Új nap, új stressz. Lehet, nem ártana egy új főnök sem.

– Mára végeztem, Tim Boy – lehelem még egyszer, és utoljára. A főnök kérlelően vigyorog továbbra is, miközben úgy jön utánam a folyosón, majd az oszlopokkal támasztott és díszített előtéren, mint egy kiskutya. Annyira rám koncentrál, hogy sikeresen felkenődik az egyikre. Kérlelőn néz rám, miután sikeresen lecuppan róla.

– Ugyan már! Még egy óra, és...

– Még egy óra? Amíg a haverod ideér? Aztán dolgozzak rajta, egy órácskát? Az már két óra. Na nem! Nem fogok megint túlórázni. A haverod meg itt lesz néhány napig, nem?

– De nézd azt, hogy hétvége van...

– Éppen ezért már megyek is. Szia!

– Levonom a fizudból! – torlaszolja el magával a kijáratot. Sebaj, könnyú kikerülni.

– Én meg beárullak a munkaügyiseknél! – lököm ki a nagy üvegajtót, de még nem lépek ki az utcára. Ezt a vitát még befejezem, így visszanézek a főnökömre.

– Mire föl? – vonja fel a szemöldökét hökkenten.

– Ha jól meggondolom: én a mai napig szabadságoltam magam. Mégis itt ugrálok. Ráadásul fusi munkát akarsz levonni a dohányomból...

– Hé! Te akartál munkába állni a szabid kellős közepén!

– Tudják ezt a munkaügyisek? – mosolygok rá kedvesen. – Nem hinném. Hétfőn jövök!

  Elhagyom a centert, és derűs frissességgel a közeli buszmegálló felé startolok. Nincs szerencsém. A busz pont az orrom előtt kanyarodik ki a forgalomba. Bár ez nem szegi jókedvemet. Elmélázva cigarettára gyújtok és letelepszem a kiürült buszmegállóban árválkodó padra. Merengően pöfékelve számolgatom az elsuhanó kocsikat, átlagosan minden negyedik jármű lelassít előttem, a sofőr megbámul, ha van utasa, az is. Olykor beszólnak valami szellemeset. Nem rezonálok a megjegyzésekre, a feladókon egyenesen keresztülnézek, így hát az autók félpercnyi várakozás után tovább haladnak. Én pedig nyugodtan bambulva várom a buszt.

  Újabb kocsi lassít, majd megáll előttem az út szélén. Közömbösen végignézek a grafitmetál Corvette-en, s bár pulzusom lázasan felgyorsul, arcizmom se rándul. Még akkor sem, midőn a sofőr áthajol az anyósülésen, és a leengedett ablakon kihajolva végigmér. Szürke szeme megvillan, szája csalogató mosolyra húzódik.

– Mi a gond, szépségem? – dörmögi behízelgő hangon. – Lekésted a buszt?

– Akadnak ilyen balesetek – vonom meg a vállam. – Vagy tekintsük szerencsének?

– Inkább – helyesel egyetértően, s kilöki az ajtót. – Így legalább velem jöhetsz.

– Ha akarok.

– Akarsz?

– Miért ne?

  Széles mosolyához elégedett mordulás társul, mikor elnyúlok az ülésen, majd hozzá hajolva futólag szájon csókolom. Aztán a gesztus meglepő természetességétől kissé zavarodottan visszahúzódom a térfelemre. Ég a szám, az arcom is kissé.

– Csak ennyi? – dünnyögi a fülembe Andreas, s ahogy felé fordulok, szenvedélyesen érzékelteti, hogy következő alkalommal mit remél.

– Ne legyél ennyire telhetetlen! – hebegem végül kifulladva. Halkan felnevet, majd kilő a járda mellől. Tenyerét a térdemre simítja.

– Én már csak ilyen mohó vagyok – ingatja meg a fejét színlelt bűntudattal. – Milyen napod volt?

– Pocsék – morgom halkan, és a főnök hülyeségére visszagondolva, ingerülten dobolni kezdek lábammal a Corvette szőnyeggel borított padlóján. – A kuncsaftok kézről-kézre adták a kilincset. Jóformán csak az ebédszünetben tettem le a fenekemet. Aztán megint tolongtak a fiúk és lányok, már-már azon voltam, hogy egyszerre kettőt is fogadok, hogy gyorsabban haladjunk... S amikor azt hiszem, hogy végre vége a napnak, jön az a strici, hogy még vállaljam be a haverját, aki egy óra múlva érkezik. Hát nem! Kivagyok...! Ez most úgy hangzott, mint egy bevállalós ledér nap végi monológja – nyikkanok halkan, egy percnyi hallgatás után. Halkan fölnevet, s gyengéden megszorítja a térdemet.

