Owen megcsókol.

Az elmém túl zavaros, hogy felfogja, mi történik az első két másodpercben. Amikor viszont felfogom ezt a bizonyos tettet, az első gondolatom az, hogy ez a srác nagyon jól csókol. Az a néhány, akit már megcsókoltam eddig, nem voltak túl emlékezetesek.

De aztán eszembe jut, hogy ez csak azért történik, mert van egy fogadása Blake-kel, ami miatt rá kell vennie, hogy szerelmet valljak neki, vagy valami ilyesmi. Csak kihasznál téged, Amber, mondja a logikusan gondolkodó énem. Az ivós játék. A nevetés. A táncolás. Ez mind-mind csak a tervének részét képzi.

Még részegen is, a logikusan gondolkodó énemnek igaza van.

Elhúzódok.

"Nem vagyok hülye" Suttogom.

Egy pillanatra majdnem elhiszem a bűntudatos arcot, amit Owen vág, de aztán megint eszembe jut, miért tölt egyáltalán velem időt.

"Nos, ez megmagyarázza a kitalált barátot." Hallom valaki hangját.

Megfordulok, és látom, hogy Blake a folyosó végén áll. A szokásos bőr kabátjában és farmerjában van. A férfi erő csak úgy sugárzik belőle, mintha egy barát lenne, aki a barátnőjét csaláson kapta.

Figyelembe véve, hogy az egyetlen alkalom, amikor közel kerültünk a 'randihoz', akkor volt, amikor elrabolt, azt mondanám, hogy a viselkedése röhejes.

Owen visszafordul felém az arcán hitetlenkedés látszik, de nem érzek bűntudatot azért, mert azt hazudtam, van barátom. Csak szégyent érzek amiatt, hogy kiderítették. Hülye okos emberek!

"Nem lehetsz itt. Ez a keleti oldal, Bowmen" hadarja Owen, amikor visszanéz Blake-re. Úgy tűnik, valaki végre kezd vesztésre állni az ivós fogadással kapcsolatban. (Igaz, én magam sem vagyok már teljesen stabil.)

"Az egész az én oldalam lesz nem sokára." Vág vissza Blake, és elindul felénk. Nem tudják, hogy tudok a fogadásról, így Blake mondata többet árul el számomra, mint hiszi.

Ha! Mintha bármikor is bejönne nekem egy olyan ember, mint ő!

"Megint verekedni akarsz; nem igaz?" Kérdi Owen. Elém áll, és emiatt Blake még gyorsabban tart felénk.

"Tűnj. El. Amber. Közeléből."

"Nem parancsolhatsz Aranynak a város ezen felén." Morogja Owen.

Már majdnem közlöm velük, hogy egyikőjük sem parancsolhat nekem, teljesen mindegy, hogy a város melyik részén vagyunk, de aztán Owen tesz két bizonytalan lépést Blake felé, és megpróbál behúzni neki egyet. Már majdnem sajnálom Owen büszkeségét, amikor Blake egyszerűen kitér az ütés elöl, és arcon csapja Owent. Owen ingadozva arrébb áll, és én ott állok egyedül.

"Velem jössz, Kedvesem." Mondja Blake, majd megragad és a vállára vesz.

Oh édes Istenem, nehogy már megint ez történjen!

" TEGYÉL LE!" Ellenkezek - a legnagyobb erőbedobásommal próbálkozok, hogy ne mosódjanak össze a szavaim, mert most épp Blake háta felé áll a fejem, és duplán látom a lábait és a fenekét. Az utóbbi lehet, csak azért van, mert nagyon jó feneke van (egy srác létére).

Olyan fura vagyok.

"A kitalált barát dolog? Az okos húzás volt." Mondja Blake - mintha nem is engem, hanem egy zsák krumplit cipelne. Csak reménykedni tudok, hogy nem látszik ki a bugyim.

"Ti fiúk csak hülyék voltatok!" Köpöm vissza. A Brandy komolyan kezd beütni, mert még a sértegetéseim is, amik általában nagyon jók, egyre rosszabbak.

Liam elmegy mellettünk, és azt hiszem, Blake megkéri, hogy hozza ide a telefonomat, de nem vagyok teljesen biztos a dübörgő szívem miatt. Nem hagyom abba a rugdolódást és a kiabálást, amíg le nem érünk a földszintre. Okosnak kell lennem ebben a helyzetben, sikerül még részegen is emlékeztetni magam.

Természetesen Liam a kezembe nyomja a telómat.

"Köszönöm." Mondom mielőtt pofon vágnám.

