Mikor felkeltem úgy éreztem majd szét robban a fejem. Az órámra pillantottam és felnyögtem. Délután két óra van, ami azt jelenti, hogy én békésen átaludtam az egész napot. Ilyenkor pont ezt érzem. Ha túl sokat alszom, egész nap egy bányarém leszek, aki fáradt, nyűgös és kibírhatatlan. Levánszorogtam a lépcsőn és ügyeltem arra, hogy minél lassabban jussak el a célomig ami a konyha volt. Csak egy kis gyógyszerre és egy pohár vízre lett volna szükségem, erre belebotlottam az egész famíliába. Anya épp a palacsintákat pakolta John tányérjára James pedig undorodva nézte. Nem meglepő.

- Jó reggelt! - morogtam oda hozzájuk, majd kivettem a szekrényből egy kosarat, amiben a gyógyszereket és a vitaminokat tartjuk. Öntöttem narancslevet az egyik kedvenc macis bögrémbe, amit még Jamestől kaptam, amikor együtt voltunk. A narancslével bevettem két fájdalomcsillapítót és megfordultam. Mindhárman engem figyeltek csendben.

- Mi van? - vontam fel a vállamat, mert nem értettem, hogy miért néz mindenki engem, amikor előttük van a finom palacsinta, ami nyakon van öntve csokiszósszal.

- Jól vagy? - kérdezte anya és úgy nézett rám, mintha egy csúnya megfázás ragadt volna rám.

- Persze! Miért ne lennék? - vontam vállat.

- Nagyon sápadtnak tűnsz. - lépett közelebb hozzám.

- Minden rendben, csak nem alszom túl jól mostanában. - feleltem és arrébb hessegettem a kezét az arcomtól. Nem akarom, hogy hozzám érjen azzal a kezével, amivel rudakat fogdosott.

- Komolyan? Nem ezt látjuk. Egész nap csak fent vagy a szobádban és alszol. - fordult meg és leült a helyére, hogy megegye a reggelijét. Egyébként őket nem zavarja, hogy délután két óra van. Ők reggeliznek..

- Mint mondtam beteg vagyok. - forgattam a szemeimet. Keresztbe fontam magam előtt a kezem és néztem, ahogyan megreggeliznek.

- Te nem eszel? - kérdezte John.

- Nem kérek. Köszönöm. - préseltem ki magamból a köszönöm szót. Johnnak igazán nehéz ezt mondanom, bár anya sem áll messze tőle. Neki sem tudnám már őszintén ezt mondani. Nem bírtam sokáig nézni a nagy és tökéletes családom, úgyhogy visszavonszoltam magam a szobámba. Nagyon nehezen ment. Bedőltem a nagy és puha ágyamba, ahol elkezdtem nézni a plafonon lévő csillag tengert. Olyan volt, mintha egy ég alatt feküdnék, de ez este sokkal megnyugtatóbb tudott lenni. Sokszor szoktam nézni a kis csillagokat magam felett, mert annyira valódinak tűnik, és egy percre elfelejtek mindent, amikor belemerülök a nézésükbe. Ebből az ámulatból az ajtóm nyitódása rángatott ki. James lépett be, mire szemforgatva ültem fel az ágyban.

- Mit akarsz? - kérdeztem lemondva arról, hogy nyugodtan kémlelhessem a kamu csillagjaimat.

- Csak beszélni veled. Tudni akarom hogy miért voltál ott. - ült le velem szembe.

- Én is tudni akarok nagyon sok mindent, de sajnos erre nincs lehetőségem. - sóhajtottam.

- Ne csináld ezt. - szólt rám, de cseppet sem durván. Inkább sajnálkozva emelte rám a tekintetét.

- Mit, James? - én is úgy válaszoltam, ahogy ő beszélt hozzám - Beteg voltam és semmi kedvem nem volt hazajönni ebbe a szemétdombba. - akadtam ki csendesen.

- Miért? - vonta fel az egyik szemöldökét. Vicces, hogy ezt olyan kevesen tudják megcsinálni.

- Összevesztem anyáékkal. - emeltem le róla a tekintetemet.

