Jimin fél kezét az ideiglenes kialakított pultra helyezte és a tenyerébe ejtve arcát figyelte a mezőkön lelkesen rohangáló embereket. Annak ellenére, hogy a pólója már négyszer ráizzadt és érezte, ahogy izzadság cseppek vonulnak végig a térdhajlataiban, mosolyogva bámult maga elé.

Július közepe volt, talán a nyár egyik legmelegebb napja, a középiskolát éppen befejezett srác pedig, ahelyett, hogy kortársaihoz hasonlóan éppen az incheoni tengerparton hűtötte volna magát, a szülei levendulamezőjén segédkezett. És egyáltalán nem bánta ezt. Kicsi gyerekkora óta imádta ezt a pár napot, amíg nyitva volt a levendulás, hiszen egy kisebb vásár alakult ki mindig. Rengeteg levendulából készült terméket árultak, na meg persze a leszedett virágokat is. Pontosan emiatt sem mondta volna azt sose a szüleinek, hogy ő nem fog jönni, dolgozni. Ugyan volt elég alkalmazott, valamint a tizenöt éves öccsének is kötelező volt segédkeznie egy büntetés végett, Jimin mégis a barátai helyett a tűző napot és fojtó illatáradatot választotta.

Ahogy érezte kezd elgémberedni a teste a kényelmetlen pozíció miatt, kihúzta magát és kicsit nyújtózkodott, hogy visszatérjen az élet a testébe.

- Hyung! – érkezett a háta mögül öccsének fáradt hangja, aki legnagyobb bánatára nem az információs pultszerűségben kapott feladatot, mint a bátyja, hanem az áruk utántöltéséért volt felelős. – Kéne egy kis segítség.

- Mondd. – fordult Jihyun felé Jimin egy apró mosoly kíséretében. Jihyun – aki kora ellenére magasabb volt bátyjánál, de koránt sem volt edzettebb vagy izmosabb – hátával megtámasztotta a fapultot és onnan nézett a kinyithatós széken ülő idősebbet.

- Nem tudnál beállni helyettem egy órára a kosarakhoz? Leszakad a kezem a sok levendulaszedéstől és azt hiszem egy életre elegendő stresszmentes illatcserét elkövettem már... - Jihyun kiskutya szemekkel próbálta levenni Jimint a lábáról, holott tudta, hogy a szülei nagyon megharagudnának, ha megtudnák, hogy a bátyját zaklatja. – Kérlek...

- Hyunie, tudod, hogy ezt nem lenne szabad. – rázta meg a fejét apáskodóan Jimin és még össze is fonta mellkasa előtt a karját, hogy ezzel is mutassa ő az idősebb. – Ez az utolsó nap, holnaptól megint visszatérhetsz a videójátékaidhoz meg ilyenekhez. Nem bírod még ki?

- Az agyamra megy a rengeteg ember, hyung! – nyögött fel most már kétségbeesve a fiatalabb. – Három átkozott napja pakoltam szappanokat, törölközőket meg minden ilyen vackot, miközben én voltam a felelős a kosarakért is, hogy bárki tudjon magának levendulát szedni.

Jimin sóhajtva fordította el a fejét az öccséről és már ekkor tudta, hogy bele fog egyezni, hogy a nap hátra levő részében cseréljenek pozíciót. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy megmondja ezt, amikor a tömegben kiszúrt egy alakot, aki csupán a létezésével megdobogtatta a fiatal srác szívét.

A fekete hajú adonisz egy pilótafazonú napszemüveggel és halászsapka segítségével védekezett a napos idő ellen, de így is tökéletesen felismerhető volt Jimin számára. Térdig levágott farmert viselt egy szokásos fehér pólóval. Kezeit a zsebében pihentette és pontosan úgy nézett ki, mint, akinek a legnagyobb fogalma sincs, arról, hogy mi a csudát keres egy levendulamező nyíltnapján.

Jihyun látva, ahogy bátyja szinte a száját eltátva bámult maga elé, érdeklődve fordult ő is, abba az irányba és rögvest kiszúrta az ismeretlen ismerős alakot.

