Nem próbálok meg jól kinézni.

Titokzatos Baszakodó küldött egy üzenetet korábban, hogy nézzek ki jól, amikor Blake fel fog venni, de soha az életben nem hallgatok erre a fazonra többé. Nem is érdekel most már, hogy kicsoda is ő, és ha nem hallgatok rá, akkor talán a balszerencse se követ többé.

Így egy túlméretezett pulóvert és egy vintage farmert veszek fel. Nem is próbálom meg leszedni a festékfoltokat, amiket Blake mindig megbámul.

Vasárnap van. Nem telt még el egy hét se, mióta visszabeszéltem a bandáknak, és máris mélyebb szarban vagyok benne, mint ami emberileg megvalósíthatónak tűnne. Hogy történt ez mind meg?

"Komolyan nem értem, hogy fair ez," mondom Jessy-nek, amikor besétál a szobámba. " NA kilőtte a kerekemet! Ha nem ezen múlt volna, nyertem volna!" panaszolom.

"Amber, ismerem Blake-et. Nem akarod megvárakoztatni," válaszol Jessy.

Ami ezt követi egy olyan hang, amit még csak el sem tudok kezdeni leírni.

 "Emeld meg a lusta segged, menj ki innen és vedd rá, hogy megbánja, hogy valaha is megkötötte azt a fogadást," mondja Jessy, mielőtt lehúz az ágyamról.

"Mi az, amit Blake egyértelműen utál a lányokban?" kérdem Jessy-t, akinek ezt tudnia kell, hiszen az egyik barátjával járt. És komolyan a srác legrosszabb rémálma akarok lenni.

"Hát, az attól függ... Tudod, hogy hova visz?" kérdez vissza.

"Nem tudom és nem is érdekel," vallom be.

"Oké, akkor utálja az abszurd lányokat. Szereti, ha csendesek és tisztelettudóak. Szerintem azt akarja, hogy a lány tudja a helyét," vallja be Jessy.

"Szürcsölni és nevetni fogok, és az összes adódó alkalommal böfögök majd," válaszolom kuncogva.

"Úgy legyen," kuncog Jessy is, majd lesétálunk.

Anton bácsi épp egy szendvicset eszik a konyhapultnál. Viszont szerintem elfelejtette, hogy mi is kell egy szendvicsbe, mert csak két szelet kenyér van nála. Valamint szerintem a kávét is kihagyta a kávéjából, mert tejet iszik egy kávéscsészéből.

"Hova, hova, Amber?" kérdi.

"Randija van," nevet Jessy. Egy gyilkolásra képes tekintettel díjazom, mert ez az egész egy kicsit sem szabad akaratomból történik. Azért van, mert Blake 'gyakorlatilag' megnyerte a versenyt tegnap este. Valahogy senkit sem érdekel a tény, hogy 'gyakorlatilag' én nyertem volna, ha nem lövik ki a gumimat.

A csengő megszólal, mielőtt ki tudnám javítani Jessy-t, és a szívem szinte megáll.

"Kötelességemnek érzem kinyitni az ajtót," mondja Anton bácsi és feláll.

Egy ing van rajta és egy normális nadrág - ami teljesen rendben van, de még mindig a nyulas papucs van a lábán, aminek hatására sóhajtok egyet.

"Helló, fiatalúr," mondja Anton bácsi, amikor ajtót nyit.

Odasietek, hogy megállíthassam.

"Jó napot," mondja Blake és vigyorra fordul a szája, amikor meglát. Egy bőrkabát van rajta megint. Vajon van neki hét ugyanolyan bőrkabátja, amit a hét egyes napjain hord?

"Mi dolgod van az unokahúgommal?" kérdezi kételkedve Anton bácsi.

"Nagybácsi, ez az a fiú akiről épp meséltem volna," szólok közbe, "Ő egy kicsit lassú - ha érted, mire gondolok. Nagyon 'különleges'. Meg kell sétáltatnom, mert az agya kétszer olyan gyorsan fog romlani, mint most, ha nem mozog eleget," magyarázom.

