Szokásomtól eltérően már tíz perccel a munkaidő vége előtt lekapcsolom a számítógépet és a munkahelyi mobilt bekapcsolva az asztalon hagyom. Hívjon, aki akar; a hétvége az enyém és nem munkával fogom tölteni. Mivel a főnökömnek már dél óta színét sem láttam – és nem hinném, hogy az utolsó pillanatokra visszajönne –, a többiek pedig ma otthonról dolgoznak, úgy döntök, megengedem magamnak ezt a tíz perc lógást.

Farmerkabátomat és hátizsákomat magamra kapva zárom be az iroda ajtaját, majd lerobogok a lépcsősorokon. Fekete Opelembe ülve hazavezetek, ahol villámgyorsan átöltözök kényelmes hacukába. Tintakék farmer, fekete – saját tervezésű – Young Medicine felirattal és logóval ellátott bő póló, edzőcipő. Stresszoldónak és leheletfrissítőnek pedig bekapok egy mentolos rágót.

Tizenöt perccel a szokott időpont előtt érkezem Bret házához. A kapu nyitva áll, így az udvarba parkolok. Michael motorját nem látom. Ezek szerint én érkeztem elsőként. A lábtörlő alól kiveszem a pót pótkulcsot, amit kedvenc énekesünk miattunk tart a házon kívül. Ha becsukódik az ajtó, és te kívül ragadtál, nem jutsz be kulcs nélkül.

A házba lépve egyből az emeleten lévő stúdióhoz megyek. Kopogás nélkül benyitok, hiszen olyan az nekem, mintha a második otthonom lenne; de Bret nincs ott. Kabátomat a kanapéra dobom az ajtóból, majd a cseresznyefalépcsővel szemközti szobája elé állok.

– Liber! Megjöttem! – kiáltom két kopogás között.

– Ne ordíts, itt vagyok – tárja ki pár másodperccel később a fürdőszoba ajtaját.

A fürdő lett volna a harmadik tippem. Az emeleten nincs több helyiség.

Megcsap a gőz. Nyilvánvalóan most jött a zuhany alól. Mindössze egy póló és egy alsónadrág van rajta, illetve az elmaradhatatlan csepp logós nyaklánc. Szerintem azt sosem veszi le. Kissé nedves a haja, és a páradús levegőtől enyhén hullámossá vált. Önkéntelenül is megérintem egyik hajtincsét, aztán hagyom, hogy kifolyjon az ujjaim közül.

– Kár, hogy nem értem ide hamarabb – súgom a fülébe, mire néhány árnyalattal pirosabb színt vesz fel az arca.

Elállok az ajtóból, hogy kiengedjem a gőzkamrából, ő pedig kap a lehetőségen és beviharzik a szobájába, becsukva maga mögött a fenyőajtót.

Ha azt hiszi, hogy én itt majd türelmesen várni fogok, mint egy jól nevelt kiskutya, akkor nagyot téved.

A szobájába lépve én szándékosan nyitva hagyom az ajtót magam után. A ruhásszekrény előtt áll, nekem háttal, éppen egy fekete nadrágot vesz ki.

– Remélem, nem sokáig lesz rajtad az a nadrág – jegyzem meg, miközben fenekén legeltetem a tekintetem.

Megpördül tengelye körül és meglepetten néz rám.

– Miért jöttél be? – kérdi, miközben szemlesütve magára ráncigálja a ruhadarabot.

– Nem mondtad, hogy ne tegyem – mutatok rá a nyilvánvaló tényre. – És egyébként sem zártad kulcsra az ajtót. Ez már felhívás keringőre. – Megvonom a vállam és néhány lépéssel megszüntetem a közöttünk lévő távolságot.

– Alig ismerek rád – rázza a fejét lassan, hitetlenkedve. – Josh, nem kell eljátszanod, hogy bejövök neked. Nem kell megcsókolnod. Nem kell a sajnálatod – halkul el a hangja. Fejét elfordítja, s inkább a halványsárgára mázolt falat kezdi pásztázni.

Ekkor elpattan bennem valami.

Teljes testemmel a masszív szekrénynek nyomom, kezeimmel leszorítom csuklóit, térdemmel lábai közé furakszom, s vágytól elsötétült tekintettel tapadok rózsaszín ajkaira. Nyelvemmel nyelvét keresem, és amikor végre újra megízlelem őt, alig hagyom levegőhöz jutni. Mentolos íze van. Egy egészen kicsit remélem, hogy hasonló forgatókönyvet képzelt el mára, amikor a fogmosás mellett döntött. Belemosolygok a csókba, amikor aprót nyög. Vad, szenvedélyes táncot járunk, már nyoma sincs a tegnap esti puhatolózó gyengédségnek. Kifulladva, s jócskán felizgulva szakadunk el egymástól. Elengedem a kezeit.

