Amint halljuk záródni a bejárati ajtót, Bret a szobájába megy. Mint az árnyék, követem őt. A szekrényben kotorászik, majd felém nyújt egy egyszerű, fekete pólót és egy szintén fekete alsónadrágot. Ekkor jut eszembe, hogy nem hoztam magammal váltóruhát. Se fogkefét.

Gondolatban néhányszor jól homlokon csapom magam, aztán rájövök, hogy így tulajdonképpen az ő ruháiban lehetek durván huszonnégy órán át. Már nem is bánom a dolgot. Legközelebb szándékosan nem hozok semmit.

– Ugye tudod, hogy kérni fogják azt a dalszöveget, amit eszed ágában nincs megírni? – kérdezi Bret somolyogva, miközben elveszem tőle a ruhákat.

– Beismerem, hülye ötlet volt, de mentségemre legyen mondva, ez volt az első és egyetlen gondolatom, amivel nem buktatom le magunkat – vakarom meg a halántékomat kínomban. – Ettől függetlenül tényleg írhatnánk egyet. Csak nem ma – sandítok rá.

– Semmiképp nem ma – helyesel. Hangjában nevetés bujkál. – Gyerünk fürdeni – int fejével a fürdő irányába.

– Te is jössz velem? – kérdezem felhúzva egyik szemöldökömet.

– Nem – rázza meg a fejét. – A sarokban lévő polcon találsz tiszta törölközőt. Siess már! – tol ki a szobából, mire kelletlenül bevonulok a modern, letisztult fürdőbe. Egyedül.

Hamarosan megfürödve, felfrissülve, Bret-illatú ruhákba bújva érkezem vissza a szobájába. Csak az ágy melletti kislámpa van felkapcsolva, az ad némi fényt a helyiségben. Bret velem szemben áll, kezeiben egy-egy pohár bort tart. Az egyiket felém nyújtja, mire megrázom a fejem.

– Ó, nem. Nem. Az ki van zárva. Ma nem iszom – hárítom a felkínált alkoholt hevesen gesztikulálva. Könnyen elbódít a bor, szóval nem lenne jó ötlet. Mindenre emlékezni akarok.

– Ahogy gondolod. Nekem viszont jót tenne egy kis adag folyékony bátorság – vallja be, majd felhörpinti az egyik pohár teljes tartalmát.

Közvetlenül elé lépek.

– Ennyi elég is lesz – veszem ki a kezéből mindkét poharat, és a hátam mögötti éjjeliszekrényre helyezem őket. – Egyrészt nincs szükséged rá, mert csak én vagyok itt. Másrészt szeretném, ha te is mindenre emlékeznél. Rendben? – kérdezem komolyan.

Lesüti a szemét, de jobb kezemmel megemelem állát és kényszerítem, hogy rám nézzen. Amint találkozik tekintetem az övével, lágy csókot lehelek ajkaira. Halkat, aprót sóhajt. Ennyi elég is ahhoz, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet és feléledjen bennem a vágy. Egy lépést hátrálok, mert attól tartok, elijesztem.

Most veszem csak észre, hogy ő is lezuhanyozott és átöltözött. Ezúttal világosszürke póló van rajta, amin szintén a zenekarunk neve és logója díszeleg, és ahogyan a többi ilyen, ez ugyancsak az én kezem munkája. Mégis hány ehhez hasonló pólót adtam neki az évek során?

Hosszú, vékony lábait rugalmas anyagú, bő nadrág fedi. Nem fair. Ha nekem nem adott nadrágot, neki miért jár?

Gondolataimból panaszos hangja ránt ki.

– Nem igazság, hogy rajtad mennyivel jobban áll ez az egyszerű póló is. – Elém lép és végigvezeti tenyerét a mellkasomon, majd lejjebb halad a hasamig. – Az izmaidon szinte feszül, rajtam meg csak lóg – teszi hozzá csalódottan, kezeit levéve rólam.

Vajon tudja, hogy most éppen flörtöl velem?

