Amint a She makes me do dirty things utolsó sorai elhagyják torkunkat, megint találkozik tekintetem az övével. Abban a tizedmásodpercben mintha a lelkemig érne átható pillantása. Mintha mondani akarna valamit. Mintha kérne valamit. Aztán a pillanat véget ér és mindketten elfordítjuk a fejünket.

Az akkordok elhalkulnak, a dal – és vele együtt a mai próba is – véget ér. Leteszem a gitárt a kezemből a tartójára és fáradtan túrok bele csapzott hajamba. Peter lemásolja a mozdulataimat.

– Az utolsó szám ment ma a legjobban – hangzik az ítélete, miközben lerázza zsibbadt kezeit. – Valahogy más volt a hangulata, mint a megszokott, de maradhatnánk ennél a verziónál.

– Nem tudom, mit csináltunk másképp, ám tény, hogy így ütősebb volt – jegyzi meg Michael előbújva a dobfelszerelés mögül.

Hát ez most már hivatalosan is gáz. Mindenki érzi, hogy valami megváltozott, ez pedig nagyon nincs rendjén.

– Szerintem csak nem akartátok, hogy még kétszer újra kelljen próbálni, mint legutóbb, és mindent beleadtatok – mondja félmosollyal a jól ismert kékeszöld szempár tulajdonosa, így próbálva leplezni a tényt, hogy miatta van az egész. Az ő hangulata rántott magával engem is, és ezzel tökéletesen tisztában van.

A stúdió sarkában lévő kis asztalhoz megy, és a rajta lévő tálcával egyensúlyozva jön vissza. Mindannyian leveszünk róla egy vízzel teli poharat, és egy emberként lehuppanunk a fekete bőr kanapéra. Belekortyolok a kezemben lévő italba: a hűs folyadék visszaadja szám nedvességét, így már képes vagyok megszólalni.

– Liber egyedül azért nem próbáltatta újra az utolsó számot, mert már tíz óra is elmúlt – mutatok a falon lévő, a logónkkal ellátott analóg órára.

Az az óra a Young Medicine megalakulása óta figyel minket az ajtó fölül. Rendíthetetlen tanúja a rengeteg munkának, amit a hobbinkra áldozunk. Jó volna a zenénkből megéli, ám ez jelenleg messzi álomkép. Nem vagyunk elég ismertek ahhoz, hogy főállásban toljuk, ezért is vagyunk kénytelenek ilyen késő estig a Bret lakásában lévő hangszigetelt stúdióban próbálni, szöveget írni, bíbelődni az utómunkálatokkal, és – mi tagadás – néha egy kis alkohol segítségével kiereszteni a fáradt gőzt. Habár a mai nem ilyen nap. A mai csak egy átlagos csütörtök este, tehát holnap mindenkire vár a meló.

– Gondolkodtam is rajta, miért vagyok ilyen hulla – dönti hátra fejét a kanapén egy sóhaj kíséretében Michael. – De rejtély megoldva, hála Joshnak – vonja meg a vállát. – Holnap korábban kell mennem a szalonba, szóval én lelépek – kel fel hirtelen a kanapé széléről. Poharát a mellette ülő Bret ölébe rakja, a tálcára.

– Várj, én is megyek – szól utána Peter, majd poharát nemes egyszerűséggel a kezembe nyomja és felkel. Érthetetlen. Bret ott ül a másik oldalán. Miért nem adta egyből neki?

Nincs több szabad kezem, ezért mindkét poharat a tálcára rakom. Nagyjából két másodpercig tart az egész mozdulat, mégis érzem, hogy egész teste megmerevedik, amíg fölé nyúlnak karjaim; mégis érzem magamon a tekintetét, amit szándékosan figyelmen kívül hagyok. Csakúgy, mint az indokolatlanul gyors szívverésemet. Az amúgy is a zenélés és az éneklés miatt van. Nem miatta. Nem lehet miatta. Akkor sem, ha Felicity máshogy gondolja.

– Kell a fuvar haza, mi? – szívja a vérét Michael, de mind tudjuk, hogy szívesen fuvarozza, és egyébként is közel laknak egymáshoz.

– Kell hát – válaszolja, majd ökölpacsival búcsúzik tőlünk.

– Csá, srácok! Érjetek haza egy darabban – teszem hozzá. Nem tetszik, hogy motorral közlekednek ilyen későn, még a megritkult forgalom ellenére sem. Szemforgatást kapok válaszul Michaeltől. Veszem a lapot és a kanapéra visszadőlve inkább hallgatok.

– Holnap ugyanitt – köszön el Bret is, majd korábbi helyére ül ő is.

Amikor kiteszik a lábukat a stúdióból, súlyos csend telepszik ránk. Bret lehunyja a szemét, fekete haja, mint mindig, az arcába lóg, most mégis zavar. Hallani, ahogyan nyílik a bejárati ajtó, majd annak automatikus zárja kattan mögöttük. Egyedül maradtunk. Itt a tökéletes alkalom.