- Mégis min? - nevetett fel halkan.

- Megtudtam, hogy anya mit is csinál a szabadidejében. - néztem rá, és vártam, hogy leessen neki.

- Na? - hajolt közelebb, mire felsóhajtottam.

- Munka után rúdtáncol egy bárban. És az a bár az apámé. - néztem mélyen a szemébe, amikben semmi változást nem véltem felfedezni. Nem lepődött meg egy cseppet sem, ugyan úgy nézett rám - Meg sem lepődsz? - néztem rá kérdőn.

- Én megmondtam neked. - sóhajtott - Nem kell mindenről tudnod. Ez a ház így is több titkot birtokol, mint a fél város összesen. Ezzel csak azt fogod elérni, hogy tönkremegy a családod.

- Én nem akarom többé ezt a családot! - mondtam magam alatt.

- Nem tudsz vele mit csinálni. Ki kell bírnod, ameddig meg nem ment a herceged. - mosolygott rám perverzül, amire egy szemforgatást kapott válaszul.

- Ne forgasd a szemed! Ez az igazság. - vont vállat.

- Nem érdekel mennyire fáj az igazság, én nem fogok tétlenül itt ülni! Az anyámra lenne szükségem, de ő inkább didi bárba járkál, ami nem mellesleg az apám bárja. Ennél már nem lehet rosszabb. - vontam meg a vállam.

- Amy, ne legyél naiv.. - nézett rám - Mindig lehet rosszabb.

- Igaz. A te titkodat még nem tudom. - hajoltam közelebb hozzá.

- Reméljük nem is fogod megtudni. - sóhajtott.

- Szuper. - csaptam egyet a térdemre.

- Gyere, menjünk fagyizni. - állt fel az ágyamról.

- Nem megyek sehova! - változtattam az arckifejezésemet flegmára.

- Ne csináld már! - hisztizett az ajtóban és megtámaszkodott a kilincsen.

- Nincs kedvem. - piszkáltam magam előtt a takarót - Vissza fekszem. - ezzel bedőltem az ágyba és magamra húztam a takaróm. Nem hallottam, hogy James tiltakozott volna, csak azt, hogy elhagyja a szobámat és becsukja maga után az ajtót.

Azt hiszem elérkeztem az utolsó részhez. Az utolsó részhez, amiben minden kiderül és amibe annyi fájdalom került. Ennek kell lennie az utolsó álmomnak, mert lassan már a történet végére érünk, és reménykedek benne, hogy ezzel végleg lezárul ez az egész. Bár nem ijesztő, mégis úgy hat rám mint egy rémálom. Túl sok fájdalom van a Richárddal való kapcsolatomban, és ezt életem végéig hordozni fogom..

De ez még nem az utolsó. Még nem jött el az ideje.

Mikor kezdtem magamhoz térni, megnéztem az időt a telefonomon, amiből rájöttem, hogy kemény fél órát aludtam. Nem álmodtam semmit, amit furcsálltam, mert a baleset óta minden nap minden alvásomnál újraálmodom az életem legborzalmasabb részét.

Nancy és Richárd üzenetben kérdezgettek az állapotom felől. Richárd egész hétvégén dolgozni fog Nancyvel együtt azért, hogy megtudjanak élni. Bár segít nekik egy nagyon távoli rokonuk fenntartani a házat, mégsem árt, ha keresnek egy kis pénzt a szűkösebb időszakokra. Persze anyám is segít a kis dugi pénzével, de próbálja ezt a legtitkosabb módon megoldani, hogy Richárdéknak eszükbe se jusson vissza adni a pénzt.

Victoria is írt egy üzenetet, hogy vasárnap benéz, mert aggódik értem. Ő még nem igazán tudja a sztorit, de szerintem nem is fogom a tudtára adni. Nem akarok erről beszélni, mert tudom, hogy az emberek Richárdot okolnák érte. Megérdemli vagy sem, de nem szeretném, hogy ezen kattogjon mindenki..