– Az alkohol beszél belőled – túrok bele a hajamba. – De ha ennyire zavar, tudok egy nagyszerű megoldást erre a csak szerinted fennálló problémára – felelem sejtelmes pillantással.

Megfordulok és terpeszben leülök az ágya szélére, vele szemben. Hátram mögött kinyújtom karjaimat és rájuk támaszkodom.

– Mi lenne az? – kérdezi gyanakodva.

– Egyszerű: vedd le a pólód – kacsintok rá, mire a füle hegyéig elpirul. – Mire vársz? – kérdezem kihívóan.

– Tudod – nyújtja el a második szótagot –, nem volt a kérésed túl konkrét. – Szemöldökráncolással válaszolok. – Rajtad is az én pólóm van. Azt vegyem le? – Hangjában játékosság csendül, szeme vidáman csillog, amint alsó ajkát beharapva visszakérdez. Valamiért nekem is kedvem támad kicsit megharapdálni azokat az ajkakat.

– Tiéd lehet a megtiszteltetés. De előtte attól szabadulj meg, ami rajtad van – pontosítom javaslatomat, mire elmosolyodik.

Úgy nézek rá, ahogyan a ragadozók nézhetnek a prédájukra, mielőtt rájuk vetnék magukat. Forr a vérem, a pulzusom az egekben. Pislogni is elfelejtek. Kezeimmel a takarót markolom, hogy visszafogjam magam. Látni akarom őt. Póló és minden hülye ruha nélkül. Csak őt.

Összefonódik a tekintetünk. Bret kezeivel megfogja felsője alját, majd kínzó lassúsággal felfelé kezdi húzni. Testének egyre nagyobb felülete válik láthatóvá számomra, amíg végre áthúzza a ruhadarabot a fején. Fekete haja kócosan hullik arcába, eltakarva szemeit. Remegő kézzel tűri el a tincseket az útból. A pólót egyszerűen a padlóra ejti. Figyeli, ahogyan aláhull.

Olyan vékony. Szinte látszanak a csontjai. Lapos hasáért és hibátlan bőréért sokan lepaktálnának az ördöggel.

– Most a nadrágot – kérem ellenkezést nem tűrő hangon.

Szóra nyitja a száját, de azonnal be is csukja. Nagyot nyel, állkapcsa megfeszül. Nyilvánvalóan izgul, mégis ellenkezés nélkül teszi, amire kértem. Kilép a nadrágból és a póló tetejére dobja.

– Te jössz – néz rám vészjóslóan, majd közvetlenül elém lép, a lábaim közé. Lábszárát az ágykeretnek dönti, szemem a mellkasával van egyvonalban.

Már nem remeg a keze, ugyanakkor szaggatottan veszi a levegőt, ezért tudom, hogy nem maradéktalanul tért vissza a magabiztossága.

Felülök, így szabaddá téve kezeimet. Mintha lassított felvételt néznék, úgy nyúl a pólómért – az ő pólójáért –; kezeivel felfelé simítja a sötét pamutanyagot, és közben akarva-akaratlanul többször is a bőrömhöz ér. Ahol megérintenek meleg ujjai, forróság árad a testem minden pontja felé. Vedd már le! Egy pillanatra eltűnnek ujjai az oldalamról. Áthúzza a felsőt a fejemen, majd oda sem fordulva a ruhakupac tetejére dobja, a háta mögé.

– Most már egálban vagyunk – jelenti ki elégedetten, még mindig az ágy mellett állva, egy szál alsónadrágban.

– Örülök, hogy örülsz, de ami most következik, az ennél is jobb lesz – nézek végig rajta tetőtől talpig. Mielőtt felocsúdna, fenekénél fogva az ágyra rántom őt, majd magamon átgördítve meglepően könnyű testét, fölé kerekedem, és alkaromon támaszkodva nézek le rá. Friss, citrusos illata orromba férkőzik. Arcunkat néhány centiméter választja el egymástól. Jobb szemét félig takarja a haja, és saját szőkésbarna tincseim is kontrollálhatatlanul lógnak folyton a látómezőmbe, de most nem foglalkozom ezzel. Hasunk és ágyékunk szorosan összesimul. Túl sok most az inger, másra nem tudok figyelni. – Segíts egy kicsit. Mi következzen most? – kérdezem tőle teljesen elveszve zöld szemeiben.