"Uhh, nekem nem-" kezd bele Blake, de aztán olyan pillantást küldök felé, ami azt közli, hogy csak akkor engednek el, ha folytatja a szerepét. Ami igazából valószínűleg közel sem áll a valósághoz. Csak nagyon érdekel, hogy mi lesz ebből.

Blake morcosan néz rám, majd visszafordul Anton bácsihoz. Egy irritált pillantás jelenik meg az ezüstszínű szemeiben. "Uhhh... Én... Huh... Hellooo, uram. Én... Uhh... vagyok Blake," mondja Blake.

Minden erőmre szükségem van, hogy ne kezdjek el hangosan nevetni.

Anton bácsi arckifejezése hirtelen egy nagymamára jellemzőre fordul, és attól függetlenül, hogy Blake egészen magas, Anton bácsi úgy beszél vele, mintha kicsi lenne "Heh-lóóóó, Blake.  Jó nagyfiú vagy, ugye tudod? Vigyázni fogsz az unokahúgomra?" kérdi Anton bácsi, mintha egy pelenkáshoz beszélne.

Látom, hogy Blake nagyon frusztrálttá válik, de Anton bácsinak csak egy 'nagyon hülye vagyok' mosollyal reagál, hogy beleilljen a szerepbe.

"A kis Blake itt képes akár tízig is elszámolni, ha koncentrál!" jelentem be.

A kis Blake itt egy fájdalmas halállal fenyegető pillantást vet felém, majd visszaáll a buta arca.

"Tényleg, Blake? Ez nagyszerű! Hadd lássuk," mondja Anton bácsi.

Blake úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat, de az arcán továbbra is a buta arc marad. "Egy... kettőőő... három... n-négy... öt... hat... h-hét... nyolc-"

"Tíz!" fejezi be Anton bácsi. Meg sem próbálom emlékeztetni a kilencre, mert Blake ténylegesen meg fog ölni, ha folytatom.

"Mondd hogy pápá Mister Marigold Brown," mondom Blake-nek.

Oh, nagyon meg fog ölni.

"Pápá, Mister Marigold Brown," mondja Blake.

Jessy visszahúzza Anton bácsit a házba azelőtt, hogy észrevehetné Blake motorját, ami az út szélén parkol. Két bukósisak van a hátuljához erősítve.

"Uhh... nincs az az isten, hogy én arra a valamire felszálljak. Sokkal jobban szeretem az autókat," magyarázom. Nincs a motorokkal kifejezetten bajom. Csak azzal, hogy Blake-be kapaszkodjak, miközben ő vezet egyet.

"Ezután a faszság után, ami történt, nem igazán van választásod, Édesem," morogja Blake. A gyilkos pillantása erőteljesebbé válik, mint amikor Anton bácsi is itt volt. Oh, nagyon is komolyan beszél.

"Jól van," sóhajtok.

Blake felszáll a motorra és felveszi az ébenfekete bukósisakot. Nem tudok sok mindent a motorról, azon kívül, hogy egy Harley Davidson és fekete és, nos, nagyon menő.

Blake a kezembe nyomja a másik sisakot, egy ezüstszínűt, és vonakodva felveszem, mielőtt felmásznék én is a motorra. A testem olyan messze van Blake-étől, amennyire csak fizikailag lehetséges, és a kezeimet úgy rakom köré, mintha bármelyik pillanatban megfertőzhetne.

"Édesem, énnél sokkal erősebben kell kapaszkodnod," nevet Blake, majd beindítja a motort és felgyorsul.

A színtiszta erő miatt majdnem leesek, úgyhogy muszáj vagyok közelebb csúszni Blake-hez, és kapaszkodni az életemért. Lehetséges, hogy szorosabban fogom, mint amennyire muszáj lenne, mert talán, csak talán, halálra tudom szorítani Blake-et.

Túllépjük a sebességhatárt, és ugyan nincs problémám a gyorshajtással, nem érzem úgy, hogy lenne oka most, azon kívül, hogy eredménytelenül megpróbáljon lenyűgözni. Kikerüljük az autókat, és úgy érzem, mintha leeshetnénk néhány kanyarnál, de, csodával határos módon, ez nem történik meg. Blake sokkal jobban bánik a motorral, mint az autóval.

