A próba utáni fürdést követően kimerülten dőlök a kényelmes ágyba. Az egyszerű, fűzöld ágynemű erős öblítőszagot áraszt magából. Frissen van mosva.

A szoba sötétjében bal oldalamon arca után kutatok, majd megtalálva azt, rövid csókot nyomok rá. Visszahanyatlok a párnára, mire a lány felkönyökölve felém fordul. Én is felé billentem a fejem. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a sötétség ellenére is látom, milyen szomorú a tekintete.

– Nekem ez nem megy – mondja hullámos, szőke hajába túrva, fájdalommal a hangjában.

– Mire gondolsz? Mi a baj? – kérdezem rövid ásítás után.

– Ha neked fel sem tűnt, akkor tényleg okkal aggódtam – jelenti ki fejcsóválva.

Megdörzsölöm a szemeimet, hátha egy kicsit éberebb leszek tőle.

– Fel, bármennyire szeretlek, nem vagyok gondolatolvasó. Mondd el, mi bánt – kérem, miközben végigsimítok porcelánfehér arcán.

Nagy lendülettel ül fel az ágyon.

– Ha tényleg annyira szeretsz, mint azt állítod, akkor mégis miért nem szeretkeztünk hetek óta? – tudakolja emelt hangon.

– Felicity... – kezdek bele, s közben én is felülök az ágyon. – Te is tudod, hogy a banda... – Nem tudom befejezni a mondatot, mert szavamba vág.

– Nem takarózhatsz mindig a bandával! – kiáltja feldúltan.

A fejtámlának dőlök. Nincs erőm ehhez. Mindjárt éjfél. Aludni akarok végre.

Jobb kezemmel végigszántok középen hosszúra hagyott hajamon.

– Az elmúlt két évben voltál több próbánkon is – válaszolom nyugalmat erőltetve magamra. – Pontosan tudod, mennyit dolgozunk a srácokkal. – Keresem a szavakat a folytatáshoz. – Fontos vagy számomra, de a banda is az. Ezt már a kezdetek kezdetén tisztáztuk.

Hallgat. Óráknak tűnő másodpercekig nem válaszol. Vészesen laposakat pislogok: álom és valóság keskeny mezsgyéjén egyensúlyozok.

– Pár futó csók. Ennyit kaptam az elmúlt hetekben – mondja halkan, csalódottsággal vegyes keserűséggel. – Kérlek, Josh... ha egy harmadik fél van a dologban, mondd el. Jogom van tudni – teszi hozzá fojtott hangon.

Magamban felidézem az elmúlt hetek elkapott pillantásait. Elejtett félmondatokat. Röpke érintéseket. Feltámadt érzéseket. Szapora szívveréseket. Azt a gyönyörű, kékeszöld szempárt.

Nem. Nem történt semmi, nem is történhet. Az is lehet, hogy képzeltem az egészet.

– Sosem csalnálak meg – nyomom meg az első szót. Végig a szemébe nézek. – Azt hittem, jobban ismersz – mondom halkan a hófehér lepedőnek, majd rendes hangerővel folytatom. – Sajnálom, ha okot adtam a bizalmatlanságra. De nem szeretem, ha valótlannal gyanúsítanak.

Tengerkék szemeibe fúrom tekintetemet, mire nagy sóhaj kíséretében visszadől a párnájára. Én is azt teszem.

Mindketten hallgatásba burkolózunk.

– Tartsunk szünetet – töri meg a mély csendet.

Félálomból riadok fel, de mást nem mond, ezért újra lehunyom a szemem. Még hallom, ahogyan Felicity nagyot sóhajt.

– Nem tilthatok meg semmit. De bízom a szerelmedben, és abban, hogy ráébredsz, egymás mellett a helyünk. Mert tökéletesek vagyunk egymásnak.

Nem vagyok képes válaszolni. Győz a kimerültség: magával ránt az álom nélküli alvás.

***

Felébredve a kora tavaszi szombat délelőttjén, Felicity helyét erőtlen napsugarak világítják meg. Ahogyan a tél véget ért, ő is elköszönt tőlem.