– Olyan színed van, mint egy kimosott békának – sóhajtja Bay, miután belép a kicsi, egyhangúan fehér szobába, és behúzza maga mögött az ajtót. Mélán fölnézek rá, szemügyre veszem kreolossá süttetett arcát, fedetlen karjait.

– Na igen. De én kihagytam a nyaralást...

– Errefelé is süt a nap. Alig másfél kilométerre van a bányató. Azt ne mondd, hogy nem volt időd kimenni!

– Éppenséggel, nem nagyon – ingatom a fejem. – De pont te beszélsz? Csak a jövő héten vártunk vissza! Még javában a pasiddal kéne turbékolnod.

– Dobtam Garyt – vonja meg a vállát könnyedén, majd legyint. – Hosszú.

– A félórás ebédszünet pont elég.

– Jól van, de csak dióhéjban – sóhajtja beleegyezőn. – Amikor megérkeztünk a panzióba, még minden rendben volt. Másnap viszont felbukkant a strandon Gary volt csaja. El se kezdtem volna gyanakodni, ha nem játsszák túl a meglepődést. Azon már meg sem ütköztem, hogy Gary naponta eltünedezett félórákra, órákra. Legalább megkönnyítette a dolgomat. Összepakoltam a holmiját és átvittem a másik panzióba, ahol a csaj bérelt szobát. Ha láttad volna azt a két rököny arcot, amikor rájuk nyitottam... Csak azt nem értem, hogy ezért miért kellett elvinnie nyaralni? Mindegy. Az ő pénze bánta...

– Durva – vigyorgok az orrom alatt. – Akkor ezért jöttél előbb haza?

– Nem, jól ellettem volna... Csak Eros tegnap jött...

– Ki?

– Hát... Eros...

– Ha tucatszor ismétled el a nevét, se leszek okosabb!

– Nos... Egy olasz fazon. Jobban mondva: csak félig, mert csak az apja olasz. De a neve teljesen: Eros Ricavio. Hogy tetszik?

– Dallamos. De nem a neve után fogom megítélni. Már ha találkozom vele. Te is tudod, hogy nem sokat remélhetsz egy távkapcsolattól...

– Távkapcsolat? Egy szóval se mondtam, hogy Olaszországban él. Itt lakik néhány kerülettel arrébb, a Fenyőligetben.

– Talán már voltál is nála?

– Amikor ők hazaindultak, velük tartottam – vonogatja a vállát szemlesütve, miközben a masszázságyon lifegő lepedő szélét piszkálja. – És...

– Lehidalok! Nem is ismered a tagot és beülsz a kocsijába? Pláne, hogy nem is egyedül utazott!

– Nem nővel volt. Az unokabátyjával...

– Teljesen meggárgyultál! Egy vadidegen pasas...

– Éjszakákat beszélgettünk át, édes kettesben, és egy ujjal se nyúlt hozzám... Te, ha láttál már jó pasit, felejtsd el...

– Egyfolytában azon vagyok, hogy legalább néhány percre ki tudjam verni a fejemből – sóhajtom félhangosan. Aztán a levegő is bennem reked. Ezt most komolyan kimondtam hangosan? Talán nem hallotta meg.
Zavaromban erőteljesen vizslatom a fehér falak előtt gubbasztó fehér szekrényeket. Unalmas ez a szoba, igy tökfehéren...

– Fekete haj, barna szem, kreolos bőr, magas, sportos, jóképű – sorolja Bay levegővétel nélkül, majd szétzúzva illúziómat és reményemet, hogy talán mégse hallotta előbbi motyogásomat, lehiggad és minden figyelmét nekem szenteli. – Hogy mondtad? – firtatja olyan hangsúllyal, hogy tudjam: nem azért kérdez vissza, mert esetleg nem jól értette.
  Most már mindegy-alapon nagy levegőt veszek.

– Azt, hogy próbálok nem gondolni a pasasra, ám ez egyáltalán nem akar sikerülni.

– Ismered Erost? – mereszt rám nagy szemeket.

– Nem róla beszélek, hanem Andreasról...

– Ki az? Eddig nem beszéltél róla! Mióta ismered?

– Csigavér – intek vigyorogva, s felülök a masszázshencserre. – Kezdjük az elején. Andreas Raid a neve. Néhány hete ismerem, de csak párszor találkoztunk. Szintén fekete hajú, a szeme szürke, és a szája... A szája...

– Tovább – vezényel barátnőm, ahogy észreveszi, hogy elkalandoztak a gondolataim.

– Bocs. Mondhatni, jóképű...

– Mondhatni?

