Amy szemszöge:

- Egyenlőre csak rossz híreim vannak. Sajnálom.. - fogta meg Ryan vállát.

- Mégis milyen rossz hírek? - kérdeztem meg én, mivel láttam, hogy Ryan erre képtelen.

- Victoria tömérdeknyi gyógyszert vett be alkohollal. A gyógyszerek vegyesek voltak, volt közöttük nagyon erős fájdalom csillapító, nyugtató és altató is. Egy fajta is képes halálhoz vezetni, nemhogy ez a három együtt. Egy egész üveg alkoholt is megihatott. Az esélyei elég alacsonyak. - bólintott, majd elindult a saját útjára. Ryan megfogta a kezem. Nem nézett rám csak szótlanul megpróbált leülni az egyik székre de mellé ült, így a földre érkezett. Sokkos állapotba került, ahogy én is, de kettőnk közül most nekem kell erősnek maradnom, hogy mellette tudjak lenni. Leültem a síró fiú mellé és magamhoz húztam. Ráhajtottam a fejem az övére, ő pedig mégjobban magához húzott.

- Minden rendben lesz! - sírtam és megpróbáltam elhinni amit mondtam. Ryannek ez volt az i -re a pont, mert szerintem tudta, hogy semmi sem lesz rendben.

Később felhívtam Maxet is aki mindent felhagyott és kocsiba vágta magát, hogy ideérjen. Természetesen a szüleinek is szólt arról, hogy Vic rosszul lett és a kórházban fekszik, de a munka fontosabb ugyebár..Felhívtam anyát, hogy ma később megyek haza, vagy egyáltalán nem, mert a kórházban maradok Victoriával.

- Felhívjam a többieket? - kérdeztem Ryantől, aki fejcsóválva adta meg a kérdésemre a választ.

- Nem akarom, hogy mindenki itt legyen. - mondta én pedig megértettem. Én sem bírnék több embert elviselni most a közelemben.

- Kayla? - jutott eszembe Vic barátnője.

- Ne hívd fel! - hangja közel volt a tiltáshoz. Nem kérdeztem többet, csak leültem a két fiú mellé és vártam a dokit vagy egy ápolót, aki további információval szolgál nekünk.

Hamarosan éjfélt üt az óra és végre vissza jött a doki.

- Jó estét! - köszönt - Victoria állapota egyre rosszabbodik. Hol vannak a szülők? - kérdezte.

- Nem hinném, hogy méltóztatnak bejönni. Csak mi vagyunk neki. - mondta Max mérgesen.

- Értem. - bólintott az orvos - Victoriát több kivizsgálásra is tovább küldtünk, amiknek az eredményére még várnunk kell. Nem ajánlom, hogy itt töltsék az éjszakát. - simogatta meg a vállam.

- Mi szeretnék itt maradni. - bólintottam.

- Rendben van. Ez esetben később vissza jövök. - egy bólintással elköszönt tőlünk és tovább állt.

Szörnyű álmosság telepedett ránk, főleg, hogy a lámpák sem világítottak olyan erősen, mint pár órája. Max kidőlt a székeken és mély álomba zuhant, míg Ryan ugyan úgy a földön ült és csuklóját simogatta.

- Mit csinálsz? - ültem le mellé a földre - Mi ez a tetoválás? - kérdeztem. A csuklóján csak egy szó szerepelt, amit eddig még sosem vettem észre. 'Hope'.

- Ez a tetoválás mindhármunk csuklóján ott van. A kishúgunk emlékére varratuk, miután elvesztettük. - mondta halkan.

- Istenem de hülye vagyok! Ne haragudj! - nem akartam még rosszabbra fordítani a helyzetet.

- Nem gond. Nem tudhattad. - simogatta tovább a tetoválását.

- Miért nem meséltetek erről soha? - tettem fel félve a kérdést. Ryan csak hanyagul megrántotta a vállát.

- Sosem akartunk róla beszélni és soha nem is kérdezett róla senki. Ezért.

- Olyan mintha hagynátok feledésbe merülni. - gondolkoztam hangosan. Ha nem beszélsz valamiről olyan, mintha nem is létezne. Az emberek egy idő után elfelejtik.

- Őt sosem. - mosolyodott el - Csak a fájdalmat és a sajnálkozó tekinteteket, amiket az emberek felénk mutatnak. Mi tudjuk, hogy ki volt ő, ezért is van a tetoválás. Olyan, mintha mindenhova velünk jönne.

- Hány éves volt? - kérdeztem remegve. Tudtam, hogy ez egy fájó pont és most nem a legjobb alkalom, hiszen a másik húga a halál küszöbén áll. De láttam a szemében, hogy megnyugtatja Hope gondolata és hogy valakinek beszélhet róla.

- Túl fiatal. Aznap volt az 5. születésnapja.

