A nevem Hikari Suzuka. 21 éves vagyok és a Tokyo Művészeti Akadémia Fényképész Szakon tanulok már 3 féléve. Mindig is szerettem fotózni. Úgy tudtam megmutatni az embereknek a világot, ahogyan én láttam. Mert én valamiért máshogy látom a dolgokat, mint mások. De ez nem mindig rossz. Csak jobban figyelek a részletekre és olyat is észreveszek, amit más talán nem. Éppen ezért lehetek most ilyen helyzetben.

Hogy milyenben?

Jelenleg épp egy őrült elől menekülök, aki meg akar ölni, mert láttam valamit, amit nem kellett volna. A legutóbbi robbanás majdnem eltalált. De a füst leple alatt be tudtam menekülni két konténer közé. Remélve hogy az üldözőmet le tudom majd rázni ezzel. Lekuporodtam és lélegzet visszafojtva vártam. Közben eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Igen minden 2 nappal ezelőtt kezdődött egy kicsit csípős téli reggelen.

Január 12. Kedd. Mivel most vizsgaidőszak van az egyetemen, így nincs órám. De vizsgám sem. Már letudtam mindet decemberben. Mert nem szeretem karácsony utánra hagyni a dolgokat. Reggel 5 óra 13 perc. Normális egyetemista ilyen körülmények között még mélyen aludna. De én már ébren vagyok.

Hogy miért? Mert nemsokára felkel a nap. És le akarom fotózni a kikötőben. Ahonnan a Tokyo öbölre nyílik a kilátás. Napfelkeltéig még van valamivel kevesebb, mint egy órám, ezért készülődök. A fürdőszobában fésültem rövid, fekete hajamat. Majd kitöröltem piros szemeimből a csipát. Amik nem az álmosságtól olyan színűek. Mert igen piros színűek íriszeim. De nem mindig. Néha narancsos máskor bordó szinte barna. Az okát azonban sosem tudtam. Sokan megcsodálták már. De nem sokat vitt előrébb az életemen. Magamra rángattam egy vastag fekete harisnyát és egy szoknyát. Ingemre felvettem egy pulcsit, majd a kabátomat is magamra kaptam. Nyakamba véve antik fényképező gépemet és kiléptem a lakásból. Arcomat megcsípte a hideg januári reggel levegője. De mégis nagyot szippantottam a friss levegőből. 

Gyors léptekkel indultam el, miközben egy kicsit jobban magamra húztam a kabátomat. 5:30-ra már a kikötőnél jártam. Megfelelő helyet keresve a fotó elkészítésének. Nem vagyok gyors fotós, a gépem nem is alkalmas rá. De minden előkészületet megérnek azok a képek, amiket nem lehet modern eszközzel készíteni. Nem tudják annyira visszahozni a látványt, mint ez a régiség.

Egy régóta nem használt rakodóállást találtam azzal a kilátással, amit kerestem. És még éppen időben. Beállítottam a gépet és vártam a csodát. Pár perc múlva el is érkezett. Megláttam az első sugarakat és ezzel egy-időben lenyomtam a gombot is. Kb 20 képet készíthettem mire teljesen felkelt a nap.

Reménykedtem benne, hogy minden kép jól sikerült.

- Ha jól számolom, akkor még van 10 hely a tekercsen. El kéne lőni, ha már itt vagyok. –mondtam ki hangosan a gondolataimat.

Gondolatmenetemet fülrepesztő zaj szakította félbe.

Hátrakaptam a fejemet. Egy régi gyárépület volt ott a kikötő mögött. Robbanások sora futott végig rajta és lángba borították az épületet. Az ablakok kitörtek a helyükről. Meglepetéstől hátraestem és a földön ülve figyeltem tovább az eseményeket.

- Egyszerűen felrobbant! Gázszivárgás? Vagy esetleg-

Kamerámat a szemem elé emeltem azon keresztül zummoltam rá az épületre. Készítettem egy képet. Aztán láttam valami oda nem illőt. Elemeltem a kamerát. De amit láttam nem tűnt el.

- Az ott két ember.

