- Hol vagy ribanc! Úgy sem menekülsz előlem! - kiáltotta a szőke.

Én a lélegzetemet is visszafogva, reszketve kuporodtam össze minél kisebbre.

- Félek! Nem akarok meghalni! Nem kellett volna ma ide jönnöm! Miért is hallgattam magamra! Olyan ostoba vagyok! Pont mikor lehetőséget kaptam az élettől, hogy híresebb legyek, akkor kell egy ilyen hibát vétenem. - ostoroztam magam gondolataimban.

Éreztem egy kis fájdalmat egyik kezemnél. Mikor odanéztem láttam, hogy az egyik robbanásból egy szilánk beleállt a felkaromba. Óvatosan kihúztam a darabkát. Fájt. Újabb robbanást hallottam. Kezeimet a fejemre tettem és még jobban összehúztam magamat. Abban reménykedtem, hogy ha eléggé összekuporodok, talán az univerzumnak megesik rajtam a szíve és eltűntet a helyszínről. Sosem éreztem még olyan erős félelmet, mint akkor. Nem voltam benne teljesen biztos, de szerintem ezt hívják halálfélelemnek. Félelmemben már könnyezni is elkezdtem.

- Nem akarom így végezni! Nem akarok meghalni! Valaki! Valaki segítsen! Mentsen meg! Valaki! Akárki!

Lépteket hallottam. Lassan felemeltem a fejemet, hogy lássam, ki közeledik. Minden reményemet abba öltem, hogy bárki legyen az csak a szőke ne! De nem is ő volt. Mégsem tudtam örülni. Ahogy felemeltem a fejemet egy zöld szempárral találtam szembe magam. Könnyes szemeim kissé talán meglepetten nézték a szintén meglepett zöld íriszeket. Pár pillanattal később jöttem rá, hogy kivel nézek farkasszemet. A három férfi közül a zöld hajú áll előttem. Elsápadtam. Szívem félelmében kihagyott pár ütemet. De mégis a torkomban dobogott.

- Te – szólt az idegen és közelebb lépett hozzám.

Én abban a pillanatban kezdtem el távolodni. De nem jutottam messzire. Elkapta a karomat és felrántott a talajról.

- Vége! Ennyi volt az életem. Ez a személy fog végezni velem. Remélem azért fájdalommentes lesz. Végül is jobb, mint cafatokra robbanni a szőke által.

Már elfogadtam a halálomat, de a zöld szemű magával rántott. Én értetlenül ugyan, de szótlanul követtem. Nem is lett volna okos dolog ellenkezni vagy kérdezősködni. Lassan visszasétált velem oda ahol először megpillantottam őket. A felemás hajú még mindig ott állt. Szemeivel azt az irányt figyelte amerre a szőke robbantott. Amikor egy másik irányból előlépett zöld hajú társa és én, felénk fordult. Csodálkozva mért végig minket. Különösen engem. Ahogy közeledtünk felé csak néha pillantottam fel a talajról, hol a felemásra, hol a karomat még mindig erősen, de nem durván fogó zöldre.

- Hát ez? – kérdezte, mikor odaértünk hozzá.

- Érdekesnek tűnik - biccentett az irányomba.

Egy határozott mozdulattal maga és a felemás közé rántott.

- Itt állj! Ne próbálkozz semmivel!

Aprót bólintottam jelezve, hogy értem.

- Kacchan! - kiáltotta el magát mire a robbantások kicsit elhallgattak

- Mit akarsz? - hallatszott a konténerek között.

- Gyere ide!

Az utasítást hallva megint rám tört a remegés.

- Azt hittem, hogy gyors halálom lesz. De úgy tűnik, csak elé vet a szőkének.

Remegő lábaimat próbáltam akaratom alatt tartani, hogy ne essek ott össze. Hallottam amint a szőke közeledik felénk.

- Ha miattad megint elszökik, nem állok- szólt, mikor kilépett az egyik konténer mögül.

Viszont amint vörös szemeit hármunkra emelte és észrevett a két társa között elhallgatott. De csak egy pillanatra. Futásnak eredt.

- Most megvagy te nyomorult! Most meghalsz! - kiáltotta miközben felém rohant.

Elmenekülni nem lett volna értelme. Így is úgy is megtalálna. El kellett volna fogadnom, hogy itt a vége. De a testem mégis magától mozdult és védekezett. Amint a szőke közel ért előre tartotta kezeit és láttam amint felforrósodnak, ahogy robbantani készült. Kezeimet fejem elé kaptam ösztönös védekezésképpen, míg behunytam a szemeimet. És azt tettem, amit mindenki ilyen helyzetben. Kiáltottam, ahogyan csak a torkomon kifért.

