Victoria szemszöge:

- Anya? - féltem hozzá szólni is - Anya! - szóltam rá több magabiztossággal és több hanggal. Anya persze nem válaszolt bárhogy is szólítottam, bármilyen hangnemmel beszéltem hozzá, úgy tett, mintha ott sem lennék. Szellemnek éreztem magam ebben szellemjárta házban. Úgy is nézett ki.. A házat nem építtettük fel újra, mert úgy gondoltuk nekünk így is jó lesz. Persze nem ez volt az igazi oka. Az igazi ok az az volt, hogy a szüleink semmivel nem akarnak foglalkozni, csak a munkával. A munkának és a pénznek szentelték az életüket. Persze ez nem volt mindig így.

- Anya kérlek! - könyörögtem tovább neki, most már a könnyeim között.

- Szia anya! Mi lesz a vacsi? - jött el mellettem Max. Anya természetesen rögtön rá mosolygott és kedvesen válaszolt.

- Szia kicsim! Csináltam rizses húst, apátok ezt kért ma estére. - tette le a rongyot, miután tisztára törölte a kezét. - Milyen volt a suli? - simogatta meg Max arcát, aki persze azonnal kibújt a simogató kezek alól. Üveges szemekkel néztem, ahogy beszélgetnek, de innentől már nem figyeltem, hogy miről. Csak néztem az anya- fia kapcsolatot. Mindenki kibújt volna abból a simogatásból.. De én minden nap azokra a kezekre vágytam. Arra, hogy őszintén átöleljenek és végig simítsák a bőrömet. Hogy anya egy hajkefét ragadjon vékony, öregedő kezébe, és megfésülje a vizes hajamat. Még az is hiányzik, hogy a sulival és a fiúkkal faggasson. Hiányzik, hogy megkérdezze mi volt a suliban és most már sajnálom, hogy csak annyit mondtam 'semmi'. Most már minden apró részletet elmondanék neki, még azt is aminek semmi értelme vagy jelentősége nincs. Bármit megtennék, hogy újra mesélhessek neki. Hogy újra a szemembe nézzen gyönyörű szemeivel. De tudom, hogy erre semmi esélyem sincs. Tudom, hogy már nem tekint a lányának.

A vacsora ugyan úgy telt mint máskor. Anya mindig kihagyott engem, amikor szedett az ételből, vagy ha netán kaptam is, akkor lényegesen kevesebbet mint a többiek. Az elején ezen csak nevetni tudtam, de ez azóta átváltozott fájdalommá. Mivel tudtam, hogy ma sem fog szedni nekem a vacsorából, ezért úgy gondoltam majd én szedek mindenkinek, amikor leteszi az asztalra. Így is tettem. Mindenkinek szedtem és anyát hagytam legutoljára, mert akkor akartam neki szedni, amikor ott van az asztalnál. Azonban ez nem így sikerült.

- Hagyd majd én szedek. - tépte ki a kanalat a kezemből. A mosolyom egyből lehervadt. Bólintottam egy aprót és visszaültem a helyemre. Anya arca annyira rideg volt és kegyetlen. A lányod vagyok. Az egyetlen kicsi lányod..

A vacsora után mindenki ment a saját dolgára, kivéve én. Anya kivitte a tányérokat a konyhába és én is ugyan ezt tettem, hogy segítsek neki. Egybe raktam a maradék tányérokat és evőeszközöket és kisétáltam vele a konyhába. Mosolyogtam, mint egy gyerek, aki imád segíteni az anyukájának. Csak általában ilyenkor az anya is vissza mosolyog. Kivéve az enyém. Anya hírtelen megfordulása miatt kivert mindent a kezemből, így minden a földön landolt. A maradék étel szétterült a bútorokon a tányérok millió darabra törtek a földön.

- Én annyira sajnálom! - kértem bocsánatot a könnyeim között.