Két alakot láttam az épület tetején egymással harcoltak. És az egyikük robbantott. Ezt is lefotóztam, mert nem akartam hinni a szememnek. Majd az egyik alak leugrott a tetőről és az irányomba kezdett futni.

- Ez nem jó! Nem kellene itt lennem!

Felpattantam és a kikötő bejárata felé vettem az irányt. Rohantam, ahogyan csak a lábam bírta. Meg sem álltam hazáig. Berontottam az ajtón bezárva magam mögött. Fáradtan huppantam az előszoba hideg padlójára.

Fejemben kavarogtak a gondolatok és kattogtak a kérdések. Miután összeszedtem magam annyira, hogy legyen erőm felkelni, akkor bentebb mentem a lakásba. Bementem a dolgozószobámba. A fényképezés miatt ebben a szobában van egy külön helyem, ami sötétszobaként tudok használni. Be is zárkóztam oda, hogy előhívjam a képeket, amiket lőttem. A napfelkeltéről készült fotókat hívtam elő elsőként.

Szerencsére mindegyik éles volt, első ránézésre jól sikerült képek lettek. Kiakasztottam őket száradni és rátértem arra a pár képre, amik jelenleg igazán érdekeltek.

Egymás után jöttek elő a színeik. De a vörös fény miatt, ami a helységben uralkodott a robbanásokon kívül nem látszódtak az apró részletek, amikre kíváncsi voltam.

Megvártam, míg megszáradnak majd kivittem őket a fényes dolgozószobámba. Leültem velük az íróasztalhoz, hogy jobban szemügyre vehessem őket.

Nem csapott be aznap reggel a szemem. Tényleg emberek harcoltak a tetőn és én ezeket meg is örökítettem. Egy kép készült az égő épületről és még 5 az ismeretlen alakokról. Az utolsó képen pont elkaptam azt a pillanatot, amikor az egyik robbantott. Elővettem a nagyítómat és még közelebbről megnéztem a képet. A robbanás olyan volt mintha a kezéből jött volna ki.

- De az nem lehet! Az emberek nem robbantanak csak úgy a kezükkel! Vagy-

Elmémbe belenyilallt egy elfelejtett részlet. Új kutatások beigazolták, hogy az emberiség kezdett megváltozni, egyre több személynek van különleges szuperképessége. Ezért nőtt az elmúlt időben a bűnözési ráta, valamint a rendőrség külön egységet hozott létre az ilyen bűnözők elfogása érdekében. Az úgy egység neve Hős ügynökség. És a tagok egytől egyig mind valamilyen képességgel bírnak.

- Ez a személy is egy új generációs! - mondtam ugyanis így hívják az ilyen embereket - De a másik - vettem jobban szemügyre a robbantóssal harcoló alakot - nem látszik, hogy neki bármilyen képessége lenne.

Szóval láttam egy új generációs személyt, aki felrobbantott egy régi használaton kívüli gyárépületet. És még csak reggel 8 óra van.

Ez volt az a nap, ami az új csavart hozta az életembe. De azért kellett hozzá egy másik tényező is. Mégpedig a saját makacs, önfejű, kíváncsi énem.

Azt a napot otthon töltöttem és a napfelkeltés képeket néztem át. Rendeztem a dolgaimat, mert két nap múlva találkozóm lesz egy galéria igazgatójával, és ha szerencsém van, akkor a képeimet a nagyközönség elé tárhatom. Nagyon fontos volt számomra az a találkozó. Ezért az egész napomat a felkészüléssel töltöttem.

Estefelé bekapcsoltam a tévét és a hírekben belefutottam a raktár felrobbantásáról szóló interjúra.

- Nem találtunk szemtanúkat. – nyilatkozott a vezető nyomozó - Sajnos az a környék régóta elhagyatott ezért nincsenek biztonsági kamerák. Sok fiatal bajkeverő és művész jár oda. Nem tudni ki volt ott azon a reggelen.

- Hogy érti, hogy művész? – kérdezte a riporter.

- A helynek egyedi vonzereje van. Több utcai szobrász is szokott ott dolgozni valamint festők és írók is szereznek ott ihletet.