– Általában imádom a humorodat. Azonban jelenleg abszolút nem érdekelnek a poénjaid – közli kíméletlenül, majd egyik kezét a tarkómhoz vezetve lehúz magához, és olyan elszántsággal kezd csókolni, ahogyan a fuldokló kap az éltető levegő után.

Igen. Ez az a Bret, akire vártam, amióta ideértem.

Átadom neki az irányítást: hagyom, hogy felfalja ajkaim, engedem, hogy nyomot hagyjon nyakam vékony bőrén, és szavak nélkül kérem, hogy mindent megtegyen velem, ami valaha átfutott az agyán. Fürdök a vágyban, amit érzek felőle. Sütkérezem a szerelmében.

Türelmetlenül vezetem egyik kezemet oldaláról ágyékára, miközben nyelvünk szakadatlanul simul össze és válik el, majd lassan férfiassága köré fonom ujjaim. Tenyeremmel simogatom, hüvelykujjammal makkján írok le köröket. Belenyög a csókba, aminek hatására az ő türelme is elfogy. Amikor felocsúdok, alsónadrágomnak hűlt helye van, a csók megszakad, Bret meleg lehelete pedig a farkamat éri. Aztán a szájába vesz.

És abban a pillanatban a feje tetejére áll a világom. Úgy hittem, megtaláltam benne a helyem, Felicity oldalán. Mégis beleegyeztem abba, hogy lefekszem a legjobb barátommal. Kétszer. Mekkora barom vagyok! Mert már tudom, hogy az elmúlt hetek pillantásaiban mennyi visszafojtott vágya bújt meg. Mennyire őszinte, mennyire szeretetéhes volt.

Én pedig össze fogom törni a szívét. És ő egyszerűen hagyni fogja, mert annyira szeret.

De addig gondoskodom arról, hogy jó emlékekkel a szívünkben váljunk el egymástól. Hogy utána újra visszalépjünk a startvonalhoz, amikor még csak két srác voltunk, akik eldöntötték: bandát alapítanak.

– Bret – szólítom visszafojtott hangon, mire értetlenül felém pillant. – Csere – préselem ki minden maradék levegőm felhasználásával.

Hátára döntöm a karcsú testet, gyors mozdulattal lerántom róla az utolsó ruhadarabot is, s lábai között helyezkedem el. A korábban sosem látott területek elém tárulnak, és szó szerint hívogatnak. Ujjbegyeimmel hasát simítom végig, majd köldökétől követem a vékony szőrcsíkot egészen le. Bal kezemmel heréit morzsolom, nyelvemmel merev férfiasságát kínzom.

Nem hittem volna, hogy eljön ez a nap. Túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Túl szép ahhoz, hogy örökké tartson. Hiszen csupán két éjszakáról szól a megállapodás. Két éjszaka, aztán minden olyan lesz, mint régen.

Kit akarok áltatni? Ha most abbahagynánk, akkor sem lenne olyan a kapcsolatunk, mint hajdanán.

Elhessegetem a gondolatot az elmém legtávolabbi szegletébe.

Jobb kezem az apró, rózsaszín nyílás felé vándorol, s körözni kezdek körülötte. Annyira puha! Mintha...

Egyre mélyebbről veszi a levegőt, szaggatottan, élesen. Rövid szünetet tartok, hogy végre kiengedhesse azt a rengeteg levegőt a tüdejéből, aztán ott folytatom, ahol néhány másodperce abbahagytam. Benyálazom az ujjaimat, s óvatos mozdulatokkal, mutatóujjammal fedezem fel az eddig ismeretlen területet. Belülről simogatom őt, lassanként egyre beljebb haladva az izmok sűrűjében. Szinte magába szippant forró puhasága. Hevesen dobogó szívemtől alig hallom meg a hangját.