Vic este hétre be is esett az ajtón. A mosolya tökéletes volt mint mindig, és engem is arra sarkallt, hogy mosolyogjak. Ő az a fajta lány volt, Akit csak mosolyogva láttál. Ahogy belép egy szobába, megtölti élettel, békességgel és szeretettel, és ezt nagyon imádom benne. Sosem tudtam, hogy képes a mai világban ennyi erőt adni csak azzal, hogy rámosolyog valakire. A legmogorvább idős nénit is képes megmosolyogtatni. Na igen.. Amikor én próbálkoztam ezzel, azonnal elrohantak előlem, és leperverszeztek. Lehet, hogy nem gondolták őszintének a mosolyom, de ez most lényegtelen is.

Victoriával felrohantunk a szobámba és hanyatt vágódtunk az ágyon. Megbizonyosodott róla, hogy kutya bajom és hétfőn újra nézheti a hülye fejem. Mivel már későre járt megkértem, hogy aludjon nálunk, hisz úgyis óriási ágyam van.

Egész éjjel nem aludtunk semmit, csak beszélgettünk és átrágtunk minden fontos vagy épp kevésbé fontos témát. Ryan szerencsére értünk jött reggel, így kicsivel több időnk jutott az alvásra és a készülődésre is.

Ma semmi kedvem nem volt puccba vágni magam, és nem is tartottam szükségesnek. Minden amit használtam, az egy kis alapozó volt, és némi púder, hogy ne csillogjon annyira az arcom. Amikor csak ennyi festéket viszek fel az arcomra, úgy érzem magam, mint egy cuki 10 éves. Pufi pofi, babapopsi tapintású bőr és nagy smaragdzöld szemek. Vic egy kicsivel többet foglalkozott a kinézetével, de nem izgatott. Szerettem nézni, ahogy készülődik és hogy annyit pepecsel a már így is tökéletes külsejével.

Miután rászóltam, hogy ideje mennünk, lementünk, hogy felvegyük a cipőnket. Anya valamilyen oknál fogva csomagolt nekünk reggelit és egy termoszba még kávét is kaptunk. Ezeket útközben gyorsan bepakoltuk és rohantunk is Ryanhez.

- Már 10 perce és 42 másodperce itt várok! - bosszankodott.

- Még a másodpercet is nézted? - nevettünk fel.

- Nem volt jobb dolgom. - vont vállat, majd a gázra taposott és elindultunk a suliba.

Kellemes idő volt, a madarak csicseregtek a már zöldellő fákon. Már márciust írunk, én mégis úgy érzem, mintha nyár lenne. A nap az ablakon keresztül sütött rám. Bár még reggel volt és még csak most kezdtünk bele a tavaszi szezonba, érezni lehetett, hogy forróság járja át az arcom a nap miatt.

Ryan kitett minket a parkolóban és felsétáltunk a nagy tégla épülethez. Amikor bementünk az iskola kapuin, minden szem ránk szegeződött, amit egyáltalán nem értettem. Többször is jöttünk már együtt, de akkor sosem volt rajtunk ennyi gúnyos tekintet. Az emberek arcáról több mindent le lehetett olvasni, de a legfőbb amit észre lehetett venni a tekintetükben, az a szánalom volt.

- Itt mégis mi történt egy hét alatt? - suttogtam oda Vicnek.

- Fogalmam sincs! - szinte azonnal rávágta, és lehetett érezni, hogy nagyon ideges.

- Vic, nekem elmondhatod! - mondtam már- már könyörögve.

- Persze, tudom. Most mennem kell! - esélyt sem adott, hogy maradásra bírjam, mert mint egy rakéta, úgy tűnt el a tömegben. Eközben volt időm rájönni, hogy az emberek nem engem, hanem őt nézik. A terembe menet próbáltam megkeresni a kis szedett vedett csapatomat, de a folyosón senkibe nem botlottam bele. A terembe érve Nancyt kerestem, de mindhiába. Megkérdeztem az osztályom, de ők sem látták még a nap folyamán. Már csak a telefonomban bízhattam. Tárcsáztam Nancyt és Richárdot is, de szerintem épp a telefonjukon ültek. Egyikük sem válaszolt..

