Médea órák óta nem létezett. Ez a gondolat szorongással töltötte el. A tény, hogy nagyon is lélegző emberként szállt le a Margit hídnál a villamosról csak pillanatnyi megkönnyebbülést hozott számára, mert a netes térben szellem maradt.

Nehezére esett elfogadni, amit a Facebook értesítések hiánya üzent. Magát vigasztalva újra átpörgette a menüpont alatt listázott, korábbi eseményeket; a nemrégiben szerzett lájkok, szívecskék számát nézegette. Nem bírta megállni, hogy a mennyiségeket összehasonlítsa a másoknak adott reakciókkal, majd arányszámot saccoljon, így kevéske öröme és bizonyossága hamar elillant.

Az eredmény szerint a gendersemlegességet boncolgató cikk alatt Jakab Henrietta viccelődős kommentje – ami semmi újat nem tudott mondani sokat puffogtatott frázisoknál – dupla olyan sikeresnek bizonyult, mint a lány hosszúra nyúlt fejtegetése. Médea hiába olvasta el ismét a neki érkezett választ – azt az egyet, ami emberszeretetét dicsérte, már semmit sem érzett a sértettségen kívül.

Átnyomott a Tengerimalacságok csoportban hagyott, szakmailag pontos kommentjére, amire továbbra sem érkezett reakció, majd felgörgetett, hogy lássa mások hozzászólásának helyzetét. A keménymag tagjai persze lelkesen támogatták egymás zsenijét a tekintetben, hogyan érdemes kialakítani az állatok helyét a ketrecben – és ugyanazt írták le, amit ő! Fentebb Irénke, a megtűrt színfolt újult erővel hangoztatta a lila aljú ketrecekkel kapcsolatos aggodalmát: az árnyalat rezgése halálos az állatokra. Egy friss tag a hölgy kommentjétől felbátorodva azon humorizált, hogy benti tartás helyett vissza kellene engedni a malacokat a tengerbe. Médea fel tudott volna robbanni, amiért teleszemetelték egy kérdező posztját, és amiért a hülyeség sikere mindig kimagasló.

Bosszúsan pötyögte be az Amatőr Művészek Galériája csoport nevét, amiben a rajzára tíz kommenten és huszonhárom reakción kívül semmi új nem érkezett, ez a mennyiség viszont arányaiban katasztrofálisnak számít, és a dicsérő szavak is mind laposak és szimpla mosolyfejekkel tűzdeltek voltak. A lány közel sem érzett belőlük annyi olvadozást, mint amit magasságos Bettina anatómiailag hibás festményénél leműveltek: hatvannyolc reakció – szívek, lájkok és ölelések vegyesen trónoltak ott. Mindenki cserélni akart a nővel, egyesek vicceskedve még a kezét is levágták volna, hogy úgy rajzolhassanak, ahogy ő. A látszat ömlengéstől az űr tovább növekedett Médeában.

Megbántottságát dédelgetve görgetett lejjebb az értesítésekben, és hamar szembejött a tény, hogy magára volt utalva akkor is, amikor a Csevegő Csitrik zárt csoportba valaki egy tudatos gyermektelenségről szóló cikket posztolt, és Médea beleszállt egy minősíthetetlen hangnemben ostobaságokat beszélő tagba. Az admin sehol, a mind elmérgesedő helyzetben pedig azok sem álltak mellé, akikkel jó kapcsolatot ápolt és Messengeren is beszélgetett. A csoport java része félrenézett, illetve gyaníthatóan katasztrófaturizmust folytatott egészen a személy kitiltásáig, ami után záporoztak a privátban küldött, elismerő szavak Médea mobiljára. De privátban az egész mit sem ér, mintha nem akarnák nyíltan hangoztatni a megbecsülésüket – mérgelődött a lány keserű szájízzel. Mi értelme, ha senki sem látja? Miért nem érdemel ugyanolyan bánásmódot, mint Henrietta vagy Bettina?

Türelmetlenül nyomkodta a kijelzőt, hogy az alkalmazás átváltson a profilja hírfolyamára. Itt legalább egy személyként volt jelen és a szokott ismerősök lájkolgatták a bejegyzéseit. Szeme falta az elismerés jeleit; maga is belátta, hogy mindig igyekezett igényes tartalmat gyártani okos és humoros posztokkal. Viszont tizenegynéhány reakciónál többet sosem tudott kicsikarni többszáz ismerőséből – akik közül pár ember esetében azt sem tudta, kicsodák. A falakon ömlő, cicás, kutyás és kisgyerekes fotókkal – és azok száz fölötti lájkjaival – nehéz versenyre kelni, akkor is, ha általában imádták Médea pigmenthiányos bőrét, hiszen a lány sem állatot, sem gyereket nem tudott felmutatni, tengerimalacokat tartani pedig nem akkora biznisz, mint egy fekete macskát, vagy francia bulldogot. A francia bulldog még illene is Médeához. Vajon a vitiligo állatokon is megjelenik?

A lány dühösen ciccegett, mikor valaki kishíján nekiütközött. Kikerülte az alakot, majd átpörgette eddigi képfeltöltéseit. Tüzetesen vizsgálta a fotót, amire a legtöbb reakciót kapta, és a haragja mellé elszántság költözött. Majd most, a szigeten készít magáról új profilképeket a zöld lombok között átszűrődő délutáni napfénnyel, virágos réten heverészve, és gyermekláncfű koronával a fején; és csak akkor használ majd filtert, ha a fotók értékelhetetlenek lesznek, hiszen mind tökéletesebb kinézete kulcsfontossággal bírt. Elvégre a lány sikere – ahogy az emberek figyelme – csak egy pillanatig tartott, de az önmagáról készített képek biztosan hozták azt a százötven lájkot egy napon át. Persze pontosan fel tudta sorolni, kik nyomnak reakciót a bejegyzésére és kik fognak átgörgetni rajta, és gyűlölte, hogy az emberek burokban élnek és túl érdektelenek ahhoz, hogy kinézzenek belőle; hogy a szerzett, netes barátok ilyen könnyen cserben hagyták; hogy az azonos érdeklődésű csoporttagok nem figyeltek rá; és hogy senki sem törődött azzal, Médea jól érzi-e magát!

Hirtelen megbotlott, homloka nagyot koppant egy fatörzsön. Méltatlankodva mérte végig, mert nem számított rá a járda szélén, de aztán ráeszmélt, hogy letért az ösvényről, és egy háborítatlan rét közepe felé tartott. Csend honolt körülötte; épp csak a szél matatott a növényzetben. Felpillantott az akadályra, aminek dús lombkoronája terebélyesen magasodott odafent; a sötétzöld felhőből levélcseppek hullottak alá, a törzs oldalán laskagombák sorakoztak, mintha apró, mágikus kezek tündérlépcsőnek építették volna oda őket.

A látvány lenyűgözte Médeát. Beléhasított a felismerés, hogy… tökéletes lenne egy szelfihez! Beállt elé fotózkodni, a homlokán éktelenkedő, horzsolt púpot pedig eltüntette egy másik varázslat: a filter.

Médea feltámadt. És egész este a lájkokat nézegette, arányszámot saccolt...