– Nyugalom! Mielőtt lángokba borítanád az ülést: masszőrként dolgozol az Egészségcenterben. Mióta is?

– Mióta elvégeztem egy gyorstalpaló tanfolyamot. Lassan két éve – morgom szemlesütve, s azon bosszankodva, hogy a pasas perfektül felkészült az életemből. Ezt szóvá is teszem.

– Sky rengeteget mesélt rólad – feleli, szerintem kitérően.

– Majd őt is előveszem – ígérem. Kissé oldalra fordulok, és egyik lábamat felhúzva az ülésre, behatóan tanulmányozom az arcát. Hosszú pillanatokig fürkészem, de nem jön zavarba. Jól bírja. Mikor fesztelenül felém fordítja tekintetét az útról egy pillanatra, gonoszdi mosolyt villantok rá. – De most téged tartalak a kínpadon.

– Mit akarsz tudni? – sóhajtja simulékonyan.

– Amit csak lehet! Kezdjük a legelején. Átpörgettem magamban néhányszor az eseményeket. Pénteken az egyik vadászkopó ezzel a mondattal búcsúzott tőled: „Kösz a fülest, Raid!" Nem hiszem, hogy egy pofonért hálálkodott. Te adtad le a drótot, hogy arra jogosulatlanok kujtorognak a lezárt raktárterületen.

– Ez így igaz – helyesel somolyogva. – Mi a kérdés?

– Mintha nem tudnád! Honnan tudtad?

– Tőled.

– Találj ki jobbat! Akkor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy!

– Ez az igazság – bizonygatja ravasz mosollyal. – Hazafelé tartottam, amikor megláttalak. Úgy siettél, mint aki késésben van. Jóformán utol sem értelek, már csak a hátadat láttam, mikor átlibbentél a kerítés fölött...

– Jó sokáig tartott, míg a haverjaid odaértek! – vigyorgok rosszmájúan. Megingatja a fejét, majd rám vigyorog, mikor lefékez egy piros lámpánál.

– A riasztástól számítva, körülbelül tíz percükbe tellett... Előbb körülnéztem kissé, nehogy fölöslegesen ugrasszam őket.

– Na, és mi érdekeset láttál?

– Már a tucatnyi paintball-fegyvernél tudtam, hogy rendkívüli fogásunk lesz...

– Mennyit szedtetek össze? – kérdezem szorongva. Sajnálkozva megingatja a fejét.

– Tizenhatot. Úgyhogy...

– Úgyhogy maradt tizennégy, amivel még szórakozhatunk – ujjongok fel halkan. Elhűlten rám mered. Diszkréten felkuncogok arckifejezésén. Ő pedig rosszallóan megcsóválja a fejét és folytatja a beszámolót.

– Míg a konténerek között ugráltatok, belekukkantottam néhány táskába is, bár nem illett volna – vallja be könnyedén, és a gázra lép, mikor zöldre vált a lámpa. – Egyik-másik pajtásod kaphatott volna néhány évet, ha elkapják őket. Lopott cuccok, zsír újonnan, bontatlanul...

– Na bumm! Nem ők tehetnek róla, hogy a rendes munkával keresett fizuból nem tudnak megélni. Ez a kis kiegészítés kell... Még nekem is. De túlzásba nem vitte soha, egyikünk se!

– Hmm...

– Na, te csak ne hümmögj! Volt szerencsém látni a kéglidet. Nehogy azt mondd, hogy a rendőri keresetedből tartod fenn...

– Nem is – dünnyögi, mikor lefékez a kapunk előtt. Elégedetten bólintok, miután a járdára lépve megtorpanunk egymással szemben. Folytatja: – Emlékeztetlek, hogy nem csak rendőr vagyok...

– Mondhatjuk, hogy csúcsragadozó is.

– És még? – pillant rám. Nem tetszik ravasszá szélesedő mosolya. – Folytasd!

  Sunyin lapítok az ölelésében, s erőlködve próbálok rájönni, hogy most vajon miről beszél. Végül megvonom a vállam.

– Honnan kéne tudnom? Nézzük csak! Telitalálatod volt a lottón? Mesés vagyont örököltél...?

– Beszéltem a cégről...

– Milyen cégről? Nekem? Mikor?

– Szombat éjjel kértél, hogy meséljek magamról. Említettem, hogy a zsaruság csak olyan hobbiféle. Az igazat megvallva: inkább üzletember vagyok. Rémlik?

