Kisétálok a szobából, és rögtön rágyújtok egy cigire.

Ez nem része a megjátszásnak. Ambernek nem szabadna ilyen jól ismernie. Csupán mennyi ideje is ismer? Öt napja, és máris meg tudja mondani, hogy gyűlölöm, hogy én vagyok az, aki él. Még a belső köröm se tudja, hogy az apám és bátyám halála milyen szinten sötétített meg. Hogy mennyire gyűlölöm magam.

Mégis mibe ugrottam én fejest?

Visszasétálok a konyhába, és letörlöm a festéket, bármilyen is legyen, amit Amber az arcomra kent. Piros a festék, és világosan emlékszem arra, amikor azt mondta, hogy nem fest pirossal...

Ő is elérzékenyült volna? Ha így van, akkor ezt az előnyömre kell kovácsolnom.

"Bedőlt Amber a szerető anya színjátéknak?" kérdezi az anyám.

"A kötényeden még mindig rajta van az árcímke," mondom, és kiveszem a már elkészített tésztát a mikróból. A tűzhelyre teszem, és kidobom anyám valódi próbálkozását a tésztával. Eliza Bowmen nem készített világéletében soha egy rendes ételt.

Nem akarom Ambert azelőtt megmérgezni, hogy legalább megnyerném a fogadást.

"Bedőlt neki?" kérdezi Anya megint. Lezuhanok az egyik bárszékre a masszív konyhapult mellett, és beleszívok a cigimbe.

"Nem hülye," közlöm Anyával.

"Blake, jobb lesz, ha megnyered azt a fogadást. Meséltél már neki Kyle-ról? Meg fog enyhülni feléd, ha kihasználod a bátyád halálát-"

"Csak maradj ki belőle," morgom vissza, mielőtt Amber besétál.

Nem tudom értelmezni az arcát, de azt mondja: "Valaminek jó illata van."

Gyilkoltam már és kínoztam és csaltam. És mégis, soha nem éreztem olyan erősen azt, hogy a pokolban fogom végezni, mint most. Még a tészta is hamis. Ha az élete múlna is rajta, az anyám akkor se tudna főzni.

Miért érzem magam ilyen rosszul amiatt, hogy megjátszom magam? Ez mind a terv része...

"Mindjárt kész lesz, Szívem," mondja Anya Ambernek.

Remeg a kezem, amikor egy újabb slukkot szívok a cigimből.

"Nagyon várom. Nem igazán számítottam arra, hogy Blake ma a házába hoz," vallja be Amber.

"Oh, nem is akart, de én ragaszkodtam hozzá. A fiú szeret keménynek tűnni, így ha egy lányról áradozik, az mindig felkelti a figyelmem!"

Hülyeség.

"Ezt... jó tudni," mondja Amber, és egy újabb pillantást vet felém, amit nem igazán tudok hová tenni. Tudja, hogy az anyám csak hazudik? Gyanítja a háttérben szövődő színjátékot?

"A legidősebb fiam, Kyle is pontosan ilyen volt, de..." Anya szája ekkor el kezd remegni. Színészkedés. Ez mind csak színészkedés. "De, azt hiszem, a sors azt akarta, hogy én és a fiatalabb fiam magunkra maradjunk..." Színészkedés. Színészkedés. Színészkedés. "Csak abban reménykedek, hogy Blake talál valakit magának, és nem lesz többé magányos..." Egy apró könnycsepp kicsordul anyám szeméből, és nem bírom tovább. Színészkedés!

"Hadd mutassam meg az edzőtermet," mondom Ambernek, és elindulok a másik folyosón. Séta közben a cigimet a legközelebbi vázába nyomom.

"Uhh, oké?" mondja Amber és elindul utánam.

Kinyitom az üvegajtót, és belépek a szentélyembe. Amber a tönkretett bokszzsákjaim kupacát bámulja a hatalmas szoba sarkában, és nem tudom megállítani a nehézkes kuncogást, amit kivált ez belőlem.

"Mit tettek ellened azok a szegény bokszzsákok?" követeli.

"Útban voltak,"

"Minek az útjában? Az egódéban?"