- Sajnálom. - bújtam oda hozzá. Jó érzés volt oda bújni valakihez. Bár nem fizettem volna meg ezért ezt az árat. Mindenki ideges és csak az eredményre várunk. Max még mindig forgolódik a kemény és az ülve is kényelmetlen nem hogy fekve székeken. Ryan elaludt a földön szinte a karjaim között, miközben nyugtatás képpen a haját simogattam. Én képtelen voltam lehunyni a szemem. Minden kis zajra és rezzenésre felkaptam a fejem és amikor megláttam egy doktort vagy egy nővért, akkor összeszorult a mellkasom. Félig azért, mert féltem, hogy hozzánk jön és rossz hírrel fog szolgálni. Félig pedig megörültem, hogy végre valaki mond valamit. Nem tudom, hogy a tudás vagy a tudatlanság a rosszabb, de azt hiszem, hogy az utolsóra szavaznék. Rosszabb találgatni és reménykedni. Ha már tudod, akkor a szíved valahol megnyugszik, hiszen vége. Vagy a rossznak, vagy a reménykedésnek, hogy még felkelhet.

Fél háromkor muszáj volt felkelnem a földről és kicsit sétálnom egyet. Elgémberedett mindenem és vért kellett juttatnom a végtagjaimba. A táskámban kerestem némi aprót, hogy egy közeli automatában tudjak venni magamnak egy kávét és valami csokit. A hasam korgott az idegességtől na meg persze az éhségtől is. Végig mentem az ijesztő folyosón, ahol egy lélek sem volt és még a lámpák is pislákoltak. Ijesztő volt, de a hasamért bármit megtettem volna, szóval erőt vettem magamon és lementem a földszintre, hogy körül nézzek. Egyetlen egy automatát találtam ezért szép lassan odalépdeltem hozzá és közben körül néztem. Undorító volt ez a kórház és sötét. Vettem egy szénsavmentem ásványvizet és egy twix csokit, majd kimentem az épületből, hogy kint nyugodtan megehessem a friss levegőn. Neki dőltem egy nagy sziklának amin a kórház neve szerepelt és kibontottam a csokit. Két harapás bőven elég volt ahhoz, hogy hányingert kapjak. Undorodva haraptam le belőle még egy falatot majd visszacsomagoltam és letettem magam mellé.

A kórház a hegy leges legtetején volt, amiben nem látok sok fantáziát. Buszok nem járnak fel ide és semmilyen más tömegközlekedéssel sem lehet feljutni. És most jön a nagy kérdés. Ha nincs kocsid mégis mi a jó Istennel jössz fel? Megsajnáltam az idősebbeket, de igazából mindenkit, akinek ide kell jönnie. Egy kórház a sérült embereknek kell, de mégis hogy jönnek ide fel?

A végén a düh helyett inkább a tájat néztem mert gyönyörű volt és megnyugtatott. Azt vettem észre magamon, hogy minden apró hülyeségre és lényegtelen dologra gondolok, csakhogy ne kelljen a barátnőmön agyalnom.

- Jól vagy? - kérdezte egy ismerős hang. Max állt meg mellettem egy pohárral a kezében. Gyanítom, hogy kávé volt benne, hiszen mást nem is nagyon tudna inni és kétlem, hogy meleg tejet vett volna. Maxre néztem és a könnyek azonnal megtöltötték a szemem, majd végig folytak az arcomon.

- Mond, hogy rendbe jön.. - könyörögtem neki ő pedig egy ölelésbe font. Egész este kibírtam zokogás nélkül a fiúk miatt, de eddig bírtam. Az én barátnőmről volt szó. Akit nem tudtam eléggé szeretni és nem tudtam kiállni mellette - Nem tudtam megmenteni. - sírtam Max pulcsijába.

- Ez nem a te hibád. - súgta a hajamba és egy apró csókot nyomott a hajamra.

- Ott kellett volna lennem! Mellette kellett volna lennem! - akadtam ki hisztérikusan és ellöktem magamtól.

- Ne legyél hülye. Semmit nem állíthattál volna meg. Ha ő eltervezte véghez is viszi. - mondta.

- De ha az elején megállítjuk..

- De mit akartál volna megállítani Amy?! - vágott a szavamba idegesen - Egy egész iskolát? Az anyámat? Mond, hogyan állíthattad volna meg ezt az egész szarkavarást?

- Nem tudta, hogy számíthat ránk. - mutattam magamra - Mindenkitől csak azt kapta, hogy menthetetlen és mi nem voltunk ott mellette 100%-ig, mert naivan azt hittük, hogy majd jól lesz és ez múlandó! - akadtam ki és úgy nézhetett ki, mintha Maxet okolnám mindenért. Bánom, hogy rajta kezdtem el levezetni mindent, hiszen neki a húgáról van szó és egyet már elveszített. Nem kellene így beszélnem vele, de a szavaim úgy söpörnek végig közöttünk mint egy hurrikán - Magára hagytuk. - mondtam erőtlenül - magára hagytuk a barátunkat, mert azt hittük jól van. - töröltem meg a szememet - De Vic nem volt jól. - kezdtem el újra zokogni - És ezt mi nagyon jól tudtuk. - bólintottam és elnéztem - De nem akartunk róla tudomást venni. - néztem vissza Maxre akinek szeme ugyan úgy megteltek könnyel. Tudta, hogy igazam van. Ismertük Victoriát és tudtuk, hogy nem lesz jól és nem fog elbírni ennyi sérelmet. De a mi kis problémáink mindig is nagyobbak lesznek másénál nemde?