- Az ott Jeon Jungkook? – szaladt ki száján a kérdés ösztönösen, amitől Jimin arcaira piros foltocskák kerültek és muszáj volt lehajtania a fejét, hogy elrejtse zavarát. – Évek óta nem láttam. Mit csinálhat most itt?

- Tudod mit Hyun-ah? Cseréljünk. Én megyek hátra a kosarakhoz, te meg ülhetsz itt az információban... - pattant volna fel Jimin, hogy cserélhessenek testvérével, azonban Jihyun egy laza mozdulattal ültette vissza a fiút a helyére. Pimasz mosollyal bámult bátyjára, aki zavarában az ujjait kezdte tördelni.

- Igazad volt, hyung. Még kibírom ezt a pár órát. – veregette meg Jimin vállát és egy kacsintás kíséretében elindult, miután egy mondatfoszlányt még mondandójához fűzött. – Sok sikert, úgy látom ő is észrevett minket.

Jihyun nem tévedett. Jimin felkapta a fejét, de már nem látta Jungkookot a tömeg közepén állni, hiszen a srác kimért léptekkel, egy nyuszi mosollyal az arcán indult meg a pult mögött ülő felé.

Jimin agyán ezerféle menekülési terv futott át, hogyan tudna régi szerelme elől elmenekülni, de legnagyobb bánatára mire egy értelmes ötlet megszülethetett volna, Jungkook már előtte is állt.

- Szia, Jimin. – mondta olyan nyugodtan, olyan édesen, ahogyan két évvel ezelőtt is tette minden reggel, amikor még egy párt alkottak. Jimin keze ugyanolyan libabőröket vett fel, ahogy tizenhat éves énjének karja is. Semmi különbséget nem érzékelt, azon kívül, hogy Jungkook sokkal, ezerszer helyesebb lett, mint volt. Hogy lehetséges ez egyáltalán?

- Szia, Jungkook... - nyöszörögte valami furcsa dadogó hangon, ami ismeretlenül hangzott ajkairól. Jungkook ettől kuncogni kezdett. Végtelenül aranyosnak tartotta Jimint, még mindig. – Ho-hogy kerülsz ide?

- Anyának nem sokára születésnapja lesz, és tudod, mennyire szereti a levendulát meg ilyeneket. – magyarázta Kook. A szőke hajú srác, ott a széken érezte, ahogy a szívében feltámadt remény, miszerint rég látott szerelme, akivel kénytelenek voltak elválni egymástól esetleg miatta jött ki, most konkrétan porrá zúzódott.

- Ó, igen, valóban. – bólogatott csalódottságát leplezve Jimin és egy sóhaj kíséretében a pultra kirakott prospektusokra mutatott, amik termékeik képeit valamint leírásait tartalmazták. – Milyen ajándékot képzeltél neki? Vannak teáink, újfajta gyógyászatilag tesztelt szappanjaink, esetleg...

- Én, arra gondoltam szedek neki egy csokorra való virágot, tudod, hogy letehesse a szobában vagy valami. – köhintett Kook, szemeiben összefutó nevetésráncokkal. Tagadni se tudta volna, hogy még mindig elképesztően odáig volt a szőkéért, aki pontosan olyan csodálatos volt, ahogyan arra emlékezett. – Tudsz nekem ebben segíteni?

- Az igazság az, hogy...

- Kérlek, addig tudnánk kicsit beszélgetni is. – noszogatta Jungkook, amikor megérezte, hogy Jimin ki akar hátrálni a kettesben eltöltött időből.

Mivel ez így is volt. Jimin, érezve, hogy kezdenek feltörni mélyre eltemetett érzelmei, menekülni akart a volt párjával való négyszemközt léttől. Nem akart újra beleszeretni, újra érezni a csalódottságot, amikor Jungkook elmegy, hiszen a fiú egy párizsi bentlakásos iskolában tanult. E miatt a kis apróság miatt kellett két éve nyáron elválniuk egymástól.

