Napokat sírtam át miattad. Nem jöttél oda hozzám, és én sem mentem oda hozzád. Úgy tettünk, mintha nem is ismernénk egymást. Ezt mindenki elhitte. Mindenki elhitte, hogy vége van mindennek és megszakítottunk minden kapcsolatot egymással. De amikor elmentünk egymás mellett éreztük. A testünk könyörgött egy utolsó érintésért. A szívünk egy utolsó ölelésért. Az ajkunk pedig egy utolsó csókért. Amikor elhaladtunk egymás mellett egyszerre érintett meg minket a vihar és a nyugalom.

Elakartam hinni, hogy te is ugyan azt érzed, amit én. De nem viselkedtél úgy cseppet sem. Átnéztél rajtam, ami nem volt nehéz a 158 centimmel.. Minden lányra ránéztél, csak rám nem. Nem tudtam, hogy azért, mert annyira szégyellnéd magad a történtek miatt, vagy mert ennyire nem érdekelt. Próbáltam tovább lépni rajtad. Igazán próbáltam.

Annyi érzelem kavargott bennem és megannyi kérdés, amit nem tehettem fel. De vajon ha lett volna rá esélyem feltettem volna őket? Lehet, hogy annyira féltem volna a választól, hogy inkább minden kérdésemet magamban tartom, hogy megvédjem magam a fájdalmas igazságtól. Hagytam volna, hogy teljesen szétmarjon belülről az a fájdalom, amit te okoztál nekem minden egyes nap azzal, hogy egy senki lettem a számodra. Egy idegen. De lehet, hogy még ennél is kevesebb.. És hogy mi a legviccesebb? Hogy fogalmam sincs mivel érdemeltem ezt ki.

Egyre több nap telt el és egyre kevesebbet gondoltam rád. Egyre kevesebbszer fájt látni téged a folyosón, miközben édesen mosolyogsz. Kevésbé hiányzott az érintésed a bőrömről. Az ajkaid az ajkaimról. Már nem sírtam át annyi éjszakát és már nem vártam, hogy online legyél Messengeren. Már nem vártam tőled semmit. Az egyetlen dolog amit vártam, az a felejtés volt. Hogy teljesen kitöröljelek a fejemből és az emlékezetemből. De ez lehetetlen igaz? Mert gondoskodtál róla, hogy sose felejtselek el. Sose felejtsem el az érintésed, ami annyi fájdalmat hagyott a törékeny testemen..

Az iskolánk egy híres rendezvényt szervezett a diákoknak, megannyi programokkal és nyereményekkel. Bármelyik terembe mehettél, hogy megnyerj egy versenyt és ez által pontokat kaphass, amit beválthattál valamire a büfénél, vagy talált tárgyak osztályán. Kifejezetten erre a célra gyűjtöttek össze a diákok olyan holmikat, amikre már nincs szükségük. Akár szép gesztus vagy egy jó buli is lehet belőle. Általában imádják ezeket a napokat a diákok, de engem valahogy sosem izgattak. Sosem tudtam mit kezdjek magammal, és mivel jó idő szokott lenni, mindig kint ültem az udvaron egy padon. Általában olvastam egy számomra izgalmas könyvet, vagy épp csak elfeküdtem a padon és zenét hallgattam, miközben néztem az eget. Most sem volt ez másképp.

Kimentem az udvarra és elsétáltam a kedvenc padomig. Kisajátítottam magamnak az egészet és elfogyasztottam rajta a reggelimet, amit anya csomagolt. Anya jó dolgokat csinált a konyhában. Lehet én is ott készültem?.. Csak viccelek. Engem biztos valahol nagyon messze csinálhattak, mert ilyen elcseszett embert még nem hordott senki a szíve alatt. Lefeküdtem a padra és néztem az eget. Néztem, hogyan haladnak el felettem a felhők és elképzeltem, hogy milyen lehet oda fent járni. Legszívesebben csak ráülnék az egyikre, és hagynám hadd vigyen jó messzire. Érezném, ahogy éget a nap és hallanám a sok szitkozódást amit a napozó emberek ordibálnak, mert eltakartam a napot. Annyi hülyeségre gondoltam csak azért, hogy ne kelljen egy hülyére gondolnom. Szerintetek ment? Dehogy is. Igen, azt mondtam, hogy egyre kevesebbet járnak rajta a gondolataim, és ez igaz is. De még mindig vannak mély pontjaim. Hogy tud valaki ekkora hatást gyakorolni a másikra? Hogyan képes ennyire semmibe venni és figyelmen kívül hagyni másik érzéseit? Annyi düh szorult belém, hogy már fájt. Fojtogatott és ettől még idegesebb lettem. Törni és zúzni lett volna kedvem. Szétverni Richárd fejét, eltörni rajta egy több milliót érő vázát, hozzá vágni több ezer paradicsomot és tojást. Hozzá vágni olyan szavakat, amivel egy kést döfnék a szívébe és beletipornék minden érzelmébe. Addig püfölném a tökéletes mellkasát, ameddig el nem fáradok. Ameddig ki nem zokogtam magam. Ameddig nem húz magához s nem nyugtat meg..