Hallottam a robbanás hangját és éreztem a forróságát is. Mindent elborított a fényesség. Nem láttam semmit.

- Ilyen lenne meghalni? Azt hittem jobban fog fájni. Meg hogy sötét lesz. De ez vakítóan fehér. Nem éreztem semmit.

Nem tudom meddig voltam ebben az állapotban. Csak annyit észleltem, hogy fokozatosan elmúlik a fényes fehér környezet és lassan egyre sötétebb lesz.

Mikor márt teljes sötétség vett körbe, akkor kezdett más érzékszervem is működésbe lépni. Hangokat hallottam. Nagyon gyengén, de mintha a közelemből eredtek volna. Idővel a hangok erősödtek. Ki bírtam venni szavakat. Egy női hang beszélt. Valószínűleg telefonon, mert nem hallottam a válaszokat. De egyértelműen voltak.

- Nem most nem tudok átmenni.

- Igen egy óra múlva váltanak le.

- Holnap? Igen azt hiszem, akkor ráérek. Hacsak a főnök nem talál ki megint valamit.

- Csak meg ne tudja, hogy ezt mondtad róla.

- Hol lehetek? Kórházban? Valaki megtalálta a kikötőben a testemet és hívta a mentőket? Megmenekültem? Élek? De ha élek... akkor miért nem fájnak a sérüléseim? Fájdalomcsillapítót kaptam volna?

Kérdéseimre választ remélve lassan kinyitotta a szemeimet.

Egy ablak nélküli szürke teremben voltam. A mennyezetről nagy neonlámpák világították be a teret. Egy fehér ágyon feküdtem. Mellettem egyik oldalon volt egy fehér függöny. A másikon egy fekete irodai forgószék. Ebben ült az, aki telefonon beszélt valakivel. Közepesen hosszú kék haja a vállára lógott. Fehér inget és fekete szoknyát viselt. Nálam nem sokkal lehetett idősebb. Max 5 évvel.

- Bocsi most le kell tennem! Felébredt! – szólt, mikor észrevette nyitott szemeimet.

Mobilját az ingjén lévő zsebbe csúsztatta majd felém hajolt.

- Szerbusz! Most elmegyek szólni, hogy felébredtél! Addig ne merj felülni értetted?

Aprót bólintottam.

A válasz láttán elmosolyodott majd sarkon fordult és kilépett a teremből.

Jobban megfigyeltem a helyet, ahol feküdtem. Olyan volt, mint egy kórházi osztály. A falnál magas polcokon rengeteg kötszer gyógyszer és egyéb orvosi eszköz volt, szépen rendezett állapotban. A függöny mellettem nem volt rendesen elhúzva ezért láttam mi van mögötte. Több ahhoz hasonló ágy, mint amin én is feküdtem kb. egy tucat vagy valamivel több. Bár most nem sokon volt beteg.

- Tényleg egy kórházban vagyok! - nyugtáztam megkönnyebbülten Akkor biztos egy orvosért szaladhatott el az a kék hajú.

Ekkor megint hangokat hallottam az ajtó irányából. Tekintetemet odavezettem láttam, ahogy a kék hajú lány belép, majd felém mutat. Majd belépett rajta-

- A zöld hajú maffiatag!

Ő volt az ugyan abban a ruhában, mint amiben a kikötőben találkoztunk csak a zakóját már nem viselte. Elindult felém.

Én abban a pillanatban felültem az ágyon és elkezdtem tolatni. Leestem az ágyról. Gyorsított a léptein. És mintha aggodalmat láttam volna a szemeiben. De abban a pillanatban csak az élt bennem, hogy ez az ember odavetett a szőkének, hogy öljön meg. Ezért csak menekülni tudtam. „Elmenekülni tőle!" Ez az egy mondat járt a fejemben. És aztán éreztem, hogy a hátam a hideg betonfalhoz ért. Megint csapdában! Nincs tovább hova menekülni. A zöld hajú közeledett. Lassan. Mint amikor egy riadt állatot akarsz elkapni azért, hogy kividd a kertedből. Láthatta rajtam, hogy mennyire félek, mert kezeit lassan felemelte.

- Nem foglak bántani! - mondta olyan hangon, amin el is hittem volna, ha nem tette volna azt korábban.

Fejemben még mindig cikáztak a menekülés lehetőségei. És a zöld szempár tulajdonosa egyre csak közeledett.

- Tudom, hogy nem bízol bennem. Hiszen nem indult valami fényesen az ismeretségünk.