– Nem a mesebeli, fehér lovas herceg jut róla eszembe, sokkal inkább egy ragadozó. Százkilencven centi körül mozog, izom rajta is van bőven, de nem túlzottan...

– Egyszóval jó hapsi.

– Az – dünnyögöm és elmélázva végigdőlök a hencseren. – Jó? Tökéletes!

– Hé! Nem az ágybéli képességeire gondoltam – kuncog pirulva, majd néhány másodperc múlva elkomorodik. – Nem mondod, hogy...

– De – bólintok lassan. – Nehéz volt. De sikerült elfeledtetnie velem... Most már nincs baj.

– Találkoztatok néhányszor...

– Összesen négyszer.

– Négyszer – ismétli bólintva. Majd kitér a hitéből. – És a negyedik randi után az ágyában landolsz?

– Azt is ki kellett próbálni, ha már az első randi az én ágyamban végződött – vigyorgok gonoszul. Halkan felsikít, majd egy percre a falnak támasztja a homlokát. Végül valamelyest megnyugodva rám néz. Tekintete egyszerre megrovó és sajnálkozó.

– Búcsút inthetsz neki. Az életben nem látod többet. Megkapta, amit akart.

– Akkor mi a fenének cipelt volna el az anyjához? – vonom össze a szemöldökömet. – Nem hiszem, hogy minden megfektetett bigével szalad hozzá.

– Hm. Tipikus mami kedvence? Ha nem tetszettél volna az öreglánynak, akkor a pasi ki is adta volna az utadat... Szívfájdalom nélkül.

– Jó fej az anyja... A korához képest eszméletlen jól néz ki. Képzeld, elzavarta Andreast, hogy nyugodtan tudjunk dumálni. Sokat mesélt magáról, én is magamról, közben jól bekonyakoztunk. A piától megnyíltam. Elmeséltem Iant.

– Andreasnak is?

– Neki nem akartam. De megtudta.

– Hallgatózott?

– Nem szántszándékkal. Csak éppen... hallótávolságon belül volt... Ne tudd meg, hogy dühöngött, amiért elhallgattam előle. Végül tisztába tettük a dolgokat, és nála kötöttünk ki. Reggel hazavitt, aztán elrepült Spanyolországba. Azóta nem láttam.

– Nem is fogod többé - sóhajtja együtt érzőn, majd átkarol és mellém ülve a vállamra hajtja a fejét. – Ne szomorkodj! Tudod, mit? Holnap kimegyünk a bányatóra. Ideje már, hogy barnulj egy kicsit!

– Nem fogok a tavalyi gönceimben riszálni...

– Biztos forrásból tudom, hogy a fizunk már a számlánkon figyel - vigyorog rám. – Hány vendéged van délutánra?

– Három. Legkésőbb négyre végzek velük.

– Nekem csak két dauerom van, de az eltart egy darabig. Találkozzunk a kajálda előtt. Aztán mehetünk a bolhapiacra...

  Bay búcsút intve kislisszol az ajtón. Lecsusszanok az ágyról. Tisztára cserélem az összegyűrt lepedőt. Nem sok kedvem marad tovább dolgozni. Egyre erősebb hiányérzet gyötör, mióta kimondtam Andreas nevét. Eddig csak a napokat számoltam, most már akaratlanul is az órát figyelem. Egyre türelmetlenebbül számolom a perceket.

  A rutin dolgozik helyettem, miközben az egymás után beszállingózó klienseken munkálkodom. Még beszélgetni is képes vagyok velük, ha igénylik. Nos, egyedül a második ügyfél nem igényli. Megszoktam már: visszatérő vendég. De mi a fenének jön?! Veleszületetten, egyfolytában síkideg. Stresszesen jön, úgy is távozik. A magam részéről pszichiátert és nyugtatót javasolnék neki, de inkább lenyelem a véleményemet. Miután ő egy köszönömöt mormolva elrohan tovább stresszelni, pihenhetek egy kicsit.

  Dudorászva kezet mosok a masszázs szobából nyíló, kicsi fürdőszobában, amiben egy zuhanyzó is helyet kapott. Eg pillanatra elgondolkozom, hogy vegyek-e egy gyors zuhanyt. Elvetem az ötletet, ugyanis mindjárt jön a következő vendég.
  Újfent áthúzom a nyoszolyát, majd unatkozva ténfergek az egyhangúan fehér szobácskában. Ismét az órát figyelem: mindjárt fél négy. Késik a vendég. Cseppet sem idegeskedek emiatt.

  Magányosnak, elhagyatottnak érzem magam. A hangszigetelt ajtón semmi nesz nem szűrődik be hozzám, csak a zizegő csendet hallgatom, s az zaklatott agyamra hurkolódik, zsibbaszt. Néma szófoszlányok bontakoznak ki a zizegésből, kicsit késve halk hang ad nekik értelmet.