- Ebben az esetben szeretnénk kérni a lakosságot, hogy amennyiben valakinek van, valami infója az esetről az a rendőrségen jelentse.

- Igen ezt megköszönnénk. – bólogatott a nyomozó.

- És van esetleg gyanúsított?

- Egyelőre úgy néz ki, hogy nincs. De könnyen lehet a nemrég feltűnt új szervezet is a dolog mögött.

- Szervezet?

- Egy maffiacsoport, akik között több új-generációs személy is van. Még nem sokat tudunk róluk ezért elképzelhető, hogy figyelemfelkeltés céljából tették.

- Mi a neve ennek a szervezetnek?

- Aka maffia. Vagyis vörös maffia. Így emlegetik.

Annyi új infó áramlott elmémbe, hogy lefagytam kicsit. A képek, amik az asztalomon fekszenek, lehet, hogy egy maffiaszervezet tagjait ábrázolják. Első gondolatom az volt, hogy el kell vinnem a rendőrségre. De a második felismerés azonnal megakadályozott az első ötlet megtételében.

- Ha ez egy maffia, akkor veszélybe sodrom magam azokkal a képekkel.

Többre aznap nem jutottam, mert a kimerültség miatt alig tudtam az ágyamig elmászni. Egyből elaludtam amint a fejem a párnát éri tette.

Másnap sokáig aludtam, igazából a gyomrom ébresztett fel. Összedobtam némi ebédet, majd azt kellett látnom, hogy kifogyóban vagyok az élelmiszerekből.

- Ideje lenne már bevásárolni. - Ezzel a mondattal indultam a fürdő felé, hogy rendbe szedjem magam.

A legközelebbi nagyáruház irányába igyekeztem, amikor kiáltás ütötte meg a fülemet. Hátrapillantottam és láttam, ahogy egy rendőr egy tolvajt kerget. Félreálltam az útjukból. Amikor elém ért a tolvaj akkorra a rendőrnő is utol érte és éppen meg tudta érinteni a pasas hátát.

- Megvagy!

Kiáltotta, majd a szemem láttára kezdett el lebegni előttem a tolvaj.

- Most már nem mégy sehová!

Vigyorodott el a barna hajú rendőrnő és a levegőben ficánkoló tolvajt egyetlen ütéssel elkábította.

- Feloldás.

Tette össze ujjait, amitől a pasas visszaesett a talajra. A nő rátette a bilincset majd megtörölte a homlokát. Én tátott szájjal néztem őt. Közelebb léptem.

- E- elnézést! – kezdtem bele.

- Igen? Miben segíthetek? – fordult felém.

- Te az új Hős ügynökség tagja vagy?

- Igen. Most helyeztek át ebbe a városrészbe. Uraraka Ohcako vagyok. – nyújtotta a kezét

- Hikari Suzuka. – fogadtam el a kézfogást - Örvendek.

- Szintúgy. - Hátranézett és látta amint a társai közelednek. - Végre ideérnek a többiek is

- Fantasztikus voltál! - Szólaltam meg megint

- Tényleg? Köszönöm!

- Első alkalommal találkozok Új generációs személlyel.

- Komolyan? Örülök, hogy én lehetek az első.

- Melyik rendőrségnél lettél elhelyezve?

- A 24esnél.

- Az tudom, hol van. Nem lakok messze tőle.

- Akkor lehet, hogy még összefutunk. – mosolygott rám.

- Meglehet. – nevettem kicsit én is.

- Nekem most mennem kell. De nagyon örültem Suzuka. Remélem, hamar találkozunk megint.

- Én is Ochako. Kellemes további munkát kívánok!

- Köszi! – Mondta, majd követte a társait, akik elvezették a rablót.

- Szóval ilyenek az új generációsok. - Gondoltam magamban majd folytattam az utamat.

Következő nap korán keltem, hiszen fel kellett készülnöm a találkozóra. Nagyon izgultam, de úgy tűnt feleslegesen. A galéria igazgatójának megtetszettek a képeim és kiválasztott hármat, amit a következő kiállításán ki is akar rakni. Ezek közül az egyik az aznap reggel készült napfelkeltés kép volt.

