A bejárati ajtó halk csapódására ébredek. Néhány vaksi pislogás után teljesen magamhoz térek, egy hatalmas ásítás után hallani is kezdek. Az órára pillantva utánaszámolok: alig négy órát aludtam, mégis teljesen kipihentnek érzem magam. Képtelenség! Mindazonáltal igaz. Furcsa!

  Még furcsább, hogy érzékeim is szuperül működnek. Szemem nem akar leragadni, füleim készséggel kagylóznak a földszinti neszezések, motyogások után.

– Szerintem, hazajött az éjjel – szűrődik fel hozzám Gina hangja. A konyhában lehet. – De enni nem evett. Megyek, megnézem, hogy...

– Hagyd őket aludni – hallom anyámat némileg elmosódottan, miközben kávés csészékkel zörög. – Beatrice nem fog örülni, ha felpiszkálod.

– Miért? Egy kis reggeli traccsolás... Elmesélik, hogy merre jártak. Úgyis rég nem találkoztam már a barátnőjével...

– Szerintem, inkább a barátja van itt...

– Beának barát? – kuncog Gina, fölfele oldalogva a lépcsőn. – Arra külön kíváncsi vagyok...

– Azt mondtad, beszéltél vele a múltkor. A kocsi a ház előtt is olyan, mint amilyet emlegettél...

  Mozdulnék, hogy kimásszak az ágyból. Valami akadályoz. Andreas mellkasa simul a hátamhoz, karja a csípőmön pihen. Meg se rezzenve fészkelődésemre, mélyen alszik. Óvatosan szájon csókolom, miközben kicsúszom öleléséből és lemászom az ágyról. Valami hűvös puhára lépek. Fekete tárca lapít a talpam alatt a szőnyegen. Felkapom s a kíváncsiságnak engedve, belepillantok. Körmöm hegyét végighúzom az aranyszínű zsarujelvényen, majd szemügyre veszem a fényképet. A kis fotóról Andreas néz vissza rám, mosolytalanul, csak keskenyrésű szemében van egy kevés gunyoros alattomosság. Elmosolyodva szemügyre veszem az ágyamban alvót, majd visszatérek a bárcához. A fotó alatt szépen kanyarított, dőlt betűkkel a neve áll: Andreas M. Raid.

  M. Vajon mit takarhat? Egy második keresztnevet? Mozgatja a fantáziám. Talán neki is állnék totózni a nevekkel, ha nem hallom meg a fölfelé kapaszkodó Gina motozását a lépcsőn.

  Végre kapkodni kezdek, a lépcsőn közeledő léptek hallatán. A tárcát az asztalra helyezem, majd az ablakon kinézve konstatálom, hogy borult az idő. A szekrényemből terepszínű katonai nadrágot, és hozzáillő felsőt rántok elő. Végül a fotelre dobott törölközőbe csavarodok.

  Sikerül Gina előtt kinyitnom az ajtót. Megrettenve hátratolat, így ki is tudok lépni a szobából, és be is zárhatom az ajtót anélkül, hogy akár egy pillantás erejéig bekukkanthatna.

– Jó reggelt! – köszönök rá. – Merre tartasz?

– Gondoltam, megnézem, mit csináltok – csacsogja iszonyatos hangerővel. Gyorsan a szájára tapasztom a tenyeremet, és hátrébb tolom.

– De kíváncsi vagy! Ha netalán szexelnénk, leülnél mellénk jegyzetelni?

– Andreas van itt?

– Zuhanyozni mennék – indítványozom fásultan.

– Kávézik? – firtatja, rám se figyelve. Nyersen megfordítom és a lépcső felé lököm.

– Jelenleg alszik. Maradjon is így!

  A zuhany alatt néhány mozdulattal felhabosítom magamon a hűvösen mentaillatú tusfürdőt, s miközben leöblítem magamról, megsúrolom fogaimat.

  Félig-meddig megszárítkozva húzom magamra ruháimat, kifésülöm zilált hajzatomat, s végre szalonképesnek érzem magam. Lerongyolok a konyhába. A nadrágom pedig a bokámra.

– Mintha kissé nagy lenne rád – köszönt anyám, miközben egy csésze kávét szervíroz elém az asztalra. Megállapítását helyben hagyva, két gombot kigombolok a nadrágon, s addig hajtogatom vissza a derekát, míg az anyag kellően meg nem feszül csípőmön. A csészét fölkapva, belekortyolok a kávéba, majd le is teszem. Fintorogva elkönyvelem magamban, hogy ez a keserű borzadály sose lesz az én italom.

– A fenébe – nyögi Gina, mikor távoli mennydörgés hangja kúszik be közénk. – Pocsék az idő, pedig Georgie-val ma mentünk volna a motoros találkozóra...

  Sikeresen félrenyelem a gyümölcslevet, amivel a kávé kesernyés ízét szeretném elűzni a nyelvemről . Fuldokolva pattanok fel és a bakancsomért száguldok. Derekamra csatolom övtáskámat, majd továbbra is nehezen lélegezve száguldok kifelé, a rázendítő esőbe.

