Sötét hangulatú, anya-lánya novella, fikciós, weird. Nagyon weird.
Annak javasolt, aki szereti az ilyesmit.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)

Gyerekkoromban szerettem tücsköket gyűjteni narancssárga Tik-takos dobozba a kaviccsal felszórt játszótér mellett. Magas gaz és parlagfű, műanyag és fémmászóka illata tapadt az ujjaimra, az ízük a nyelvemen pihent. Zsenge szagúak voltak; ismertek engem, ismertem őket.

Mindenbe beleszagoltam és belekóstoltam – de még a szőnyegen hagyott szöszökbe is –; természetesnek vettem, hogy egy illatot nem lehet kiköpni, mindenképpen lenyelem, ha tetszik, ha nem.

És az otthonnak puha, lágyan fűszeres ízt kölcsönzött a maga sajátos aromája; néha akaratos, durva élű fertőtlenítőszer csípte könnyesre a szememet; a levesek és főzelékek esetében már válogatós lettem – nem esett jól megenni semmit, ami mellé anyám ecetszagú haragot, bűntudatot, szorongást porciózott.

Ha anyám hagyta, hogy megöleljem, a bőrének illatába, mint édes piskótába nyomtam az ujjaimat, bár zömében a hátrahagyott parfümfelhőjének keserű, alkoholos ízét tartogattam a nyelvemen, és igyekeztem nem lenyelni, csak beszívni, ezért kettősen kavargott bennem örökké, kavarog mindig, és magukba építik a csontjaim, formázza a lépteimet, kivájja a személyiségemet.

A mama általában pillecukor és vattacukor keverékeként siklott végig a torkomon, márkás ránctalanító kréme tejesen simult a nyelőcsövemre, és akkoriban épp csak egy picit mardosott, én pedig jobb' szerettem, ha a hajába inkább csirkepörkölt gőze ragadt – persze később rájöttem: a főtt ételeibe csepegtetett méreg lassan öl.

A papa légies tejszínként olvadt szét bennem, akárhányszor hajtottam a térdére a fejemet egy kis simogatásért; csinálta, mindig csinálta az arcát; keveset beszélt és habkönnyen bujdosott a sarkokban, mert a szülei és a testvére ottfelejtették; a kisemmiző végrendelettel söpörték ki onnan, ki a valóságból, mint egy kellemetlen porcicát. Később a kórház ágyneműjének édeskés szagától a bőre kicserepesedett; a gyomrom kővé vált és féltem, elfeketedik attól a pár falatnyi haláltól, ami az intézményben mégis leszökött a torkomon, az ő elvesztése pedig évekig lebegett a gyomorsavamban, emésztetlenül, mint azok a jól szituált sajtburgerek, azokhoz hasonlóan őriztem, csináltam az arcát ugyanolyanná, amilyennek szerettem ismerni.

Nevelőapám beleállt a savanyú kocsonyába, még akkor, amikor az apja a mellkasára lépett; áttetsző, csomós és rágós állaga reszketett, ha arról beszélhetett, hogy egy vasággyal kezdte, ha bizonygathatta, hogy leszbikus vagyok, ha tapogathatta a lábam közét. Sokáig rágtam, és az állítólag jót tesz az emésztésnek, de hiába próbáltam, egyik irányból sem tudtam elfogyasztani, a fogaim még egy darabot sem tudtak letépni róla. Aztán kint hagytuk a hideg erkélyen, ahol megráncosodhatott, és én annál kevésbé vágytam a hasamban tudni őt. Igazából sosem szerettem a kocsonyát, főleg, amibe hajszál került. Aztán eljött érte a mentő, és akkor sem akartam megszagolni, hiszen így is olyan volt bennem, mint egy összegubancolódott hajcsomó, ami a pórusaimon át szőrként szárba szökken, és nem csak a karomon sötétlik, az intim tájaimon erős sörteként kísért, begyulladt tüszőket sarjaszt. Aztán az embert elvitte a rák, és bár a kocsonya megmaradt és ki kellett dobni, a szőr belémragadt, befelé is bolyhokat sodort, és miatta még ma is hurutos kócokat köhögök, ha valakit jobbra húzok a Tinderen.

De megőriztem és biztonságba nyeltem egy saját kamaszkort: a virágos rétek mellett szabadon kortyoltam szirmokat, a rovarszagú mezőktől megundorodtam, és a hajléktalanok közelében – ahogyan a kutyák járdán hagyott piszka mellett – nem vettem levegőt, és ez egy titkos sértés volt, ami belül mardosott, amíg csak gondolni tudtam rá; az állott szendvics és a műanyag hátizsák gumis szaga tette rágóssá a kirándulásokat, furcsálló tekintetektől karistolt minden nyelés; a szépreményű álmok az ágyneműm öblítőjének vaníliakrémjeként simogatták a nyelvemet, a pézsmaszagú izgalom titokban és szégyenben mellécseperedett.

Aztán idővel felismertem a tányéron hagyott maradékokban a szorongás szagát; a fémkörzővel karcolt sebek vas aromája a passzív agresszióm látlelete lett; az elutasítás csípős leve égette a számat, a visszafojtott düh pedig kiszárította azt; és kellett hat év, mire kihánytam a vágyaimat az otthonom padlójára, amiből egyetlen répadarab sem volt az enyém soha; anyám merev arccal és vehemensen sikálta az igényeimet, mint a bűzös sértéseket, amiket sosem vett be a gyomra; fenyegetéseket köpött vissza rám, amikor épp kapott levegőt.