– Jo-Josh... – leheli a nevem. Felpillantok rá, s szabaddá teszem a számat. Apró puszikkal borítom combja belső oldalát, aztán újra a szemébe nézek. Felém nyújtja kezét, és átad egy fogalmam sincs, honnan szerzett óvszert. Arca a legélénkebb pirosban pompázik, szemei vágytól csillognak. Immár két ujjal, de továbbra is kényeztetem őt. A csókoktól kipirosodott ajkai résnyire elnyílnak, s szaggatott sóhajok törnek fel a torkából. – Akarlak – mondja rekedten két nyögés között.

Borzasztóan nehéz uralkodni magamon ezt hallva. Mégsem ronthatok ajtóstól a házba, és egyébként is többet érdemel ő annál, mint hogy csak gyorsan megdugjam, azt' kész, kipipálhassuk a mai menetet.

– Bret, biztos vagy benne, hogy eléggé... – kezdek bele a kérdésbe minden mozdulatomat félbehagyva.

– Igen. Ne aggódj miattam. Én... előkészültem – kapja el pillantását, mintha szégyellné, amit tett. Bennem azonban újult erővel lobban fel a vágy, hiszen már tudom: olyannyira kívánt engem, hogy nem volt rest magához nyúlni. Elképzelem őt: testének megfeszült izmait, homlokára tapadt hajtincseit, hátrahajtott fejét, a gyönyör hatására megváltozott arcát, ahogyan magába vezeti síkos ujjait. Ahogyan örömet okoz saját magának. Ahogyan rám gondolva elélvez...

A lelki szemeim előtt felvillanó képek hatására magam is kis híján erre a sorsra jutok. Szóval nem várok arra, hogy újra megkérjen.

Felülök és ujjaim csúszóssága ellenére viszonylag gyorsan tépem fel a kis tasakot, majd ágaskodó tagomra görgetem az óvszert. Szinte fájón lüktet. Benne akarok lenni...!

Megfogom az egyik ágyon heverő párnát és Bret segítségével a csípője alá helyezem. Tág barlangjához vezetem magam, és lassú, óvatos mozdulatokkal hatolok belé. Mélyről érkező nyögés szeli át a szobát. Nem tudom megmondani, melyikünk hangja ez. Az érzés megrészegít, ahogyan végre eggyé válok vele.

Mozogni kezdek, karjaimmal feje mellett támaszkodom közben. Átöleli a hátamat. Fejét oldalra billenti, mire sötét haja függönyként takarja el arcát. Egyik kezemmel kisöpröm a haját a szeméből, de azok a zöld szemek csukva vannak. Nyakizmai feszült állapota mutatja, mennyire átadja magát nekem és az érzéseknek. Puha ajkait, bár nyitva vannak, ezúttal nem érem el. A füle mögötti területre adok néhány apró csókot, majd megnyalom kissé. Megremeg, körme hegyével óvatosan rajzol vonalakat a gerincem mentén. Gyorsabb tempóra váltok, aminek hatására már nem csak Bret, de én sem vagyok képes visszafojtani a hangom. Körmei a hátamba vájnak, mire halkan felszisszenek. Ez nem kerüli el Bret figyelmét, így taktikát vált: ajkai megtalálják nyakamat, s erősen szívni kezdi az érzékeny bőrt. Hangja ezáltal elhalkul, ám nyelve fürge táncot jár a nyakam és a kulcscsontom közötti területen, ahol időnként játékosan meg-megharapdál.

– Vigyázz, hol jelölsz meg – súgom a fülébe, mire azonnal abbahagyja nyakam ostromlását és ellenőrzi, mekkora nyomot hagyott.

– Francba! – hunyja le a szemét.