– Hova mész? – sietnek utánam mind a ketten.

– Elfelejtettem a robogómat.

– A robogó...

– Majd, ha visszajöttem, elmondod! – Rácsapom az ajtót Ginára.

  Agárként nyargalok a legközelebbi buszmegállóhoz. Szerencsére bent áll a busz. Megvár. Aztán türelmetlenül feszengek az ülésen, számolom a lassan hátramaradó megállókat.

  Végre leszállhatok a buszról, s rövid rohanás után földalattival hussanok tovább. Valamelyest leeresztek, ahogy a szerelvény felgyorsul alattam. Alig tíz perc alatt elérek úti célomhoz.

  A felszínre sietve, ismét galoppra váltok. Tovább gyorsítok, mikor az esőfüggönyön keresztül megpillantom az első konténertornyokat.

  A parkolóban megtorpanok. Fújtatva körbefordulok néhányszor, merő fölöslegesen. A parkolóban mindössze néhány kocsi vesztegel, kicsi robogómnak híre-hamva sincsen.

  Fájó szívvel bandukolok a földalatti felé. Néha egy-egy autó húz el mellettem, rám fröcskölik a hízó pocsolyák vizét. Föl se pillantok, míg a sokadik kocsi le nem fékez mellettem. S míg a vezető leengedi az ablakot, kiböngészem a tetőlámpán halványló TAXI inzertet.

– Elszakadt az alakulattól, katona? – kérdezi vigyorogva az őszes hajú sofőr, s kilöki az ajtót. – Jöjjön, elviszem a támaszpontig.

– Mennyi?

– Milyen messze van?

  Közlöm az útirányt, némi tűnődés után bemond egy összeget. Finomítok rajta valamicskét. Végül megalkuszunk és a kocsi lágy döccenéssel elindul.

– Érdekes stílusra váltott a katonaság – jegyzi meg a hatvan körüli sofőr, szemügyre véve némileg átalakított öltözékemet. Búsan elmosolyodok.

– Nem vagyok katona.

– Pedig már nők is vannak a seregben – bólogat révetegen. – Bezzeg az én időmben...

  Nem tűnik föl neki, hogy elkalandozik a figyelmem és fejemet hátrahajtva a szürkéskék felhőket bámulom. Zavartalanul meséli egymás után a régen töltött katonaideje alatt átélt kalandjait. Olykor hümmögök néhányat, vagy csak udvariasan kuncogok egy sort. Ötlettáram hamar kiürül, s végül hallgatásba burkolózom. A taxis hatalmas átéléssel, szakadatlanul fabulázik.

  Ismerős környékre érve, megállítom a kocsit. Szédelegve lépek a járdára, s míg a taxi eltávolodik, nagyokat sóhajtozva fürdetem arcomat az egyre vadabbul ömlő esőben. Ruhám teljesen rám tapad, hűvössége nem tudja csillapítani bús haragomat. Feladom a próbálkozást és a házunk felé indulok. Irigykedve végigsimítok az orrát büszkén a levegőbe fúró Corvette motorháztetején.

  Langyos.

  Meglepődöm. Aztán legyintek. Legalább ez megvan.

– Pedig benned nagyobb az üzlet, mint egy robogóban! – dörmögöm, s fejcsóválva átsétálok a kerten. A házba kullogván, víztől csöpögve, átázott cipőben cuppogva a konyhába masírozok, kisebb-nagyobb tócsákat hagyva magam után a vajszínű járólapokon.

  Anyám meg se rezzen, ahogy végignéz rajtam. Andreas meglepődik helyette is. A kávéscsésze megtorpan a szája előtt, majd visszateszi az asztalra, és alaposan szemügyre vesz.

– Ürgeöntő tanfolyam bozótharcosoknak – vihog anyám. – Ürgehiány miatt te voltál az alany?

– Esik a víz – közlöm, mintha nem tudná. – Úgy eláztam, hogy már halikrák is úszkálnak bennem. Estére csemegézhet kaviárt, aki szereti...

– Fölöslegesen álltál az esőn – vigyorog Andreas, mikor elém lép és kihúzván magát meggyőződik róla, hogy még mindig csak az álláig érek. – Egy centit se nőttél.

– Hé, hugi – toppan be nővérem és végigmér. – A mosógép elintézi a szennyest, úgyhogy próbálj meg ruha nélkül zuhanyozni...

– Nincs elég bajom, még ti is cseszegettek? – hörrenek kiakadva.

– Mi a bajod? – rágózza Gina a hűtőnek támaszkodva. – Tán mi zavartunk ki az esőbe?

– Kit érdekel az eső? – fújok rá mérgesen, majd Andreashoz fordulok. – Rendőrség! Ellopták a robogómat!

– Micsoda? – merednek rám véreim. – Rendőrség?

– Rendőr vagy? – Gina elképedve néz Andreasra, s amikor a férfi biccent, izgatottan felvihog. – És Bea ezt tudja? És még nem rúgott ki? Hűha!