  Vagy mégsem? Kezdek bedilizni?

  A hangban Andreaséra ismerek. Magához hív, már-már hipnotizálva csalogat. Ez már tényleg elmebaj!

  Egyre jobban félve magamtól, óriási pofont kenek le magamnak. Segítségül hívom még a polcon kallódó rádiót is. Kellemes férfihang tudatja velem, hogy pokolforró hétvége előtt állunk. Aki teheti, menjen strandra, hűtőházba vagy az Északi sarkra. Majd telefonos játék veszi kezdetét. Némi csacsogás után fiatal nőt kapcsolnak adásba. Félszegen bemutatkozik. A műsorvezető felteszi a kérdését Suzinak.

– Milyen állat hangja hallható reggel hatkor kezdődő, Kávéház című műsorunkban?

– Kakas – vágja ki Suzi gondolkodás nélkül. A műsorvezető ujjongva felkonferálja a megnyert ajándékot: a rádiócsatorna emblémájával fémjelzett bögrét. Suzi boldogan sikkant egyet. Alig érthetően köszönetet hebeg. Legalább annyira örvendezik, mintha a lottón ütötte volna meg a főnyereményt.

  Nekem ez magas.

  Valaki rácsap az ajtó kilincsére. Mire odanézek, Tim Boy, a hülye főnök, ellenben ultrajó aerobic edző esik be a szobába, majd betámogat egy görnyedten vánszorgó, elhalóan nyögdécselő, negyven év körüli flótást is.

– De jó, hogy még itt vagy! – zihálja, ahogy mellém érnek. – Baj van!

– Látom – biccentek, némi érdeklődést színlelve. – Mi történt?

– Túl nagy súllyal próbálkoztam a konditeremben – nyöszörgi a hajlott pózba merevedett szerencsétlen. – A derekam...

– Akkorát roppant, hogy először azt hittem, egy ablak reccsent szét – vigyorog rám Tim Boy az ürge feje fölött. Megingatom a fejem.

– Sajnos, én csak egy szimpla dögönyöző vagyok, nem csontkovács...

– Ne hagyjon szenvedni! – esdekel a félrokkant.

– Lelőjem? – kérdezem halkan Tim Boyt, csakhogy érzékeltessem vele kezdődő, hisztis lelkiállapotomat. A főnök megrovó tekintettel válaszol. S mielőtt én tovább szabadkozhatnék, a rokkantnak tűnő egyed, a magával cipelt sporttatyójából előkaparja a pénztárcáját. Néhány bankjegyet simít az asztal szélére. Egyhavi fizetésemnek körülbelül a felét. Naná, hogy meggondolom magam!

  A guvadt szemmel bámuló Tim Boy segítségével felrámoljuk a lassan már félholt pácienst az ágyra.

– Akkor nézzük, mi a probléma? – sóhajtom készségesen, miután a főnököt kihessentem a szobából, s a nyomorult férfi hátán föllebbentem a pólót. – Hol fáj?

– Mindenütt...

– Olyan nincs – rázom meg a fejem, majd finoman végignyomkodom fájdalomtól görcsös izmait. – Itt fáj? Vagy itt?

  Következő érintésemre úgy megrándul, hogy csaknem a földre zuhan. Fojtott jajgatását hallgatva térülök-fordulok. Melegvizes palackot teszek a derekára. Hatására néhány perc múlva sziszegéssé szelídül a jajszó.

– Semmi komoly baj sincs – nyugtatom meg végül. – Szerintem csak egy rándulás. Nagyjából helyrepofozom, de mivel varázsló nem vagyok, mutassa meg orvosnak is. A magam részéről izomlazító krémet fogok használni. Előre szólok: fájni fog!

– Na, de ennyire?! – feszül meg, amikor munkához látok. – Nem lehetne egy kicsit finomabban?

– Ha ennél finomabban csinálnám, az csak simogatás lenne. Próbáljon meg ellazulni, különben semmire se megyek.

- Lehetetlent kér – nyökögi, görcsösen kapaszkodva az ágy keretébe.

– Nem fogok könyörögni. Kénytelen vagyok drasztikusabb módszert alkalmazni – közlöm, és tiltakozására ügyet sem vetve, ökleimet a derekára nyomom és erőteljesen meggyúrom. Kínjában a karjába harap, ordítása még így is hangosnak tűnik.

  Kezeim alatt tompa kattanást érzékelek. Az üvöltés megszakad, az ipse elernyed. Hatalmas sóhaj közepette leejti a fejét. Levegőt se vesz. Mielőtt elkaphatna a félsz, hogy esetleg több kárt okoztam, mint hasznot, netalán kinyírtam, a fazon megkönnyebbülten felnyög.

