Ez a nap hivatalosan is a harmadik legrosszabb napja az életemnek.

Az első elég egyértelmű, melyik. És a második pedig az, amikor elsőben mindenki szeme láttára elestem, és 'Majmos Bugyi'-nak hívtak az év hátralévő részében, mert a fenébe, hogy a majmos bugyimat kellett felvennem, és kilátszott, amikor elestem.

Amikor beszállok Jessy Fordjába, hálát mondok bármelyik Istennek, aki épp hallja azért, mert megvárt.

"HOL VOLTÁL?" Kiabál.

Nyögök egyet, mert persze, hogy még rosszabb is lehet. "Elraboltak, majd kiraktak, ezzel arra ítélve, hogy az esőben sétáljak, aztán majdnem megfojtottak, majd megmentettek, aztán csoki turmixot ittam, és végül kiraktak itt. Nincs is még vége a napnak, de már pofon kellett csapnom két srácot." Hangzanak mérges szavaim.

Jessy csak áll ott pislogva.

"Hát" Mondja "ötletem sincs, mit kéne először kérdezni."

"Nem mehetnénk inkább csak haza? Legyen már végre vége ennek a napnak."

Jessy végre felfogja, hogy nem vagyok olyan hangulatban, hogy kihallgattasson, ezért inkább beszállunk az autóba.Tudom a fájdalommal teli pillantásai miatt, miközben beindítja a motort, hogy észrevette a a piros nyomokat a nyakamon.

"Hallottam Larától, hogy Blake elvitt, de Lara egy pletykafészek, így nem tudtam, mit higgyek el belőle. Ez gondolom legalább az elrablás részt megmagyarázza. Ő volt az, aki azt tette?" Kérdezi és a nyakamra mutat. "Fojtogatott, mert visszabeszéltél neki reggel?"

"Nem. Elrabolt, mert egy perverz alak, és amikor visszautasítottam, kirakott, hogy visszasétáljak. Oké, lehet, hogy én hagytam ott és sétáltam vissza. A kikötőnél jártunk, és mivel a balszerencse egy olyan dolog, ami velem jár, belefutottam ebbe a fickókba, akik épp lelőni készültek egy másikat..." Magyarázom és Jessy elhallgat.

"Nem hagyhattam nekik, hogy megtegyék," Folytatom "nem hagyhattam, hogy lelőjék. Annyira hasonlított arra, amikor hagytam, hogy lelőjék Anyát...Így miután rájuk kiáltottam, utánam futottak és fojtogattak. És ez az a pillanat, amikor eljutunk a bizarr részhez. Owen Rhodes és a bandája tűnt fel, és megmentettek.De Owen, pont mint Blake, egy perverz, és mikor rám nyomult miután lerakott itt, felpofoztam." Zárom le a történetet.

"Hát ez elég sok minden, amit fel kell dolgoznom." Mondja Jessy, és kihajt a suli parkolójából.Nem úgy, mint Blake, Jessy betartja a sebességkorlátozást, mikor hazamegyünk.

"Jah, hát, Isten hozott a világomban." Sóhajtok.

Jessy beharapja az ajkát, de a szemét az úton tartja, amikor megkérdezi "Tudod egyáltalán mekkora bajban vagy?"

"Úgy érzem, nem sokára úgyis megtudom..."

"Meg kell lapulnod, Amber" Mondja Jessy "így tudod túlélni a középsulit. Így tudod elérni, hogy ne bonyolódj bele a bandák ügyébe. Lapulj meg..."

Bólintok. "Igazad van. Mostantól el fogom kerülni mind Blake-et, mind Owent, mintha legalábbis a pestis lennének. Végig kell csinálnom ezt az évet, aztán mehetek valamilyen művészeti egyetemre." Mondom.

Hazamegyünk anélkül, hogy megemlítenénk Blake-et vagy Owent még egyszer. Jessy nekem adja a sálát, hogy eltakarhassam a nyakamon lévő nyomokat, és motyog valamit a Vámpírnaplókról, mielőtt bemennénk a házba.

Tessa néni nincs még itthon, de Anton bácsi már igen, mert esti műszakban dolgozik a kórházban.

"Jó napot, fiatal hölgyek. Tanultatok bármi hasznosat ma az iskolában?" Kérdezi Anton bácsi, amikor üdvözöljük a konyhában.

Jessy megfog egy almát és ezt mondja: "Megtanultam, hogy a tudósok azon dolgoznak, hogy kidolgozzanak egy ellenszert azoknak a vérsejtjeiből, akik 'csodás' felépülést tettek a rák ellen. Szóval leegyszerűsítve, hamarosan lesz ellenszerünk a rákra."

"Azt mondtam, 'valami fontosat'" Sóhajt Anton bácsi, miközben forgatja a szemét. Istenem, ki is illik bele a tini klisékbe? Negyven pár éves felnőtt ember, aki azt hiszi, normális, ha a tini lányára forgatja a szemét.