Mikor újra kinyitottam a szemem már sötét volt. Tavasz van így nincs hideg, de a suli már réges régen bezárt, engem pedig senki sem keltett fel mély gondolkodásom közben. Hogy voltam képes elaludni egy padon?! Hagyjuk is. Nehezen felültem és próbáltam magamhoz térni. Próbáltam megnyugodni, de olyan fáradt voltam és olyan sokkos állapotba kerültem, hogy bombával se robbantottak volna ki onnan. Egészen addig, ameddig egy ismerős hang meg nem érintette a fülem.

- Hát te? - kérdezte zsebre dugott kézzel, majd felült mellém a padra.

- Mit érdekel az téged? - válaszoltam flegmán és nem engedtem meg magamnak, hogy rá nézzek.

- Valami baj van? - kérdezte, én pedig keresni kezdtem egy serpenyőt, hogy arcon csapjam vele.

- Dehogy is! - sértődtem meg.

- Akkor jó! - mosolygott és rájöttem, hogy nem maradhatok. Leszálltam az asztalról és elindultam volna ha nem ragadja meg a karom és húz vissza. A hátam neki csapódott a hasának és gyengéden átölelt - Ne menj. - suttogta a fülembe. Szavai égették a fülemet és könnyeket csalt a szemembe. Szaporán kezdtem el lélegezni a szorításában.

- Hagyj elmenni Richárd.. - suttogtam és behunytam a szemem, hogy még véletlenül se engedjek utat a könnyeimnek.

- Beszélnünk kell. - mondta halkan.

- Nincs miről beszélnünk. - a sírás kaparta a torkom, így kezdett nehezemre esni folyékonyan beszélni.

- Pont ezért van. Mindig lesz miről beszélnünk.

- Nem akarok többé beszélni. - suttogtam.

- Ugyan miért? - bújt jobban a nyakamhoz, amitől minden levegőm tovaszállt.

- Nem foglak vissza engedni. - remegtem és próbáltam tartani magam ahhoz, amit mondott - Nem fogsz újra bántani. - könnyeim szabad útra tértek és már nem is bántam. Nem tarthattam vissza egy egész óceánt. Órák óta rajta merengek és órák óta tartom vissza a könnyeimet. Nem vagyok acélból. Ember vagyok. Így kiengedtem az összes könnyem és már nem harcoltam ellenük.

- Ne sírj! - ölelt át jobban és ettől csak még jobban sírnom kellett. Nem engedhettem meg ezt neki. Szinte kirobbantottam magam az öleléséből és szembe fordultam vele. Néhány másodpercig csak néztük egymást, én a könnyeim között próbáltam rájönni, hogy mit is érezhet. Azt hiszem megdöbbent. A nagy Richárd megdöbbent, mert nem elég egy kis babusgatás, hogy megbocsássak neki mindent.

- Engedj végre el! - üvöltöttem - Elegem van belőled, mégis mi a fenét képzelsz magadról? Hah?! - rontottam neki a mellkasának - Szerinted ettől majd megnyugszom? Szerinted ettől minden rendben lesz, mert ide toltad a képed annyi hét után és azt mondod beszélnünk kell. Azt hitted az öledbe ugrom majd és csöndben végig hallgatom és elnézek neked mindent? Csalódást kell okoznom, mert ez nem fog megtörténni. Egy utolsó gerinctelen állat vagy és ez volt az utolsó, hogy játszadoztál az érzéseimmel! - tör ki belőlem hírtelen minden és ahogy befejeztem a monológom, el is felejtettem, hogy mit mondtam. Csak próbáltam levegőhöz jutni.

- Nem akartalak bántani. - nézett le a földre.

- Oh persze Richárd, te semmit nem akartál soha. - csapkodtam.

- Ez nem igaz Amy. - nézett rám és elrugaszkodott az asztaltól, hogy közelebb jöjjön, de én hátrébb léptem eggyel - Sok mindent akartam. - nézett mélyen a szemembe.

- És mégis mit? - fontam keresztbe a karomat.

- Téged.. - a választ hallani hihetetlen volt.

- Nem hiszek neked. - ingattam meg a fejem.

- Akkor ne tedd, nem bánom. De akkor is ez marad az igazság.