A csodás szerelmes nyár után, a törött szívek őszén Jimin, annyira el volt veszve szerelme hiánya miatt, hogy jegyei rohamosan romlani kezdtek és, ha nem állt volna mellette legjobb barátja, Taehyung, minden bizonnyal tönkre ment volna érzelmileg.

És nem is sejtette, hogy a másik földrészre száműzött kedvese, ezt, ha lehet rosszabbul élte meg, mint ő.

- Rendben van. – bólintott beleegyezően Jimin és hátrahagyva az információs pultot, elindultak a mező mélyére, hogy leszedjék a még megmaradt növényeket.

Kértek egy kis kosarat Jihyuntól, aki biztatóan veregette meg bátyja vállát, miután kifejezte örömét, amiért újra látja Jungkookot. Ezután valóban elindultak a rengetegbe.

A délutáni órának köszönhetően már fele, annyi ember se lézengett a mezőn, mint délelőtt vagy esetleg pár napja. Érezhető volt, hogy a nyílt napok a végéhez közelednek, talán ez lehetett az oka, hogy Jimin és Jungkook nyugodtan kettesben tudtak maradni.

Néma csendben lépkedtek egymás mellett. Nem tudták, hogyan kellene beszélgetést kezdeményezniük. Mit kell mondani a rég nem látott szerelmünknek két év után? Hogy hiányzott? Mi a megfelelő nyitó mondat?

- Hazaköltöztem Szöulba. – nyögte ki egyik pillanatról a másikra Jungkook. Ettől a mellette sétáló alacsonyabb srác megtorpant, és szaporán pislogva meredt az előtte állóra, aki szintén megállt erre. Mosolyogva nézett a szőke angyalra, aki ártatlanul hagyta, hogy a szemeik egymásba gabalyodva essenek a szerelem újabb fogságába.

- V-végleg? – dadogott újra Jimin. Kook bólintott és át sem gondolva, hogy mit tesz, közelebb lépett a szeretett fiúhoz, hogy csupán félméternyi távolság legyen közöttük.

- Végleg. – erősítette meg maga is a dolgot. – Nem voltam teljes Párizsban. Hiányzott az otthonom, a családom, de a legfőképpen te hiányoztál nekem Jimin.

Az említett megszólalni sem bírt. Annyira sokkolta őt a hirtelen megváltozott légkör, hogy komolyan némának érezte magát. Létezik, hogy igazat mond? A fiú, akit két éve ugyanúgy, töretlenül szeret valóban hiányolta őt?

- Én, én... - nyöszörgött továbbra is furán, keresve a megfelelő szavakat, amik csak nem akartak a nyelvére kerülni.

- Sosem akartam tőled elválni, Jimin. – helyezte Jungkook egyik kezét a szőke vállára, míg másikkal a puha arcára simított, hogy kikövetelje a fiú teljes figyelmét. – Amikor átjelenkeztem a párizsi művészsuliba, még nem ismertelek. Nem tudtam, hogy beléd szeretek és, hogy...

Jimin szavak helyett inkább közelebb lépett szerelméhez és a vállába fúrta a fejét. Apró kezeit a másik dereka köré fonta és úgy próbálta érzékeltetni vele, hogy bár nem tudja, mit kellene mondania, ő is érzi, amit érez.

Mindig tudta, hogy nem, azért váltak el egymástól, mert elmúlt a hirtelen jött szerelem. És abban is reménykedett, hogy egy nap Jungkook visszajön hozzá és, akkor már teljesen együtt maradhatnak.

- Szeretsz még engem? – tette fel Jimin a kérdést, míg Kook a hátát kezdte cirógatni kedvesen.

- Sosem szűntelek meg szeretni téged. – érkezett a válasz.

Két könnyes szempár ragadt egymásba, amit egy percen belül vöröslő ajkak újra találkozása is követett. A kifulladásig képesek lettek volna egymásba merülve élvezni, hogy megint együtt lehetnek. Eszük ágában sem volt levendulát szedniük, vagy bármi mást csinálni.

Csak csókolni akarták a másikat, lehetőleg örökké.