- Takarodj innen! - üvöltött rám, majd megragadta a karomat és arrébb rángatott - Nem hallod?! Takarodj fel a szobádba és meg ne lássalak holnap reggelig! Haszontalan vagy! - mondta undorodva az utolsó mondatot. A karom fogtam ahol megrángatott és zokogva szaladtam fel a szobámba. Hallottam, ahogy a többiek kijöttek a zajra és kérdezősködni kezdtek, miután látták, hogy sírva rohanok fel a lépcsőn. Magamra zártam az ajtót és a párnáim között kerestem némi vigasztalást. Próbáltam visszafojtani a sírást, hogy ne hallja senki. Bár az egész család tudta, hogy bőgök, nem akartam, hogy hallják is.

- Vic. - Ryan hangja épp olyan gyenge volt mint jómagam. Tudom, hogy beakart jönni, hogy megvigasztaljon, de most nem akartam senkit sem a közelemben látni.

- Menj el.. - mondtam kérlelően.

- Rendben. Itt vagyok a másik szobában. - mondta majd vissza ment a saját szobájába.

Egy kis idő után úgy gondoltam, hogy nem fogok itt búsulni az anyám miatt. Felhívtam Amyt, hogy hadd menjek át hozzájuk. Abban reménykedtem, hogy megkér majd arra, hogy ott töltsem az éjszakát. Semmi kedvem nem volt ide vissza jönni. Amy természetesen szívesen fogadott, főleg, hogy nem nagyon járkált emberek között a balesete óta. Persze azt hiszi, hogy nem igazán tudok erről a sztoriról, pedig jóformán mindenki tudja. De ez most lényegtelen is. A lényeg az, hogy ő jól van és kezd felépülni.

Másnap Ryan vitt minket a suliba. Kellemesen sütött be az ablakon a nap és én minden másodpercet kiélveztem abból, ahogyan éget a nap. Kiszálltunk a kocsiból és felsétáltunk a számomra romos épület felé. Nem tudom miért tartottam romosnak, amikor nemrég volt felújítva és egy igazán szép külsőt adtak neki. Talán azért érzem annak, mert a szép és rendezett külsője mögött egy romos régi épület lakozik. Akárcsak néhány emberben. Vagy inkább minden emberben. Szépen becsomagolják magukat és felvesznek egy szerepet. Valaki a jó mögé, valaki pedig a rossz mögé bújik minden nap. De mindkettő ugyan azt érzi. Csak elfogadásra és szeretetre vágynak, de nem kaphatják meg valamilyen okból kifolyólag. Ezért felveszik a jól megszokott maszkjukat és eljátsszák a világnak, hogy minden rendben van. Ilyenkor csak egy dolgot nem értek. Méghozzá azokat az embereket, akik belebújnak egy bántalmazó szerepbe és egy csepp kedvesség nem szorul beléjük. Úgy bántják a másikat, mintha ez egy jó buli lenne. Tényleg jó szórakozás az, amikor tönkre teszed egy másik élőlény életét? Ráadásul ezt pont azok teszik, akik tudják jól, hogy milyen érzés bántalmazva lenni, hiszen ők ebben nőttek fel. Akkor miért nem tudnak maguk köré virágokat ültetni? Miért tépnek ki minden csodaszép dolgot maguk körül? Kár ezen agyalnom. Az emberek ilyenek és ez nem fog változni. Legalábbis a jó irányba biztos nem..

Amikor beléptünk az iskola kapuin Amyvel, minden szem ránk, illetve rám szegeződött. Undorodva méregetett mindenki és nem volt egy biztos pontom sem, ahová menekülhetnék. Nem voltam egy menekülő típus, de ez mostanában igencsak megváltozott. Már mit sem ér az, hogy milyen ember vagy és milyen eredményeket viszel haza és hol dolgozol. Lehetsz te a leggazdagabb aki minden pénzét adományokba fekteti és segíti a közösséget. Az sem jelent semmit, ha naponta több életet mentesz, vagy hárítasz el egy katasztrófát. Ezek mind lényegtelen dolgok. Ha te más vagy mint a többi, akkor nem érsz semmit. Ez a mai világ nem? De ugyan.. Kit érdekel ki milyen nemhez vonzódik? Senkit nem kellene ennyire izgatnia. Nekem ők számítanak másnak, mert ők mind az ellenkező nemhez vonzódnak. És? Úgy nézek rájuk, mintha undorodnék tőlük? Nem. Hisz semmi bajom nincs velük. Akkor nekik miért van? Nem kell olyannak lenniük mint amilyen én vagyok és ha ez nem tetszik nekik elfogadom. Egészen addig, ameddig nem bántanak ezzel.