- Ez nem igaz Amy.. - próbált a karom után nyúlni de a szavába ordítottam.

- De így igaz! Egyikünk sem lenne itt, ha vigyáztunk volna rá és mellette lettünk volna! Eltűnt a szemünk elől és mi csak azt vettük észre, hogy feltűnési rohama van! - akadtam ki és úgy éreztem ez a hisztérikus roham úgy sújt le rám, mint egy bazi nagy vihar - Pedig csak felkészített minket. - mondtam mérgesen - Gyűlölöm őt érted?! - futottam oda hozzá és amilyen szorosan csak tudtam megöleltem - Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! - mondtam egyre agresszívabban és Max mellkasát kezdtem el püfölni. Úgy éreztem magam mint egy őrült, mint akit megszállt valami. Aztán rájöttem, hogy ez a fájdalom. Ez teszi a fájdalom az emberekkel. Összetöri őket és őrültet, egy idegbeteget csinál belőled. A szívedet megtölti gyűlölettel, mert a fájdalom egy idő után már kevés és unalmas lenne..

- Amy nyugodj meg kérlek! - könyörgött és próbált megtartani. A lábaim feladták a szolgálatot és a földre rogytam volna, ha Max nem próbál felkaparni. Zokogtam és már nem akartam semmit sem. Nem akartam állni, persze nem mintha megtudtam volna állni a lábaimon. Úgy remegett a testem a hidegtől a dühtől az idegességtől, hogy szerintem a pszichiátrián lenne a helyem - Kérlek! Amy! - könyörgött keservesen és szorosan magához szorított, hogy megtudja tartani a testem, amit én már nem akartam.

Max egy idő után már képtelen volt megtartani, ezért óvatosan leengedett a földre. Próbáltam ülve maradni és abba hagyni a sírást, de mindig mikor ezzel próbálkoztam csak mégjobban sírni támadt kedvem. Max levette nagy fekete pulcsiját és megpróbálta belebújtatni az apró fáradt testem. Próbáltam neki segíteni, de annyira kimerültem a zokogásban és a szenvedésben, hogy kicsit sokáig tartott feladni rám. Mikor végre rám került a pulcsi ujjaiba temettem az arcom. Max leguggolt mellém és simogatni kezdte a hátam. Nem értem ő hogy bírja. A húgáról van szó és fenn áll annak a veszélye, hogy elveszítjük örökre. Ő mégis hogyan bír ennyire nyugodt lenni?

Nem tudom mennyi ideig ültünk a földön, de a nap is kezdett felkelni. Néztem a napfelkeltét, mert csak ez az egyetlen szép dolog volt itt, ami elvette volna a figyelmem. A gondolataim végig Victorián jártak. Fogalmam sem volt arról, hogy mi van vele, mert az orvosok semmi bíztatóval nem tudtak szolgálni. Így hát vártunk. Vártuk amíg felkel a nap, majd vele együtt a város. Vártuk, ameddig el nem fáradt a testünk a folyamatos szenvedésbe és gondolatban a reményt kergettük. Minden szép hírtelen eltűnt. Az ég sötétebbnek tűnt, az arcok szomorúbbak lettek körülöttem. És ez a mi hibánk. Megvártuk míg ide jutunk. Nem segítettünk, csak végig néztük és naivak voltunk, hogy elhittük nem lesz baj.

Egy ajtó csapásra lettem figyelmes. Minden lassított felvételben ment és mindenre tisztán emlékszem. A hang irányába fordultam, amikor megláttam Ryant, ahogy kitöri a kórház ajtaját a helyéről. Azonnal a szemembe nézett és én is az övébe. Mindent le lehetett olvasni róla. Szemeim megteltek könnyel. Max ráhajtotta a fejét a vállamra és zokogásba kezdett. Ryan a falnak dőlt és hagyta, hogy lezuhanjon a földre. Lábait maga elé húzta és a tenyerébe temette az arcát. Én már képtelen voltam a sírásra és a gondolkodásra. A felkelő nap lágyan égette az arcomat. Elfordítottam a fejem a kórháztól és az ébredező nap irányába néztem. A nap lágyan simogatta kifáradt testem és minden amit tenni tudtam az a mosolygás volt. Elmosolyodtam mert tudtam, hogy már nem bánthatják. Tudtam, hogy biztonságban lesz az emberektől.

A nap simogatása azt az érzést keltette bennem, hogy itt van. Nem ment el, dehogy is. Miért tette volna? Sosem hagyta volna el a barátait. Itt van velünk a nap formájában és élvezi velünk ezt a kegyetlen életet, amit kaptunk. Kinevetjük az idiótákat és együtt megyünk tovább.

Victoria? Te leszel az én felkelő napsugaram. Mindörökké!