Elnevetem magam, majd futó csókot nyomok ajkaira. Néhány tizedmásodperces pihenő után minden eddiginél mélyebbre lököm magam. Sikolya belehasít az éjszakába, körmei még erősebben vájnak hátamba. Ennek nyoma marad, az biztos. Eszeveszett tempót diktálok, és Bret nem képes másra, csak hangos nyögésekkel értésemre adni, milyen eufórikus élményeket él át általam. Lehelete csiklandozza a nyakamat, hosszú hajam még mindig zavaróan a szemembe lóg. A következő alkalomra rövidebbre vágatom, mert ez így nem állapot. Elvonja a figyelmem, ami most egyedül azt a személyt illetné meg, akivel életem egyik legjobb szeretkezését élem át ebben a pillanatban is. Azt a férfit, aki pechjére belém szeretett.

Azt a férfit, akinek torkán most nem jön ki hang, akinek kezei határozottan fenekembe markolnak, akinek háta ívbe feszül... és aki éppen elélvez.

Ez az inger volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Hirtelen, de nem váratlanul cikázik végig egész testemen a gyönyör, csak hogy kihúzódva belőle, fáradtan, de kielégülten dőlhessek Bret mellé.

Szótlanul fekszünk az ágyban, vállunk, karunk és lábunk összeér. Erőt veszek magamon: az éjjeliszekrényről elveszek egy zsebkendőt és belegyűröm a használt óvszert. A csomagot a zsebkendős doboz mellé biggyesztem, majd visszahanyatlok korábbi helyemre.

Ujjaink lassan összekulcsolódnak. Érzem a pulzusát a tenyerén.

– Azt a...! – pihegi még mindig őrült tempóban emelkedő és süllyedő mellkassal, miközben résnyire nyitott szemmel a plafont kémleli.

Veszek néhány mély lélegzetet, így próbálva csillapítani saját szívem gyors kalapálását. Újra kamasznak érzem magam.

– Úgy érted, neked is ez volt életed egyik legjobb szeretkezése? – kérdezem felé fordulva, gyengéd mosollyal. Kezemmel kissé megszorítom az övét.

– Az első. És kétségtelenül a legjobb. Messze túlszárnyalta a legmerészebb elképzeléseimet – néz rám egy pillanat erejéig, majd lehunyja a szemét.

Szoborrá dermedek. A levegő bennem reked. A szívem kihagy egy ütemet.

Ez most azt jelenti, amire gondolok? Ő tényleg...? Válaszok után kutatva szürkéskék szememmel arcát fürkészem. Szégyenlősen elmosolyodik, miközben rám emeli tekintetét és aprót bólint.

– Miért? – teszem fel a kérdést halkan. Úgy vélem, tudom az okát. De tőle kell hallanom, hogy biztos lehessek benne.

– Mert nem vagyok normális – sóhajtja. Szabad kezével kisöpri haját a látóteréből. Szóra nyitom a szám, hogy kifejezzem nemtetszésemet, de nem enged megszólalnom. – Gondolom, amióta ismersz, neked is feltűnt: romantikus értelemben egyáltalán nem érdekelnek a lányok, nők. A rövid szoknyák, a karmazsin ajkak, a nagy mellek. Sosem érdekeltek – harapja be alsó ajkát.

Nem gondoltam ennyire bele. Azt hittem, csak nem találkozott még a tökéletes lánnyal.

– Számos randin voltam. A legkülönbözőbb fiúkkal és férfiakkal találkoztam az elmúlt évek alatt. Más szavakkal és más módon, de a kevés kivételtől eltekintve tulajdonképpen mindegyikük ugyanazt akarta tőlem: egy közösen eltöltött éjszakát. Egyetlen kicseszett éjszakát, a fenébe is! – kiáltja. – Mintha a homlokomra lett volna írva, hogy „hímringyó". – Kirántja kezét a kezemből, és mindkét öklével sértetten a matracba bokszol. Jobb karjával eltakarja arcát. – Mindet elküldtem – teszi hozzá néhány másodperccel később. Hangja erőtlen suttogás csupán.

Nincs jogom azt mondani neki, hogy ennél többet érdemel. Többet ér. Hiszen én sem vagyok jobb náluk. Én is csak kihasználom őt. Így inkább hallgatok.

