PISZKE kihívásra készült novella.
Jeligés feladat volt, jeligeként a fenti címet kaptuk, terjedelmi megkötést nem adtak. Romantikusnak kellett volna lennie, kapcsolódnia kellett a valentin napi ünnepléshez, és valamilyen különös eseményt kellett beleszőni.
A végeredmény, nos... lent látható. :D

Annyit elárulok, hogy az iromány készültekor a mindenttudó nézőpont izgatta a fantáziámat, kihívásnak találtam, ki akartam próbálni. Nos, ez a nézőpont még csak nem is lett teljesen mindenttudó, csak részben, azonban így is kellően érdekes volt vele dolgozni. :3

Tudjátok, az a legfontosabb kérdés, hogy ki lő először. Márcsak azért is, mert ez fogja eldönteni történetünk zsánerét.

Érzem, ha nagy esemény közeledik; ez olyan, mint amikor a hamburger, vagy a vaníliával nyakonöntött fahéjas tekercs illata megcsapja az átlagember orrát; vagy a másodpercnyi pillanat, amikor a karmester fellendíti a pálcát, az orchestra pedig felkészül és magában érzi az első hangot.

A gócpont - ami jelen esetben egy átlagosnak tűnő és a szerethetőségét a közönség szánalmára építő srác - kondenzcsíkként húzza maga után az erő jellegzetes fodrozódását. Igen, fahéj illat és fanfárok ígérete. Pedig higgyétek el nekem, a kölyök nyeszlett kis teste általában inkább azt a medicin labdára dagadt mopszot vonszolja a háta mögött, amit van arcuk családilag házőrzőnek nevezni.

Történetünk tehát a huszonhárom éves Tommal kezdődik, akit véleménye szerint megmart egy kóbor kutya a Central Parkban, mikor félrevonult a söröző haveroktól, hogy vizelhessen, visszafelé pedig eltévedt a ritkás fák között. (Ne kérdezzétek: be volt nyomva.) Ez a kis vadéletű minden reggelét a kedvenc sarki kávézójában töltötte, mert az ősei zsebpénzzel legalább ellátták egyetemista évei alatt, így a hely tökéletes választásnak tűnt az első randevúhoz ezen a különleges, ám viharosan szeles estén.

Tom úgy kalkulált, nem sülhet fel, hiszen ismerte a hely kínálatának legjobbjait. Ezen túlmenően azonban nem gondolkodott, elvégre azt is nehezére esett elhinni, hogy a kiválasztott hölggyel egyáltalán idáig eljutott - őszintén nem remélte, hogy a lány végül meg is jelenik.

Pedig Amy pusztán hoppon maradt, miután összeszólalkozott a barátnőivel; kiborulása legmagasabb fokán Tomra zúdította bánatát; a randiszervezős applikáció felületén kilométeres üzeneteket hagyott. A fiú pedig türelmes és kedves maradt. A lány emiatt arra jutott, elüti a sráccal az időt, noha nem egy súlycsoportba tartoztak. Nem minden hős lovagol be fehér lovon és csillogó páncélban.

Rövid köszönést követően szótlanul méregetik egymást. A biztonságos terep és a kikért, íncsiklandó italok ellenére Tom idegesen rázza a lábát az asztal alatt. Nem kárhoztatom, hiszen a szőkeség élőben is jól néz ki - a profilképe alapján beváltotta a fiú reményeit.

Itt azonban még nem feszítem be az íjamat, elvégre mit is akarhat a mi történetünk főszereplőjétől egy eszméletlen csinos nő, akit számtalan férfitekintet kísér mindenütt, amerre jár? Az arcát és csíkba feszült száját elnézve maga sem tudja, és a múló percek súlya alatt nem is érzi úgy, hogy megérte a többórás tollászkodás a tükör előtt. Kínos mosolyával igyekszik leplezni unalmát, ujjai körbe-körbe járnak a szívecskékkel díszített papírpohár oldalán, rajzolgatják az egykedvű sellő hajának hullámait.

A fáradozásaiért általában több járt egy pohár kávénál és alig hallható makogásnál - nem nyűgözik le a fiú néhány szavas mondatai, még kevésbé a közbeékelt, hosszú szünetek. Bizonyos szögekből nézve tűrhetőnek találja Tom külsejét, de szárazra unja az olyan szituációkat, amikben neki kell irányítania a beszélgetést.

Az asztalra könyököl:
- Honnan szerezted azt?
- Mit?
- A sérülést a karodon. Talán verekedtél? - csillan fel a szeme. Ha a zárkózott külső mögött egy rosszfiú várná, hogy felszabadítsák, az azért megérne néhány fejezetet és fájdalmas leckét Amy életében!
Tompa felelet érkezik:
- Megmart egy kóbor kutya.
- Jézusom - felelte a mihez tartás végett. - Kaptál oltást veszettség ellen?
Hősünk verejtékező homlokán feltorlódnak a ráncok.
- Részeg voltam. Amennyire meg tudom ítélni, elvittek valahová, ahol ellátták a sebet - emeli meg körbefáslizott karját. - Aztán aludtam egy nagyot, és most itt vagyok.