  Halványan felsejlik, mintha valóban motyogtam volna valami olyfélét, hogy szeretném megismerni őt. És rögtön utána kómába is estem. Tőlem aztán mesélhetett akármit, azt se hallottam volna, ha megvallja: ő igazából egy aktív sorozatgyilkos, aki fiatal lányokat csíp föl zsaru mivoltára hivatkozva, s miután az ágyban beteljesedik a randi, szanaszéjjel kaszabolja áldozatait egy hentesbárddal.

– Megfogtál – pillantok rá némiképp sértetten. – Azt nem említetted, hogy vizsgatételeket regélsz és nem esti mesét. Elaludtam rajtuk. Jöhet a fenyítés, legyünk túl rajta!

– Sose leszünk túl rajta! – sóhajtja derűsen, miközben hozzám hajol. Egy pillanatig tanakodom: engedjek a csábításnak vagy ne? A válasz nem várat magára. A férfihez simulok. Ép eszem magamra hagy, s emiatt olyatén furcsa mondat szökik ki a számon, amit józanul ki nem mondanék, a világ minden kincséért sem.

– Ha anyámék nem lennének itthon, keményebb büntetést kérnék – susogom halkan a fülébe. A nyakamat harapdálva, helyeslően feldorombol. Néhány pillanat múlva megdermed egy kis időre, majd fölegyenesedve az órájára pillant.

– Tetszik az ötlet – ereszt el egy mosolyt. – De halasszuk el...

– Re... Remek – dadogom magamra találva, belevörösödvén előző kijelentésembe. – Tudod, mit? Felejtsük el... Különben is: az arcodra van írva, hogy elfelejtettél valami átkozottul fontosat. Nem tartalak fel, intézd csak a dolgod...

– Csak azt felejtettem el, hogy az én anyám vár minket – fogja meg a kezem, mielőtt kinyithatnám a kaput és beléphetnék a kertbe. – Gyere. Csaknem félórás késésben vagyunk.

– Mi? Na nem! Ezt is tegyük át máskorra – kapaszkodnék a kilincsbe, de a pasas gyorsabban elhúzza a kezem, mint ahogy rá tudnék markolni. Könnyedén a Corvette felé irányít, miközben szívhezszólóan esdekel.

– Ne legyél ilyen kegyetlen! Anyám leszedi a fejemet, ha nélküled állítok be hozzá...

– Egyéni, szociális problémád – cövekelem le magam, mikor visszaterelgetne a kocsihoz. Szemernyit se haladunk, se előre, se hátra.

– Na elég a csökönyből! – hörren egy percnyi huzavona után. – Ülj be a kocsiba, vagy beraklak!

– Brutális vadember! Próbáld meg, ha mered! Semmi perc alatt szétkaplak...

– Hm. Úgy látom, még erősítést is kapsz – pillant a ház felé vigyorogva. – A „mentőcsapat" máris támadást indított. Fogalmam sincs, hogy mi villog a nyakában, de mindjárt megvakít...

– Menjünk már! – noszogatom, türelmetlenül a kocsi felé tolva. Most ő torpan meg, túlnyomórészt hökkenten.

– Miért lett olyan sietős? Ki közeleg?

– A nővérem. Megbeszélhetnénk útközben?

– Megbeszélhetnénk most – csökönyösködik. Harcmodort változtatok.

– Megbeszélheted vele – intek a lassan közeledő Gina felé. – De nem jutnál szóhoz tőle. Szívesen a kezére adlak. Legalább megszabadulok tőled...

  Ahogy teleszívom magam levegővel, hogy kiáltsak Ginának, Andreas tenyere a számra tapad, majd a férfi kinyitja a kocsiajtót, és gyengéden az ülésre tuszkol. Sunyi mosolyt villant rám az ablakon keresztül. Szándékosan lassan kerüli meg a járgányt. Gina pont félúton kapja el.

– Szia, Gina vagyok – hallom meg nyafogó éneklését, ahogy résnyire leengedem az ablakot, s a fejtámla fedezékében hátra fordulok.

  – Andreas – mutatkozik be a férfi, megfogván nővérem felé nyújtott kezét, s könnyed csókot lehel ujjaira. Gina csaknem elolvad a gesztustól. Elpirulva húzza vissza a kezét, enyhén túljátszott pihegéssel simítja rebbenő ujjait szívére, néhány pillanatra.

– Eszembe se jutott volna, ha nem a saját szememmel látom, hogy a húgomnak hódolója akadt – hebegi csábosan mosolyogva, és arcpirító szemérmetlenséggel végigméri a férfit. – Most már legalább értem, miért hagyta hidegen két hét Görögországban...