"Az öklömében," mondom mosolyogva.

"Ezek voltak, kétségkívül a legbénább szavak, amik valaha elhagyták a szádat. Volt már nagyon, nagyon sok béna és kínos pillanatod, mégis szerintem ez vette át az első helyet," mondja Amber érzéktelenül.

"Ne hazudj, elbűvölőnek találsz," mondom a hírhedt öntelt vigyorommal.

"Ja, nagyjából annyira elbűvölő, mint egy nedves zokni," mondja Amber, és a szemét forgatja.

Ha bármelyik másik lányról lenne szó, már rég rákiabáltam volna, vagy megfenyegettem volna, de egyszerűen nem lehet. Szépen kell viselkednem ezzel itt.

És amúgy is - simán átlát rajtam - olyan szinten, hogy már-már ijesztő.Soha nem tippelt meg rólam senki, még csak közel sem olyan pontos dolgot, mint amit Amber állított a bátyám szobájában...

"Oh, nézd ezeket a szépségeket!" kiált fel Amber, és az üveges szekrényhez rohan az edzőterem másik oldalán.

"Amber, tudod, hogy azok gépkarabélyok, ugye?" kérdem. Pont olyan a reakciója rájuk, mint más lányok a cipőkön diliznének be.

"Nézd, van ott egy FN scar, egy ACR, egy AK-negyvenhét, és ÉDES ISTENEM, van egy Heckler & Koch G-hármad?! Megfoghatom?" könyörög Amber.

Őszintén meglepődök.

"Mi a fene vagy te?" kérdezem, mert ez az egyetlen dolog, ami most eszembe jut.

"Miért kérdi mindenki ezt tőlem?" sóhajt, miközben a nyálát csorgatja a puskák felett.

"Nem is tudom, talán azért, mert tudsz versenyezni, úgy verekedni, mint egy nindzsa-orgyilkos, és ismered a gépkarabélyok neveit!?"

"És mi van, ha nem a hülye, szánalmas szőke vagyok, akire mindenki vágyott?" morogja vissza.

"Mi van akkor? Mi van akkor? Állandóan festék borít, és olyan ruhákat viselsz, ami egy másik korszakhoz tartozik! Az őrületbe kergetsz! Visszahúzódónak, ártatlannak és aranyosnak kéne lenned. Nem egy titkos vagány alaknak, aki valószínűleg nyerne egy versenyen ellenem," mérgelődök.

"Először is, nem csak 'valószínűleg'. Biztosan legyőznélek. És másodszor, nem igazán vagyok én vagány," nevet Amber.

Egy kicsit elcsendesedek, mielőtt feltenném a következő kérdést. Lehetséges, hogy rámegy az egész fogadásom. Ha okos vagyok, csak szimplán hagynám ezt a kérdést, de... de tudnom kell...

"Kik voltak a szüleid?" kérdem Ambert.

A hangulata nem romlik akkora mértékben, mint amire számítottam, és ez egyfajta megkönnyebbüléssel tölt el.

"Az anyám otthon volt, hogy rólam gondoskodjon, és az apám egy nagyon sikeres vállalatnál dolgozott," magyarázza.

"Mi volt az apád neve?" kérdem, mert ha Trebor D'Logiram volt, az ország egyik legnagyobb bandavezére - nem is, inkább a világ egyik legnagyobb bandavezére -, akkor baj van.

Trebor D'Logiram nem tartozik egyik oldalhoz sem. A Kelet, Nyugat, Észak és Dél mind a szintje alatt állnak. Trebor a fegyverekkel foglalkozott. Minden bandának szüksége van fegyverekre, szóval egyértelműen a világ leggazdagabbjai közé tartozott. A Dél kezelte a szállítmányait, de ettől eltekintve a bandája teljesen különálló volt. Természetesen azonban az egész országot sosem tudták uralni, mivel ugyan az oldalakhoz nem süllyedt le, de a kapukon még így is meg kellett osztozniuk velünk.

Aki teljesen az uralma alá vonja Tygerwellt, az irányítja az országot is.