Mikor véget ért a találkozó elpakoltam a többi képeimet. De észrevettem, hogy a mappámban ott rejtőznek azok a képek is.

- Francba ezeket is magammal hoztam? – haraptam bele alsó ajkamba - Biztos összefogtam a többivel őket...

Nagyot sóhajtva tettem rájuk a többi képet. Elköszöntem és kiléptem a teremből.

Hazafelé csak azokon a képeken járt az eszem.

- Mit kellene tennem? Nem jó hogy nálam vannak! El kellene égetnem őket. De... ha leadnám a rendőrségen, akkor legalább segítenék nekik valamiben. A 24es rendőrőrs. Megkeresem Ochakot és megkérdezem, hogy mit tegyek! Igen ez lesz a legjobb!

Ezzel elindultam az említett őrs felé. Csak az volt a probléma, hogy az utam pont a kikötő mellett vezetett el.

Ha nem arra megyek biztosan nem történt volna az velem.

Mikor a kapuhoz értem elfogott egy érzés, miszerint be kéne mennem, megnézni azt a gyárat, hogy milyen most. És győzött ez az érzés, elindultam befelé. A konténerek között közelítettem meg azt a helyet, ahol két nappal korábban a fotók készültek. Hangokat hallottam.

- Biztos vagy benne?

- Még mindig nem hiszel nekem?

- Nem tűnhetett csak úgy el.

A hang irányába haladtam tovább. Majd kilestem az egyik konténer mögül.

Egy kicsit nagyobb nyílt terepen 3 férfi állt és beszélgetett. Egy szőke, tüskés hajú, fekete ingben. Egy göndör, zöld hajú, fehér ingben, de a vállaira volt dobva egy piros zakó. Kedves gyermekded arca volt, de valahogy sok tapasztalatot sugárzott. És egy félig fehér félig vörös hajú, akinek piros oldali szeme körül nagy sebhely vöröslött. Ő fekete inget viselt, vörös nyakkendővel és fehér zakóval, de rajta teljesen begombolt állapotban volt.

Úgy tűnt keresnek valamit.

- Mert hagytad elmenekülni. – szólt a zöld hajú.

- Nem az én hibám volt. – mordult a szőke.

- Hanem? Nem a te dolgod volt elintézni? – mutatott a szőkére a felemás hajú.

- Vajon miről beszélnek? – füleltem jobban.

- Te fogd be feles barom! – rivallt rá a szőke.

Apró robbanásokat láttam a tenyerében.

- L-lehetséges lenne? – kerekedtek ki szemeim.

- Akkor miért szökött meg? – mordult vissza a felemás.

- Mert megzavartak!

- Kicsoda? – húzta fel a szemöldökét a zöld hajú

- Volt itt egy kiscsaj, aki elszaladt. Amíg utána néztem addigra az a köcsög eltűnt.

- Komolyan egy csajra akarod fogni? – ingatta meg a fejét a zöld hajú.

- Ez még tőled is szánalmas próbálkozás. – fogta fejét a felemás.

- Azt mondtam Kussolsz!

- Csak szeretnéd! – húzta kissé vigyorra a száját.

- Úristen! Ez a szőke volt az! És látott engem! Nagyon nem jó! Azonnal el kell tűnnöm innen!

Már indultam volna, mikor megrúgtam egy kavicsot. A szőke meghallhatta, mert felém nézett. Azok a vörös szemek, amikkel rám nézett semmi jót nem sugalltak

- Te-

Ekkor futásnak eredtem. Nem akartam megvárni a mondat végét.

- Mi van? – hallottam amint a felemás kérdezett a szőkétől.

- Az a csaj megint itt van! Ez úttal nem szöksz meg ribanc! – tudtam, hogy ez az utolsó mondat már nekem szólt.

Rohantam, ahogyan csak a lábam bírta. Mögöttem viszont mégis egyre közelebbről hallottam a robbanásokat. Aztán elérkezett az, amelyik majdnem eltalált. A füst leple alatt félrehúzódtam. És most itt ülök egy konténer tövében, miközben egy őrült új generációs maffiatag keres azért, hogy megöljön.