– Még mindig úgy gondolod, hogy megjátszom magam? – kérdezem homlokomat az övének döntve. Leheletünk keveredik, ahogy mindketten levegő után kapkodunk. – Számoltam vissza a perceket, hogy újra lássalak. Hogy újra megcsókolhassalak. És újra érezhesselek. – Csípőmet felé lökve teszem egyértelművé, mire is gondolok.

Csodálkozó tekintetét az enyémbe fúrja, s jobb kezével kettőnk közé nyúl. Egyből megtalálja dudorodó farkamat, mire elakad a lélegzetem.

– Te... felizgultál rám? – teszi fel a költői kérdést, majd hitetlenkedve maga mellé ejti karjait. – De te... Felicity... te... – Szegény Bret, borzasztóan össze van zavarodva.

– Azt hiszem, mégsem ismersz annyira, mint hitted – mosolygok rá, miközben elveszek jelenleg mélyzölden örvénylő tekintetében.

– Ez esetben remélem, ma estére nincs más programod, mert szívesen megismernélek még közelebbről. – Sosem tapasztalt határozottság sugárzik belőle, aminek eszemben sincs ellenállni. De azért egy kicsit húzom az idegeit.

– Várj csak egy pillanatot – nyúlok komoly ábrázattal a farzsebembe a telefonomért –, megnézem, mennyire vagyok betáblázva. – Rá sem tudok pillantani a kijelzőre, mert Bret egyszerűen kikapja a készüléket a kezemből.

– Ha maradsz, reggel visszakaphatod – kacsint rám, miközben próbálja visszafojtani a mosolyát.

Ekkor hallom meg a többiek lépteit a lépcsőn. Áldom az eszem, amiért képes voltam előre gondolkodni és nyitva hagytam az ajtót.

– Nem a hülye telefon miatt maradok, hanem miattad – suttogom a fülébe vágytól fűtve. Örömmel veszem tudomásul, hogy karjai libabőrössé válnak szavaim nyomán. – Illetve magam miatt, mert akarok még ebből az önbizalomtól duzzadó énedből. – Egy szívdobbanásnyi ideig még elmerülünk egymás tekintetében, aztán sebtében távozom a szobából, halkan becsukva annak ajtaját.

Még az előtt a stúdióba érek, hogy Michael és Peter a lépcső fordulójáig jutnának. Amikor benyitnak, én már látszólag hangolom a gitárom. Valójában pedig csak az erekciómat takargatom a hangszerrel.

– Hali, srácok! – köszöntöm őket, nyugalmat erőltetve magamra.

– Csá, Hurst! – üdvözölnek egyszerre.

Ledobják kabátjaikat az enyém mellé a kanapéra, aztán lepacsizunk.

– Hol van a kedvenc rabszolgahajcsárunk? – érdeklődik Michael a dobok felé haladva. Hangja vidámságról árulkodik.

– Tuti még mindig írja a ma elpróbálandó dalok listáját – röhög Peter is.

– A lista elkészült, szóval ma éjfélig nyomatjuk – sétál be Bret halál lazán, mintha nem két perce kapta volna eddigi élete legjobb csókját. – Holnap úgyis hétvége lesz, alhattok délig – teszi hozzá faarccal.

A csapat két tagjának arcára fagy a mosoly. A csapat másik két tagja cinkos pillantást vált.

Dehogy maradnak ők itt éjfélig. Ha kell, magam rúgom ki őket.

– Haver, ne már! – fogja könyörgőre Michael.

– Miért büntetsz minket? Ma nem is késtünk... – nyögi Peter csalódottan.

Nos, ez jogos. Nem tudom, miért, de rendszeresen késnek. Pech, hogy ma pont nem. Úgy gondolom, Brettel ki tudtuk volna tölteni valamivel azt a szűk tizenöt percet.

– Ezért nem egy órát mondtam – vág vissza kíméletlenül Bret, mire olyan sűrű csend telepszik a folyton hangos stúdióra, hogy vágni lehetne. Aztán megszánja őket. – Nyugi, ma hamar leléphettek.

– Hála az égnek! – sóhajtják. Michael a feje felett összekulcsolja a kezeit és elrebeg egy köszönömöt, pedig ez kicsit sem istenen múlt.

– Csak Hurst marad tovább – teszi hozzá rám mutatva, majd a szintetizátor mögé áll.

Két kérdő tekintettel találom szembe magam.

– Új dalszövegen dolgozunk – válaszolom fel nem tett kérdésükre az első épkézláb gondolatomat, amire biccentéssel válaszolnak.

– Szóval pár órácskát bírjatok ki – kéri Bret a többieket. – Hangoltatok közben? Kezdhetjük? – néz végig rajtunk.

Pár perccel később három határozott igen a válasz.

– Melyik az első dal azon a bizonyos listán? – tudakolja Michael.

– A Guilty pleasures, desperate measures – hangzik a válasz. – Szándékosan régebbit választottam. Lássuk, mennyit felejtettünk.

https://youtu.be/ok7_lMg5FPY

Értem én a célzást. A testem előtt a hangszálaimat is meg akarja dolgoztatni.