– Szóval – töröm meg a hallgatást –, mi folyik itt?

– Mire gondolsz? – kérdez vissza csukott szemekkel.

Játszani akarod a tudatlant? Ám legyen.

Közelebb húzódok mellé, majd kisimítom haját az arcából, hogy ne tudjon tovább elbújni mögé. Szoborrá dermed, de makacsul szorítja össze a szemeit továbbra is. Most tűnik fel, milyen hosszúak a szempillái.

– A legjobb haverod vagyok. Nem gondolod, hogy megérdemlem az őszinteséged? – kérdezem alig hallhatóan.

– Mindig őszinte vagyok hozzád, Josh – fordul felém hirtelen összeszűkült szemekkel. Meglepődik közelségemen, de állja a tekintetemet.

– Akkor áruld el, mégis miért néztél rám vágyakozva azoknál a soroknál? Miért nekem énekelted őket? – kérdezem határozottan, kíméletlenül. Szóra nyitja a száját, de nem hagyom még megszólalni. – És nem a mai volt az első – teszem hozzá. – Sokszor rajtakaptalak már az elmúlt hetekben, hogy rajtam felejted a szép zöldes szemeidet, amikor azt hitted, nem veszem észre. Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, te, a magának való, az örök szingli engem, a legjobb haverját akarja behálózni. Úgyhogy hadd kérdezzem meg újra: mi a fene folyik itt? – hajolok hozzá vészesen közel. Szinte érzem a levegőt, amit kilélegez. Arcát beborítja a pír, zavarában mindkét kezével szemébe söpri a hollófekete, kissé lelapult haját.

Óráknak tűnik, mire fejét lehajtva, szürke kapucnis pulcsijának madzagját babrálva, suttogva megszólal:

– Azt hiszem, beléd szerettem.

Hátamat újra a kanapé támlájának vetem, de azzal a lendülettel előre dőlök, majd combomra könyökölve tenyerembe temetem az arcom. Tényleg nem képzelődtem. A srác szerelmes.

– Annyi ember közül... – kezdem, de szavamba vág.

– Tudom! – szinte kiáltja ezt az egy szót. – Nem vagyok normális. A koncerteken sorban állnak értem a lányok, akik ölni tudnának egyetlen érintésemért, én mégsem akarok tőlük semmit. Mert te ott állsz mellettem. Mindig ott álltál – szorítja meg tőlem kapott pulóvere alját. – És csak téged látlak.

Ekkor rám néz, mélyen a szemembe, olyan ártatlanul, ahogyan rajta kívül senki más nem tud. Ajkait kissé összeszorítja, így azok még vékonyabbnak tűnnek. Bal kezemmel beborítom jobb kézfejét, ami továbbra is a pulcsit markolja. Puha bőre hideg és nyirkos, valószínűleg a helyzet okán. Nem húzza el a kezét.

– Mégis mit vársz most tőlem? – kérdezem teljesen elveszetten. Annyira szeretném őt boldognak látni, annyira megérdemelné, de én nem tudom megadni neki azt, amire tiszta szívéből vágyik. Mert arra vágyik, igaz? Hogy viszontszeressem.

– Egyetlen dolgot szeretnék tőled – fordul felém teljes testével. Lábait felhúzva a földről törökülésben helyezkedik el mellettem.

– Bármit – csúszik ki a számon gondolkodás nélkül. Nem bánom. Fordított esetben egyértelmű, én mit kérnék.

Bűnbánóan elmosolyodik, de ez nem igazi mosoly, csupán egy olcsó utánzat, és nem tudom, nekem szánja-e vagy saját magának van rá szüksége, hogy erősebbnek érezze magát belül.

– Nézd, vágom, hogy barátnőd van. Vágom, hogy neked én a legjobb haver maradok, és ha meggebedek, akkor sem lehetek több ennél, bármennyire szeretném. – Szemei könnyekkel telnek meg, így inkább a combját bámulja, amelyen időközben összekulcsolódott kezeink pihennek. – Ráadásul a bandát sem áll szándékomban tönkretenni a hülyeségemmel.

– Ne mondj ilyeneket, ez nem hülyeség, hanem az érzéseid! – A kelleténél kissé hangosabbra sikeredik ez a mondat.

Szabad kezével letörli kicsorduló könnyeit.

– Látod? Ez a végtelen kedvesség, ez az őszinte odafigyelés az egyik oka annak, hogy most itt kötöttem ki – neveti szipogva, mire összeszorul a szívem. – Visszatérve a kérésemre... – kezd bele a mondatba, de félbehagyja és megcsóválja a fejét. Haja selyemfüggönyként követi mozdulatait.