  A többit már nem hallom, mivel bizalmasan halkabbra veszi a hangját. Rólam beszél. Rágondolni se merek, hogy mit mesélhet, de sejtem, hogy valami oltári baromságot, mert Andreas dallamos, mély hangú nevetése kúszik be a résnyire leengedett ablakon. Szégyenkezve a tenyerembe hajtom a fejem.

– Nem értem, mi a bajod a nővéreddel – ül be a volán mögé cirka tíz perc múlva. – Egész jól elbeszélgettünk.

– Gondolom – pillantok rá a szemem sarkából. – Ne részletezd! Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit hordott össze rólam az a hibbant liba!

– Hogy' beszélsz a nővéredről?

– Ó, szóval egyke vagy – következtetek megértően, majd legyintek. – Nem is sejted akkor, hogy milyen átok egy testvér néha. Pláne, ha nőnemű. Egyébként most még finom is voltam. Legtöbbször a Hüpi rövidítéssel becézem. És amilyen „Hüpi", még tetszik is neki. Igaz: nem tudja, mit jelent.

– Miért? Mit jelent? – kérdezi, miközben beindítja a motort, és kilövünk a járda mellől. Éppen válaszolnék, de a telefonom megelőz, félhangosan elkuncogván magát a nővérem hangján: „...Mert egy hülye picsa vagyok!". Szerényen mosolyogva fordulok a dermedtre hökkent pasashoz.

– Ezt a mondattöredéket a múlt hónapban sikerült rögzítenem. Gondolhatod, mennyit szenvedtem, míg sikerült ezt kimondatnom vele úgy, hogy jó legyen. Nos a Hüpi annyit tesz...

– Sejtem – dünnyögi, némiképp rosszallóan. – Nem veszed föl? Hátha fontos.

– Kétlem – sóhajtom, majd a készülékbe morranok. – Mit akarsz?

– Csak azért hívlak, hogy figyelmeztesselek: el ne baltázd ezt a félistent...

– Ahogy ismerlek, te biztosan megteszed helyettem!

– Miről beszélsz? – nyivákolja sértetten. – Én csak segítettem neked azzal, hogy elmondtam...

– Mit?

– Hogy lassan egy éve milyen apácás vagy...

– Te, én eladom a hajadat parókának! Tövestül!

– Igazán nem lehet okod panaszra! Hiszen még mindig a kocsijában ülsz – csacsogja rágógumizva. – Pedig a feminista modorodat hallván már ki is lökhetett volna az útra...

– Jobban jársz, ha elpostázod magad a Föld másik felére, mire hazaérek! – tanácsolom halkan, s bontom a vonalat.

– Nem unatkozol a nővéred mellet – állapítja meg a férfi a bajsza alatt mosolyogva.

– Te se álmosodtál el az idióta sztorijaitól. Sőt! Kifejezetten feszültnek tűnsz. Mit mesélt el?

– Sok mindent. Örül, hogy végre találtál egy jóravaló pasast... Hogyan is fogalmazott a továbbiakban? – harapja be ajkát tűnődve. Csúfondárosan vigyorgok az orrom alatt.

– A fogalmazás kissé nehezen megy Ginának – morgom halkan. Töprengőn rám pillant. Tekintete kutatóan röntgenez végig.

– Valami Iant emlegetett – jegyzi meg vontatottan. – Jól emlékszem, hogy már beszélgettünk róla?

– Éppen ezért nem éri meg több szót fecsérelni rá! – vágom rá kissé ridegen, mereven kibámulva a kocsi ablakán.

– Nővéred erről is ejtegetett néhány szót. Pontosabban ezt mondta: mióta szakítottál a nagy szerelmeddel, azóta csak utána sóhajtozol. Mindenki mást elmartál magad mellől, pedig nem egy ember pályázott rád. De te mégis zárdába vonultál. Persze csak képletesen. – Figyelmét ismét rám fordítja az útról. – Szóval, a múltkori, hajtépkedő, keményfiú - Ian - a te elhagyott lovagod. És még nem heverted ki, hogy rossz döntést hoztál, és véget vetettél a kapcsolatnak, mielőtt megtudhattad volna, mi is lehet belőle.

– Többet megtudtam, mint akartam – felelem az ablaknak. Nem akarok a pasasra nézni.

  Hányinger kerülget a témától, ezért lezárom. Hallgatásba burkolózva figyelem az óváros mellettem elsuhanó, hangulatosan felújított épületeit, s a terebélyes lombozatú fák által meseszerűvé varázsolt, csendes kis utcákat.