– Neked most ez fontosabb? – meredek rá. – Hogy ki kicsoda? Amikor én elsírom, hogy nincs meg az egyetlen, drága mocikám!

– Nincs?

– Nincs! – mordulok, mire Gina kistartol a konyhából. – Milyen szemétláda emberek vannak! Ezentúl kénytelen vagyok gyalogosan...

– Beatrice, te hülye vagy! – tér vissza Gina kuncogva. – Még mindig ott áll a garázsban...

– Te miről beszélsz? – lépek felé, mire elbizonytalanodva a szájába kapja mutatóujját.

– Én akartam mondani...

– Mit is? – vonom fel a szemöldököm nyugodtan. Anyám átveszi a szót, sejtvén, hogy Ginának nem sok haja marad, ha ő mesél.

– Tegnap, késő délután egy terepjáróval hozták haza a robogódat. Négy teljesen idegen fickó: egy nagydarab kancsi, egy kisebb sunyi képű, valamint egy szőke és egy barna nyurga – sorolja. – A két utóbbi még bizalomgerjesztő lehetett volna, ha nem a másik kettővel lettek volna. A robogót feltolták a garázshoz, és leadtak valami zagyvaságot, hogy halaszthatatlan dolog miatt később jössz haza, de mivel a gépedet nem tudtad hova rakni, ők elhozták, hogy ne kallódjon valahol egy parkolóban... Nagyjából ismerem a baráti körödet, de ezzel a sittesképű bagázzsal még nem találkoztam – vonja össze a szemöldökét. Andreas megdörgöli az állát, hogy elrejtse mosolyát. Vigyoroghat: anyám beletrafált a lényegbe.

  Tekintetem elsiklik róla, és a kényelmetlenül fészkelődő Ginán állapodik meg. Mielőtt szólnék, védekezve fölemeli a kezét.

– Én mondani akartam, de olyan gyorsan elrohantál...

– Ha utánam kiáltod, az utca végén is meghallottam volna!

– De azt mondtad, halkan beszéljek, hogy ne ébresszem fel Andreast...

– Én megfojtalak! – közlöm hízelkedőn mosolyogva, felé repülve. Az út felén felakadok Andreas karján. Könnyedén a hóna alá csap és levigyorog rám.

– Jót fog tenni egy forró zuhany!

  És valóban. Tagjaim életre kelnek a meleg víztől, lusta, hüllőszerű mozgásom ismét felgyorsul normálisra. A nővérem keltette ideglelés azonban megmarad, és továbbra is zizegek, mint egy zacskónyi lepke egy világító lámpa bűvkörében.

– Ilyen hülye egy nőt! – morgom, mikor kilépek a zuhanyfülkéből. – Hagyja, hogy átvágtassak a városon, holott csak egy rövidke mondatot kellett volna kinyögnie!

– Ne duzzogj! – kéri a férfi, törölközőbe csavarván. – Inkább örülj, hogy minden rendben...

– Majd örülök, ha biztosra tudom, hogy nem lesz tüdőgyulladásom... Apropó! Gyulladás! Merre furikáztál, míg én azt hittem, hogy alszol? Gina képes volt fölébreszteni?

– Égzengésre ébredtem... Meglehetőst magányosan.

– Úgy gondoltam, visszaérek, mire fölébredsz.

– Elvittelek volna...

– Nem volt szívem fölébreszteni – motyogom szemlesütve, egy gombot babrálva ingén, majd kíváncsian fölnézek rá. – Nos? Hova fuvaroztad Ginát?

– Sehova. Margie-t vittem el a szupermarketbe...

– Mármint az anyámat? – vonom fel a szemöldököm. – Aki tegnap megijedt tőled, ma fenntartás nélkül...

– Megijedt tőlem? Miért?

– Magas vagy.

– Ezért?

– Na, jó. Nem csak ezért. Talán nem gázolok túlzottan a lelkivilágodba: öregnek is tart hozzám – tudósítok mélán. Halkan nevetve magához húz.

– Szerintem megváltozott a véleménye. Kellemesen átbeszélgettük a délelőttöt... Sikeresen bevágódtam nála.

– Mit nevezünk sikernek?

– Nem kergetett sövénynyíróval a kertben – böki ki gondolkodás nélkül, miközben cselesen lelopja rólam a törölközőt, Ám ahogy közelebb hajolna, hirtelen megtorpan és elkomorodik.

– Úgy tűnik, mennem kell – dörmögi, és némileg elkedvetlenedve fölegyenesedik. – Valami gond van...

– Aha. Beépített adóvevőd van, vagy a vihar szárnyán kapod az infót? – bökök fejemmel az ablakon túl hajlongó fákra, amiket a süvítő szél gonoszul tépáz.

– Egyik sem – mosolyodik el. Hangja hirtelen felzúg az agyamban. – Most így üzentek...

– Mi... Mi a fene volt ez? – suttogom döbbenten, tenyeremet a homlokomra simítva.

– Egyszerű telepátia – világosít fel, továbbra is mosolyra húzódó, mozdulatlan szájjal.