- És? Te akkor is egy barom maradsz. - gyerekesnek éreztem magam azért, mert próbáltam fájdalmat okozni neki, de ez csak egy kis hisztériára sikerült.

- Lehet..

- Biztos. - vágtam a szavába - Mindig vissza jössz, Richárd. - mondtam beletörődve - Elengedtelek. Örökre.

- Ne mond ezt. - lépett közelebb hozzám, de én egy újabb lépést tettem hátrafelé.

- Ez az igazság. Nem akarok tőled semmit. Naiv voltam, hogy hittem neked. - szánalommal néztem rá, ami látszólag nagyon fát neki.

- A szándékaim igazak voltak Amy. Csak téged szerettelek igazán. És ezt te is nagyon jól tudod. Tudom, hogy melletted van a helyem és hogy neked pedig mellettem. Ez így marad örökre, ha tetszik ha nem. Mindig fogsz érezni valamit irántam. - mondta és legszívesebben behúztam volna neki egy nagyot.

- Hagyj békén! - mondtam le az örökkénkről és hátat fordítva indultam az udvar kapuja felé, egészen addig, ameddig hírtelen át nem ölelt.

- Maradj! Nem fogsz elhagyni. - suttogta szinte könyörögve a szavakat. Könnyeit éreztem a vállamra hullani és szorításából nem engedett. Teljesen kétségbe volt esve, hogy elhagyom. De Richárd. Ki hagyott el kit?..

- Én sosem hagytalak el. Te voltál az aki válaszok nélkül hagyott. Hagytad, hogy hónapokat várjak rád. - törtem ki sírásban, és csak reménykedni tudtam, hogy érti mit mondok.

- Tudom. Ezt fogom jóvá tenni.

- Nincs rá több esélyed. - mondtam komoran.

- De van! - kezdett el sírni - Mindig van több esélyünk. Nekünk mindig lesz esélyünk újra egymásra találni. - az ég elkezdett dörögni, és úgy éreztem ez egy jel, hogy ne is álmodozzak arról, hogy megbocsátok neki. Úgy éreztem a fejünk felett minden felhő összegyűlt, és egyre hangosabban adják a tudtomra, hogy ez nem helyes.

- Engedj el! - üvöltöttem és kiszakadtam a szorításából - Engedj el Richárd, nincs több esélyünk, az összeset elszúrtad. - üvöltöttem torkom szakadtából és ennek hála az eső is eleredt. De nem ám szemerkélt, hanem ránk szakadt az egész. Csak sírtam, hisz nem voltam még elég vizes...

- Engedd, hogy jóvá tegyem! - üvöltötte, mert a hangunkat szinte elmosta a zivatar.

- Mégis mit? Hagyj, ennyit kérek!

- Ezt nem adhatom meg neked, te is nagyon jól tudod! - csapott egyet a combjára. Pár percig csak néztük egymást és vártuk a következő lépést. Tudta, hogy akarom. Tudta, hogy egész végig azt vártam, hogy odarohanjon hozzám és bekebelezze az ajkaimat az övével. Hogy a nyelvünk táncot járjon az esőben és levegőért kiáltson. Nagyon jól tudta - Nem foglak elengedni Amy Rose, ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből! Egy hülye idióta voltam de tudod mit? Minden amit tettem miattad volt. Megcsókoltalak és utána másra sem tudtam gondolni és ez megrémített. Kiakasztott. - akadt ki - Megbolondított, hogy egész végig éreztem az illatod és éreztem az ölelésed magam körül. De nem tudtam elfogadni, hogy szerethetsz. Annyi rosszat tettem az életben, nem tudtam felfogni, hogy hogy vagy képes elviselni egy ekkora parasztot mint én! - ordított. - Szeretlek érted? De megrémisztett a gondolat, hogy ezt megtudod. Megrémisztett mert féltem, hogy nem fogok megfelelni.

- Ez baromság! - ordítottam vissza - Ha így állsz hozzá, akkor semmi esélyünk sincs! - tomboltam.

- Tévedsz Amy! És ezt az esélyt nem szúrom el többször! - egy gyors mozdulattal az arcom után kapott, amit az arca felé húzott. Nedves ajka azonnal megtalálta az enyémet és olyan hevesen kezdtük falni a másikat, hogy az már fájt. Rettentően fájt megcsókolni. Újra érezni magamon az érintését, az ajkát. De csak csókolt és nem engedett el..

Igaz volt? Igaz csókot kaptam tőled? Vagy ez is a terved része volt? Elhittem és ittam minden szavadat. És tudod mi tesz őrülté? Hogy mindenek után.. Még mindig vágyakozom az után a csók után..