- Meg akartatok ölni! - szaladt ki a torkomon a teljesen jogos érv.

- Igen... - vakarta meg tarkóját - Kacchan az ilyen helyzetekben elveszti néha az eszét.

- Egyszerűen hagytad, hogy felrobbantson! Te sem vagy különb!

- Hé, ne sértegesd a- szólat meg a kék hajú is, de a zöld szemű egy kézmozdulattal csendre intette.

- Azért elnézésedet kérem, de muszáj volt letesztelnem valamit. És abban a helyzetben ez volt a legalkalmasabb mód rá.

- He? - néztem rá értetlenül.

- Ha meghallgatsz, elmagyarázom a részleteket. De előtte nyugodj meg! És bízz bennem!

- Elég nehéz dolgot kérsz!

- Tudom. Akkor kezdjünk valami egyszerűvel. Mi a neved?

- Előbb te!

- Midoriya Izuku vagyok! Az Aka maffia vezére nagyon örvendek a találkozásnak. - még meg is hajolt egy kicsit a bemutatkozása mellé.

De én lefagytam. Az Aka maffia vezére személyesen. Az, akit jelenleg annyian keresnek. Ő itt áll előttem és arra kér, hogy bízzak benne.

- Hikari Suzuka. Másodéves fényképész a művészeti akadémián.

- Suzuka -san ha hívhatlak így?

Egy bólintás volt a válaszom rá.

- Suzuka -san. Meghívhatlak egy kávéra vagy valamire? Biztosan éhes lehetsz. Már napok óta nem ettél.

Ekkor a gyomrom egyetértően mordult fel. Jelezve, hogy amíg aludtam valóban nem kaptam semmilyen táplálékot.

- Ezt vehetem igennek? - lépett még párat felém és kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.

Én még mindig, mint egy csapdában vergődő madár tekintetével figyeltem az ő zöld szemeit. De mégis... Valahogy úgy éreztem, hogy talán megbízhatok benne egy kicsit. Legalább addig, hogy megtudjam mit akart letesztelni velem. Nyeltem egy nagyot és tekintetemet a felém nyújtott kezére vezettem. Lassan nyúltam felé, mint aki nem tudja, hogy a tárgy amit meg akar fogni az nem e forró. Mikor már közel voltak egymáshoz kezeink egy kicsit megtorpantam. Megint felnéztem. A zölden ragyogó szempár még mindig engem figyelt és próbált megnyugtatni. Végig a szemébe nézve fogtam meg a kezét. Ő lassan elmosolyodott majd felsegített.

- Nem fáj semmid az előző eséstől? - kérdezte kis aggodalommal a hangjában.

Nemlegesen ráztam meg a fejemet. Amit én is furcsálltam. Akkor mikor leestem az ágyról még fájt. De nem azzal voltam elfoglalva az adott pillanatban.

- Gyere, megmutatom az ebédlőnket.

Elengedte a kezemet és felemelte a karját tudatva velem, hogy azt szeretné, ha belékarolnék. Lassan és óvatosan, de engedelmeskedtem kérésének. Belekaroltam ő pedig elindult mutatva nekem az utat.

Kilépve a teremből hosszú folyosóra érkeztünk. Páran megálltak mikor megpillantották a zöldhajút. Intettek vagy meghajoltak mikor elmentünk mellettük. A folyosó végén balra fordultunk majd nem sokkal később jobbra. Sok folyosó volt a végére nem is tudtam volna visszajutni oda ahol felébredtem. Kész labirintus. De arra rájöttem, hogy közeledünk az ebédlőhöz, mert finom illatok csapták meg az orromat. Nagyot szippantottam az illatokkal telt levegőből. Majd, mikor oldalra pillantottam láttam amint vezetőm elmosolyodik ezen. Egyből elkaptam a tekintetem és a padlót kezdtem figyelni.

Egy balkanyar után érkeztünk meg az étkezőbe. Egy menzának kialakított nagy tér volt. De sokkal változatosabb ételeket lehetett enni, mint egy sima menzán.

- Mit szeretnél? - fordult felém.

- B- bármi megfelel... - mondtam halkan.

Nem tudom miért nem választottam egyből. Talán csak féltem, hogy egy rossz szó vagy mozdulat és végem van. Mégis csak a maffiáról beszélünk...

- Akkor engedelmeddel - mosolygott felém majd intett az egyik szakácsnak - Egy A ebédet kérek a kis hölgynek.

A szakács bólintott. Gyorsan összeszedett mindent egy tálcára és átnyújtotta a pulton.

- Jó étvágyat!

- K-köszönöm...