– Ez ijesztő! Fejezd be, mert bedilizek!

– Ne félj tőle! – dorombolja halkan, majd átpenderít a szobán, pont akkora lendülettel, hogy a szekrényem előtt állok meg néhány könnyed piruett után. – Szeretném, ha velem jönnél!

– Ezt a kérést hátsó szándék vezérli – állapítom meg, miközben megfelelő öltözék után kutatok a szekrényben.

– Nem egészen. Csak van egy olyan ronda gyanúm, hogy délutánra pocsék hangulatom lesz...

– És kell valaki, akin levezetheted? – hunyorgok rá hátra vigyorogva. Megingatja a fejét, miközben kedvtelve nézi, ahogy felöltözöm
– Inkább olyan valaki kell, aki felvidít, babusgat egy kicsit és visszaadja ama hitemet, hogy az élet szép.

– Ezt tőlem várod? A megrögzött pesszimistától?

– Aki valójában egy életvidám, erős és szilaj lelkű leányzó – bólint, majd végigmér. – Elkészültél? Nem fogsz így fázni?

– Nem hiszem, de egy dzseki még elfér rajtam. Olyan enyhe, nyári vihar van.  De ha tényleg ilyen feladatkört szánsz nekem, estére a halálodat fogod kívánni.

  Vita közben még magamra kapok egy farmerdzsekit. Egy kisebb hátizsákba hajigálok néhány holmit, amikre talán még szükségem lehet, ha úgy hozza a sors. Végül a földszintre sietünk. Pát intek a nappaliból előbújó anyámnak.

– Mi lelépünk.

– Húsz perc, és kész az ebéd! – tiltakozik, majd vállat von. – Megmarad vacsorára. Mikor értek vissza?

– Az igazat megvallva: fogalmam sincs, mikor végzek. Lehet, hogy vacsorára sem – mentegetőzik Andreas, s mielőtt anyám duzzogni kezdhetne, szédítő mosollyal hozzá lép és csókot lehel a kacsójára. – De hát: zsaru vagyok. Ha hívnak, mennem kell...

– Tényleg rendőr? – húz vissza anyám, ahogy a férfi után indulnék. Könnyedén mosolyogva széttárom a karjaimat. Ilyen kérdésre mit lehet válaszolni?

– Senki sem tökéletes!

                              ***                                       

  A zörgő telefonnal a kezemben a fürdőszobába nyitok. Andreas félig-meddig megborotválkozva a készülékre pillant, ám mindkét keze foglalt. Intek, hogy nyugodtan folytassa a piperézést, majd fogadom a hívást, és a füléhez illesztem a telefont.

– Indítsátok el nélkülem, Rick. De félórán belül ott leszek...

  Megtörik a mozdulata, a megcsúszó penge belehasít az arcába. A fájdalmat föl sem véve letörli a kiserkent vért.

– Nem hiszem el! – nyögi elhűlten. – Mindjárt megyek – zárja le a beszélgetést végül, s míg félreteszem a telefont, néhány pillanatra a mosdókagylóra támaszkodik.

– Mi történt? – kérdezem, ahogy megérzem fokozódó feszültségét.

– Most indítottak útnak egy szállítmányt – sóhajtja. – Nem jutott messzire. Egy ürge belehajtott az egyik teherautónkba...

– Ácsi! – fogom meg a csuklóját, ahogy arcához emelné a borotvát. – Most még villanyborotvát se bíznék rád!

– Maradjak így, félig szőrösen?

  Kiveszem idegesen rebbenő ujjai közül a borotvát, majd fenekemet feltolom a mögöttem ácsorgó, fehér, komódszerá szekrénykére. Így majdnem szemmagasságba kerülve a férfival, az arca felé nyúlok. Egy pillanatra megszorítja a kezemet.

– Nem főznél inkább egy kávét?

– Ahogy látom, elég magas a vérnyomásod – mutatok rá, a fejemet csóválva. – Különben is: mire lefőne, elvérzel...

– Lehet – sóhajt, s vonakodva elengedi a kezemet. Néhány mozdulattal simára borotválom a hátra maradt területet, majd egy törölközővel letörlöm a maradék habot az arcáról.

– Biztos! Ahogy reszket a kezed! Totál ideggörcs vagy.

– Egy kávé rendbe hozna – dünnyögi mélán. Nincs kedvem vitatkozni. Morcosan legyintve átvonulok a konyhába. A második kinyitott szekrényajtó mögött megtalálom a kávét. Halkan pöfögve bekészítek egy adagot a főzőbe, s mire a sötét nedű lefő, Andreas is a konyhába lép, farmerban és ingben. Sietve tölt egy csészébe, cukor nélkül, feketén ledönti. Végül néhány pillanatra lehunyja a szemét.

– Talán egy kicsit erősre sikeredett? – lehelem, teljesítményén fintorogva.