Egyszer csak elhajtunk a kikötő mellett, és a város nyugati része mélye felé haladunk. Egy kicsit azt hittem, hogy bizonytalan kinézetű helyek mellett fogunk elgyorsulni, hisz Blake üzlete a drogokban van, de az emberek errefelé vagy gazdagok, vagy átlagosak. Nincsenek igazán szegények itt.

Tygerwell csak egy frontvonal, emlékeztet a logikus oldalam. Ez a város eltünteti az összes pénzt, amit illegális módon szereznek.

Azon gondolkodom, hogy vajon az olyan emberek, mint Tessa néni és Anton bácsi tudják-e az igazságot Tygerwell mögött. Tudja mindenki, vagy vannak tudatlanok?

Egy másik dolog, ami feltűnik, az a rendőrség hiánya, vagy csekély jelenléte. Itt, ebben a városban a bandák alakítják a szabályokat.

Blake behajt néhány kapun, amik mintha már vártak volna rá, majd egy villa előtt áll meg. Láttam már nagyobbat, de egyértelműen nem mai darab ez sem. Régi pénz.

A ház széles elülső lépcsősora előtt állunk meg, és olyan gyorsan lepattanok, ahogy csak tudok. A fekete Bugatti büszkén áll oldalt, de mellette van még egy piros Mercedes is.

Blake nem tűnik egy piros autós típusnak...

"A házadhoz viszel?" kérdezem. Majdnem rákérdeztem, hogy miért a szülei házához hoz, de aztán eszembe jut, hogy már nincs apja... Attól függetlenül, hogy milyen szörnyű volt Blake aznap este, még mindig az jár a fejemben, hogy ő is elveszített két olyan személyt, akiket szeretett...

"Azt hitted, hogy ez egy randi, Édesem?" nevet Blake.

Összeráncolom a homlokomat, amikor ránézek. "Nem, csak azt hittem, le akarsz nyűgözni, vagy valami," vallom be.

"Miért? A nagybácsid előtt úgy kellett viselkednem, mint egy retardált. Meg amúgy is, nem elég lenyűgöző ez a ház?" nevet Blake.

Sötét vörösre vált az arcom. "Láttam már jobbat," hallatszik a válaszom.

Blake megrázza a fejét, és kinyitja nekem az ajtót, hogy besétálhassak.

Nem mozdulok.

"Menj," szól Blake, amikor rájön, hogy nem sétálok be.

"Nem. Csak a fenekemet akarod megnézni, vagy ilyesmi. Hol van a komornyikod?" kérdezem tőle.

"Semelyik alkalmazott sem dolgozik egy vasárnapi napon, Édesem. És láttam már a fenekedet elégszer, amikor hurcolnom kellett téged korábban," nevet Blake.

Megint elvörösödök.

"Tök mindegy," motyogom, mielőtt besétálnék Blake-kel mögöttem.

"Nincs itt semmi szín," veszem észre, amikor belépek. A ház csak szürke és fekete és fehér. Semmi kék, vörös vagy bármi más. Kérlek, ne mondj semmi Szürke ötven árnyalatás viccet, könyörög a logikus énem. 

"Így jobban tetszik," mondja Blake, miközben az ezüst szemei egy pillanatra megfakulnak.

Valamiért ettől egy kicsit megfájdul a szívem. Felismerem, amikor az emberek megjátsszák magukat, és Blake nagyon nem tette most. Ennek a sivár fiúnak jobban tetszik, ha nem lát színeket...

"Biztosan unalmas lehet az ezüst tórnodon," mondom.

Blake épp válaszolni akar, amikor Lynch hirtelen befut hozzánk. "AMBERRRRRRR!" kiáltja, és majdnem felborít.

"LYNCHHHHH," válaszolom nevetés közben.

"Nézd, nézd a hajamat," mondja és lentebb mozdítja a fejét, hogy lássam.