Amy idegesen pislog Tomra, feldühíti a száraz unalom és a jelentéktelenség, ami a fiú pórusaiból árad, noha azok szemmel láthatóan eltömítődtek.

Újabb, kövér hallgatás telepedik rájuk, Tom egyetlen esélye egy irigylésre méltó kapcsolatra pedig üzenetet kap előző este leribancozott barátnőitől, így a mobilját szorongatva pattan fel, és örömmel szabadulna az izzadtságszagú szituációból. Pár odavetett szóban vázolja, hogy a csajok várják, egyenesen nélkülözhetetlen a jelenléte, mert szemöldökökkel kapcsolatos vészhelyzet esete forog fenn, majd sietve távozik, hogy aztán visszatérve a srác kinyúló keze elől happolja el az asztalon felejtett kávéját.

- Ugye nem akartad meginni előlem a vigaszdíjamat?
- Vigasz--
A lány az asztalra támaszkodva hajol Tomhoz:
- Szivi, én megpróbáltam, tényleg, de te borzalmas társaság vagy! És még ennél is - kocogtatja meg jelzésértékűen a poharát - többet érdemelnék ezért a katasztrófáért.

A fiú szája legörbül a kemény kritika hallatán, kifizet pár kávét Amy-nek és barátnőinek, majd ködös tekintettel figyeli, ahogy randipartnere kisétál az életéből.

A szőkeség nem tudhatta, hogy ezekben a percekben Tom életének eddigi legrosszabb formáját hozza: lázzal küzd, sebe elfertőződött és a szélein szőrt növesztett, az említett kutya pedig nem is volt kutya.

Hősünk e pillanatban a földre zuhan. A bámészkodó tömeg és a segítségére siető szívsebész csak néhány percig tartja epilepsziás rohamnak a fiú agóniáját - a roppanó csontok, a deformálódott, kiszőrösödött test jobb belátásra és nagy mértékű távolságtartásra késztet valamennyi szemtanút.

A frissen előbújt szörnyeteg hamar áthidalja a kávézóban zúgolódó bizalmatlanságot. Hátrahagyva szétszakadt, nyákkal borított ruházatát ritkítani kezd szerelmes párokat, vadászó szingliket, depressziósokat, kiszolgáló személyzetet, nagyot pukkanva harapja át az útjába lendülő, piros szívecskés lufikat.

A fiú, akitől Tom nemrég a kedvenc lattéját kérte ki, a küszöbön hasalva, felnyílt háttal mutatja meg igaz valóját a szerelmesek ünnepén, hogy aztán ne hagyja bezárulni a papírszívekkel teleragasztott, fotocellás ajtókat.

A fenevad a kivilágított utcán folytatja tombolását - minden elérhető embert velejéig kifoszt, tönkreteszi néhány értékes találatomat. A heves szél vágtázva asszisztál a városiak pánikszerű meneküléséhez, antihőssé vált rémünk köré viharvert csokrokat, szív alakú lufikat szór, véres pofájába újságpapírokat, szórólapokat csap - talán szalvéta gyanánt. Zömével keresztény fohászok repkednek még a levegőben, néhányan kérik egyéb istenek segítségét és csak egy fő könyörög pusztán szerencséért. Így megy ez, amíg a szirénák fel nem harsannak, és amíg a szörny szembe nem találja magát másik főszereplőnkkel, Ciarával.

Igen, úgy fest, Ciara a kezdő- és a végpont. Tomhoz hasonlóan felismerhetetlenné szőrösödve és morogva készteti megállásra sorstársát, akit azon a bizonyos éjjelen megsebzett a Central Park fái között. Hitte, hogy jó ötlet a több, mint nyolcmilliós lakosú városban meghúzni magát; most rendbe akarta hozni, amit elszúrt, noha egészen addig nem tudta kiszagolni a fiút, amíg az legalább egyszer át nem változott.

A tekintetek találkoznak, a szálak összeérnek. Fanfár helyett szirénák harsannak fel; főszereplőink körül Valentin napi köszöntőket, megtépázott virágokat, sikolyokat táncoltat a szél. A lövőhelyzet tökéletessé válik.

Néhány másodperc áll rendelkezésemre, hogy elvégezzem a dolgomat. A rendőrautók csikorogva fékeznek, mindkét irányban elállják az utcát, én pedig az egyik kocsi tetejére ereszkedve húzom fel az íjamat. A járművekhez sötét furgonok csatlakoznak, fegyveresek pattannak ki valamennyi autóból, ők is célba veszik a finoman marakodó párost.

A tetőponton minden tagomban érzem: a két fiatal egymásra találásának pillanata azon különleges események sorát gyarapítja, amiket nagyra tartok, hiszen villanásnyi szerelmüket nem fogják rosszul meghozott döntések, vagy véres szőrcsomók bepiszkítani, tisztán és hatalmasan ragyog majd a találataim csillagos egén.

Nos, mit gondoltok, a feszült pillanatban ki lőtt először? Bizony, én voltam.

Véleményem szerint ez egy eredményes nap boldog befejezése, még ha megsemmisítő fegyverropogás is kísérte.