– Pont jó volt – biztosít vigyorogva, majd futólag nyakon csókol. – Egyre erősebb a vihar odakint – pillant ki az ablakon, amin keresztül tökéletes rálátást kapunk a szinte már fekete felhőkre, és az ellapult lombkoronájú fákra, amik hajladozva dacolnak a viharos széllel és az ömlő esővel. – Mégse viszlek magammal, mint ahogy terveztem. Ha nem haragszol. Fogalmam sincs, mi vár ezen az ítéletidőn kívül... De egy rakás zsaru biztosan. Szerintem, tegnap láttál eleget...

– Ökör – morgom halkan magam elé. Visszalép a bejárati ajtó küszöbéről.

– Hallottam – vigyorog önelégülten, majd búcsút int.

  Az ablakból nézem, ahogy a kocsiba vágódván szélsebesen elporzik. Aztán magányosan ténfergek a tágas házban, egyúttal fel is fedezem azt. Hiszen jószerével csak a hálószobát tanulmányoztam behatóbban...
  Na jó! Nimfomán gondolatokat elzárni! És induljon a tárlatvezetés
  Ha már a konyhában vagyok, itt kezdem a nézelődést. Rögtön megállapítom, hogy... túl tiszta. Mintha egy pöpec bemutató teremben nézném a kiállított cuccokat. A fekete-bordó járólap makulátlan. Összepasszol a hasonló színű csempével, ami padlótól fejmagasságig fedi a falat, aztán hagyományos fehér festés következik a plafon felé.
  A konyhaszekrény szintén fekete, az ajtókon ezüst díszítéssel. A munka felület gránit. Teljesen karc-, illetve kopásmentes. Magas tétben lefogadom, hogy maximum kávés csészével találkozott, kést még sosem látott. Ahogy a tűzhely sem találkozott még talán még egy nyamvadt serpenyővel sem. Teljesen úgy fest, mintha csak nemrég lett volna kicsomagolva. A mosogató géppel egyetemben, ami nem tér el színben a két szekrénytől, amik között helyet kapott.
  A szekrényeket kinyitogatva, némileg  visszább vesz bennem a múzeum-feeling. Ugyanis a kávés kanalaktól, a tányérokon át, egészen a főzö-, és tároló edényekig és konyhagépekig minden megtalálható a polcokon és a fiókokban.
  Kilépve a konyhából folytatom a nézelődést. Az étkezőasztal csaknem végignyúlik a teljes helyiségen. Lapján  fehér, horgolt díszterítő. Lábai szépen faragottak. Körülötte nyolc szék: három mindkét oldalán és mindkét végén egy. A falak fehérek. Monotonságukat két poharas vitrin, és jópár művészi fotó enyhíti.
  Ahhoz az ajtóhoz lépek, ami mögött első ittjártamkor a nappalit sejtettem. Nem tévedtem.
  Kényelmesnek tűnő, sokszemélyes bőr ülőgarnitúra foglalja el a tágas szoba nagy részét. Sötétbarna színe összhangban van a néhány árnyalattal világosabb barna padlószőnyeggel, és a hasonló színű szekrénysorral. A hatalmas panoráma ablak előtt hófehér függöny libeg. Olyan sűrű szövésű, hogy jócskán megszűrné a betódulni szándékozó napfényt, ha épp verőfényes idő lenne. De most épp vihar tombol odakint. Így a sötét felhőket takarja el előlem jótékonyan.
Csak a felvillanó villámok erős fényének töredéke hasít át olykor a függöny mintáin hagyott réseken. Végigcikkannak az ülőgarnitúra előtt terpeszkedő dohányzó asztalon, a szekrénybe épített, némi túlzással mozivászon méretű tévén, és a polcokra rendezett könyveken. Aztán valódi kincset fedezek fel a sarokban. Hifi torony!
 
  Mivel kissé zavar a csend, közelebb sompolygok a jelenleg néma zenelejátszóhoz. Átböngészem Andreas cd-it, nem sok közös kedvencet találok. Végül Freddy Mercuryval dúdolom halkan: A show-nak folytatódnia kell...

  Gyomrom kíméletlenül belekordul zenehallgatós mélázásomba, emlékeztetvén: ma még semmit nem kapott a reggel fogyasztott egy kortynyi kávén kívül. Ezt belátva, visszakullogok a konyhába, s körülnézek a hűtőben. Tojás, néhány pohár joghurt, mind natúr. Kétféle felvágott, zöldség, gyümölcs, miegyebek. Nem nyerik meg a tetszésemet. De akkor mit egyek? Álljak neki főzni?

  Miért ne?

  Átkutatom a fagyasztót is. Az első fiókból egy vagonnyi mirelit pizza indul el felém. Mielőtt rám borulhatna a készlet, villámgyorsan becsapom a rekesz ajtaját. Valamivel óvatosabban résnyire nyitom a következőt, ebben jóval kisebb a tolongás. Tűnődve átböngészem a különböző csomagokat, míg egy termetes pulykamell láttán ihletet kapok.