– Mondd bátran – biztatom. – Bármit megtennék érted, és ezt szó szerint értsd. Fontos vagy nekem, nem is sejted, mennyire – mondom tekintetét fürkészve, de ezúttal nem néz rám.

– Felicity meg fog gyűlölni – mondja a sírástól szaggatottan. – És...

Nem hagyom, hogy a mondandója végére érjen. Nem akarom, hogy rágondoljon.

– Nem! – Elengedem a kezét és mindkét vállát megrázom. – Ezt verd ki a fejedből! Sosem tudnálak megutálni, ezt jól jegyezd meg! – Végre a szemembe néz azokkal a könnyektől csillogó, kékeszöld szemekkel. – Felicityvel meg ne törődj. Pár hete nem is láttam, mert a nem túl rózsás kapcsolatunk éppen parkolópályán van. Szóval... mit szeretnél? – teszem a combjára az egyik kezem.

– Szeretnék veled tölteni egy éjszakát – emeli rám tekintetét. – Csak egyetlenegyet – teszi hozzá kérlelve. Levegőt venni is elfelejt.

Retteg az elutasítástól. Retteg a válaszomtól. Tőlem.

– Ha neked ez így rendben van, rajtam ne múljon – egyezek bele kimért hangon. Ám a szívem zakatol a mellkasomban, és attól tartok, meghallja.

Végre újra vesz levegőt. Beszédes, zöld szemei élettel és vággyal telve, s mégis várakozón kutatják arcomat, mintha arra számítana, hogy meggondolom magam. Ne félj, Bret, nem fogom.

– De tudod mit? – kérdezem vigyorogva.

– Mit? – kérdez vissza kicsit félve, szemöldökét ráncolva.

– Legyünk stílusosak. „Két éjszakát adok neked" – idézem közösen írt dalunkat, mire keserűen elmosolyodik.

https://youtu.be/dTe5kteMAGY

– A titkot pedig magunkkal visszük a sírba – egészíti ki gondolatmenetem. – Benne vagyok – mondja beletörődően.

– Megdumáltuk – borzolom össze a haját, mire morcosan néz rám. Egy pillanatra visszakaptam a szokásos Bretet. Utálja, ha bárki a hajához nyúl. Úgy tűnik, továbbra sem vagyok kivétel. – Szólj, ha kedvet kapsz az elsőhöz. Tudod, hol találsz – vigyorgok rá, majd felkelek a kanapéról és kinyújtózom.

– Josh – szólít meg megragadva pólóm ujját. Azonnal hangja irányába fordulok, mire kis híján beleütközöm. – Bocsi – mentegetőzik –, én csak meg akartam köszönni. Szóval köszönöm, hogy nem röhögtél a képembe. És hogy hajlandó vagy ezek után is szóba állni velem – pásztázza a padlót.

– Nem tartozol köszönettel, ez természetes. Viszont van valami, amire egy ideje eléggé kíváncsi vagyok.

Érdeklődve pillant rám, én pedig végérvényesen elveszek arcának szépségében. A zöld szemekben, amik alig látszanak félhosszú hajától. Elbűvölve nézem tökéletes, keskeny orrát. Vékony, rózsaszín ajkait. Tökéletes, csókért kiáltó ajkait, amelyeknek nem vagyok rest megadni, amire áhítoznak.

Kezeim önálló életre kelve nyúlnak keskeny arcáért, majd közrefogva azt összeérintem ajkainkat. Akkor sem menekülhetne, ha akarna. De nem akar: lehunyja szemeit és kezeivel görcsösen pólóm hátuljába kapaszkodva mélyíti a csókot. Testünk összesimul. Én is becsukom a szemem, így teljesen átadva magam a hallott és tapintott ingereknek. Nyelveink lassú, kíváncsi táncot járnak, ízlelgetjük egymást, mintha most tanulnánk, hogyan kell csókolózni.

A vér eszeveszett tempóban száguld a testemben. Kész szerencse, hogy a szívizom sosem fárad el, így még néhányszor lesz lehetőségem megtapasztalni ezt az utánozhatatlan érzést ezzel a különleges férfival.

Kezeim arcáról a hátára vándorolnak, és óriási adag akaraterő kell ahhoz, hogy ne markoljak bele kerek fenekébe. Lesz még rá alkalmam.

A puszta gondolatra feléled a férfiasságom.

Megszakítom a csókot és eltávolodok Brettől. Ajkai kipirosodtak és kettőnk nyálától csillognak. Tekintete homályos, légzése egyenetlen. Elmosolyodok a látványra.

– Pont olyan finom ízed van, mint képzeltem – szemébe nézve megnyalom felső ajkam. – Holnap délután találkozunk – búcsúzom, majd kilépek az ajtón és becsukom azt magam után.

Még tizennyolc és félóra, amíg újra láthatom.