A bütykeim fájnak, de gyorsan beleharapok Blake vállában, mert most jött el az esélyem. Tényleg azt hiszik ezek a srácok, hogy ha elrabolnak automatikusan beléjük szeretek? Idióták.

Blake egy fájdalmas kiáltás kíséretében elenged, én pedig gyorsan a tömeg felé futok. Átnézek a vállam fölött, és látom, hogy máris a nyomomban van. Picsába. Így hát lehajolok, és gyorsan mozgok, próbálok elbújni és keresztül furakodni az embertömegen. Amikor a táncparketthez érek, random emberekkel kezdek el táncolni - próbálok beleolvadni a tömegbe.

Elég nehéz, figyelembe véve, hogy csak a '80-as évek mozdulatait tudom bevetni, a vonaglás és a twerkelés nagyon nem az én asztalom. Nem ítélem el a lányokat, akinek ez tetszik, de azt kívánom, bárcsak egy másik korszakban születtem volna meg.

Őrült gyorsan cserélek táncpartnereket - kerülöm Blake-t, mintha a pestis megtestesítője lenne.

"Jó kis táncmozdulataid vannak." Hallom egy férfi hangját a zenén keresztül. Nem kiabál, ami eléggé megzavar, mert így hogy hallhatom?

Anélkül, hogy levenném a szemem arról a helyről, ahol Blake van, egy "Köszi"-vel válaszolok, és újra, nagyjából tizedjére, partnert cserélek.

Amikor úgy tűnik, Blake figyelmét épp Barna Cam köti le, megragadom az alkalmat, és a konyha felé veszem az irányt. Megkönnyebbülök, amikor megpillantom Jessy-t ahogy épp újabb italt tölt magának. Pont annyira tántorog, mint én, és nagyon koncentrálnom kell, hogy ne lássak kettőt belőle.

"Lék üdvös!" Mondom, majd az orrom alatt káromkodok egy sort, mert már beszélni sem tudok. "Blake üldöz!" Próbálom újra, és ez alkalommal Jessy rémültnek tűnik.

"Miért?!"

"Nem tudom! Azt hiszi, hogy ha elrabol, akkor beleszeretek, vagy valami ilyesmi!" Védekezek.

"Menjünk haza?"

"Nem tudok így vezetni..." Vallom be, mert az ittas vezetés nem egy olyan dolog, amit támogatok. Főleg, amikor alig tudok olyan egyszerű cselekményt is végrehajtani, mint a beszéd.

"Uhhh... megkérdezhetem Jane-t, hogy a kocsiért jöhetünk-e holnap? És akkor egyszerűen hívunk egy Ubert?" Ajánlja Jessy.

Épp mondani akarom, hogy akkor menjen, hívjon egy Ubert, de ekkor Jessy szemei nagyra kerekednek valamin mögöttem.

"Fenébe, menjünk!" Közli Jessy és mutatja, hogy menjek a konyha ajtón keresztül. Észreveszem, hogy Blake ott áll, és Jessy az útjába áll, míg én eltűnök a fenébe onnan. Ez kész őrület!

Jobbra fordulok, ezzel mélyebbre kerülve a kúria gyomrában, majd felszaladok a balomon lévő lépcsőn, mielőtt beviharzanék egy szobába. Amikor bent vagyok, próbálok újra normálisan venni levegőt. A térdeim rogyadoznak, így az ágyra roskadok és ott ülök. Ha elég sokáig várok itt, akkor később feltűnés nélkül el tudunk tűnni innen Jessy-vel-

Blake kinyitja az ajtót és besétál.

A faszomba már!

De ekkor észreveszem, hogy valami megváltozott vele. Az arcára egy kudarcot vallott kifejezés ül ki. Elég sokat tudok a színlelésről, hogy meg tudjam állapítani, ha valaki nem teljesen őszinte. Mr Emberrabló természetesen egyértelműen nem őszinte.

"Mit csinálsz?" Kérdezem, amikor leereszkedik az ágyra.

"Szünetet tarok."

"Miből?"

"Az életből."

Felhorkantok, mivel nem gondolhatja, hogy ezt a hülyeséget beveszem. Nem vagyok idióta. Ez a srác egyértelműen színlel.

"Szerencsés vagy, hogy normális vagy." Mondja. A vérem azonnal rideg haragban kezd izzani. "Megadatik neked, hogy egy normális életet élj, ahol nem kell attól tartanod, hogy azokat, akik fontosak neked, megölik. Csak szépnek kell lenned, és minden működni fog számodra." Fejezi be.