  Míg a hús meleg vízben olvadozik kifele, előkeresem a fűszereket, hagymát, almát, banánt pucolok, valamennyit kis kockákra vágom. A félig meddig kiengedett pulykamellet csíkokra szelem, egy serpenyőben, kevés olajon megpirítom, sóval, borssal, curryvel ízesítem. Hozzáadom a kockára vágott hagymát, gyümölcsöket. Kevés gyömbért hajítok utánuk. Néhány korty vizet öntök hozzá. Míg felforr, kibontok két pohár joghurtot. Már az illatától rosszul leszek. Miért pont ilyen borzalom kell az ételbe? Hősiesen beleforgatom a joghurtot a raguba, majd félrehúzom a tűzről.

  Gyorsan megmosok néhány maréknyi rizst, s azt teszem oda főni.

  Időközben elhallgatott a zene. A nappaliba vonulva ismét átböngészem a korongokat, de nem találok más előadót, akit egy icipicit is kedvelnék. Eszembe jut a hátitatyómba hajított discman. Előkeresve, levizitelem tartalmát, majd átrakom a lejátszóba.

  Bon Jovi valamelyest keményebb dallamaira lejtek tovább. Jókedvűen dudorászva lekapom a fedőt a párolódó rizsről, belekavarok egy fakanállal, s késznek nyilvánítva elzárom alatta a gázt.

  Alig érezhető, hűvös légmozgás simogatja meg bokámat, miközben mosogatok. Nem nézek föl, csak elmosolyodok, ahogy Andreas szimatolva a konyhába lép, majd hátulról átölel.

– Hmm – dünnyögi a nyakamba. – Micsoda illatok!

– És akkor még meg sem kóstoltad – fordulok meg karjai között. S azon nyomban eltolom magamtól, ahogy végignézek csapzott haján, testére tapadó ingén. – Amint rendbe szedted magad, ehetsz!

– Más alkalommal kegyetlennek tartanálak – mosolyodik el kesernyésen, majd elém tartja az öklét. – De most körülbelül ekkorának érzem a gyomrom.

  Néhány pillanatig tűnődve vizslatom a teljesen átázott, meg-megránduló izmaira tapadó ingét, feszült nyakát, s mosolygó szája szegletében halványan tikkelő ideget, majd kézen fogva magam után húzom a fürdőszobába.

– Vetkőzz! – parancsolom kedvesen.

– A hálószobában kellemesebb lenne – hunyorít rám, miközben engedelmesen lehántja magáról az inget. Kigombolom a farmerját, s megingatom a fejem.

– Nektek, pasasoknak olyan gyér a fantáziátok! – lehelem bőrére, s miközben átöleli a derekamat, hátrahajolva megnyitom a csapot. – Mindegyikőtöknek a szex jut az eszébe, ha szóba kerül a vetkőzés.

  A kádból felszálló gőz lassan beburkol minket, rövid időn belül átnedvesíti, s bőrömhöz tapasztja a topomat. Andreas felélénkül a látványtól, mindazonáltal tiltakozik előző kijelentésem ellen.

– Ez így, ilyen formában nem igaz! Ti, nők nem hagytok sok választást...

– Cö-cö! Nyomás a kádba!

– Csak utánad – udvariaskodik. Még tiltakozni sincs időm, néhány mozdulattal lehúzza rólam a gőzzel átitatott ruhákat, s fölemelve a vízbe lép velem. – Így sokkal kellemesebb – dörmögi elégedetten, mikor kényelmesen elhelyezkedem kinyújtott lábain.

– Lesz még jobb is – biztatom, miközben kevés habfürdőt csorgatok a tenyeremre, s kíméletlenül kezelésbe veszem.

                                                                         ***

– Micsoda mámor! – nyögdécseli, jóval később, az ágyon elterülve. – Ne hagyd abba!

  Továbbra is egyenletesen erős mozdulatokkal masszírozom, miközben olyan gyötrő gondolatok merülnek föl bennem, hogy egy masszív kősziklát próbálok éppen porrá gyurmázni. Izmai vonakodva lazulnak kezeim alatt. Végül az én izmaim kezdenek remegni az egyre erősödő kimerültségtől.

– Van egy javaslatom, amivel mind a ketten jól járunk – szuszogom elhalóan. – Íme: leütlek, s így teljesen ellazulsz. Legalábbis egy kis időre. És így nekem se fognak leszakadni a karjaim...

– Ennyire feszült lennék? Föl sem tűnt – fordul meg alattam, s végigsimít élettelenül lehanyatló karjaimon. – Nagyon elfáradtál?

– Nem vészes – ingatom a fejem és erőtlenül lecsúszva róla a bordó huzatos ágyneműre rogyok. – De most meghalok...

– Ugyan! Megvacsorázunk, aztán máris szebbnek látod majd a világot.

  Jóslatában szemernyit se bízva, fáradtan fölnevetek. Hitetlenkedésemen elmosolyodik, csókot lehel csaknem érzéketlen kezemre, majd legördülvén az ágyról, frissen kinyújtózik. Erőnlétén irigykedve lehunyom a szemem. Távolodó fütyörészését hallgatva elbóbiskolok. Arra rezzenek, hogy az ágy besüpped alatta, ahogy leül mellém.

– Gyorsan elrepült az idő. Közel két órán át kényeztettél.