– Szerinted, megéri miatta? – szorítja meg lágyan a térdem néhány percnyi némaság után. – Miért kapaszkodsz ennyire erősen a múltba?

– Egyáltalán nem kapaszkodom belé. Együtt élek vele, mert muszáj.

– Csak gyötröd magad. Számomra úgy tűnik: szántszándékkal. Nem fogom hagyni, hogy az emlékeidben élj – szögezi le halkan. – Próbálj meg arra koncentrálni, hogy mindkettőnk élete gyökeresen megváltozott szombaton...

– Ácsi! Szerintem túl sokat vársz rövid ismeretségünktől – szakítom félbe ingerülten. – Semmi nem történt, ami...

– De igen – vitatkozik higgadt-halkan. Megállítja a kocsit, de mielőtt kiszállna, megérinti nyakamat, majd hüvelykujjával végigsimít a számon. Tekintete végigszalad rajtam, az ölemre siklik egy hosszú pillanatra, majd vissza a nyakamra. – Történt.

– Torkig vagyok veled – lehelem bokáig levörösödve, miközben kiszáll a kocsiból és az én oldalamra sétálván, engem is a járdára húz. Szembefordulok vele és folytatom a dühöngést. – Beláttam, hogy szükségem van rád. De elmondtam azt is, hogy nincs kedvem elmélyíteni ezt a kapcsolatot. De ha tovább erősködsz, akkor inkább már most hagyjuk az egészet. Te jobbra mész, én pedig balra.

– Együtt megyünk. Arra.

  Magában mulatva a mellettünk magasodó vaskerítésen túl kanyargó sétaút felé int. Értetlenül meredek rá, majd a mutatott irányba, míg eszembe nem jut, hogy hol vagyok és miért. A torkom elszorul, mikor Andreas a kapu felé indul.

– Meggondoltam magam – nyikkanok halkan. – Haza akarok menni!

– Túl késő – ingatja meg a fejét, s elmosolyodik. – Beijedtél?

– Fenét! Csak... nem éppen pofavizithez vagyok öltözve – nézek végig magamon, habár én semmi kivetni valót nem találok pitonbőr mintás, vállpántos rövidnadrágomon, királysikló színezetű topomon és nyári bakancsomon.

– Anyám nem az öltözködésed alapján fog megítélni – nyugtat meg, miközben becsalogat a parkba. A kezemet fogva, lassan sétál a kavicsos ösvényen. – Ő mindig a belső tulajdonságokra kíváncsi. De szerintem minden tekintetben elbűvölőnek tart majd... Akárcsak én – húz magához, majd megforgat tengelyem körül.

  Nem nyugtatnak meg a szavai. Sokkal inkább a hatalmas, évszázados fák látványa. A büszkén álló óriások lágy bólogatással köszöntenek. A mellettem terpeszkedő szomorúfűz földig omló levelei üdvözlően susognak.

  A csodálatos látvány minden szorongásomat elűzi. S ahogy Andreas tovább indul, ellazuló ujjaim kicsúsznak a markából. Mielőtt a férfi visszafordulhatna értem, elvarázsolva, hang nélkül besurranok a sűrű lombsátor alá. A hűvös, zöldesen derengő félhomály szépsége láttán elfelejtek levegőt venni. Ámulva hátraszegem a fejem, és az elérhetetlen magasban hintázó ágakban gyönyörködve, az óriási átmérőjű fatörzshöz tántorodom. Néhány pillanatra a kéreghez simítom arcomat, beszívom fanyar illatát, majd tovább indulok.

  A tekintetével engem kereső Andreast elkerülve surranok tovább. Az ösvény mellett hajladozó páfránycserje felé indulok. Megsimogatom legyezőszerű, mélyzöld leveleit, megsúgom neki, milyen szép. S amikor közeledni hallom a férfit, a terebélyes, élő legyezők átölelnek, cinkosan susogva eltakarnak előle.

  Ahogy eltűnik a szemem elől, gyengéd csókkal búcsúzom a páfránytól, kibontakozom öleléséből. És egy másik ölelésbe sodródom.

– Majdnem jó volt – dorombolja megkönnyebbülten a férfi. Csodálkozva fölnézek rá.

– Szentül hittem, hogy nem láttál meg...

– Nem is – erősít meg, s az orrát megérintve elmosolyodik. – Az illatodat követtem, miután emlékeztettem magam, hogy az orgona már elvirágzott.

– Ügyes – dicsérem meg, ám az arcomon sugárzó csodálat nem neki szól. Ugyanis pillantásom még mindig a háta mögött nyújtózkodó páfránynál kalandozik.