Időközben rájöttem, hogy Kayla száma is megvan, és ki ismerhetné jobban, ha nem ő? Miközben hívtam, megláttam. Először persze csak néztem, hogy hogyan lehet valaki ennyire gyönyörű. Más volt mint a többi lány, persze nem csak arra gondolok, hogy a saját neméhez vonzódik. Arra gondolok, hogy van egy lány, aki ennyi szépség és tökéletesség birtokában áll, és nem szállt el magától. Na, de ideje felébredni Amy! Nem ezért vagyunk itt!

Azonnal letettem a telefont és rohantam utána. Mindenkit fellöktem, akik velem szembe jöttek, ők pedig elmondták, hogy mennyire szeretik az anyámat.

- Kayla! - ordítottam és rám kapta a fejét.

- Amy! - mosolygott kedvesen.

- Beszélnünk kell! - azzal megragadtam a karját és kihúztam a tömegből. Az udvar felé vonszoltam, miközben ő folyamatosan kérdezősködött, s próbálta tartani velem a lépést.

- Amy! szólt rám idegesen, mikor végre megálltam egy padnál - Mi a fene ütött beléd? - nézett rám szinte mérgesen, de tudtam, hogy csak nem érti a kirohanásom okát.

- Ne haragudj, csak.. Tudod mi baja van Vicnek? - kérdeztem és végre normalizálódott a légzésem.

- Miért? - kérdezte és a tekintetében látni lehetett az ijedtséget.

- Vasárnap nálam volt, de nem láttam rajta semmit, ami miatt aggódnom kellene. Viszont ahogy beértünk a suliba, mindenki őt kezdte el nézni, sutyorogni kezdtek és úgy távolodtak el tőle az emberek, mintha leprás lenne. - hadartam le neki és egészen addig nem is néztem rá, csak miután elmondtam a problémát. Kayla sóhajtott egyet, majd a pad felé húzott és leültünk. Ajaj

- Valaki a felettünk lévő osztályból pletykákat kezdett el terjeszteni rólunk. Nem igazán tudom, hogy miket, mert sosem érdekeltek, viszont Victoriát nagyon megviselte. Őt jobban bántják ezzel, mint engem, mert látják, hogy őt lehet. A sok negatív szavakra kezd egyre jobban összeomlani. - szomorodott el.

- De mégis miről szól ez az egész? - próbáltam kitalálni, hogy mivel találták meg őket.

- Arról, hogy mások vagyunk és ezt ők nem nagyon akarják elfogadni. Máshogy néznek ránk, mert leszbikusok vagyunk, és szerintük ez nem elfogadott itt. - vonta fel a vállát.

- Beteg vagyok az ilyen emberektől. Megértem ha nem tudják elfogadni. De miért kell ezzel bántani másokat? - gondolkodtam hangosan.

- Nem tudom. Ezen az sem segít, hogy nemsokára elutazom. Jobban mondva elköltözöm. - emelte le rólam nagy szemeit.

- Hogy mit csinálsz?! - akadtam ki.

- Elköltözöm a világ másik felére. Ezért még érzékenyebb lett Vic. Mindenben ott kell lennetek mellette, figyelnetek kell rá! Minden egyes percben! - szorította meg a kezem - Vigyázzatok rá kérlek.. - könnyei eláztatták az arcát. Nekem sem kellett sok a síráshoz. Kayla szorosan magához húzott, és egy szoros ölelésben részesített.

- Megígérem! - öleltem én is egyre szorosabban.

Sziasztok! 😊💕
Remélem tetszett nektek ez a rész, mert megmondom őszintén, hogy nem érzem magam a toppon. Szeretném hosszabbra megírni a részeket ezek után, mert még a felénél sincs a történet és nem szeretném ennyire elhúzni. Remélem ez nem okoz majd gondot nektek és inkább pozitív lesz mint negatív. Köszönöm nektek a csillagokat a kommenteket és a nézettséget is, ezekkel mindig feldobjátok a napomat! Mindenkinek nagyon jó nyarat kívánok és hamarosan hozom a következő részt.
Sok puszii! 💖💎