– Nem létezik! – vonom össze a szemöldököm, és az ágy melletti éjjeli szekrényen ácsorgó ébresztőórára pillantok. Megállapítom, hogy mégis. Fél hat múlt. – Ajjaj! Ha belepusztulok se hozom rendbe szerencsétlen praclijaimat munkakezdésig...

– Eszel, és erőre kapsz.

– Már annak is örülnék, ha elbírnám a villát – siránkozom lustán. – Ennyit még soha senkin nem dolgoztam... Ráadásul csaknem eredménytelenül...

– Nagyon is eredményesen – tornáztatja meg vállait, majd a tenyerén egyensúlyozott tányérból egy villányi ragut emel felém. – Első osztályú masszőr vagy!

– Csak voltam. Szakmát váltok – morgom fintorogva, miután lenyelem a falatot. – De szakács sem leszek.

– Miért? – kérdi néhány falat után, majd nekem is kiutal néhány villányi ételt. – Ez például finom.

– Gyömbérhiánya van és túl krémes lett a joghurttól.

– Pont jó!

– Ahogy gondolod – egyezem bele fáradtan. – Mi van a balesettel?

– Szerencsére nem volt olyan vészes, mint gondoltam. A személyautó sofőrje olyan részeg volt, hogy beszélni is alig tudott. Akkor értem oda, mikor a tűzoltók elkezdték kivágni a kocsijából. A teherautóról leömlő sóder nyakig betemette a flótást, a kitört szélvédőn keresztül...

– És ezt nem láthattam...! Szép látvány lehetett...

– Majdnem szebbé tettem. Nem sok hiányzott hozzá, hogy fogjak egy lapátot, és a fejét is a sóder alá tömködjem. Bár távolabb álltam tőle, kristálytisztán értettem minden egyes átkozódását. Perrel, kivégzéssel, miegyebekkel fenyegetőzött még akkor is, midőn a mentőbe pakolták. Holott a helyszínelők, már abból megállapították az ő bűnösségét, hogy elmentek mellette, s lerészegedtek a körülötte terjengő cefreszagtól. Mindegy. Az a lényeg, hogy a sofőrünk megúszta ép bőrrel. És a teherautóban se keletkezett nagy kár.

– Miért feszengsz megint? – firtatom, merev hátát szemlélvén. Ellazul. Megnyugtató mosolyt villant rám.

– Csak eszembe jutott, hogy ilyen „malőr" még nem is történt a cég fennállása óta.

– Mondhatni: fiatal vagy. Ebből kifolyólag tud még majd az élet néhány kellemetlen helyzetet produkálni neked – legyintek hányavetin, ám szavaimból nem tudom teljesen kiszűrni a baljós árnyalatot. És ő észreveszi azt a néhány porszemnyi fenyegetést. Elmélyülten tanulmányozza arcomat, s én ártatlanul mosolyogva állom tekintetét. Szemében vívódás csillan, mosolya tétova, ahogy fölém hajol.

  Vajon kiugrik a nyúl a bokorból?

– Ez elég ijesztően hangzott – dünnyögi lassan.

– Nyugtasson a tudat, hogy nem vagyok látnok. Bár egy vérbeli sem lövöldözik vaktában. Inkább nagyjából lekérdezi az ügyfél fontosabb paramétereit – térek ki az egyenes válasz elől. Eltűnődik egy kis időre.

– Kíváncsivá tettél. Lépjünk le valamerre, s közben vallathatsz.

  Kapva kapok az alkalmon, s bár néhány perce még a halálomon voltam, most mégis virgoncan mászom le az ágyról, s belebújok úgy-ahogy megszáradt ruháimba.
A vihar már elvonult, fellegeinek többségével együtt, mikor kilépünk az utcára és kocsiba ülünk.
  Útnak indulunk az erősödő szürkületben. Kivilágított kocsmák, éttermek mellett húzunk el. Nem érdekelnek az ablak mögött üldögélő emberek. Fölnézek az oszladozó felhőkre. A lenyugvó nap sugarai előbújnak mögülük, felragyogtatják a fák levelein hintázó esőcseppeket, búcsúzóul megsimogatják az arcomat.

  Lassan ébredezik az éjszakai élet. Az utcán sokasodnak az emberek. Legtöbbjük iskolás: minden percét ki akarják élvezni a nyári szünetnek. Diszkóba, házibuliba igyekeznek, vagy csak egy olyan csehót keresnek, ahol kiszolgálják őket anélkül, hogy az életkoruk után érdeklődnének.

  Míg egy piros lámpa feltart minket, elmélyülten szemügyre veszem a járdán toporgó csoportot. A csapat hím- és nőnemű példányai hangosan veszekednek, merre is vigyen az útjuk. Egymás szavába vágva civakodnak, míg egy nagydarab, a többiek közül majd' két fejjel kiemelkedő fiú beelegelvén így nyilvánul:

– Kuss!

