Másnap reggel

Eredetileg úgy volt, hogy Ryannel töltöm az egész napot, mivel szülinapom van. Nos ez a terv nem annyira jött össze, ugyanis Ryant behívták dolgozni és mivel fontos munkája van, nem tudta elhalasztani. Már ezerszer elmondta, hogy mit dolgozik, de én még a nevét sem bírtam memorizálni, nem hogy mit csinál pontosan. Annyit tudok, hogy másoknak segít, amit imádok benne.

Mivel Hopeval egyedül voltunk otthon, arra gondoltam, hogy minden házimunkát elvégzek, utána elviszem kicsit sétálni. Miután végeztem összeszedtem Hope minden cuccát (itt inkább a nasijaira gondolok) majd ráraktam a pórázát és elindultunk otthonról a közeli parkba. Gondolkoztam azon, hogy elhívom anyát is erre a kutyasétáltató programra, de végül úgy döntöttem, hogy most csak Hopeval fogok foglalkozni. Egyébként anyának azóta is gondolkozok beszerezni egy kutyát, de nehezemre esik állatmenhelyre menni. Egy kutyát sem szeretnék ott hagyni és csalódottá tenni. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz.

Hopeval elmentünk a közeli parkba ami szerencsénkre kutyabarát, így nyugodtan sétálgathattunk. Újabb és újabb kötök után egyszer csak észre vettem egy srácot a kávézóból, akinek a tekintetét egész végig magamon éreztem. Nem tudtam, hogy ki az, mivel nem mertem hosszabb ideig nézni. Azon gondolkoztam, hogy haza kellene indulnom, amikor megcsörrent a telefonom, ismeretlen szám néven.

- Hát már meg sem ismersz? - Kérdezte tőlem egy férfi hang, de nem volt ismerős.

- Ki vagy te? - néztem a kávézóban ücsörgő férfit, aki éppen telefonált. A napszemüvege teljesen eltakarta az egész arcát a borostájával együtt, így esélyem sem volt rájönni, hogy ki a fene ez az alak.

- Az, aki szeptember elején a bátyádként jelent meg az ajtóban.

- James! - örültem meg és mire feleszmélhettem volna, addigra már előttem állt. A napszemüveg lekerült róla, de még így is szörnyen messze állt a régi James kinézetétől - Mi történt veled? - öleltem szorosan magamhoz.

- A kávézó is kutyabarát. - mutatott arra a kávézóra, ahol egész végig engem lesett. Elindultunk a kis épület felé és helyet foglaltunk az egyik asztalnál. Hopeot nem nagyon izgatták a változások, vagy épp James. Ügyet sem vetett rá. Szépen lefeküdt a székem mellé és napoztatta magát. Mondtam már, hogy mennyire odavagyok ezért a gyönyörűségért?

- Meg sem ismertelek! - akadtam ki teljesen.

- Sokat változtam az alatt az idő alatt.

- Igen, észre vettem. Ha szembe jöttél volna velem az utcán, meg sem ismertelek volna.

James szinte szakállat növesztett az arcára és a haja vége kiszőkült a sok napozástól, amitől a teste igencsak csokibarnába borult. És ha már a testénél tartunk. Wáow. Elég szép novemberi időnk volt ahhoz, hogy elég legyen egy hosszú ujjú pulcsi, ami tökéletesen megmutatta James alakját, illetve izmait.

- Mi ez az átváltozás? - kortyoltam bele a kávémba, mikor megkaptam. Csodálkoztam azon, hogy James még mindig tudja a kedvenc kávémat.

- Ott hagytam apámat. Fogtam magam és elköltöztem. Ezután keményen dolgoztam, hogy fent tudjam tartani magam és emellett szükségem volt a változásra is. Egy modellügynökség is felkeresett szóval ott hagyni a régi életemet volt a legjobb döntésem.

- Szóval most boldog vagy? - mosolyogtam rá.

- Itt ülök a kedvenc emberemmel egy kávézóban a szülinapján. Lehetne ennél jobb napom? - kérdezett vissza, mire a mosolyom körbeérte az egész fejemet.

- A szülinapom miatt jöttél vissza?

- Igen. Nem akartam, hogy egyedül töltsd be a híres tizennyolcat. Na meg nélkülem. - nevetett fel.

- Aranyos vagy, de miből gondolod, hogy egyedül vagyok? - kérdeztem vissza ravaszul.

- Naa lemaradtam valamiről? - könyökölt az asztalra és várta, hogy folytassam.

- Jelenleg Ryannel és anyával élek együtt. A kapcsolatunk teljesen megváltozott miután rájött, hogy John egy mérgező személyiség. - bólintottam.

- És Richárd? - tette fel félve a kérdést, hiszen tudta, hogy milyen hatással van rám.

- Semmi. - ingattam a fejem. A név hallatán pont ezt éreztem. Semmit. Nem kalapált már érte úgy a szívem mint régen. Nem akadt el a lélegzetem, úgy mint régen. Azt hiszem sikerült túllépnem rajta.

- És ezt el is hiszed?

- Ez így van. Richárd nem az életem része többé. Elfogadtam. - bár tényleg így gondoltam, a hangom mégis rekedtes volt és végigkaparta a torkom.

- Hát persze. - mosolygott James. Tudta, hogyha berekedek, akkor hazudok. Persze tudta azt is, hogy nem szándékosan hazudtam. Én tényleg elhittem. - Nézd Amy. Nem kell aggódnod. Mindenki életében van valaki, akit sosem felejt el. És bár nem értek egyet azzal, hogy ez a valaki pont Richárd.. - nézett rám unottan - De elfogadtam. Időbe tellett, de elfogadtam. - bólintott. - Láttam hogyan nézel rá amikor nem figyel. Láttam, hogyan reagálsz, ha róla van szó és láttam mit érzel amikor nem lehet a közeledben. Mindig figyeltem ezeket, és sosem értettem, hogy mi van ebben a csávóban, amiért ennyire oda vagy érte. Aztán rájöttem. - állt meg egy pillanatra mire kérdőn néztem rá.

- Mire?

- Hogy nem lehet a tiéd. És ezért kell neked ennyire.