Érzem, hogy az elmém egy sötétebb része felé tartok. A rideg düh kezdi az egész testemet lefagyasztani. Ez egy olyan hideg, ami éget, mert esküszöm, ha ez a gyerek tovább beszél, felrobbanok.

"Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz." Mondom. A szavak lágyabban hagyják el az ajkam, mint ahogy szándékozom, de attól tartok, ha hangosabban beszélek, megtörök. Ez az egész helyzet egy fordulatot vett. A szórakoztató/mókás éjszakának annyi.

"Hogy érted?" Kérdezi Blake. Látom, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, és ez felhúz engem.

"Azt hiszed, hogy csak azért, mert szép vagyok, már normális is? Hogy nem kell a saját szarságaimmal foglalkoznom?" Kérdezem. Hidegnek érzem a testem, mégis a vérem felforr. A sötét szobán belül csak vöröset látok. Vöröset, mint a vér. Ami meleg és ragacsos az arcomon...

"Igen, így van." Hangzik Blake válasza.

"Hát, tévedsz. Nekem is megvannak a saját démonjaim, Blake." Mondom, miközben próbálom szabályozni a légzésemet.

"Azt hiszed, hogy az, hogy az unokatestvéreddel élsz egyenlő azzal, hogy démonjaid vannak? Mi? Nem akar Anyuci és Apuci veled foglalkozni többé? Lefogyott a pénz a kártyádról az előző vásárlókörutadon? Az én apám halott. És a bátyám is. Már csak az anyám van számomra, úgyhogy nyisd már ki a szemed. Az élet sokkalta nehezebb, mint eldönteni, hogy mit vegyél fel a következő bulira, vagy mint egy letört köröm." Háborodik fel Blake.

A könnyek szúrják a szemem, és utálom, hogy Blake ilyen sebezhetővé tesz. Nem sírok. Főleg nem emberek előtt. De a szavai fájóan ellenkeznek a valósággal. Egy részem azt mondja, hagyjam. Hadd higgye, hogy igaza van, de a nagyobb részem látni akarja a fejét, amikor rájön, ő a világ legnagyobb fasza.

"Azért élek az unokatestvéremmel, mert a szüleimet megölték" Suttogom.

Blake arcán néhány másodpercig még a gúnyos mosolya látszik, majd leesik neki, mit mondtam. Az ezüstszürke szemei hirtelen erőtlen alufólia színűre váltanak.

"Betörtek a házunkba, és amikor apa megpróbálta megállítani őket, meglőtték nyolcszor. Az anyámat kétszer lőtték meg, miközben én az ágya alatt bújtam el. A vér rám loccsant. Oka van, hogy nem festek pirossal. És az elmém néha csak elsötétedik, és úgy érzem, meg fogok fulladni.

"Úgyhogy meg ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy nincsenek démonjaim. Te egy bandában vagy. Te vállalkoztál arra, hogy elveszíthetsz embereket. Én? Én nem vagyok benne semmilyen bandában. Tőlem azért vették el a szüleimet, mert ki akartak minket rabolni." Fejezem be, mielőtt kiviharzanék a szobából.

Becsapom magam mögött az ajtót.

Viszonylag józannak érzem magam most. Mintha az a hideg düh egyszerűen csak lefagyasztotta volna az alkohol fűtését.

Amikor végre leérek a lépcsőn, észreveszem Jessy-t, és közlöm vele, hogy hazamegyünk azonnal.

"Mi történt?" Kérdi, amikor meglátja a vörös szememet. "Füves cigit szívtál, vagy mi?"

Tudom, hogy tudja, hogy a sírás szélén voltam, ezért kuncogok egy kicsit a gyengére sikerült viccén. Segíteni próbál, mondom magamnak.

Odasietünk Kék Szajkóhoz, és kinyitom, mielőtt beülnénk.

"Biztos vagy benne, hogy tudsz vezetni?" Kérdezi Jessy.

"Biztos" Mondom és gyorsan elhajtok.

Miközben haza felé hajtok, az ütközés gondolata a fejembe férkőzik. Azon gondolkodom, vajon érdekelné-e az embereket, vagy ez is olyan lenne, mint a szüleim esete, és egy héttel később már senki nem beszélne róla. Azon gondolkodom, vajon milyen színű lenne a vérem. Vajon olyan lenne-e, mint anyáé, vagy sötétebb? De aztán észreveszem, hogy Jessy mellettem mennyire pánikol, így egy kicsit lassítok.

Mire ténylegesen hazaérünk, egy kicsit le tudok nyugodni.