  Öblös basszusától megrezzenek, elbűvölten szemügyre veszem a maximum tizennyolc éves alfahímet. De nem csak én. Társai elnémulnak és szintén a bámulásába feledkeznek, s ő lezser, királyi tartásban feldob néhány lehetőséget, a szórakozást illetően. A többiek minden javaslatra egy emberként bólogatnak. Sejtem, hogy a tinédzser óriásnak van a legtöbb esze a csapatban.

– Megálljunk? Elkapod? – érdeklődik vigyorogva a szemfüles Andreas. Kis fintorral megrázom a fejem.

– Túl fiatal. A régebbi évjáratokra bukom.

– Félek, már nem lesz nyitva a nyugdíjas klub...

– Marad a te korosztályod – tűnődöm fennhangon, s szemem sarkából rápillantok. Száján ismét felhalványlik a tétova mosoly, ahogy visszanéz rám.

  Na most...

  Most sem. És később sem, egy csendes, hangulatos kis bárban, egy-egy pohár tonik mellett. Bármit kérdezek, válaszol, rengeteget mesél. De ami engem érdekel, nem tudom megfogalmazni, tán a hihetetlensége miatt. És ő nem kottyantja el valódi életkorát, csak huszonnyolcat vall be.

  Dühít, hogy hazudik. Rettentően nyugtalanít a tudat, hogy tisztában vagyok e ténnyel, mégsem tudom az arcába vágni. Fázlal a kérdés: vajon mit titkol még előlem? S miért?

– Fáradt vagy?

  Hangja kiragad szorongó gondolataimból. Fölrezzenve lustán elmosolyodok, elkortyolom a maradék tonikot. Megérezvén, hogy figyeli mozdulataimat, meg se próbálom leplezni még mindig gyengécske karjaim remegését, mikor leteszem a poharat.

– Fogjuk rá. De ha belegondolok, hogy holnaptól megint meló... Brrrr!

– Hazaviszlek.

  Meglep, hogy hazaúton felhőtlenül tudok vele beszélgetni, holott belül majd' szétvet a feszültség. Minden erőmmel, észrevétlenül leplezem a bennem dúló vihart. Mire az alig negyedórás út végén Andreas leparkol anyám járgánya mögött, szinte teljesen kimerülök. Továbbra is sziklakeményen tartom magam, habár már igencsak túlléptem tartalékaim határát.

– Szép este volt – simítok végig az arcán, majd közelebb hajolok hozzá. – Sokat emelt a fényén, hogy most már úgy-ahogy én is ismerlek téged.

– Trice – kezdi halkan, de elakad. Szorongva várom, mit fog mondani. Továbbra is hallgatagon figyel, simogat a tekintete. S lassan zavarba jövök. Csodálattal nézi, ahogy elpirulok. Közelebb hajolva végigsimít tűzforrónak érzett arcomon. – Sose láttalak ilyen...

– Vörösnek? – segítem ki, mikor újra elnémul. Elmosolyodva megcsóválja a fejét.

– Kivirultnak – helyesbít végül. Felvonom a szemöldököm.

– Kivirultnak?

– Legelőször kényszeredett-kedves voltál, aztán ellenséges, kiszolgáltatott kislány. Láttalak tartózkodónak, tomboló fúriának, csábító tündérnek... órákig sorolhatnám.

– Néhány hét alatt? Nem vagyok ilyen jó színész.

– Bármilyen színészkedés nélkül csodaszép vagy – leheli halkan, nagyot nyelve. – S bár furcsán indult az ismeretségünk... Bevallom, a roncstelep előtt, önző érdekből kényszerítettelek, hogy velem gyere, hogy mást adj, mint aki vagy. Csak, mert meg akartalak ismerni. Aztán mindent veszni láttam, amikor az erdőben elzavartál magadtól. Teljesen letargiába estem. A barátod a bárban, kéretlenül pakolta elém a vodkás tonikokat. Nem sok kellett hozzá, hogy négykézláb menjek haza. Megfogadtam: nem megyek oda többet. Mégis arrafelé vitt az utam. S ha már ott voltam, egye fene: iszom egy kávét. Renée újfent szervírozott vodka-tonikot. A rutin itatta velem. Aztán megláttalak, és azt hittem, máris lerészegedtem és vizionálok. Szerencsére, tévedtem... Szóba álltál velem. Repestem az örömtől, persze csak magamban. Féltem, újra elriasztalak, ha ölbe kaplak, s ott a tömeg közepén elárulom, hogy bár alig ismerjük egymást, mégis annyira szeretlek, hogy szinte már fáj.

– Ó – lehelem némiképp zavarban. – Ne borzongass!

– Félsz! – hajol hozzám, s az utcai lámpa fénye felszikráztatja szürke szemét. Elmosolyodik. – Még mindig?

– Legalábbis megijedtem – vallom be halkan, ám a rémület mellett valami más is felüti a fejét bennem: gyomromban, szívemben és agyamban örömtüzek gyúlnak, forróságuk az arcomra lobban. S már semmit se kell mondanom. Andreas elbűvölten, megkönnyebbülten elmosolyodik.

– Mindig maradj ilyen boldog!