– Ha csak fele olyan kedvesen néznél rám, mint arra a dudvára, megnyugodna a szívem – sóhajtja enyhén irigykedve. Kijózanodva, csúfondárosan elmosolyodom.

– Féltékenykedni akarsz? Egy páfrány miatt? Ne is mondjam, hogy lesmároltam?

– Alkalomadtán majd párbajra hívom! – vigyorodik el, és maga mellé húz. – Menjünk.

  Vagy ötven méter után véget ér a fás-bokros liget, rövidre nyírt, smaragdszínű fű veszi át a helyét. Megpillantom a házat. A hatalmas, egyszintes épület tiszteletet parancsolóan terpeszkedik a pázsiton. Ódon díszítőelemeit modernné plasztikázták valamelyest, a fehérre festett falon néhol vadszőlő és borostyán kapaszkodik, az ablakokban színes virágok pompáznak, pazarló bőséggel illatozva. A növények látványa valamelyest enyhít újra felhorgadó szorongásomon, de meg nem szünteti.

– Dekoratív – dünnyögöm kényelmetlenül feszengve. – De az eleganciája már-már nyomasztó.

– Igaz – bólint helyeslően. – Sokkal barátságosabb a hangulata, amikor buli van.

– Buli? – ismétlem hökkenten, a kijelentés abszurditásán vigyorogva. – A hegedűcincogós, ölkutyuli babusgatós, csoportokban, ráncfelvarratásról sutyorgásos teázás-sütizés nem buli.

  Hangosan nevetve, engem maga után húzva felszalad a lépcsőn. Már a dupla szárnyú, mahagóni színű ajtó előtt járunk, mikor elkomolyodik. Tétován megvakarja a tarkóját és szabadkozó mosollyal hozzám fordul. Látszik rajta: elfelejtett valamit.

– Igaz is – mondja végül. – Próbálj meg... rugalmasan hozzáállni a dolgokhoz...

  Még mondana valamit, de mögötte halkan kattan a zár, majd egy dallamos női hang belé fojtja a szót.

– Csaknem egy órát késtél – hallom távolodóban. Andreas egy sóhaj után elindul, magával húz a kellemesen hűvös előtérbe.

– A legtöbbször azért törekszem a pontosságra – mondja lágy, bocsánatkérő hangon, miközben kezemet nem eresztve tovább indul. Bizonytalan lépteimre fordítva minden figyelmemet, kénytelen-kelletlen vele tartok. – De csak nehezen akadtam a leányzó nyomára...

– Nem hiszem – kuncog halkan a női hang. – Igazat mond, Beatrice?

  Nevem hallatán fölkapom a fejem. Aztán ismét ledermedek. Egy percig (vagy óráig?) lefagyott aggyal, rezzenéstelen pókerarccal meredek a jelenésre. Bronzvörös hajfonatának végét a vállán előrevetve babrálja. Zöld szemei érdeklődéssel figyelnek. Telt, természetesen piros ajkain, ovális arcán kissé tartózkodó, de kedves mosoly dereng. Szép ívű szemöldöke kecsesen megemelkedik.

  Miközben zavartan lesütöm a szemem egy kis időre, végignézek a fiatal nő szoborszépségű alakján. Ocsmány módon átverve, megalázva érzem magam. Megállom, hogy ne piruljak el. De a megvető harag fellobban bennem, ahogy maradék büszkeségemet összeszedve fölnézek.

– Hazudik – hallom saját, meglepően nyugodt hangomat. – Néhány saroknyira innen betértem egy késdobálóba, inni egy sört. Ott akaszkodott rám, mikor nem jutott dűlőre a pultos csajjal...

– Na, ez a nem igaz! – hördül a férfi megrökönyödve. Hozzám fordulva mondana még valamit, de ahogy a szemembe néz, jobbnak látja befogni a száját. Tökéletesen értetlenül mered rám, majd a szintén merevre döbbent nőre, végül ismét rám. Egy percnyi feszült némaság után mindkettőnek változik az arca. A fiatal nő vonásai értetlenné válnak, míg Andreas arca bűntudatot sugároz.

– Te vagy... Beatrice? – kérdezi lassan a nő, mesémet emésztgetve, s amikor biccentek, megfogja a férfi karját. – Miért haragszol rá?

– Te nem haragszol? – meresztek rá nagy, értetlen szemeket. – Nem tudom, nálatok ez miként működik, de én szó nélkül kivágnám, ha...

– Jogos a bosszú – sóhajt közbe a férfi. Megfogja a karján lebegő kezet, és csókot lehel az ujjakra. – Ugyanis menet közben annyira elkalandoztak a gondolataink... Nem említettem néhány apróságot...