– Maga nem masszőr. Inkább egy jótündér személyesen – motyogja elégedetten. Hangja hallatán némán felsóhajtok, majd megköszörülöm a torkom.

– Hát... úgy látszik, nem csak egy rándulás volt. Hogy érzi magát?

– Szinte már nem is fáj – ingatja meg a fejét. Lustán morogva élvezi a dögönyözést még vagy negyedórán keresztül, majd az órájára pillant. – Estig is elviselném, de sajnos mennem kell.

  Óvatosan áll a lábára, s lassan egyenesedik fel. Finoman nyújtózik néhányat, majd hálásan a kezem után nyúl és csókot lehel minden ujjamra.

– Megmentette az életemet!

– Azért nem volt olyan vészes.

– Ha ismerné a feleségemet... Évek óta spórolunk, hogy eljussunk Ausztráliába. Az a legkevesebb, hogy megmérgezett volna, ha le kellett volna mondanunk az utat egy baleset miatt. Alig várja, hogy igazi, élő koalát lásson.

  Nagy hálálkodások közepette búcsúzik. Ahogy magamra maradok, sebtében összetakarítok. Megakad a szemem az asztalon heverő bankókon. Vigyorogva átöltözöm, majd felmarkolom a pénzt, és a szobát bezárva Bay keresésére indulok.

– Már a harmadik narancslevet iszom – közli fásultan, mikor rátalálok az étterem bárjában. – Mi tartott ilyen sokáig?

– Tim Boyt szídd. Az utolsó pillanatokban esett be egy sürgős esettel...

– Mozgás! Még lóvét kell levenni a számláról, a bank meg mindjárt zár...

– Meghívlak – lobogtatom meg a potya pénzt az orra előtt. – Bőkezű volt a kliens. Lehet, hogy ő volt a nyári mikulás. Menjünk...

– Beatrice, várj! – Tim Boy lihegve ér utol minket a center oszlopokkal övezett, üvegtetejű előcsarnokában. – Nemrég telefonált egy spiné, azt mondta, mára jegyezted elő, háromra...

– Akárhonnan is nézem, négy óra van. Lejárt a munkaidőm...

– Mindjárt itt lesz...

– Mivel ő késett, nem érdekel. De megvárhat. Hétfőn, reggel nyolcra itt leszek. Intézd el, Tim! Ha jó a csaj, te is boldogulsz vele. Mi most megyünk vásárolni...

– Bay...

  A lány felvonja a szemöldökét, majd megnyomkodja a zsebembe gyűrt lóvé okozta dudort a nadrágomon.

– Megér neked ennyit, ha rábeszélem?

– Na, ne szívassatok!

– Pá, Tim! – búcsúzunk egyszerre, s minden sajnálat nélkül faképnél hagyjuk a hápogó férfit.

                                ***

  A mozdulatlan, kékeszöld víztükör fölött remegni látszik a levegő. Csaknem kihalt a bányató környéke. A forrósághoz képest. A parton alig néhány tucat ember aszalódik a tűző napon, a vízben körülbelül ugyanannyian ázakodnak, nem zavartatván magukat a nemrég kikelt bébihalak kíváncsiskodásától.

– Menjük haza – lehelem izzadva, mikor már úgy érzem, teljesen rám olvadt az alig egy napja vásárolt bikini. – Reggel óta barnultam már eleget.

– Szép színed van – pillant föl rám lustán Bay. – De ráérünk még. Jó az idő, nyugi van, és szerencsére sokan sincsenek. Mit akarsz még?

– Hideget!

– Lehet... Lehet, Erosék is kiugranak, bár nem mondta biztosra. Valami munkatársa ma jön haza egy külföldi üzleti traccspartiról...

– És? – kérdezem könnyedén, miközben felkönyökölve, absztrakt mintákat rajzolgatok mutatóujjammal a szinte fehérizzó homokba.

– Ha értekezletet hívnak össze, akkor pancsolás helyett ott kell ücsörögniük...

– És? – firtatom továbbra is. Nem teszem szóvá, hogy rosszul játssza a hülyét. Sejtem, mit találhatott ki.

– Kössünk alkut – javasolja végül, zavartan rajzolgatva ő is a homokba. – Maradjunk még egy kicsit. Ha nem jönnek egy órán belül, mehetünk.

– Mit agyaltál ki? – kérdezem, mire kreol arcszíne egyből rózsaszínessé válik.