- Vic! - szólogatott Amy, de nem igazán figyeltem rá eddig és most sem terveztem.

- Most mennem kell! - azzal fogtam magam és el is tűntem a tömegben. Nem volt egy olyan ember sem, aki nem nézett volna rám. A mosdó felé vettem az irányt, ahol persze a suli legmenőbb lányai illegtek billegtek a tükör előtt. Bezárkóztam az egyik fülkébe és próbáltam helyre hozni a légzésem. Mikor valamennyire már sikerült, felfigyeltem arra, hogy a kinti lányok rólam beszélnek. Természetesen jó hangosan, hogy én is halljam. Mit vártál tőlük?

Ekkor nyílt az ajtó és hírtelen csend lett. Azt hittem kimentek, de egy idő után újra elkezdtek beszélgetni rólam, illetve Kayláról.

- Befejeznétek? Nincs jobb dolgotok? - kérdezte egy ismerős hang és összeszorult a szívem. Inkább hallgattam volna a pláza lányait csacsogni rólam, minthogy Kayla hangját halljam. Nem akartam hallani a hangját, nem akartam látni, sem érinteni. Hiányzott, de a dolgok nem haladnak túl jól közöttünk és talán lényegtelen is. A szülei találtak egy sokkal elitebb iskolát neki és elfognak költözni a világ végére. A legrosszabb ebben az, hogy tudom, hogy nem jönne haza..

- Mond mit lehet szeretni egy lányban? - kérdezte meg a legmagasabb hangon az egyikük.

- Hát benned például semmit! - vágta oda Kayla - Tudod, nem minden az amit ti csináltok. Kibeszélni a másikat elég undorító dolog, de gondolom ezt senki nem mondta nektek. Gondolom a szülők is pénzzel szeretnek benneteket. Remélem ez elég mélyre hatolt, hogy tudjátok milyen bántani a másikat. - Kayla ezután elhagyta a mosdót és nemsokkal később már mindenki. Be is csengettek, úgyhogy egyedül maradtam.

A sírás újra és újra előtört belőlem, főleg akkor, amikor megláttam a falra firkált rajzokat, szavakat és mondatokat. Az emberek kegyetlenek. Ne barátkozz velük..

Tudtam, hogy segítségre van szükségem. De nem Amyére. Tudtam, hogy ő sajnálni fog és velem együtt fog majd sírni. Nekem egy erős férfira lenne szükségem, aki felkarol a sárból. Így Richárdhoz mentem. Senkinek nem szóltam, pedig Maxet megkértem reggel, hogy jöjjön értem. Nem volt erőm hozzá. Az egész családomhoz, az összes barátaimhoz.. Nem volt energiám hozzájuk. Nyugalomra és csendre volt szükségem és bárhogyan is gondolkoztam, csak Richárd jutott eszembe. Vele más volt a kapcsolatom. Olyan volt, mintha ő is a bátyám lenne, de egyben a legjobb barátom, akire számíthatok. Aki mellett elaludhatok és kicsit úgy érezhetem magam, mintha a szerelmem karjaiban lennék. Érdekes tudom, főleg Amy miatt. De én nem vonzódtam egy fiúhoz sem. Csak az érzésre volt szükségem és tudtam, hogy Richárdnak is. Tudtam, hogy Amy mekkora kincs neki, akárhányszor is tagadta.

- Vic! Hát te? - kérdezte és az arca aggódóra váltott, amikor jobban szemügyre vett.