Pont ugyanannak a barna, göndör hajnak tűnik, mint mindig.

"Uhh..." épp meg akarom kérdezni, hogy mi történt vele, de Blake kétségbeesetten néz rám, és Lynch mögé mutat. Körkörös mozdulatokat tesz a haja körül.

"Talán... egy kicsit göndörebb?" kérdezem Lynch-től.

Blake megkönnyebbülve kifújja a levegőt.

"IGEN!" kiáltja Lynch, "Egy órán keresztül kellett magyaráznom Blake-nek, hogy az új sampon, amit találtam, mennyivel göndörebbé tette!"

Ezen nevetek egy kicsit. Blake amúgy meg is érdemli.

"Szóval, itt élsz?" kérdem Lynch-et.

"Ja, azonban a mai napot elvileg Calvinnél töltöm, mert valaki nem akar itt látni, amikor te is itt vagy," mondja Lynch egy szemforgatás kíséretében.

"Jobb lesz, ha indulsz," figyelmezteti Blake, és Lynch gyorsan el is fut a csomagjaiért. A göndör haja után mosolygok, ami minden egyes lépénél ugrál, majd visszanézek Blake-re.

"Miért lakik itt?" kérdem.

Blake vigyora hirtelen szomorúra fordul. Méghozzá őszintén. "Az anyjával élt, de... ő most rehabon van... egy drogfüggő.." magyarázza Blake. Bűntudat vésődik az ábrázatába egy pillanatra, majd megint eltűnik.

"Igazából nem terveztem sok mindent mára, de az anyám meg akarja ismerni a lányt, akit megnyertem egy este erejéig," vallja be Blake.

Valahol kint egy autó dudál. "SZIA, AMBER!" köszön Lynch ahogy kifut a hátizsákjával együtt.

"Szia," nevetek rá.

Visszatekintek Blake-re. "Nem gondolod, hogy kicsit korai még, hogy megismerkedjünk anyukáddal? Továbbra is az összes-erőmmel-egészen-gyűlöllek fázisban van a kapcsolatunk," mutatok rá.

Blake kacag, majd mutatja, hogy kövessem. "Az anyám egy kedves asszony, ne aggódj," mondja. Azt hiszi, nem láttam a gunyoros mosolyt, ami megjelent az arcán beszéd közben.

"Bízz bennem, neked van aggódni valód ," hívom fel rá a figyelmét.

Belépünk a hatalmas konyhába, ahol egy nő - ezek alapján kétségkívül Blake anyja - épp főz. Felnéz - egy tincs a hollófekete hajából az arcába hullik, majd gyorsan elfújja onnan. Az ezüstszínű szeme találkozik az enyémmel és egy mosoly jelenik meg a vérvörös ajkain.

"Te biztosan Amber vagy!" mondja Blake anyja és idesiet hozzám.

Egy kötényt visel, amit liszt borít - azonban semmi, amit készít, nem olyannak tűnik, mint aminek bármi köze lenne a liszthez.

"Ige, így van," mondom és a hölgy egy szoros ölelésbe húz.

Elenged, majd végignéz rajtam. "Szebb vagy, mint amilyennek Blake leírt!" tűnődik el, majd rám mosolyog. "Eliza Bowmen vagyok, de szólíts csak Lizzynek," mondja.

"Hello, Lizzy, ahogy már tudod, Amber Marygold vagyok, de hívhatsz csak Ambernek," üdvözlöm én is.

"Hát ez csodálatos! A legutóbb, amikor egy szép lánnyal ismerkedem meg, akkor-" Lizzy megállítja magát a mondat közepén. "Hát, nem fogom a kedved azzal a beszélgetéssel elrontani," mondja, majd megfordul és visszasétál a tűzhelyhez.

Még mindig ott van az árcímke a kötényén.

"Gyere, hagyjuk az anyámat főzni," mondja Blake.

Azt szeretném hinni, hogy egész jó vagyok az emberek kiismerésében, de Blake és az anyja nagyon összezavarnak. Egyértelműen valamilyen szinten őszintétlenek, de ez a ház... ezek a sivár, színtelen falak egy teljesen különböző történetet mesélnek. Ez a ház szomorú és magányos, és hiányzik belőle mindenféle szín, mert lehet úgy érzi, hogy nem érdemli meg a színeket. De persze nem a ház gondolja ezt.