Aztán felém fordul: "Na és te, kölyök?"

Pár pillanatig csak pislogok. Nem tudhatja meg, hogy nem voltam suliban ma. Attól függetlenül, hogy milyen menő Anton bácsi, valószínűleg nem értékelné, ha lógok a suliból. Vagy kitweeteli. Nem tudom, hogy tőle mégis mire lehetne számítani.

"Uh... a tej rázása automatikusan turmixot eredményez?" Próbálkozok.

"Tökéletes, Amber. Ez egyszerűen tökéletes."

Jessy azon van, hogy ellenkezzen, de megállítja magát, mert tudja, hogy ez csak egy felesleges próbálkozás lenne.

"Na most, Jessica, segíts rájönni, hogy kell használni a ruha jacuzzit." Mondja Anton bácsi, és a mosógéphez vezeti Jessy-t.

Ezt úgy veszem, hogy eljött az ideje, hogy lemenjek a pincébe, és befejezzem a munkámat.

A pince lett az én menedékhelyem. A festékeim és ecseteim szétszórva hevernek mindenfelé, a festményeim pedig a falnak döntve állnak. Egyiken sincs egy csepp piros sem. Valamint túl sok sötét színt sem tartalmaznak. Próbálom minnél világosabbra készíteni őket.

Odasétálok a befejezésre váró munkámhoz. Egy napraforgóval telített mezőt ábrázol egy teljesen véletlenszerű ággyal a közepén.

Talán az ágy mégsem olyan véletlenszerű.

Felemelek egy ecsetet, és elkezdem kidolgozni az ágyat. A fehér párnán és a kék takarón világosítanom kell... Lilával töltöm ki az ágy alatti sötét árnyékokat. Pont ott, ahol megbújtam, amikor anyát lelőtték...

Szeretlek, Amber. Annyira szeretlek. Menj, bújj az ágy alá.

Ha nem bújtam volna el... Ha próbáltam volna harcolni, felidézni a sok önvédelmi órát, talán megmenthettem volna anyát. Ha kijöttem volna az ágy alól... Ha nem maradtam volna három órával a behatolók távozása utánig lefagyva.

Nem hívtam a rendőröket. Az egyik szolgáló tette, akit nem lőttek le, és a rendőröknek ki kellett húzniuk az alól az ágy alól.

Néha még mindig úgy érzem, mintha nem jöttem volna ki... Úgy érzem, mintha még mindig rejtőzködnék...

Még ha sikerült is kiálnom azért a fickóért ma, belül még mindig rettegek... Talán ez fogja a halálomat jelenteni, de van egy olyan érzésem, hogy nem a balszerencse miatt kerülök bajba.

Azért kerülök bajba, mert be akarom magamnak bizonyítani, hogy nem félek...

Egy rezgés a telefonom felől kihúz a sötétségből, ami felé az elmém tart. Visszatérek a valóságba, és észreveszem, hogy az ágyat éjfeketére festettem.

Amikor feloldom a telefonom, észreveszem, hogy egy ismeretlen számtól kaptam üzenetet.

Egy bizsergés fut végig a hátamon, amikor rájövök, hogy senkinek nem mondtam meg a családnevemet az iskolában. Az emberek akik tudják, azok ezen ház lakói, és oké még talán a tanáraim is.

Mr Wessils Miss Marigoldnak hívott angolon. Emlékeztetem magam.

Úgy döntök, válaszolok.

A következő üzenet azonnal megérkezik.

Ki a fene ez az ember? Nem zárom ki annak az esélyét sem, hogy esetleg Blake vagy Owen az, de kimondottan emlékszem arra, hogy nem mondtam el nekik a családnevem. És Jessy nem olyan, aki megviccelne...

Az egyik felem azt mondja, tiltsam le a számot és folytassam a festést, de legyünk őszinték, semelyik értelmes ember nem tud figyelmen kívül hagyni egy ilyen üzenetet.

Nem hogy az itt lévő Kiváncsi Amber.

Ezt üzenem:

Az ismererlen szám megint rögtön válaszol.

Ez alkalommal az ismeretlen szám nem válaszol, és a kérdéseim száma felrobbantja az agyam.

Frusztráltabban, mint előtte, elmentem az ismeretlen számot 'Titokzatos Baszakodó' néven, és a telefonomat a zsebembe rakom.

Ez a személy találkozni akar velem a kikötőnél? Blake ma elvitt a kikötőhöz, úgyhogy lehet, hogy ő az?

A megérzésem azt súgalja, tévedek.

És mivel idióta és kiváncsi vagyok, és mert be akarom bizonyítani, hogy nem félek, és mert tényleg született tehetség vagyok, ha a bajba jutásról van szó, tisztában vagyok azzal, hogy ma este 23 órakkor én a kikötőben leszek.

Miért is ne? A lehetséges halál egyáltalán nem jelent problémát.