- Nálad maradhatnék pár napig? - kérdeztem remegve. Richárd válaszképpen csak tágasabbra nyitotta az ajtót és beengedett. A napjaimat nála töltöttem, ameddig a többiek fejvesztve kerestek. Egy valaki kivételével.. Az apám nem is érdekelt. Bár ő viszonylag elfogadta, hogy más vagyok mint amilyennek akarta hogy legyek. De ő sosem volt otthon és csak azért fogadta el azt ami vagyok, mert egy idegen vagyok a számára. Akinek a hívását vártam az anyáé volt. De mind hiába. Hiába csüngtem éjjel nappal a telefonomon, mindenki hívott vagy írt, kivéve őt. Sajnáltam a bátyáimat és a barátaimat is, amiért belekevertem őket ebbe, de muszáj volt feláldoznom őket is, hogy mindez eljusson az anyámig és nagyobb drámát keltsen. De nem keresett. És ilyenkor jövök rá, hogy neki még az is mindegy lenne, ha a rendőrség kopogtatna be hozzá, hogy a lánya meghalt. Nem érdekelné. És ez rettentően fájt.

Persze mikor Amy megtalált engem Richárdnál minden csak még rosszabbra fordult. Mindenki aki keresett szóba sem állt velem azért, mert eltűntem. Ez a harag pár nap múlva lecsillapodott náluk és én is próbáltam bocsánatot kérni tőlük. Önző voltam, hogy eljátszottam a saját eltűnésemet.

- Merre jártál? - kérdezte apa és letette az újságot az ölébe.

- Egy barátomnál. - vontam fel a vállam.

- Értem. Máskor haza szólhatnál. - mondta és újra maga elé tartotta az újságot.

- Minek? Úgysem érdekel senkit. - mondtam, de választ már nem kaptam, hiszen úgy elmerült az érdekes újságjában - Gondoltam. - mondtam inkább magamnak. Kimentem a konyhába és töltöttem magamnak egy kis almalevet.

- Te merre jártál? - nézett rám anya és a szemében csak a dühöt lehetett látni.

- Egy barátomnál voltam. - válaszoltam. Megijesztett, ezért próbáltam nem vissza szólni.

- És a telefont felvenni ki fogja?! - a nyakán kidudorodtak az erek miközben a vezetékes telefont szorongatta.

- De hát nem is hívtál. - értetlenkedtem, amiért kaptam egy pofont.

- Te ebben a házban egy senki vagy! Megértetted? - ordította.

- Igen meg. - néztem a könnyes szemeimmel az övéibe. Már nem érdekelt. Nem akartam küzdeni azért, hogy szeressen. Elfogadtam, hogy nincs anyám, aki aggódna értem és a karjaiba vonna egy ilyen után. Ezért már az sem érdekelt, hogy mit mondok neki.

- Anya. - szóltam utána, mire megfordult - Őt eltudtad volna fogadni így is, ugye? - tettem fel a nagy kérdést.Tudtam, hogy ezzel bánthatom és mivel már nem érdekelt hát felhoztam. Apa is felállt a foteljából közelebb lépett hozzánk. Ryan is félig meddig belecsöppent ebbe a beszélgetésbe - Hope -ot mindenhogyan elfogadtad volna, igaz? Mert ő volt az egyet gyereked, aki tökéletes volt ebben a családba a fiúkkal együtt! - üvöltöttem - Ebben a családban csak én vagyok, aki nem tökéletes és nem felelt meg az elvárásaidnak igaz?! - zokogtam. Ryan odarohant hozzám, hogy elhúzzon onnan de én félre löktem - És persze apa!.. - néztem apára szánalommal - Vele miért beszélsz? - néztem vissza anyára - Ő elárult téged! Nem volt ott melletted, amikor Hope meghalt! Én ott voltam. - a hangom halkabbra vettem - Én ott voltam anya. És segítettem, pedig fel sem fogtam, hogy mi történt. Mégis őt választanád helyettem igaz? - kérdeztem a könnyeim között.