Leültünk az egyik asztalhoz. Nem sokan voltak a teremben, de azok sem jöttek közel hozzánk. Nem tudtam elönteni, hogy miattam vagy a főnökük miatt.

- Egyél nyugodtan! Biztosan éhes lehetsz. - hangjából melegség áradt és ez még inkább félelmet vitt belém.

Végigmértem a tálcán lévő ételeket hogy melyikkel is kezdjem. A gyümölcsleves mellett döntöttem kezdésként. Aztán jöhetett a tört krumpli rántott szelettel és kukoricasalátával. Majd a végére az a szelet epertorta, ami még a tálcán volt. Midoriya végig csendben figyelte, ahogyan elpusztítom a finomságokat.

Mikor végeztem megint megköszöntem az ételt. És ismét a folyosókra vitt engem. Mentünk egy darabig. Egy lefelé vezető lépcsőhöz értünk. Lentről robbanások hallatszódtak.

- Ez a szőke lesz! - rezzentem össze és megtorpantam

- Nem kell félned nem fog bántani!

- Ezt nehezen hiszem el!

- Elhiszem.

Leértünk a lépcső aljára. A folyosó két irányba vitt tovább. Az egyik felől hallatszódtak a robbanások. De mi a másik felé mentünk. Erre sok ajtó követte egymást a falon. A harmadiknál megálltunk és ő kinyitotta majd beengedett maga előtt.

Egy kis szobába léptem be. Egy asztal volt középen. Felette egy lámpa lógott, hogy megvilágítsa az asztalt. Mellette két szék volt. A szoba sarkaiba már nem jutott el a fény. Nem kellett sokat törnöm a fejemet hogy mi ez a helység.

- Egy kihallgató szoba!

Félve hátra pillantottam. Mögöttünk becsukta az ajtót és egy kézmozdulattal utasított, hogy üljek le. Engedelmeskedtem. Leültem a túlsó oldali székre. Míg ő az ajtó felőlire.

Feszengve figyeltem, ahogy az a zöld szempár végigfutott rajtam. Minden mozdulatomat figyelte. És ettől kicsit kirázott a hideg. Nem tudtam hová tenni ezt a személyt. Midoriya Izuku az Aka maffia vezére.

- Suzuka -san. - szólított a nevemen.

Picit megugrottam ijedtemben.

- I-igen?

- Gondolom sok kérdésed van.

- I-igen... - bólogattam.

- Válaszolok rájuk, ha cserébe te is az enyéimre.

- R-rendben...

- Remek, akkor én kezdem. Hány éves vagy?

- 21.

- Értem, most te jössz.

- Hol vagyok?

- Az Aka maffia bázisán. Mivel foglalkozol?

- Egyetemre járok. Fényképészetet tanulok. Miért vagyok itt?

- Mert érdekesnek találtalak. Tudod, hogy miért?

- Nem... Miért nem öltetek meg?

- Miért öltünk volna meg?

- Mert láttam, ahogy felrobbantottátok azt a régi gyárépületet. Miért találtál érdekesnek?

- Miért nincsenek sérüléseid egy olyan robbanás után?

Ekkor vettem észre magam is. Egyetlen kötés vagy sérülés nem volt rajtam. Még ott sem ahol tudtam, hogy belém állt egy szilánk. Körbenéztem a testemet, de nem találtam semmit. Midoriya-ra emeltem vöröses szemeimet és láttam rajta tudja, mire gondolok.

- Máris megmagyarázom. - kezdett bele felállt és közelebb jött hozzám - Ne ficánkolj!

Értetlenül néztem rá majd megláttam, hogy elővett valahonnan egy kést és felém közelített vele. Ösztönösen hátra akartam ugrani, de szabad kezével megtartotta hátamat.

- Mondtam, hogy ne ficánkolj! Csak megmutatom mi történt! Nem fog nagyon fájni!

- Ezzel egyáltalán nem nyugtattál meg!

Elkapta az egyik kezemet és a késsel óvatosan megkarcolta a tenyeremet. Éreztem, ahogy a penge végigszánkázik a bőrömön. A vér kiserkent a friss vágásból. Megpróbáltam elrántani, de erősen tartott.

- Csak nézd!

A sebet figyeltem, ahogy utasított. Lassan a vér megállt és elkezdett visszanyomulni a sebbe. Majd a vágás a szemem láttára forrt össze. Tátott szájjal néztem a kezemre, amin úgy tűnt sosem volt vágás. Midoriya elengedett így másik kezemmel is végig tudtam simítani a seb helyén.

- M-mi történt?

- Ezért találtalak érdekesnek. Te is új generációs vagy! Egy gyógyító!