( Billie Eilish: Lovely-t hallgattam az oneshot megszületésekor :) )
Yaoi oneshot :3

Az ég szürke volt. Egy sugár sem tudott áthatolni a borús felhőkön, melyek nem ígértek jó időjárást.
Akito a párkányon ülve kémlelte a tájat. Jobb lába lelógva a patkáról himbálódzott egyenletesen, fel-le...

Nincs mit tenni. A Mukamik bezárták őt, és már minden házimunkát elvégzett. Fejét nekidöntötte az ablaküvegnek, és felsóhajtott. ,,Még az időnek még az időnek is rossz hangulata van"- gondolta. Bár, a felhőknek nincs indokuk az elkeseredettségre, ők csupán, ha úgy érzik, sírnak. Lehet, hogy helyette szomorkodnak, és így fejezik ki szolidalitásukat.

De, mi az oka borúságának..?

A válasz egyszerű. Egy olyan dolog, amit nem lehet megfogni, mégis ezer és ezer fájdalmat képes okozni. Egy állapot, amely képes két embert megszerettetni, és megutáltatni. Egy érzelem, melynek hatására még az életed is feláldoznád valaki másért. Képes lennél élni... és halni. Ez, a szerelem.
Az esőcseppek lassan kezdtek szállingózni az égből, Akito könnyeivel parhuzamban. Jól tudja, hogy szerelmének csak a vére kell, és kihasználják. Jól tudja, hogy később Ő fogja a vesztét okozni. Mégis... mégis...

Az ajtó mögül kopogás hallatszott. Kattant a zár, és egy kékes hajú fiú lépett a szobába, kezében könyvvel, melynek címét eltakarta hófehér keze. Sötét szemeit a párkanyon ülőre vezette, majd a maga érdes hangján megszólalt.
-Yuuma-ék vadaszni mentek, így rajtam a sor, hogy őrizzelek.
Akito egyszer sem pillantott rá, egyre inkább próbált a kinti világra koncentrálni, és kizarni a vészes aurát.
-Kellett neked ellenszegülnöd. Ha nem tetted volna, most kimehetnél. Foglalt helyet a vele szemben levő sötétkék fotelben, és kinyitva könyvét kezdett el olvasni.

-,,Shakespeare?"- állapította meg a barna hajú- ,,Vajon mit olvashat? Hamlet? Lear Király?"-találgatott magában.
Ruki felnézett könyvéből, és szigorúan végigmérte.
-Ha továbbra is bámulni fogsz, elkönyvelem annak, hogy nem volt elég a bűntetésed.-fenyegette meg, mire a kisebb szomorúan elfordította fejét. Tudja, hogy csak az ,,Éva-terv"-hez kell, mégis akaratlanul, de beleszeretett az egyik ,,Ádámba".

Rukinak már régóta feltűnt Akito romlott hangulata. Hogy sokat sóhajt, alig beszél, és ha teheti, csak a tájat bámulja.
-Történt valami?- kérdezte fel sem nézve könyvéből, de a várt választ nem kapta meg. Várt pár másodpercet, hátha lassú a felfogása, majd újra megkérdezte, de választ még mindig nem kapott. Becsukta könyvét, és lassan felállt az ülőalkalmatosságról, majd odasétálva véradójához, leült vele szembe a párkanyra.
-Megkérdezem ismét. Történt valami?- nézett a smaragdzöld szemekbe, akiknek tulajdonosa megrázta a fejét.-Ha az ,,állatállomány" depressziózik, keserű lesz a vére, jegyezd meg.

Fájtak szavai. Csak a vére miatt erdeklődött iránta, ez pedig késként hatolt már eleve összetört szívébe, ezzel mégjobban ártva neki.
-Nincs semmi.
-Akkor miért sírsz?- húzta gúnyos mosolyra ajkait Ruki, ahogy látta az esetlen fiút, amint a szemét törölgeti pulóverének ujkával. Közelebb mászott hozzá, és fejét hirtelen elfordítva mart a falfehér bőrbe, melynek gazdája ijedten nyögött fel, és gyorsan ellökte magától a vámpírt.
-Miért...? -fogta vérző nyakát, közben le sem véve szemét a száját törlőről.
-Attól még hogy nincs jó napod, még ihatok a véredből.

E szavak hallatán, ismét megteltek szemei könnyekkel, és az a bizonyos ,,kés" megforgatva szervében mély lyukat fúrt.
-Miért gyűlölsz ennyire...? -kérdezte a meglepett vámpírt- Pedig nem tettem semmit... és mégis, így bánsz velem... nem vagyok... fontos számodra...?

Ruki elképedten hallgatta a fiú kitörését. Próbálta összerakni ennek a mondanivalóját, de nem járt sikerrel. Több és több interakciót is megoldott fejben, de egyik sem tűnt megbízhatónak. Eközben a zöld szemű könnyei még mindig nem álltak el, és már a levegőt is sokkal gyorsabban kapkodta.
-,,Le kell nyugtatnom."-gondolta a kékes hajú- ,,még a végén rohama lesz."
Kezét arcára helyezve húzta közelebb magához, majd finoman összeérintette ajkaikat. Nem furakodott be a másik szájába, csupán ezzel a gesztussal próbálta vígasztalni. Várt pár másodpercet, majd elválva tőle húzta magához a törékeny testet, és ölelésbe zárta.
A nyugtatás, úgy tűnt, bevált, ugyanis a zöld szemű abbahagyta a sírást.

Senki sem szólt a másikhoz. Ruki a falakon levő festményeket tanulmányozta, Akito pedig szorosan hozzábújva figyelte az esőt.
-,, Hát fogjanak el, vigyenek halálra. Sebaj: hiszen te akarod. Igen, e szürke folt nem a hajnal szeme, csak kósza pára a hold homlokáról. S nem a pacsirta csattog a magasba, az öblös égben, fejünk fölött: Elmenni rossz, jobb is maradni tán: Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám."
  Akito érdeklődve kapta fel fejét erre az idézetre, melyet a műkedvelő mondott.
-Tudod-e, miből idéztem?
-Shakespeare, ő szokott így írni. És, ha Júlia, ketség kívül Rómeó és Júlia. -állapította meg, mire Ruki bólintott.
-Rómeó mondta, mikor Júliánál járt, és el kellett mennie, de kedvese marasztalta.- Simította meg a barna hajú fejét, és folytatta- Az idézet bizonyos szempontból ideillik.
-Mert?- nézett fel kérdően, a sötét szemű pedig kuncogott.
-Mert szeretsz engem.- Akito a mondatra elképedt. ,,Hogy jött rá?" -A csóknál önkéntesen utat engedtél volna nekem, így jöttem rá. Azonban nem használtam ki védtelen pillanatod.
Pírban úszó arcát próbálta rejtegetni az idősebb elől, amin a másik magában jól szórakozott. Végül, állát kezével ledöntve adott a homlokára egy forró csókot.
-Olyanok vagyunk, mint Rómeó és Júlia. Csak közénk senki sem fog állni, még a halál se...