- Igen. Szemrebbenés nélkül. - azzal megfordult és elviharzott a szobájukba. Apa természetesen egy mérges tekintet után anya után rohant, hogy megvigasztalhassa. Én csak ott álltam és hagytam, hogy minden könnyem megmossa az arcom. Hátha lemoshatom vele a fájdalmam, amit az élet rátetovált. Csak az volt a baj, hogy ezt bármilyen szappanos vízzel és kefével megmoshattad volna. Sosem mosol le semmit, ami fáj. Ott marad és életed végéig ott is marad, kivéve ha az életed elég rövid.

A bátyáim próbáltak megvigasztalni, de nem mentem vele semmire. Odáig jutottam, hogy a bőröm is fájt és minden egyes mozdulat kikészített. Gyógyszereken éltem, hogy kibírjam a minden napjaimat és ez egyre nehezebben ment.

- Kayla. - szóltam bele a telefonba.

- Vic. - szólt bele Kayla.

- Beszélnünk kell. - sóhajtottam.

Fél óra múlva találkoztunk a közeli parkban. Mire kiértem eleredt az eső és nem csak úgy szemerkélt, hanem természetesen jó nagy cseppekben. Remegve vártam rá a hideg padon ülve. Bár már igencsak benne voltunk a márciusban én mégis fáztam főleg, hogy az eső lehűtötte a testem. Nem volt a lelkemben semmi, ami felmelegíthetett volna..

- Szia! Jól vagy? - kérdezte Kayla miután megölelt.

- Most már jobban. - mosolyogtam rá - Mikor kell menned? - kérdeztem csalódottan.

- Pár nap múlva. Már mindent összepakoltam. Holnap reggel jönnek a költöztetők a cuccainkért és elviszik őket. Utána megyünk mi is. - Nem tudtam levenni róla a szemem. Annyira csodáltam benne mindent. Imádtam a hangját ami dallamként ült a vállamra, az illatát ami megnyugvást adott és az ölelését, ami otthont varázsolt körém - Nézd. Tudom, hogy ez összetör téged, de muszáj mennem. - simította végig az arcom.

- Igen, tudom. - néztem más merre, mert ha tovább nézném őt, akkor elbőgném magam - Nem maradnál mégis? - törtek utat maguknak a könnyeim.

- Nem maradhatok. - nézett rám könyörögve Kayla. Tudom, hogy ezzel csak megnehezítettem a dolgát. De nem akartam elengedni.

- Kérlek ne menj el.. - zokogtam, mire ő a karjaiba vont - Kérlek.. - addig vigasztalt, ameddig nem álltam stabilan a lábaimon. Miért fáj ez ennyire nekem és ő miért nem hullajtott egy könnycseppet sem értem?

- Sajnálom. - mondta majd hátat fordított és elment.

- Mi? Ennyi? Itt hagysz? - akadtam ki.

- Mit vársz tőlem Victoria? Elköltözök a világ másik felére! - akadt ki.

- És? Nem tudsz normálisan elköszönni? - akadtam ki még jobban - Komolyan így akarsz elválni?

- Mindkettőnknek így lesz a legjobb! - zárta le a témát és még egy utolsó pillantást vetett rám, majd elindult. A könnyeimet is elmosta az eső a fekete sminkemmel együtt. Valószínűleg tökéletesen néztem ki. De nem tudtam erre két másodpercnél tovább gondolni. Kayla után rohantam és mikor utolértem a karjánál fogva magammal szembe fordítottam.

- Nem hagyhatsz így itt! Nem mehetsz el így! - tekintetemmel könyörögtem neki. Szemeimet az övéibe fúrtam és próbáltam kideríteni, hogy mit is érez valójában, de sikertelen volt. Mogyoró barna szemei nem árultak el nekem semmit. Olyan jéghideg volt a tekintete, ami megrémisztett és csak reménykedni tudtam abban, hogy rosszul látok. Tényleg szerettem volna ez hinni.

- De pont ezt fogom tenni.. Viszlát Victoria! Ég veled!