"Oh édes Istenem, már is elmúlt éjfél!" Mondja Jessy.

"Máris ilyen késő van?" Kérdem - miközben kétségbeesetten próbálok megszabadulni a lelkem azon sötét részétől, melyben épp vagyok.

"Ja. Első buli szelfi?" Ajánlja Jessy.

Az uncsimra mosolygok és bólintok. "Új kezdet!" Mondjuk egyszerre, amikor a fotó készül. Mint mindig, most is egymás hegyén-hátán vizslatjuk a kész képet.

"Ugh, ez NEM kerül ki az Instagramomra." Mondja Jessy. "Mi a? Ez... ez hányás a hajamon? Édes Istenem, valakinek a hányadéka a hajamban van!" Kiáltja Jessy és hátradobja a haját - olyan távol akarja tudni magától a hányást, amennyire csak lehet.

"Lehet hogy csak joghurt vagy valami ilyesmi" Találgatok.

"Joghurt. Komolyan, Amber? Láttál bárkit is joghurtot enni a bulin?" Nevet Jessy.

Kuncogunk egy darabig, és végre megint jól érzem magam. Egy pillanatig bűntudatom van amiatt, hogy jól vagyok. A szüleimet megölték, de nekem még így is sikerül nevetnem és mosolyognom. Ez azt jelentené, hogy szörnyű ember vagyok? Az, hogy ez nem tett teljesen tönkre?

"Amber... jól vagy?"

"Huh? Ja, rendben vagyok." Mondom, miközben kiszállunk Kék Szajkóból. 

Amikro a bejárati ajtóhoz érünk, már csak suttogunk, és próbálunk a lehető legkevesebb zajt csapni. Mikor beérünk a házba, hirtelen egy lámpa feloltódik a nappaliban.

A kanapén Tessa néni és Anton bácsi ülnek - ez utóbbi egy pár zoknit simogat.

"Hol voltatok?" Kérdi Anton bácsi.

"A buliba, Apa. Azt mondtátok, hogy mehetünk." mutat rá a nyilvánvalóra Jessy.

"És miért maradtatok a hajnalok hajnaláig?" Szól közbe Tessa néni.

"Anya, ez egy buli volt." Sóhajt Jessy. A szülei néha pokolian dramatikusak tudnak lenni, de csak annyira, amitől még menőnek látszanak.

"Egy.... egy pár zoknit simogatsz, Anton bácsi?" Kérdezem.

Tessa néni egy 'nem megmondtam' sóhajt hallat, de Anton bácsi egyáltalán nem szégyenkezik.

"Igen, belátom, hogy zoknik, de Tessa nem volt hajlandó venni nekem egy macskát, így ezeknél a zokniknál maradtam, mert ezeken van macska. Egy macska simogatása ijesztőbbé teszi a helyzetet." Magyarázza Anton bácsi.

"Elloptad Tessa néni macskás zokniját?" Nevetek.

"Édesem, ezek az ő zoknijai." Sóhajt Tessa néni.

Mindannyian nevetünk ezen. Egyedül Anton bácsi nem érti teljesen a viccet. De igazából, ő sosem érti. Végül Tessa néni közli velünk, hogy legközelebb jöjjünk hamarabb, mert ő aludni akar, és a férje nem hajlandó addig ágyba menni, amíg nem kap el bennünket miközben a házba akarunk belopakodni. Egy jó éjt követően, Jessy és én elválunk, és a saját szobánkba megyünk.

Levetkőzök a fehérneműimre, majd egy túlméretezett pólót veszek fel, melyen a 'Halálunkig alkotunk' felirat olvasható. Amikor már kényelmesen érzem magam, leoltom a lámpát és a takarók alatt helyezkedek el.

Kíváncsian, hogy vajon kaptam-e üzenetet, feloldom a telómat és természetesen vár egy üzenet Titokzatos Baszakodótól.

Úgy érzem, mintha a szívem bármelyik pillanatban felrobbanhatna, amikor felfogom, hogy ténylegesen találkoztam ma Titokzatos Baszakodóval. Próbálok az agyamban kutatni fejek után, de az egyetlen alkalom, amikor más srácokkal táncoltam, akkor volt, amikor eltökéltem magam, hogy lerázom Blake-et.

'Jó kis táncmozdulataid vannak...'

Oh Istenkém... Az egyik random srác akivel táncoltam nem is volt annyira random!

Éééééés újra nagyon megkésve, de itt egy újabb rész. (Érettségik meg ilyesmi "kis" dolgok kissé az utamba álltak az elmúlt időben, de ennek végre vége).