– Apróságot? – visszhangozza velem egyszerre a nő. Mindkettőnk hangja felháborodott - úgy tűnik, bár nagyon furcsa számomra -, más okból kifolyólag. A nő, immár mellettem állva, szigorúan méri végig a tétován hátrébb lépő férfit.

– Időt kellett volna szánnod arra, hogy...

– Már csak annyi időm volt, hogy a lelkére kössem: ne akadjon fel semmin...

– Nézz rá szegényre! – fogja meg a kezemet, és előrébb húz. – Éppenséggel nem így néz ki, aki fennakad valamin.

– Valóban nem – helyesel vontatottan. Tekintetemtől lehervad a mosolya. Tétován nyúl a nyakához, mintha inggallérján próbálna lazítani. Azonban nem ing van rajta, s a rántás erősebbre sikeredik a kelleténél. Pólója élesen reccsen, és egyik fele válltól derékig a kezében marad.

– Szegény lány összezavarodott és dühös – folytatja a nő megránduló arccal. Próbál uralkodni magán, de Andreas elkínzott szerencsétlenkedésétől csakhamar elneveti magát. Vállamat átkarolva egy ajtóhoz vezet. Kinyitja, betol a kellemesen berendezett kis szobába. A küszöbön megfordul. – Egyre hibbantabb vagy. Az ok világos. Épp ezért most az egyszer kihúzlak a pácból...

– De...

– Ha eltűnsz néhány órára. Öltözz át és menj el pecázni.

– De nagyon messze van a...

– Ha nem, hát nem. Jobb, ha te hozod helyre, amit elfuseráltál...

– Inkább ne – vigyorog a férfi, rám pillantva. Visszamosolygok rá, s mivel közel állok hozzá, jól látom, hogy gesztusomtól néhány pillanatra libabőrössé válik a pórul járt póló alatt.

– Akkor menj öltözni, aztán tűnj el! – Az ajtó rácsukódik a kezét felemelő, valamit még mondani akaró Andreasra. A nő nekiveti a hátát egy pillanatra és elmosolyodik. – Így sokkal könnyebb lesz, nem?

– Inkább furcsa – motyogom, egyszerre több dologra célozva, miközben felmérem a helyiséget, arra az esetre, ha menekülőre kellene fognom a dolgom.  Ilyen helyzetben sose tudni, mikor akarják kitépni a hajam vagy összekarmolni az arcom.
  Kisebb, otthonosan berendezett szobában vagyok. Mézbarnára festett falain táncot jár a hatalmas ablakon beszűrődő napfény. A padlón kávébarna, bolyhos szőnyeg terül el, végigfutva néhány, tejcsoki színű fotel  és karosszék alatt, majd véget ér a szemközti falnál álldogáló komódok és poharas vitrinek előtt. Amik szintén a barna különböző színeiben játszanak. Sose volt bajom ezzel a színnel. Kellemes meleg...
– Ez az úgynevezett nyugi-társalgó – csacsog vidáman a lány. – Nemegyszer fordult már elő, hogy Andreas tiszta zizisen jött haza... Csak ide kellett belöknöm, és pár perc alatt lenyugodott. Rám is mindig jó hatással van... De csüccs le, és dumcsizzunk!
  Nem visz rá a lélek, hogy bakancsban  végigtrappoljak a szőnyegen. Fülem mellett elengedve a lány tiltakozását haladéktalanul leveszem, majd kockáztatva, hogy a pasas még mindig odakint dekkol, halált megvető bátorsággal kinyitom az ajtót és kikémlelek a résen. Szerencsére a tágas előtér csendes, s az emeletre vezető dupla lépcsősor is néptelen. De jobb félni, mint megijedni alapon, gyorsan kirakom a bakancsom és már zárom is vissza az ajtót.
  Valamelyest nyugodtabb szívvel, bohókás, macifejes zokniban araszolok az egyik fotelhez és leereszkedem a szélére. Némileg zavartan megköszörülöm a torkom.

  – Bár nem ismerem a férfilelkek rejtelmeit. Úgy látszik, a nőkét se nagyon.

– Ó, dehogynem! Ahogy látom, nagyon hatni tudtál Andreasra...

– Nos, az ő jelleme egyáltalán nem érdekel...

– Ne hozz elhamarkodott döntést! – int szigorúan, miközben mellettem terpeszkedő fotelben foglal helyet. – Elismerem, Andreas igencsak jogosult a haragodra, de nem ilyen mértékben.

– Már megbocsáss a kérdésért, de mióta vagy vele? – nézek rá. Mosolyába több melegség vegyül.