– Öhm... mondtam Erosnak, hogy magával hozhatná az unokabátyját is, ha tudja – hebegi zavartan. – Tetszene neked. Sötétbarna haj, hihetetlenül zöld szem. Huszonnyolc éves, jó modorú... Amikor meséltél Andreasról, mondtad, hogy már napok óta nem láttad... Gondoltam, könnyebben elfelejted, ha megismerkedsz valakivel...

– Na, figyelj – vigyorgok rá feszülten. – Meglátom, mi lesz Andreasszal...

– Ne reménykedj...!

– Nem reménykedek. Várok. Van egy kis különbség. Talán, majd egyszer megnézem a pasast. Megegyeztünk?

– Rendben – sóhajt beleegyezően, de furcsa csillogással a szemében. – Egyébként a neve Rick. Hidd el: jól jársz vele.

– Zárjuk le a témát egyelőre. Inkább ússzunk egyet, mielőtt szétfolyok.

– Nekem most nincs sok kedvem – hunyja le a szemét. – De te menj csak nyugodtan.

  Megyek. Forró bőröm jéghidegnek érzi a vizet. Halkan sziszegve beljebb botorkálok a tóba. Szemem csaknem kiugrik a helyéről, mikor lelocsolom magam. Mielőtt kedvem támadna visszakozni a fürdőzéstől, a vízre hasalok. Erőteljes mozdulatokkal úszom. A gépek által nem bolygatott, csaknem a tó közepéig benyúló, jó néhány méter széles földnyelv felé veszem az irányt. Körbetempózom a végét, megcsodálom a víz alakította, homokfallal elkerített, kis öblét. Beúszom a tekintetek elől rejtett térségbe, s a partra lábalva, lassú léptekkel körbejárom a gyönyörű képződményt. Végigsimítom a sziklakeménnyé tömörödött homokfalat.

  Hanyatt dőlök egy nálam alig valamivel szélesebb pilléren. Fölnézek a magasban csaknem összehajoló homokszirtekre. A köztük húzódó résen bevág a napsütés. Egy vékonyka sugár elkapja a szempillámon hintázó vízcseppeket, lélegzetakasztó érzékcsalódást gerjesztve: a sárga homokfalak szivárványszínekbe öltöznek, mozogni látszanak. A látvány magával ragad, már-már megfeledkezem a külvilágról.

– Hm. Úgy tudtam, hogy sellők csak a mesékben léteznek – szólal meg valaki, elvonva figyelmemet az elemek játékáról. Megfeszülve felülök, egy pislogással megszabadulok a látásomat homályosító vízcseppektől. Szemügyre veszem a partra lépő alakot. Elszorul a torkom, ahogy felém indul. Sötétzöld tekintete végigpásztáz rajtam. A száján hűvöslő mosoly szélesebbé válik, mikor lecsusszanok a pillérről, készen rá, hogy kitérjek előle, ha túl közel jönne.

– Jól tudja – vetem oda végül. Tűnődve hátrasimítja homlokára hulló, sötét haját.

– Akkor talán te vagy a tó tündére? – firtatja, miközben letelepedik a homokra, szándékosan elzárva a keskeny kijárat felé vezető utat. Szíjas izomzata megfeszül, majd elernyed. Majd újra és újra. Akár egy ugrásra kész ragadozónak, aki becserkészte a prédáját. Lenyelem félszemet.

– A tündérekben sem hiszek – ingatom meg a fejem. Furcsa szomjúságérzet kúszik a tartózkodó félelem helyére, ahogy újra szemügyre veszem a férfit. Kisimulok, mozdulataimban nyoma sincs menekülésnek. S miközben azon töprengek, mi a fene ütött belém, s miként is viselkedem, és ez miért nem érdekel egy cseppet sem, könnyedén elmosolyodom. – Megrögzött realistaként két lábbal állok a földön.

– Ráadásul milyen formás lábakon – biccent elismerően a férfi. Megvárom, míg újra a szemembe néz.

– Egy érzés azt sugallja, hogy le akar venni róluk – állapítom meg mély meggyőződéssel. Helyeslő mosolyra húzódó szája magára vonja a figyelmemet.

– Teljesen lenyűgözött a látvány, ahogy a partra léptél és elnyúltál a homokon...

– Ezek szerint: követett – szúrom közbe egy féloldalas mosollyal. – Ki kell ábrándítanom: nem vagyok kapható kósza kettyintésekre.

– Ilyen gondolat meg se fordult a fejemben – ellenkezik tréfás sértődöttséggel. Túljátszott értetlenséggel kerekítem el a szemem.

– Ó! Csak nem azért követett a minden szem elől elzárt öbölbe, hogy elmesélje: hisz a mesebeli lényekben?

– Van egy javaslatom. Kezdjük az alapoknál – emelkedik föl és közelebb lépve felém nyújtja a kezét. – Rick Sheldon.