Felcsendül a rég hallott dallam. Felsejlik bennem a klip forgatásának napja. Az a hideg októberi nap, amikor Brettel annyit kellett énekelnünk, hogy a felvétel végére már alig maradt hangunk. Akkor még a folyton zsörtölődő Mace dobolt a bandában és a csendes, magának való Chris nyúzta a basszusgitárt. Jó volt az akkori felállás, de a mostani magasan veri. Utánozhatatlan a hangulat és a köztünk lévő kapocs.

A 2013-as évből Bret az egyetlen, aki nem kopott el mellőlem. Két éjszaka kedvéért talán mégsem kellene elrontani a barátságunkat.

A gondolat végére sem érek, amikor nyomtalanul eltűnik, mintha sosem létezett volna. A dal magával ragad, a szavak öntudatlanul jönnek a számra, mintha nem telt volna el több év a megjelenése óta.

Kár, hogy a scream részét kegyetlenül elrontom. Fél mondat lett volna az egész. Mindegy.

Egy versszakkal később Bret ismét felém pillantva énekel:

– I won't / Let myself forget those whispers... – Azt én garantálom, Liber. Én garantálom. – Darling don't you leave – folytatja a dalt teljes átéléssel. Szája, ami nemrég még az enyémhez préselődött, most néhány milliméterre van a mikrofontól.

Talán nem kéne ennyire feltűnően néznem őt. Kezdek tartani attól, hogy a többiek át fognak látni a szitán.

– Fall asleep with me tonight – ez már az én szövegem, de mereven a szoba sarkának éneklem. Ha most rá néznék, ha megint hagynám, hogy elbűvöljenek azok a vágytól csillogó, sötétzöld íriszek, nem lenne kifogásom, amivel előrukkolhatnék lebukás esetén.

– You're the one I dream for – válaszolja Bret, reményeim szerint nem rám nézve. Úgyis tudom, hogy nekem szól az üzenet.

Mikor írtunk mi ilyen szöveget? És miért? Basszus. Szitáról szó sincs, egy kibaszott üveglap az egész, amin bárki emberfia átláthat, ha egy kicsit is figyel.

A dal mintha sohasem akarna véget érni: a refrén még kétszer visszaköszön. Mindegyiknél nézek mindenhova, de Bretre véletlenül sem.

– Darling don't you leave – éneklem csukott szemmel az utolsó soromat, ami egyben a dal lezárását is jelenti.

Megpengetjük az utolsó akkordot. A zene elhalkul.

– Megy ez még – nyugtázza elégedetten Peter.

– Ja, csak Hurstnek kéne néhány éneklecke – kezdi Michael –, mert tényleg „nem ez volt a legjobb" – röhögi el magát.

Ez egy egészen kicsit fáj a lelkemnek.

– Nincs mentségem – vonok vállat kínosan mosolyogva. – Lépjünk túl rajta – felszólításnak szánom, de eléggé kérés-szagúra sikerül.

– Living fiction – kímél meg Bret. Ő sem mer kockáztatni egy ismétléssel; így is bátor húzás volt ez a szám kezdésnek. De már szerencsére vége van, ezért már fogok tudni a zenére koncentrálni.

https://youtu.be/KPgB1iSv30U

Innentől kezdve nincs megállás. Egymás után mondja a címeket, mi pedig apait-anyait beleadva játsszunk órákon át, rövid szüneteket tartva csupán. Végtagjaim zsibbadnak, hajam izzadtságtól nedves homlokomra tapad. Látom, hogy ők is fáradtak a heti hajtás után. Mégsem panaszkodik senki. Én főleg nem, hiszen tudom, mi, vagyis ki vár rám a próba után.

– Ennyit mára – jelenti be Bret pontban fél kilenckor, mire megkönnyebbülten, de szokatlanul gyorsan távolodunk el hangszereinktől.

A kezünkbe nyom egy-egy fél literes ásványvizet, amit én a többiekkel ellentétben húzóra megiszok. Visszacsavarom a flakon kupakját, majd a kis asztalra helyezem.

– Akkor mi lépünk – szól Michael, miközben magára ölti kabátját.

– Ja, ti meg dolgozzatok csak tovább szorgalmasan – vereget hátba minket Peter, aztán ő is a felsőjéért nyúl.

– Meglesz – válaszoljuk egyszerre. – Sziasztok!

– Óvatosan az úton! – teszem hozzá.

Gyűlölöm, hogy motorral közlekednek. Minden kétkerekű az apámra emlékeztet. Michael megértően és egyben bocsánatkérőn mosolyog rám.

Jó hétvégét kívánnak, aztán már itt sincsenek.

Ketten maradunk. Ránk vár az éjszaka sötétje, hogy néma tanúként figyelemmel kísérje két férfi halálra ítélt kapcsolatának első felvonását.