Blake azt mondta, elveszített két olyan embert, akikben hitt... Ugyan nagyon modortalan volt az én szüleim halálával kapcsolatban, nem tagadhatom, hogy tudom, milyen érzés elveszíteni az életedből azokat az embereket, akik színt visznek bele...

Nem sajnálhatod meg, mondja a logikus énem. Ez mind csak a tervének a része.

"Használhatom a mosdót?" kérdezem, mert muszáj távol kerülnöm Blake színtelen szemeitől a színtelen házában.

"Persze, a folyosó végén van bal oldalt," igazít útba Blake.

Bólintok köszönetképpen, majd elindulok a folyosón. Mielőtt ténylegesen elérnék a mosdóig, lépés közben megállok egy szobánál, ami azonnal felkelti a figyelmem.

 Az ajtóra az van írva: 'Kyle' egy zöld tollal. Ez az egyetlen színes dolog az egész házban. Lassan kinyitom az ajtót, és persze kétségkívül Blake bátyjának a régi szobájában találom magam.

Graffiti van a falakra fújva, és festékek és kannák és ecsetek fedik el a padlót. Az ágyat még mindig nem ágyazták be - olyan, mintha senki nem tette volna be a lábát ide, mióta a srác meghalt. Ez egy hatalmas szoba, mégis minden egyes centiméterét valamilyen szín borítja.

Felemelek egy piros festékes kannát, és felnyitom a fedelét.

Oka van, hogy már nem festek pirossal...

"Ő is egy festő volt," hallok valaki mögülem.

Megfordulok, és Blake-et látom a mellkasán keresztbe tett kezekkel. Nem mérges rám, mint ahogy számítottam rá, hanem inkább szomorú. Méghozzá őszintén. És az ezüstszürke szemei megint inkább az alufóliára emlékeztetnek.

Néhány lépést teszek felé - a piros festék továbbra is a kezemben van.

Ezért érdekelték ennyire a festék foltok a ruháimon. Ezért ráncolta mindig össze a homlokát, vagy bámulta meg őket, amikor meglátta...

"Nem ismerlek Blake, de amit tudok, az az, hogy arrogáns és önző és egoista és hiú vagy. Nagyon jól megy neked, amikor színlelni kell," mondom, miközben lassan odasétálok hozzá.

Nagyon gyűlölöm őt, de...

"De szerintem nem azt színleled, hogy kedves vagy velem. Azt színleled, hogy nem érdekel semmi. Azt hiszed, hogy a rossz fivér halt meg," vallom be, mert bízz bennem, én is épp így érzek.

A szüleim mindig is csak jók és kedvesek és bátrak voltak, és meghaltak, míg nekem, a gyávának adatik meg, hogy éljen.

Közvetlen Blake előtt állok meg. Az arca úgyra megfagyott, és nem tudom megakadályozni, hogy ne érezzem magam szomorúnak ennek a sivár fiúnak a láttán, aki szerint a rossz fivér halt meg.

Belemártom az ujjamat a piros festékbe.

"Ne próbáld meg becsapni azt a lányt, aki máris becsapott mindenkit," mondom és óvatosan egy bajuszt rajzolok az ajkai felé.

Egy pillanatra egymás szemébe nézünk, és én nem bírom elhinni, hogy ténylegesen festettem pirossal.

De ekkor Blake elsétál.

Egy szomorú mosoly kúszik a számra.

Talán nem az a lényeg, hogy rávegyem ezeket a fiúkat arra, hogy maradjanak távol. Lehet az a megoldás, hogy olyan közel engedjem őket, hogy ők maguk akarjanak elmenekülni.

Rezeg egyet a telefonom, és gondolkodás nélkül megnyitom a kapott üzenetet.

Oh Istenem... Titokzatos Baszakodó ezeknek a srácoknak drukkol... De a kérdés az: miért?