  Egy hosszú pillanatig gyanakodva figyelem a férfi természetes mosolyát, majd energikus kezét, végül vonakodva felé nyújtom az enyémet.

– Beatrice – mutatkozom be illedelmesen, fölnézve rá. Hosszú ujjai lágyan megszorítják a kezemet. Még mindig a mosolyára figyelve, nem kapcsolok időben. Későn veszem észre számítóan felvillanó tekintetét.

– Nem kell pánikolni – morogja elégedetten, ahogy a köztünk lévő távolság pár centire csökken. – Nem harapok... Most még – teszi hozzá vigyorogva. Nyugalmat erőltetek magamra, és könnyedén a homokfalnak dőlök. Tűnődve beharapom ajkamat, s lassan kihúzom kezemet a kezéből, ügyelve arra, hogy ujjaim végigcirógassák a tenyerét. Ez bejön.

– Nem gondolod, hogy őzgidákra vadásztilalom van? – kérdezem halkan, amikor már a homokban fekszem.

– Inkább vadmacskának tűnsz – leheli fölém hajolva.

– Hm. Néhány napja már lecicusozott valaki – kuncogok, s egy cseles mozdulattal fölébe kerülök.

– És mennyire igazunk van!

  Szája már a nyakamon cirkál. Lélegzete csiklandozza a fülemet, tarkómat. Fázósan összerezzenek, ám hamar tovább sokasodik rajtam a libabőr, ugyanis ujjai már melltartóm kapcsán babrálnak.

– Ácsi! – fogom le a kezét. – Első randin sosem csókolózom, és nem vetkőzöm.

– Akkor? Mi legyen?

– Tervezgetni kellene?

– Oké. Bízd rám magad, lazíts és minden tökéletes lesz.

– Ebben biztos... vagyok – hebegem izgatott hitetlenkedéssel, ahogy szemfogaim kis feszüléssel megnyúlnak. Feldúltságom fokozódik, már-már levegőt is alig kapok. Kezem, agyam, gyomrom remeg. S fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés. Míg látómezőmbe nem kerül a nyakán lüktető verőér. Ahogy számolom a finom pulzálásokat, lehiggadok. Kissé tétován, ám minden további kecmec nélkül harapok.

  Ugyane minutában elakad a lélegzetem a szúró fájdalom hatására. Halkan felszisszenve hátrahajolok. Egy pillanat töredékéig bambán meredek a férfi véres szájára, s elképedt arcára.

  Hatalmasat taszítunk egymáson.

  Még látom, ahogy hanyatt vágódik a homokon, majd minden alig átlátható zölddé színeződik körülöttem. Eljut az agyamig: alighanem a vízben landoltam. Indulnék a felszínre, de tompa vagyok. Fogalmam sincs, merre van a fent, merre a le. Pedig lassan nem ártana levegőt vennem. Zavartan körülnézek, de nem leszek okosabb.

  Valaki megszorítja a derekamat, majd fordít rajtam néhányat. Rick magához ölel, és néhány rúgással a felszínre tempózik. Rekedt hörrenéssel teleszívom magam levegővel, ahogy a felszínre robbanunk.

– Jól vagy? – kérdezi néhány perc múlva. Tűnődve fölnézek rá, s ahogy újra szemügyre veszem szögletesbe hajló, ovális arcát, zöld szemét, fogalmam sincs, miért érzem azt, hogy ismerős valahonnan.

– Fogjuk rá – krákogom végül, további kérdésekkel teli tekintetét fürkészve. – Bírom az ilyen, véletlenszerű találkozásokat.

– Nem régóta lehetsz köztünk...

– Néhány hete – villantok rá féloldalas mosolyt. – Valóban létezik ilyen „kicsi a világ" című találkozás, vagy te lennél a kirendelt vizsgabiztos?

– Ez az utóbbi túl bizarr feltételezés. Teljes mértékben a sors keze alakította így. De te, mint megrögzött realista...

– Sehogy se tudom elhinni.

– Nekem is nehezen megy – vallja be elmosolyodva. – De ezt a kalandot ki nem hagytam volna, még akkor sem, ha előre tudom, mi lesz. Ha belegondolok, hogy most egy zárt tárgyalóteremben ülhetnék, Spanyolországban...

– Aha! – térdelek fel, ahogy bevillan a múlt hét péntek éjszakája és Andreas telefonja. – Szóval neked kellene odakint ülésezni, nem Andreasnak!

  Elhűlten mered rám néhány másodpercig, míg felfogja szavaimat, majd zavarral vegyes felismerés ül ki az arcára.