És végre magamnak porcióztam az életet! Habzsolni is kezdtem minőségit, lejárt szavatosságút és mérgezőt – amikor éppen rendben voltam, az illattal is jól tudtam lakni: a csókok karamellt csúsztattak az ajkaim közé; az ölelések meleg eperpudingként borították be az érzékszerveimet; kátrányt tartogattam a nyelvemen, ha a főnököm túlterhelt, szidalmazott, vagy belém nyalt; jégkockákat rágtam, ha feléltem a havi fizetésemet; savat kortyoltam, ha otthagytak a sarokban, mint egy papa-porcicát; csokoládékrém bizsergetett, ha kitakarítottam a saját otthonomat és ha hiba nélkül töltöttem ki pangó szövegdobozokat; áporodott íze lett a monotonitásnak, de kemény negróként ropogott a számban a kitartás.

Az a fémes ízű slejm közben évekre a torkom falára tapadt és fojtogatott, az orromban rothadás és őzlábgombák szaga ült, aztán mindez hangzatos neveket kapott, és traumák szőrgombócait köhögtem a terapeutám nyújtotta zsebkendőkbe – barnamedvét akartam gyúrni belőlük, hiszen ha támadtak, csak elfeküdtem és hagytam, hogy a lényegemig csupaszítsanak.
Akadtak szép dolgok, gyönyörű dolgok, amiknek csodás illata gond nélkül lecsúszott és túl hamar elillant; minden mást, amit sokkal nehezebb volt magamba nyelni, idővel megemésztettem, vagy kiköptem, a maradék pedig a bélbolyhokba kapaszkodva azóta is azt lesi, mikor felejtem el étkezés előtt bevenni az önreflexió probiotikumát. Szedni kell reggel, délben, este, szedni minden nap, mert ha mégis elfelejtem, a csontszilánkok és tejfehérje először nem bántanak nagyon, később viszont vákuumot robbantanak belém, az én belső vérzésemet meg nem mutatják a masinák, akkor se ha esküdözve köpködöm másokra a vörös rögöket; csak kellemetlenné teszem magam, mert a vért nehéz kiszedni amúgy sem makulátlan elmékből, nekem pedig csak olcsó mosószerre telik, és így ér körbe a magány egyszöge.

Semmit sem lehet emésztetlenül a hasunkban hagyni, ezt már a csecsemő is ösztönösen tudja; a szervezet gyomorideggel és kétszer annyi savval bosszulja meg a muszájból leküldött, keserű húscafatokat, amiket a barnamedve-karmokkal fonott korbács kimar; anyám viszont azt tanította és sokáig hittem, hogy erény: meg kell enni mindent a sült vér utolsó cseppjéig – és talán ebbe az örökölt tévhitbe betegedett bele, és engem is ez fog elvinni.

Most szaggatottan lélegzem: a kórházi ágy mellett ülve kín-mosollyal az arcomon ízlelgetem az édeskés, idegen öblítő szagát, ami marokra fog és nem ereszt ki innen épen, mégsem eléggé erős ahhoz, hogy a vegyszerek maró éle ne vagdossa össze a nyelvemet. Elhoztam anya kedvenc parfümjét, de az sem fedi el a bőrébe ivódott szagokat, helyette émelyítő egyveleget alkot velük. Sietve a szájpadlásomra küldöm, de érzem, hátracsorog; minden korty betegség, fájdalom, köszvény, gyász, méltatlan bánásmód és agyhártyagyulladás csípi a szememet pont úgy, ahogyan a gigantikus vitamintabletták, mesterséges jólét kapszulák szokták. A torkom válaszul szorosra zár, épp csak némi nyálat enged lepréselni, miközben anyám érinthetlen, bebábozódott testét nézem – bár ne kéne megint lenyelnem a halált.

A kórház ragacsos ködéből anyám tekintete fémesen megcsillan, a jelen pillanathoz szegez – sosem szerette, hogy a valóságban úgy szenvedek, mint Krisztus a kereszten, pedig ő adta tovább nekem a töviskoronát és a kínzás módszertanát; a vér íze nélkül sosem lehetünk elég óvatosak.

Nem akarok a szemébe látni, csak a sejtjeimnek van szüksége rá, mint ahogyan a cserje fotoszintetizál, így lehúzom a maszkomat, és a homlokomat az övének döntöm. Közel érezhet, a testem élet-szaga keveredhet a betegségtudatával, és talán így eljutok a zsigereihez, ahova örökké visszavágytam – valószínűleg mióta megszülettem és minden módon leszakított magáról. Továbbra is idegenkedem a szagtól, ami a bőréből árad – még alig ismerem a halált, de nem nevezném umaminak, talán ő sem nevez majd engem annak; ragacsos leszek-e, vagy habkönnyű, talán attól függ, felkészültem-e arra, hogy lenyeljenek.

Lehunyom a szemem, mindkét hüvelykujjam anyám idegen arcát simogatja. Rég tapintottam őt utoljára – mesterségesnek és egyben ismerősnek érzem a formákat, aromájuk szétomló, cefrés barackhús. Lehelete száraz mandulareszelék – mindig is utáltam a mandulát. Megsúgom neki, hogy elmehet, ha szeretne, és soha semmi nem karistolta így a torkomat, pedig sok veszélyes dolgot kortyoltam és tömtem nagy elánnal, hogy megszabaduljak tőlük, mintha sosem léteztek volna.

Anyám szuszogása szabálytalanná válik, és a különös, túlvilági szimfónia ritmusát pontosan értve rájövök, melyik az utolsó pillanat, és lángol a fémkapcsokkal foltozott gyomrom, miközben erőszakot téve a bénultságomon lenyelem az utolsó lélegzetét.

És hiába veszem magamhoz a legtöbbet, amit a befogadóképes szerveim kapacitása megenged, anyám lelkének nincs semmilyen illata, amit a távozása után magamba fojthatnék és zsenge, fuldokló tücskök mellé zárhatnék egy narancssárga Tik-takos dobozba.