De Trebort tavaly megölték... Ezért is akarjuk Rhodes és én az eddiginél is eltökéltebben megszerezni Tygerwell felett a hatalmat... Valamint valószínűleg az Észak is emiatt kezdett el mozgolódni.

"Apát Robert Marigoldnak hívják," válaszol Amber.

Nyugalom önt el, azonban ez nem tart sokáig.

"Melyik vállalatnak dolgozott?" faggatom tovább.

"Miért kéne, hogy elmondjam?"

"Ne légy makacs,"

"Nagyon fura neve volt. Valami olyasmi, mint szteto vagy sztereó, vagy-"

"Sterling" mondom ki helyette.

"Igen, Sterling Corporation, azt hiszem," mondja.

Ambernek tényleg semmi fogalma sincs arról, hogy a világ egyik legerősebb bandáját hívják Sterlingnek. És arról, hogy az apja nagy eséllyel benne is volt...

"Amber, Édesem, figyelj rám," mondom, "A Sterling egy nagyon nagy és veszélyes banda neve..."

Ambernek eláll a lélegzete. "Az nem lehetséges..." suttogja, "Azt akarod mondani, hogy az apám egy banda tagja volt? A Délnek?"

"Nem, a Sterling az oldalak felett áll. A Dél csak a szállítmányaikat kezeli. Azt valószínűsítem, hogy az apád a vezetőnek, Trebornak dolgozott. De... Trebort tavaly megölték... én... én azt hiszem, hogy az apádat ugyanazért öték meg, mint amiért Trebort is megölték..." próbálom olyan finoman mondani, amennyire csak tudom.

Soha az életemben nem próbáltam óvatos lenni senkivel sem, de valamiért megijeszt, hogy ez a lány hogy fog reagálni.

"Az... az apám nem ilyen volt... nem lett volna bandatag. Gyűlölte a cigiseket!" mondja Amber. A szemei könnybe lábadnak, és ezt utálom.

Ez a fogadás összezavarta a fejemet.

"Az apám azért halt meg, mert egy banda része volt... Az anyám azért halt meg, mert apa egy banda tagja volt... Ez egyszerűen... Ez végül is megmagyarázza a fegyvereket és autókat... Az önvédelmi órákat minden vasárnap, azt, hogy a sofőr miért akart elkapni az autójával... ez... ez mind értelmet nyert most, mégis annyira valószínűtlen," suttog Amber.

Meg akarom nyugtatni. Azt akarom mondani neki, hogy nagyon sajnálom ezt mind, de nem ez az igazság. Ha megnyugtatom, az mindent sokkal inkább valóságossá tenne, mint amennyire lennie kell. Ez mind csak a fogadás miatt van, emlékeztetem magam.

Azok az emberek, akikkel törődsz, azokat megölik.

Nem törődsz vele.

"Nem... nem csupán átlagos vagyok... Az egész életem egy hazugság volt... Ez... Ez mindent megváltoztat..." mondja Amber.

Nem hiszem, hogy ezt nekem akarta mondani, de ettől függetlenül megkérdezem: "Mit változtat ez meg? Nem tudsz vele semmit sem kezdeni... ez már megtörtént..."

Ez egy olyan dolog, amit magamnak ismételnem és ismételnem és ismételnem kellett, miután az apám és bátyám meghaltak. Az egyetlen dolog, amibe bele tudok kapaszkodni, az az ígéret, miszerint egy nap véglegesen elpusztítom a Keletet.

Így, amikor Amber felnéz rám, miközben a szemében egy hurrikán táncol, teljesen megértem a következő kijelentését.

"Mert meg fogom keresni azokat, akik megölték a szüleimet. És amikor megtaláltam őket, a puszta kezemmel fogom megölni mindet."

"Segítek megtalálni őket," ajánlom.

Így közelebb tudom magamhoz csévélni a fogadás miatt, de ezen kívül, és sokkal sürgősebben, ez egy olyan dolog, amiben segíteni akarok neki. Nincs semmi, amit most tehetnék azokkal, akik megölték a bátyám és apám. De tudok segíteni ennek az arany lánynak, hogy megtalálja azokat, akik az ő szüleivel végeztek.

"Áll az alku," mondja Amber.