– Aha! – mondja ő is. – Szóval miattad nem akaródzott neki semmiféleképpen kiutazni. Miattad akart olyan nagyon gyorsan lerázni. Ez most tényleg nagy szívás volt neki...

– Tényleg említett valami szívatás félét – merengek el, majd élesen rápillantok. – Ti tényleg ilyenekkel szórakoztok, húzzátok egymás agyát? Teszem azt, egy tárgyalástól függően, mondván: hoppá, elfelejtettem a tárgyalást, ugyan, ugorj már ki helyettem, hogy ne maradjunk szarban? Szerinted, ha majdan beüt valami gikszer, ki fogja a kárát látni?

– Veszélyes vizekre sose evezünk – ingatja meg a fejét. – Mióta megalapítottuk a vállalkozást, vigyázunk arra, hogy ne durvuljanak el a dolgok. Komoly rutinunk van ebben, elvégre lassan ötven éve ezt tesszük...

– Félrebeszélsz – nevetek halkan. – Esetleg öt éve...

– Nem, jól mondtam... Megközelítőleg – bólogat. Hirtelen megakad, nézi lefagyó mosolyomat. Arca elkomorodik, s egy árnyalattal sápadtabbá válik, ami tisztán jelzi számomra, hogy olyasmiről szólta el magát, amiről talán nem kellett volna.

– Kizárt – ellenkezek mégis, és könyörögve meredek rá. – Ötven éve még kósza gondolatok se lehettetek, nemhogy elevenek...!

„1827-ben születtem, egy előkelő vámpír család második gyermekeként. A bátyám cirka hét perccel..."

  A közelmúltban, Sonya  által mesélt történet, valamint a megvilágosodás, hogy miért is volt ismeretlenül is ismerős a pasas, kissé megszédít.

– Te Sonya testvére vagy, ugye? – csuklom halkan. Meglepődve felvonja a szemöldökét, majd némán bólint. Eme fényre került titkot felírom képzeletbeli jegyzeteim közé, majd új lapot nyitok gondolatban. Ennyit firkantok a tetejére: Andreas.

  Rosszullét és harag kavarja fel a gyomrom. A sárgás, magas homokfal meglódul körülöttem.

– Megbocsátasz egy percre? – állok fel, majd választ nem várva az öböl bejáratához szédelgek. A falon kívül húzódó, alig félméternyi széles fövenyen odébb imbolygok, majd térdre rogyva, szenvedélyesen elhányom magam.

– Pocsékul nézel ki – állapítja meg a férfi, mikor néhány perc múlva visszabotladozom hozzá.

– Úgy is érzem magam.

– Nem tudtad – jegyzi meg halkan. Sikerül hanyagul felvonnom a szemöldököm.

– Nem – ingatom a fejem, miközben ingerülten pöckölgetem ujjaimmal a homokot és a kisebb kavicsokat. – Nem került szóba legelőször, amikor egy rahedli zsaruval egyetemben kurvának nézett, holott nagyon is jól tudta, hogy éppen onnan menekültem, ahol razziát tartottak az ő jóvoltából. Nem került szóba akkor sem, amikor néhány nap múlva elrángatott egy lemezbemutató koncertről, s kocsmázni vitt. Továbbá, nem említette ugyanakkor éjjel, az ágyamban sem, sőt szintén pár nap múlva sem, amikor elzavartam. Sem akkor, amikor ismét szóba álltam vele. De min is vagyok egyáltalán felakadva?! Miért is kellett volna gyanakodnom? Te se úgy festesz, mintha most szöktél volna ki a kriptából, hovatovább lassan már a kétszázadik évedet taposod. Miért hőzöngjek amiatt, hogy Andreas is lassan évszázadosnak mondhatja magát, bár ez nem látszik rajta?

– Már rég betöltötte – szól közbe halkan, s ahogy rámeredek, arcáról leolvasom, hogy ő nem fog titkolózni.  – Egészen pontosan százhuszonnyolc éves...

– Totál üres a gyomrom, de még tudnék rókázni – hebegem a sírás határán.

– Neki kellett volna elmondania...

– Mert elmondta volna? Csak nem volt rá alkalma? Baromság!

– Te is beszélhetsz vele. Hogy megúszd a köntörfalazást, állítsd kész tények elé.

– Az lesz. Ha netalán eljön hozzám, visszazavarom oda, ahonnan jött.

– Nem így gondoltam.

– Nem alkudozom. Pláne, ha rólam van szó. Andreas tisztában van ezzel, hiszen jószerével mindent tud rólam. Azt is, hogy gyűlölöm, ha hazudnak nekem. És biztos vagyok benne, hogy hazudni fog, de legalábbis titkolózni. Megkímélem magam ettől. Inkább ne mondjon semmit, csak hagyjon békén.