– Mondhatni, hogy elég régóta. De...

– Ahhoz képest feleannyira se vagy dühös rá, mint én. Nem régóta ismerem, háromszor, ha találkoztunk. És már az anyjához cipelne! Sajnos, a mami keservesen elesett a lehetőségtől, hogy megismerje a kisfia gyűjteményének legújabb darabját.

– Gyűjtemény? – hőköl hátra meglepetten. – Nem létezik...

– Mert nem tudsz róla? – lököm fel magam ültömből és ingerült járkálásba kezdek a fotelek karéjában ácsorgó, üveg tetejű dohányzóasztal körül. Néhány kör után, valamivel nyugodtabban visszacsüccsenek a helyemre. – Jobban éreznéd magad, ha minden hódítását elhozná?

– Fiatalabb korában néhány partira beállított különböző fruskákkal. Nem törődtem velük, ahogy ő sem. Már a mosolyukból tudtuk, hogy a pénz vonzza őket Andreashoz...

– Hm. Álruhás királyfi. Ráadásul hekusnak állt.

– Remek hobbi, nem igaz? – mosolyodik el fanyarul. – Megunta, hogy a cégüknél, egy íróasztal mögött rostokoljon vakulásig. Ha valami gond adódik az irodában, akármikor beugorhat. Inkább az utcákat járja, civil ruhás rendőrként...

– És olykor nem rest kihasználni a zsaruságból adódó lehetőséget... Végül is megértelek téged, úgy-ahogy legalábbis. Semmire sincs gondod, amíg te vagy legközelebb a Bőségszaruhoz. És ott maradhatsz, amíg szemet hunysz a baromságai fölött... vagy amíg ki nem ütnek a nyeregből. Nos, tőlem nem kell tartanod.

– Így látod? – nevet fel szívből, majd mellőlem felpattanva a szemközti bárszekrényhez siet. Miközben poharakkal zörög, elgondolkodom: mondtam valami poénosat?

– Nem viccnek szántam, amit mondtam – közlöm halkan, mikor visszaül mellém, és átnyújt egy poharat. – De nem is sértésnek.

– Egyszerű, velős ténymegállapítás volt – fejezi be helyettem derűsen, majd az enyémhez koccantja a poharát. – Csirió.

  Fölemelem a poharat, ám ahogy megérzem a konyak illatát, le is eresztem. Nem kívánom az alkoholt, nem szeretnék inni. Holott lenne rá okom. Gyorsan félresöpröm ezt a gondolatot.

– Szóval, téged nem vonz a vagyona – állapítja meg némi tűnődés után. Megvetően, büszkeségem teljében elmosolyodom.

– Hidegen hagy a bankszámlája. És ő is. Már csak ezért sem illek bele ebbe a képmutató világba. Én megmaradok a saját gazdagságomnál: vannak érzéseim, őszinte barátaim, s ezekből én jóval többet profitálok, mint Andreas a cégéből.

– Valamennyire igazad van – mondja lassan, és tűnődve szemügyre vesz, majd elmosolyodik. – Kissé nyers vagy... de őszinte. Az apja odáig lesz érted...

– Az anyja meg kiátkozna még a városból is, ha meghallaná, miként vélekedem a fiáról. Továbbra is fenntartom: eszem ágában sincs találkozni velük. Felejtsék el a nevemet is...

– De hülye vagyok! – kap a homlokához. – A nagy izgalmak közepette elfelejtettem bemutatkozni.

– Ne is törődj vele! Így is egész kedélyesen elbeszélgettünk.

– Kedélyesen? Tisztára feszült a légkör, hiába a sokféle csoki szín... Sokkal egyszerűbb lett volna minden... Sonya vagyok. Sonya Raid. Andreas...

– Felesége – lehelem megzuhanva, azon töprengve: hova kerültem én, ahol a hitvestárs nem kaparja ki a lehetséges szerető szemeit.

– Jaj, dehogy! – nyöszörgi kacagva, miközben egy hatalmas kortyban leküldöm a konyakot. Térül-fordul, majd az üveggel visszatelepedvén mellém, mindkettőnknek dupla adagot tölt. – Szerintem ez a poszt a tiéd lesz. Áldásom rátok...

– Ennek osztogatása a szülők jogkörébe tartozik – nyögöm, de mielőtt jobban belefolyhatnék a tiltakozásba, egy mozdulattal megakaszt, és meggyőző mosollyal az arcán, közelebb hajol.

– Ezért élek is vele, mint Andreas édesanyja...

============================================================

Lassan-lassan derülnek ki titkok... lesz még majd bőven :) Csak türelem :)