– Ironikus, hogy mindezek után ugyanazt kértem tőled, mint ők tőlem. Nem számítottam arra, hogy beleegyezel. – Karját elveszi arca elől és hasára ejti.

Megremeg a teste, látom libabőrös karját. Magunkra húzom az egyik háromszögmintás takarót. Olyan illata van, mint Bretnek. Mint nekem. Mint kettőnknek.

– Mielőtt megismertem Felicity-t, nem érdekelt különösebben, kivel bújok ágyba – vallom be. – Lehetett férfi vagy nő, nekem nem számított.

– Josh, én... nem is tudtam... – suttogja meglepetten, majd felém fordul és mellkasomra teszi a fejét. Jobb kezét felkaromon pihenteti. Karomat a nyaka és a kispárna közé csúsztatom.

– Nem vertem nagydobra – vonom meg a vállam. – Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de közös cél hiányában, szép csendben, mind véget ért. Amióta nyilvánvalóvá tetted, hogy nem hagylak hidegen, csak rád tudtam gondolni. – Ujjaimmal végigsimítom arcát és állának vonalát. – Fel persze már az első hetekben gyanakodni kezdett – mosolyodok el szomorkásan.

Valahogy már hiszek a „női megérzés" létezésében. Tegnapig még én sem tudtam, mi történik, ám ő már réges-régen a helyükre illesztette a kirakós darabkáit.

– Még mindig szereted őt. – Nem kerüli el a figyelmem a hanglejtése: nem kérdez. Kijelent.

– Két és fél év köteléke nem tűnik el nyomtalanul – adok igazat neki. – Azt hittem, együtt fogunk megöregedni – teszem hozzá elmélázva.

– Minden az én hibám. Ha nem állok elő ezzel a hülyeséggel... – El akar húzódni tőlem, de a hátánál fogva szorítom őt magamhoz. Továbbra is szabadulni próbál, ám ilyen könnyen nem hagyom.

– Nem a te hibád. Az érzéseidet pedig továbbra se hívd hülyeségnek – adok csókot a homlokára, minek hallatán látszólag megnyugszik kissé. – Nem kényszerítettél semmire. Te csak kértél. Én basztam el a dolgot, nem más – hallgatok el néhány hosszúra nyúló másodpercre. – Tudod, hol basztam el? – kérdezem remegő hanggal.

Lassan megrázza a fejét és rám emeli könnyektől csillogó, mélyzöld szemeit.

– Ott, hogy téged jobban szeretlek, mint őt valaha szerettem.

Egy kövér könnycsepp legördül az arcán és a mellkasomon landol. Felemeli fejét, s karjaira támaszkodva megcsókol. Lágyan simulnak egymáshoz ajkaink, s amint találkozik nyelvünk, megérzem könnyei sós ízét. Egyre szorosabban bújik hozzám, egyre nagyobb hévvel csókol. Képes lenne addig folytatni, amíg végül megadnám neki magam. Ám ezt nem engedhetem. Vérző szívvel szakítom meg nyelvünk bizsergető játékát, s tekintetemmel az övét keresem.

– Ez nem ígéret, Bret. Gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom, de a megállapodásunk még mindig érvényes – tűröm el haját a szeme elől.

– Nem érdekel – vágja rá. – Most boldog vagyok. Tart, ameddig tart, én örülök, hogy így alakult. – Széles mosolyra húzza a száját, majd végig a szemembe nézve a párnára hajtja a fejét.

Meg fogja bánni. Legalább annyira bánni fogja, mint most én. Egyikünk sem kerülhet ki a helyzetből győztesként. Szívünk égő roncsai ékes bizonyítékokként emlékeztetnek majd bennünket erre a tiszavirág életű egyezségre.

Ezúttal én hajolok ajkaira, és addig csókolom, amíg a kimerültségtől mindketten álomba szenderülünk.

Egek, még mindig nemtudom elhinni, hogy én vagyok számára az első.