– Ez viszont megfutamodásnak hangzik...

– Most az egyszer nem érdekel ez sem...

– Andreast fogja.

– Ó! Árulkodni fogsz? – húzom el gúnyosan a számat.

– Nem szokásom.

– Így gondoltam én is – bólintok jelentőségteljesen. – Mi nem is találkoztunk. Világos?

– Ahogy akarod – biccent, majd feláll és engem is felhúz a homokból. – Jobb, ha tudod, hogy Andreas gépe két órával ezelőtt landolt a reptéren. Kevés időd van...

– Rengeteg időm van. Ha én azt akarom, nem fog megtalálni, a kerület összes nyomozókutyájával sem – vonom meg a vállam, majd búcsút intek. – Talán még találkozunk ebben az elcseszett életben.

– Biztos vagyok benne – simogatja meg a hajam. Még egyszer összemosolygunk, majd a vízbe csobbanva, két irányba  indulunk. 
              

                               ***

– Öröm volt veled beszélgetni! – nyögi Bay duzzogva, mikor megtorpanunk az utcasarkon. – Mi a fene ütött beléd, hogy ilyen durcás lettél?

– Semmi.

– Semmi! Ezért nem szóltál egy büdös szót sem hazáig! Talán találkoztál valakivel a tónál? Kihozott a sodrodból rendesen!

– Nem lényeges – legyintek, miközben lopva körülnézek. Szerencsére sehol nem látom a grafitmetál Corvette-et. – Most hagyom leülepedni a dolgokat. Ha túltettem magam rajtuk, elmesélem, és egy jót röhögünk. Oké?

– Te tudod – vonja meg a vállát, majd az órájára pillant. – Sietnem kell. Nemsokára találkám lesz. Majd holnap felhívlak.

  Búcsút intve a házunk felé indulok. Strandmotyómat mintegy védekezve ölelem magamhoz. Tartok attól, hogy a Corvette mindjárt bekanyarodik a sarkon. Akaratlanul is gyorsítok, ahogy közeledem a kapuhoz. Izzadó tenyerem lecsúszik a kilincsről. Halkan káromkodva újra próbálkozom. Kapkodni se restellek, amikor egy autót hallok közeledni.

  A kerítésen belül némileg megnyugszom. Kulcsra zárom a kaput, s némileg leeresztve beszaladok a házba. Az előszobában frontálisan ütközöm a fogadásomra siető Ginával.

– Andreas keresett – nyöszörgi üdvözlésként, a homlokát tapogatva. Lüktető orrnyergemet szorítva, kínkönnyektől félvakon meredek rá.

– Itt? – sziszegem fájdalmasan és kissé hülyén, zsebkendőt nyomva vérző orromhoz.

– Nem, Timbuktuban – vigyorog nővérem. – Naná, hogy itt keresett...

– Teljes életnagyságban – bukkan fel anyám a nappali ajtajában. Az arcára van írva, hogy most aztán ki leszek faggatva teljesen. – Majdhogynem megijedtem tőle, akkora drabális ember. Nem gondolod, hogy kissé idős is?

– Miért? Őszül? – vonom fel a szemöldököm, mire anyám a plafonra emeli a tekintetét.

–  Hülye.

– Csak hat évvel idősebb nálam – vonok vállat. Gondolatban még hozzáteszem: az a plusz száz év nem érdekes. Ha úgyse látszik rajta?! Dühös bánatomban csaknem fölnevetek. – Mit mondott?

– Este nyolcra érted jön – sóhajtja Gina ábrándosan, megfeledkezve lüktető homlokáról. – Eszméletlenül jól áll neki az öltöny. Apropó! Hol volt eddig, hogy feléd se nézett?

– Dolgozott – válaszolok tömören, megelőzendő a további kérdéseket, és ellököm magam a faltól. – Pech, hogy nem fog itthon találni...

– Miért? Hova készülsz? – kiáltanak utánam egyszerre, mikor felszaladok az emeletre. Egy gyors zuhany után gyárilag foszlott, szűk farmert és inkább melltartónak, mint topnak beillő felsőt húzok, arra pedig egy leheletvékonyra koptatott farmeringet öltök.

– Kiélvezem a hétvégét, mert rohadt hajtós lesz a jövő hét – közlöm, miután visszatérek köreikbe.

– És ha Andreas kérdezi, hogy hol vagy? – puhatolózik nővérem, míg a bakancsomat rántom a lábamra.

– Nem tudjátok.

– És hova mész? – érdeklődik anyám.

– Ne tudd meg – fordulok hátra az ajtóból egy pillanatra, majd robogómra pattanva elporzok.