelvétel két egymást követő napon – azért nem három, mert egyet átaludtam, és mivel egyikük sem tudott elérni, hagyták az egészet a francba – éjszakába nyúlóan. Ez önmagában sem kis teljesítmény, de nekem mindez még meg volt fejelve egy szakítással, pár napra rá pedig jött Felicity a váratlan hírével. Elfáradtam. Örülök, hogy ma végre ki tudom ereszteni a fáradt gőzt és egy kicsit magam mögött hagyhatok minden gondot. Amikor egy-egy tizedmásodpercre véletlenül összeakad a tekintetem Bret alkoholtól csillogó, malachitszín szemével, mosolyra húzódik a szám és melegség önti el a belsőm. Mint valami pavlovi reflex.

Szeretem a bandát és a srácokat. Nem akarom, hogy miattam menjen tönkre hosszú évek munkája és barátsága, habár a helyzet jelenlegi állása szerint igencsak arrafelé halad a dolog, hiszen lebuktunk.

Michael azonban egy árva szóval sem említi, amit látott.

***

Valamivel hajnali egy óra után érek haza.

A legnagyobb csendben nézek be a szobámba, s megkönnyebbülve konstatálom, hogy Fel mélyen alszik. Úgy érzem, mintha fellélegezne a lelkem, amiért ezen az éjjelen nem kell vele beszélnem.

Gondolatban megpofozom magam. Szörnyű vagyok. Fel nem ezt érdemli. Csupán biztonságot és szeretetet remél tőlem. Ez pedig teljesen érthető.

Lábujjhegyen lépkedek a ruhásszekrényemhez. Kiveszek belőle egy bő, fekete pólót és egy bokszert, majd a ruhadarabokkal a kezemben a fürdőszobába sétálok.

Minden mai ruhámat a szennyestartóba hajítom, majd a zuhany alá állok és ráérős tempóban tusolni kezdek. A sarokpolcra nem is nézve nyúlok a tusfürdőért. Miután mindenhol bekentem vele magam, gyanakvásra ad okot a lassacskán orromba férkőző virágillat. Alkaromat orromhoz emelem és megszagolom. Borzasztóan tömény. Biztosan mellé nyúltam. Fel elhozhatta a sajátját.

Vagy el sem vitte?

Erősen dörzsölöm le a rózsaszagú habot a testemről. Nehezen adja magát, sikamlós érzést hagy maga után a bőrömön. Percek múltán újfent nekiesek a zuhanyzásnak, ezúttal a saját tusfürdőmmel. Képes lesz vajon elfedni a rózsa hátramaradt nyomait?

Megtörölközve és felöltözve ismét a szobámba indulok. Ágyam jobb oldalán pihen Fel, magzatpózba gömbölyödve. A takaró csak a lábát fedi. Vattacukor színű, vékony hálóingje nem sokat bíz a képzeletre. Lassan dőlök végig a matrac rám váró felére. Magamra húzom a vékony takarót, s szembefordulok a hullámos hajkorona keretezte alvó arccal.

Nagyon jól ismerem már ezt az arcot. A magas homlokot, a szépen ívelt orrot, a puha, nem túl keskeny ajkakat, amelyeket korábban számtalanszor csókoltam már; s azt a tengerkék szempárt, amely időről-időre képes volt elvarázsolni.

Mintha megérezné, hogy őt figyelem, mocorogni kezd. Bizonytalanul tapogatózik, s egy másik testet érezve meg a közvetlen közelében, azonnal hozzám bújik, s mellkasomba fúrja az arcát. Bal karját átveti rajtam, majd abbahagyja a mozgolódást.

– Annyira szeretlek – motyogja álmában a mellkasomnak, mégis tisztán értem.

Nem felelek neki. Nem hazudok neki.

Hátamra fordulok, majdnéhány perccel később, a Felicityvel megosztott ágyamon, Bret csókjának ízévela számban alszom el.